Székely István

Nemeshegyi Péter S.J.

Thorday Attila

Kocsis Imre (vö. Jeromos füzetek, 63.sz., 44-45.o.)

Egykori tanítványa és ma főpásztora, Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek meleghangú köszöntőjében méltatja a tanári munkásság mellett az ünnepeltnek a magyarországi bibliaapostolság ügyéért végzett úttörő tevékenységét is (Szent Jeromos Bibliatársulat, Neo­vulgata bibliakiadás), Isten áldását kérve rá az »ároni áldás« szavaival. A kötetben megjelent 25 további írásmű egykori tanítványainak, a teológia tudományát művelő tanártársainak alkotása. A szerzők saját szakterületükről választották témájukat. Ennek keretében közülük többen (Martos Levente Balázs, Schmatovich János, Székely János, Ternyák Csaba, Xeravits Géza és írásaira utalva mások is) hosszabb-rövidebb formában hálásan megemlékeznek Tarjányi professzorhoz fűződő kapcsolatukról is. A következőkben röviden összefoglaljuk a teológiai irodalmunkat figyelemreméltó értékekkel gazdagító 25 írásmű tartalmát.

Benyik György azt vizsgálja, hogyan szerepel a Bibliában a nevetés. Ábrahám nevetésére (Ter 17,17) több hittudós talál kimentő magyarázatot, de egyébként – kivéve még Sára felszabadult örömét Izsák születésekor – az Ószövetségben az emberek nevetése negatív értelmű: hitetlenséget vagy gúnyt fejez ki. Az Újszövetségben az öröm sokszor szerepel, a nevetésnek azonban csak ott van pozitív jelentése, ahol az eszkatologikus boldogságot fejezi ki (pl. Lk 6,21; v.ö. Zsolt 126). Jézusról sem olvassuk sehol, hogy nevetett. De a tanulmány három olyan esetet mutat be (Zakeus története, Jézus válasza az adókérdésre, beszélgetés a szamariai asszonnyal), amikor talán Jézus, de lagalábbis az esemény résztvevői, tanúi elmosolyodtak. Jézus nyomán az első keresztényeket derű és nevetés is kellett hogy jellemezze. Hosszú »elko­mo­rodás« után II.János Pál pápa reményt kelt a változásra.

Bolberitz Pál felvázolja az ateizmus filozófiájának történetét. A rómaiak a »bevett« vallásoktól elfordulókat mondták ateistáknak. A középkorban többen a kereszténység nevében támadták a bölcselet által átvett aristotelesi istenfogalmat (»mozdulatlan ősmozgató«). Spinoza panteizmust tanított. A 17.századtól az állambölcselet hajlott a vallási semlegességre (P.Bayle). A »gyakorlati ateizmusból« (»mintha Isten nem létezne«) a felvilágosodás az empirizmuson át az ateista materializmusig jutott. Kant ésszel bizonyíthatatlannak tartotta Isten létét; Hegel »szintézise« sem oszlatta el a kétségeket. A vallásellenesség Feuerbach »pozitív ateizmusával«, majd Marx materializmusával és a bűntudattól való szabadulást hirdető Nietzsche tanaival új istenek igájába tereli az emberiséget, ahonnan ma igaz Isten után kiált.

Cziglányi Zsolt a deuteronomisztikus történeti mű (Józs-2 Kir) létrejöttére vonatkozó elméletekről (pl. több szerkesztői átdolgozás) meg­állapítja, hogy a végleges állásponthoz kevés külső adatunk van, és szociológiai megfontolások sem segítenek eleget. Másrészt a (Jozija korától már létező) deuteronomista teológiai felfogás saját államiság nélkül is éltető ereje volt a zsidóságnak, mint személyes elkötelezettségen alapuló kultikus nemzeti egységnek. Ennek kiváló didaktikai eszköze lett – a fogság utáni évektől – a történelmi hagyomány deutero­no­misz­ti­kus bemutatása.

