Vasárnapi gondolatok









































December 2., Advent 1. vasárnapja

Lk 21,25-28.34-36: Az Emberfia eljövetele

Kisgyerekkoromban a karácsonyvárás, az Advent mindig titkokkal teli sejtelmes és izgalmas időszak volt. Angyalok röpködtek karácsonyfákkal és ajándékokkal. Emlékszem, úgy három éves lehettem, egy késő délután azt mondták, nem szabad kimennem a verandára, mert ott vannak az angyalok, és ha kimegyek, elriasztom őket. Nyilván volt ott valami, talán az éppen akkor megvett karácsonyfa összekötözött ágakkal, amit nem lett volna szabad látnom. Nekem persze több se kellett, izgatottan kirontottam a verandára, mert nagyon szerettem volna látni az angyalokat. Nem láttam angyalokat, de mást sem, mert a szemem annyira csak az angyalokat kereste. Csak talán mintha szárnysuhogást hallottam volna, pedig csukva voltak az ablakok. Csalódottan mentem vissza a hírrel, hogy nem láttam semmit. A család riadalma megenyhült és szemrehányóan mondták, hogy látod, most elriasztottad őket, lehet, hogy vissza se jönnek. Komolyan vettem a figyelmeztetést, és végig szorongtam az egész Adventet. Attól féltem, hogy nem is lesz karácsonyfánk, és nem lesznek ajándékok sem, mert elijesztettem az angyalokat. Azért jutott eszembe ez az emlék, mert hogy a szemem akkor annyira az angyalokat kereste, hogy semmi mást nem vettem észre. Most meg bizony a szemünk annyira mást keres, hogy hiába vannak ott az angyalok, nem látjuk meg őket. Mert mire is való az Advent? Hogy a szemünk és a szívünk, ha máskor nem, legalább ilyen megnyíljon az angyalok, az isteni jelenlét számára. Hogy a mindennapi élet kisebb nagyobb gondjaitól elnehezedett szívünket napról napra egyre jobban felszabadítsuk a bennünk megszületni, megtestesülni akaró Ige számára, hogy lépésről lépésre egyre közelebb menjünk a világ Világosságához. Nem kell sok, minden nap, csak egy kicsi erőfeszítést tegyünk önzésünk és kényelemszeretetünk legyőzésére. A régebbi időkben a készület idejéhez hozzátartozott a böjt is, a húsos ételektől való tartózkodás. A mai világban ez elveszítette a szerepét, hiszen sokan vegetáriánusok, semmikor nem esznek húst, mások meg a közétkeztetésben nem válogathatnak, hogy mit esznek. De azért böjtölni lehetne. Mondjuk kevesebbet lógni az interneten, kevesebbet nézni a tévét, kevesebbet nassolni, stb-stb. Mindenki maga ismeri a gyengéit. Aztán lehetne kicsivel többet imádkozni, és jó cselekedeteket gyűjteni minden nap, mint gyerekkorunkban. Mikor már kicsit nagyobb voltam és iskolás lettem, kis, ollóval bevagdosott papír ingecskéket kaptunk a tisztelendő bácsitól. Mindennap valami jócselekedetet kellett csinálni, és akkor hajtani lehetett egyet. Így karácsonyig szépen kicsipkéződött a papír ingecske, amiket aztán az oltár mellett álló karácsonyfára aggattak. Egy ismerős családban a felnőttek és a gyerekek együtt szalmaszálakat gyűjtenek a jócselekedeteikkel a karácsonyi Kisjézus jászolához, hogy minél puhább fekhelye legyen majd, amikor Szenteste belehelyezik.   

Mulandó az ember élete, mulandó ez a világ. A Prédikátor ezért azt mondja, hogy nincs értelme semmi emberi törekvésnek, ne törődjünk semmivel, együnk, igyunk, használjuk ki ezt a pillanatot, amíg a mienk.

„Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?” (Préd 1,3)  „Amit csak szemem megkívánt, nem tagadtam meg tőle; nem vontam meg szívemtől semmiféle gyönyörűséget, és annak élvezetét sem, amit előkészítettem. Azt tartottam osztályrészemnek, ha fáradságom hasznát veszem. Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel oktalanul törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt. (2,10-11)  Mert mi haszna van az embernek minden fáradságából és a szíve gondjából, amellyel emészti magát a nap alatt? Minden napja csupa szenvedés és bosszúság, és szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Nemde, ez is csak hiúság? Nem marad egyéb jó az embernek, mint enni, inni és fáradsága mellett lelkét jól tartani.(2,22-24) Úgy találtam tehát, hogy nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendezzen és gyönyörködjön, amíg élete tart. (3,12) Mindenki egyék, igyék, és élvezze az örömet fáradsága mellett, amellyel a nap alatt küszködik élete megszámlált napjain, amelyeket Isten neki adott, mivel ez jutott neki osztályrészül. Sőt, ha Isten bárkinek vagyont és kincset ad, és megengedi, hogy kivegye a részét belőle, élvezze és gyönyörűségét találja fáradsága gyümöl­csé­ben, ez Isten ajándéka. Nem gondol ugyanis az ilyen sokat élete napjaival, mert Isten a szívét a gyönyörökkel tölti el.(5,17-19) Dicsértem ezért az örömet, mivel az embernek úgysincs egyéb java a nap alatt, minthogy egyék, igyék és örvendezzen. A fáradsága mellett hadd kísérje őt legalább ez élete napjain, amelyeket Isten adott neki a nap alatt. (8,15)  Rajta tehát! Edd jóízűen kenyeredet, és idd jó kedvvel borodat, mert tetteid elnyerték Isten tetszését! Legyenek ruháid mindenkor fehérek, és ne hiányozzék az olaj fejedről! Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hívságos életed minden napján, amely neked a nap alatt jutott – összes hívságos napodon –, mivel ez a te részed az életben azon fáradság mellett, amellyel a nap alatt vesződsz. Amit kezed megtehet, vidd véghez serényen, mert sem cselekvés, sem tervezgetés, sem bölcsesség, sem tudás nincs az alvilágban, ahová sietsz!” (9,7-10)

Tehát sem az anyagi, sem a szellemi javak gyűjtésével nem tudjuk elodázni az elmúlást, hiába bástyázzuk magunkat körül velük. Ahogy az ószövetségi szerző, a Prédikátor, Jézus is foglalkozik az embert legmélyebben érintő problémával, az elmúlással, amikor vége lesz az ember életének, vége lesz ennek a világnak, de szemben a Prédikátorral nem arra biztat, hogy igyunk ki minden poharat, amelyet a pillanat öröme kínál. Amikor Jézus az örökéletről beszél, nem áltatja az embert. Kimondja, hogy a földi lét, az egész földi világ mulandó, szalmaszálba kapaszkodik, aki ettől a világtól vár menekvést a mulandóság elől vagy az örömök hajszolásával homokba dugja a fejét. Amikor Jézus a végidőket ecseteli, szavaival nem fenyegetni, ijesztgetni akar, hanem azt szeretné, ha különbséget tudnánk tenni a mulandó és a maradandó, a fontos és a mellékes dolgok között.

Chiara Lubich azt mondja, hogy a mennyország olyan ház, amit itt építünk, de a halálunk után lakunk benne. És az ember sohasem lehet biztos önmagában, nem dőlhet kényelmesen hátra, hogy neki bérelt helye van, újra és újra elkerülhetetlenül felmerül bennünk a kérdés: Valóban jól csináltam, valóban Isten akarata szerint tettem mindent? Vajon milyen házat építettem? Vajon megmarad-e az a földi életemmel épített épület, ha lebontják előle az állványzatot vagy leomlik? Szép, takaros vagy valami kusza tákolmány? A Krisztusban hívőket Pál megvigasztalja: Szerencsére, ha össze is omlik, az alap megmarad: „Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; más pedig arra épít. De mindenki ügyeljen, hogyan épít rá. Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat. Ha pedig valaki az alapra aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, szalmát épít, mindegyiknek a munkája nyilvánvaló lesz; ugyanis az a nap megmutatja, mivel az tűzben fog megnyilvánulni, s a tűz majd kipróbálja, hogy kinek-kinek milyen a munkája. Az, akinek megmarad a munkája, amelyet ráépített, jutalmat nyer. Az, akinek munkája elég, kárt vall; ő maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által” (1 Kor 3,10-15). Nem Isten ítél majd el bennünket, hanem a saját tetteink.