Erdő Péter alapvető kifejtést nyújt az evangéliumi örömhír teljes és hiteles közlésének módjáról. Az igaz tanítás és a fegyelem hiteles tanúja, őre és hirdetője az első hitvallásformuláktól és normáktól kezdve az apostoli utódlásra (a hierarchiára mint szent kezdetre) épült egyház, a Szentlélek állandó közreműködésével. Ebben fontos szerepe van a Szentírásnak, amelynek része a húsvét fényében értelmezett Ószövetség is. Újabban több tudományágban felismerték a hagyományhoz való hűség és a haladás összeegyeztethetőségét, sőt kölcsönhatását, amire az egyháznak is figyelnie kell. A keresztény hagyomány, amely a liturgiában és Krisztus követésében él, szentségi szerkezetű: jelöli és létrehozza a kegyelmi valóságot, a Szentlélek biztos támogatásával. Az így kialakult új megértési és kifejezési formákat a dogmafejlődésben és a hit átadásában ötvözni kell a korábbi hagyomány gazdagságával. De Isten igéjének és kegyelmének szakramentális közvetítéséhez szükséges az egyházi közösség erkölcsi negújulása is.

Fodor György szembeszáll több neves bibliatudósnak azzal a véleményével, hogy az ószövetségi eszkatológia, amely Jahve beavatkozását várja, csökkent értékű, hanyatlást jelző magatartás. Ezzel szemben a Jahve-hit lényegéhez tartozik, hogy Izrael népe a legnehezebb helyzetekben is bizalommal várja Isten még nagyobb kinyilatkoztatását és szabadító közbelépését. Ez összhangban van lineáris (cél felé törő) történelem-szemléletükkel és történelmi tapasztalatukkal is.

Gánicz Endre részletesen magyarázza a vihar lecsendesítését Mk 4,35-41 szerint. Kitér a használt szavak jelentésére, az igeidők szerepére és számos hasonlóságra, néhány eltérésre a Jón 1-ben és a Zsolt 107-ben szereplő tengeri viharhoz képest. Jézus lehetőséget biztosít tanítványainak hitük megmutatására. Az eredmény, hogy még mindig nincs hitük, de vallásos félelemmel felteszik a fontos kérdést Jézus kilétére vonatkozólag. Erről a következő csodatörténetben az ördög nyilatkozik (5,7), de igazi választ csak az egész evangélium ad (v.ö. 1,1 és 15,39).

Gyürki László egy rendkívüli, igen érdekes zarándoklatra hív. Ismerteti Madaba ókori város keresztény templomának a 6.század második felében készült egyedülálló mozaik-térképét, felfedezése és restaurálása történetével. A mozaik töredékesen fennmaradt kb. 5x10,5 m-es része Egyiptomtól Föniciáig és a Földközi tengertől az arab sivatagig 156 helynevet tartalmaz szemléletes ábrázolással és az üdvösségtörténet helyi eseményeit jelző feliratokkal. Részletesen megismerjük a térkép közepén ábrázolt Jeruzsálemet a 6.századi keresztény templomaival, falaival, kapuival, fő útjaival és egyéb fontos helyeivel. Az egész mozaik a szent helyek térképe, a 6.századi Szentföld (akkor virágzó keresztény ország) bemutatása, ahogyan Mózes is megálmodhatta volna a Madaba közelében emelkedő Nébó hegyről. A szakszerű és ihletett leírás a mozaik képei és jelzőszövegei, valamint a Szentírás alapján üdvtörténeti zarándoklatra vezeti az olvasót.

Kocsi György azt magyarázza, mit jelent Ter 6,6-7 kijelentése: »megbánta az Úr, hogy embert alkotott«. A politeista vallásokból átvett kifejezés végeredményben Isten irgalmát és a Noéval kötött szövetség jelentőségét hangsúlyozza. A szerző röviden kitér 1 Sám 15,11.35-re, és utal Ter 22-re (ahol Isten »rosszat kér« Ábrahámtól).

Kocsis Imre felfedi, hogy milyen sokoldalúan mutaja be Szent Pál az Eucharisztiát az 1 Kor levélben. Az apostol 11,17-ben meginti a közösséget az együtt-ünneplést rontó megosztottságért, majd elmondja az Eucharisztia alapítását; itt a tanulmány bemutatja a 4  szentírási szövegváltozat – lényeget nem érintő – eltéréseit; a szakasz végén Pál visszatér a méltó megünneplésre. Ennek lényege megjelenítő megemlékezés és reményteli várakozás. Ezután a bálványáldozatokra (és azok húsának fogyasztására) vonatkozó szakaszt tekintjük át (8,1-11,1). Ebben Szent Pál komoly veszélyekre is figyelmezteti a tudásukban és saját erejükben bízó keresztényeket; közben a keresztségre és az Eucharisztiára utaló figyelemreméltó ószövetségi előképeket sorol fel (10,1-5); végül (10,14-22-ben) az ószövetségi hagyomány (események és békeáldozatok) hátterével megjelennek a keresztény liturgia és teológia (részben hellén eredetű) kifejezései. A tanulmány végén összegzést olvasunk az Eucharisztiáról Szent Pál teológiájában: új teremtménnyé leszünk, Krisztus él bennünk; az Egyház az egy Krisztus révén egy test; még csak úton járunk Krisztus második eljöveteléig.

Kránitz Mihály a Szentírás kánonját lezáró több fontos zsinat (Ró­ma: 382; Hippó: 393; Karthágó: 397 és 419) történelmi körülményeit ismerteti. Megemlíti az előtte még vitatott besorolású könyveket. Röviden kitér a kor néhány eretnekségére és Szent Ágoston szerepére.

Martos Levente Balázs igen sokoldalú és gondos elemzésnek veti alá 1 Kor 5-7-ben a szentség és a szabadság fogalmát. Itt a gazdag tartalomból csak néhány részletre utalunk. A szentség mibenlétét világítja meg annak eredete (6,11.19), a megszenteltek élete (6,1; 7,34), egymás megszentelése (7,14), a beteljesedés reménye (6,2). »A szentség a közösség lényegét fejezi ki«; ezt mutatja pl. a 6,1-11-beli buzdítás. Szent Pál határozottan elveti az 5,1-5-ben szereplő eltévelyedést. Később visszatérve a bűnös szexuális kapcsolattal a Krisztussal való kapcsolatot állítja szembe (6,12-20), egyúttal elindítva a keresztény szabadság s a valakihez való tartozás jellemzését (7.fej.). A két vizsgált kulcsfogalom a levél további fejezeteinek is alapját képezi. Pál pogánykeresztényekhez szól; az Ószövetség sehol nem szerepel döntő érvként.

Puskás Attila Gisbert Greshake szentháromsági teológiájának általános ontológiai következményeit fejti ki, a valóság megértésének néhány fontos kérdésére szorítkozva. Az egyetlen isteni lényeg háromságban megélt esemény; a világ egysége is többség révén és különbözőségekben valósul meg. A világ teremtése és fenntartása Isten részéről nem »önkorlátozás«, hanem részesedni-hagyás. Istenhez hasonlóan az emberi személy is a másokkal való kommúnióban jön létre. Itt csak utalunk az egyén és közösség, a sikeres közösség, az emberiség egysége kérdéseire és Greshake elgondolására a vallásközi párbeszéd távlatairól.

Rokay Zoltán az epikureus és a sztoikus filozófus-szektáról ír, amelyek egyes tagjai Csel 17,18 szerint  Athénben vitába bocsátkoztak Szent Pállal. Ismerteti a két – vallásnak is tekinthető – bölcseleti iskolát, fő mestereiket és tanaikat; megemlíti a Kr.e.2.század tarzoszi sztoikusait is. Bemutatja a római uralommal egyidőben megjelenő eklektikusok nézeteit, végül pedig Szent Pál kortársát, Senecát. A tanulmány felsorol néhány fontos területet, ahol a két bölcseleti iskola felfogását szembesíteni lehetett a keresztény tanítással.

Rózsa Huba tanulmánya segít átgondolnunk Ezekiel próféta tanítását az erkölcsi felelősségről. Izrael népét a próféták, a törvények és a Deutero­no­misz­ti­kus Történeti Mű példái évszázadokon át a hűségre, megtérésre intik és a jogos büntetés elkerülhetetlenségét hirdetik (etikai okság elve). Jogosan merül fel a kérdés: miért bűnhődnek az igazak is (v.ö. Ez18,2)? Ezekiel könyvének 3 szakasza (3,16-21; 18; 33,1-20) Isten nevében úgy válaszol, hogy a hűtlenségért a büntetés egész Izraelt eléri, de a felelősségrevonás Isten részéről személyes, Ő az igazakat meg tudja menteni. Az erkölcsi norma szigorú, az egyén minden cselekedetére kiterjed, és mindig fennáll a megtérés lehetősége. Ugyanakkor a Teremtés könyve és Jeremiás próféta kimondja az ember bűnre való hajlandóságát (ld. Ter 6,5; 8,21; Jer 4,22; 8,6; 13,23; 17,9); ezt Ezekiel is érzékelteti (16; 20; 23). Emellett mégis hirdetik a felelősséget és a megtérést. Az ellentétet Isten segítsége és megbocsátása oldja fel (ld. Jer 31,31-33; Ez 36,26). A bibliai kinyilatkoztatás mai világunkban is alapot nyújt az emberi személy erkölcsi felelősségének hirdetésére.

Schmatovich János a »szegény, nőtlen, engedelmes« élet lényegét magyarázza: Jézus emberekkel együtt akarja teljesíteni küldetését, s ehhez valamilyen fokban mindnyájunknál hozzátartozik a »tanácsok« követése. Az elkötelezett keresztény élet Krisztussal való közösség a szenvedésben is, amit a külön elhívottak szószerinti módon élhetnek meg (Kol 1,24). Ennek számos formája alakult ki (Szent Páltól a megszentelt élet legújabb módjaiig). Korunkban sok fiatal fél a végleges elköteleződéstől, pedig Isten előre mindent megtett értünk (Róm 8,32), és a búzaszemnek el kell halnia (Jn 12,24); a hívás elfogadásában segít egy-egy személy példája. A teljes önátadásnak ez az útja szorosan hozzátartozik az Egyház életéhez és szentségéhez.

Soltész János Ózeás erkölcsi útmutatását állítja elénk. Először jellemzi a viharos kort, amelyben működött, és megerősíti az alapfeltevést, hogy a próféta házassága jelképezi Jahve és népe kapcsolatát. Utána (a könyv sorrendjének szabad kezelésével) jól érthetően és meggyőző erővel mutatja be ennek a kapcsolatnak a történetét hét mozzanatban, Isten kezdeti szeretetétől, a hűtlenség mélypontján át az ugyancsak Istentől kezdeményezett igazi megtérésig. Ennek megértésére figyelmeztet a könyv lezáró fohásza (14,10). A leírtakat szépen egészíti ki Ózeás 5 rövid mondata, amelyek szószerint olvashatók az Újszövetségben. Ózeást méltán jelképezi koszorú.

Szatmári Györgyi a János-evangélium prológusát elemzi igen alapos részletességgel, a szavak jelentésétől az egyes értelmi szakaszok teológiájáig. Kitér az eltérő értelmezési lehetőségekre is, indokolva saját állásfoglalását (pl. a 3-4.vers mondatokra-tagolásáról); bemutatja a himnusz szerkezeti középpontját (10-13.v.); felhívja a figyelmet kevésbé feltűnő, de sokatmondó jelentésekre (pl. egyedülálló szeretetkapcsolat a 18.versben: »az Atya kebelén«). Elolvasva szinte várjuk az egész evangélium elemzését.

Székely János a Lukács-evangélium jellegzetes középső szakaszának, Jézus jeruzsálemi útjának (3,51-19,28) legfontosabb teológiai tanításait mutatja be. Jézus a keresztény misszionáriusok előképeként a szamaritánusok felé indul, és tanítványait jelképesen minden néphez küldi; az út elején áll az irgalmas szeretet megragadó példbeszéde (10,25-37). Az örömhír másik hirdetője »a tékozló fiú«(az irgalmas atya és két fia) példabeszéde, amely a lakomák csoportjának (13,22-17,10) is része. A lakomák szociológiailag az ősegyház számára példaértékűek; Jézus felismert és vállalt szenvedése felé haladó útján ezek egyúttal a farizeusokkal való szembenállását is bemutatják; az út pedig a szenvedés után a megdicsőülésbe vezet. Lukács szerint »Jézus egész műve egy új út«: az emberiség társadalmi szétesése helyett (amit a Teremtés könyve kendőzetlenül tár elénk) a megújult emberi kapcsolatok útja!

Takács Gyula Szent Márk evangéliumának irodalmi szerkezetét mutatja be. Az alapul vett szerkezet a prológus után a Titkok Könyvéből (1,14-10,52) és a Kinyilatkoztatás Könyvéből (11,1-16,8) áll, amit az epilógus követ. A két könyvet 3-3 részre oszthatjuk, amelyek a Messiás- és az Emberfia-titok ill. –kinyilatkoztatás ideális helyszínei szerint egymással szimmetrikusak. Ennek részletes kifejtése után az egyes szakaszok között és azokon belül elgondolkodtató logikai kapcsolatokat tár fel. Végül röviden bemutatja az evangélium bonyolultabb, khiasztikus felosztását, és további példaként az eszkatologikus beszéd (13.fej.) szerkezetét.

Tarjányi Zoltán a Biblia erkölcsi üzenetéről ír. Az Ószövetségben az erkölcs az Istennel való kapcsolat megélése. Bár ez már Isten teremtő szavaiból is következik, Izrael népe a szövetség viszonzásának tekintette. Később azonban sokszor csak aprólékos szabályok betartásává alakult. A törvényt Jézus nem eltörölte, hanem a határtalan szeretet hirdetésével és gyakorlásával beteljesítette. Isten országának ezt a művét folytatta az ősegyház egymás szeretetével, Krisztusnak a vértanúságig menő követésével. A Tanítóhivatal új megnyilatkozásai a szent életre buzdítanak; ezt segíti, ha az Egyház imádkozva kutatja és magyarázza a Szentírást.

Ternyák Csaba a nagyváradi 2003.évi Festum Varadinum ünnepségen Szent László királyról mondott beszédét adta át (és egészítette ki ajánló sorokkal) a kötet számára. Szól a szent király nagyváradi tiszteletéről, életéről, felidézi lovagi egyéniségét, Prohászka Ottokár szavaival is: »benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel«. Sikerült megvédenie az országot, megsziládítani az ő közreműködésével szentté avatott István király művét. Múltunk gazdag, erős alap. A jövőt értékes hagyományainkra, nagyjaink, szentjeink példájára kell építenünk. Szent Lászlónak a környező népekkel ápolt eleven kapcsolata (Szent István »Intelmei« szellemében) példánk lehet abban, hogy másokkal összefogva építsünk Európa közös keresztény alapjaira. Ehhez szükséges – túllépve a csupán »kultúrkereszténységen« – személyes, életünkkel is megpecsételt döntésünk Jézus Krisztus és Egyháza mellett. A beszéd a 16.század elején írt Szent László himnusz 2 első szakaszával zárul.

Thorday Attila bemutatja, hogyan jelenik meg a húsvéti örömhír a Máté-evangéliumban. Máté elhagy egyes részleteket a Márk-evan­gé­lium híradásából, de beszámol a sír őrzéséről és az asszonyok Jézussal való találkozásáról, valamint Jézus galileai megjelenéséről. Ezzel diptichon-szerűen állítja elénk egyrészt a Jézussal szembenálló erőket és a fölöttük aratott győzelmet, amelynek tanúi az asszonyok, másrészt a győztes Jézus által »minden hatalom« birtokában »testvéreinek« adott küldetést »minden néphez«. A szöveg részletei e kettős képet szolgálják. Az egész evangélium csúcspontja az Egyháznak (így nekünk is) szóló küldetés. A »veletek vagyok a világ végéig« az evangélium elején olvasott »Immánuel« névvel (1,23) foglalata Máté evangéliumának.

Török József azt vizsgálja, hogyan ismerte és használta Szent Gellért a Bibliát. A tudós püspök egyetlen hosszabb fennmaradt műve (Deliberatio) 885 Biblia-idézetet tartalmaz. Vizsgálták, hogy a mű a Biblia mely könyveiből, milyen terjedelmesen és milyen szövegforrásból idéz. Megállapítható, hogy Gellért jól ismerte a Bibliát, szövegeit találékonyan felhasználja saját gondolatainak kifejezésére; idézési módja szerzetesi szokásokat követ, és valószínűleg volt saját Vulgatája. Érdekes, hogy nem mindig ebből idéz, sokszor bizonyára fejből is (megtanult, zsolozsmában énekelt, liturgiában használt szövegrészekből). Szent Gellért összes írásainak a bibliai szövegforrások szempontjából való teljes feldolgozása többet mondhatna, de jelenleg nincs ok szerzetes-voltának kétségbevonására (ami 1971-ben egy velencei konferencián felmerült).

Vanyó László széles témakört felölelő írása először a hellénizálódó kor írástudóinak munkájáról, értelmezési módszereiről, szöveg-átírásairól, a kanonizált szöveg állapotába való átlépés hatásáról nyújt általános képet, sok példával. A Szentíráson belüli átértelmezés fontos esete az, amikor az Ószövetség egyes részei az Újszövetségben új értelmet kapnak. A kanonizált gyűjteményeknél elsődleges magával a Bibliával való értelmezés. Részletes magyarázatot olvashatunk a keresztény egzegézis néhány fontos – gyakran félreértett – szakkifejezéséről (pl. típus, misztérium, szimbolum), majd az Újszövetségben használt két ige (ereunan és exégiszthai) pontos jelentéséről, végül rövid jellemzést arról, hogyan hirdetik az apostoli atyák írásai a kinyilatkoztatott tanítást.

Xeravits Géza azt vizsgálja, hogyan értelmezték Kumránban Melkizedek alakját. A 11Q13 irat szerint Melkizedek eszkatologikus szabadító, akit »isteni lények« segítenek, legyőzi Béliált, és az utolsó jubileum végén engesztel a hozzá tartozókért. Egy másik irat 2 töredéke is támogatni látszik ezt a felfogást. Az említett szövegek Melki­ze­dekre vonatkoztatják Zsolt 82,1-et. 11Q13 Iz 61,2-ben »Melkizedek kegyelme évét« hirdeti. Bár a győztes ítélkezés királyi, az engesztelés papi jellegű, az említett szövegrészek távol állnak Ter 14 és Zsolt 110 pap-király alakjától. Figyelembe veendő, hogy átértelmezés során emberek is megjelenhetnek angyalként (pl. Mózes Sír 45,2-3-ban és több apokríf iratban). A szerző feltevése, hogy egy harmadik, Kum­ránban töredékekben talált irat jó angyala (akinek neve hiányzik) Mel­ki­zedek lehetett. A kumráni Melkizedek minden esetre angyal; az ószövetségi Melkizedekkel való kapcsolata »erősen másodlagos«.

Székely István (vö. Jeromos füzetek 53. sz., 35-42.o.)