Jézus a történelem csúcspontja, kiteljesedése. Benne a történelmi idő végéhez ért és kezdetét vette az eszkatalógikus Isten országa. Keresztelő János azt hirdette róla, hogy Ő lesz hivatva ítéletet tartani: "A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti".(Lk 3,9.17); és Kaifás előtt Jézus maga is megmondta: "De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin" (Mt 26,64) - nyilvánvalóan a Dán 7,13-ra utalva -, hogy nemsokára eljön az ég felhőin. A Lukács evangélium 21. fejezetében Jézus eszkatalógikus beszédében azt mondja, hogy mielőtt az Emberfia megjelenik az ég felhőin, kozmikus katasztrófák lesznek. A nappal, a holddal és a csillagokkal kapcsolatban vázolt események az apokaliptikus irodalom eszköztárába tartoznak:

„Az ég csillagai és csillagképei
nem ragyogtatják világosságukat;
elsötétül a nap, amikor felkel,
és a hold nem sugározza fényét".
(Iz 13,10)

"Mert itt az Úr bosszújának napja,
a megtorlás esztendeje,
hogy elégtételt szerezzen Sionért.
Patakjai szurokká változnak,
a pora kénkővé,
a földje pedig égő szurokká.
Éjjel-nappal sohasem alszik ki,
örökké felfelé száll a füstje.
Nemzedékről nemzedékre pusztaság lesz,
soha többé senki sem megy át rajta"
(Iz 34,8-10)

"Színe előtt megremeg a föld,
megmozdulnak az egek;
nap és hold elsötétedik,
s a csillagok visszatartják fényüket"
(Joel 2,10)

"Nap és hold elsötétednek,
és a csillagok visszatartják fényüket"
(Joel 4,15).

Ezeknek a képeknek az a szerepük, hogy az ítéletet szemléletessé tegyék, amely a bűnösöket sújtani fogja. A végső dráma csúcspontja az Emberfia megjelenése, aki nem más, mint maga Jézus. A szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy az emberek látják Jézus hatalomban és dicsőségben való eljövetelét. A bűnösök, a gonoszok számára ez az ítélet megsemmisülést, jelent, az igazak számára pedig szabadulást hoz: "Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok" (28.v.). A tanítványok remélhetik ugyan, hogy az Emberfia választottai közé taroznak, de ebben a tudatban nem lehetnek egész bizonyosak. Állandó készenlétre figyelmeztet Jézus, virrasztásra, éberségre, ami arra vonatkozik, hogy tanítványok életének mindig meg kell felelnie a jézusi normáknak. Ez feltételezi a szüntelen kapcsolatot Istennel, a "minden időben való imádságot" (vö. 36.v.).

Vágvölgyi Éva

 



























December 9., Advent 2. vasárnapja

Lk 3,1-6: Keresztelő János fellépése


Az evangélium Izajás próféta szavait idézi. Az Iz 40,1-11-ig terjedő rész, amelyből az idézet származik, mint egy nyitány mondja el II. Izajás vagy Deuteroizajás igehirdetésének témáját és szándékát: Isten tettét és a próféta által kihirdetett vigasztalását a száműzötteknek. Mindez a próféta meghívásának keretében történik. A próféta egy hangot hall, Isten hangját, ami felszólítja, hogy hirdesse vigasztaló üzenetét.

Talán maga a próféta is egy fájdalommal teli időszakot szenvedett el, amely őt is, mint hittestvéreit és nővéreit belsőleg üressé, kapcsolattalanná tette és az élettől elvágta. Azonban ezt valamikor valami feltörte benne. A kapcsolattalanság és a némaság hatalmát megtörte valami. Mennyei hangokat hallott a belső füleivel, és az újra kezdett kapcsolat, a kommunikáció folyamán megnyílt egy új élet lehetősége. Hallgatói egy nagyformátumú nyitányban részesednek abban, amit ő önmagában intenzíven megélt: az ember és Izrael új, eleven kapcsolatát Istennel. Négy egymást követő képben, mint egy nagy téma variációiban vonja be a hallgatóit egy rendkívül mozgalmas eseménybe. A négy szövegrész a következő:

a/1. Az első jelenetben (1-2 v.) hallgatjuk a prófétákkal, hogy hosszú hallgatás után érkezik Isten szava: Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.  Ezekkel a szavakkal veszi fel Isten Izraellel a megszakított kapcsolatot. Kellett a szükséges idő ennek a népnek a törlesztésre és átszenvedésre, hogy az emberi vétek eltűnjön, amely minden elválasztottság és kapcsolattalanság alapja volt. Isten időt ad a fellélegzésre. A szeretet szavaival kell Jeruzsálemet körüludvarolni, szavakkal, amelyek megérintik a szívét, és feltörik kővé dermedését.

a/2. A második jelenetben  (3-5 v.) egy új hang hallatszik – nyilvánvalóan a mennyei trónusok karából - , amelyben a kapcsolat Isten szaván alapul. Ez a hang egy szuggesztív képben beszéli el Izrael szükségét és vágyát: A pusztában az út és úttalanság ősképéről, a halálról és kapcsolattalanságról, és hogy kell egy útnak támadnia, amelyen Isten az ő népéhez jön, egy útnak, amely az elválasztottságot és ellenséges viszonyt legyőzi, és egy új találkozást nyit meg. Az úttalan pusztának, amelyet Izrael jelenleg átél, és amely Jeruzsálemet Babilontól földrajzilag is elválasztja, egy új életúttá kell átalakulnia. Minden akadályt, amely ellenszegül ennek, Isten akaratából eltávolítanak: Minden hegynek, amely a hatalom szimbóluma, le kell süllyednie, és minden völgynek, amely az erőtlenség szimbóluma, fel kell emelkednie. Annak a hatalomnak tehát, amely az újnak útjában áll, vissza kell húzódnia, és teret kell engednie Istennek. Az ember és az életerő, amely idáig süllyesztőben volt, érvényre kerül. A kezdődő történetet végül kiszélesíti az égi hang az egész világra. Isten eljövetele Izraelhez átfogó közösségi eseményhez vezet. Minden embernek látnia kell Isten dicsőségét. Minden halandó test együtt és külön – esendőségében rá van utalva Isten vigasztalására és szabadító közelségére. 

Szüksége volt Izrael istenhitének, hogy a szenvedésen keresztül a fogságon át erre az egyetemes távlatra érlelődjön? Először pusztává kellett válnia, amely úttá vált, amelyen Isten a népekhez jön? Lehetséges, hogy a depresszió, amelyben az embernek egy sötét völgyön kellett áthaladnia, áldássá válhat mások számára?

a/3. Az első két jelenet az égi világban marad. A harmadik jelenetben (6-8. v.) egy második égi hangtól elhangzik a felszólítás, a  prófétának „kiáltania” kell (6. v.) A próféta úgy reagál, mint Mózes (Kiv 3,11 k.) vagy Jeremiás (Jer 1,6): Tiltakozik a követelés ellen. Mint ahogy más prófétai meghívástörténetekben, itt is elhangzik a kérdés:„Mit kiáltsak?” Ezt követi a próféta panasza, amely szóbahozza az ember esendőségét, különös tekintettel Izrael esendőségére a fogságban („csak fű a nép” 7. v.). Ez az esendőség a mulandóság mellett az ember tehetetlenségét is jelenti. Mégpedig így fordítja le: „minden szépsége (hesed) olyan, mint a mező virága” (6. v.) A fogságban élő nép depressziós lelkületével azonosulva beszél a gyengeségről és kiszolgáltatottságról, a mulandóságot egy kiszélesített természeti kép formájában tárja elénk. A nép, aki évtizedek óta reményt vesztett számkivetésben él, megtapasztalta az emberi gyengeséget és mulandóságot és bánatot. Izraelnek meg kellett tapasztalnia milyen kevés az ember értéke és méltósága? Vajon egyáltalán tud még a vigasztalásban hinni? A próféta jól el tudja panaszolni honfitársai nevében a vigasztalanságot és így a vigasztalás lehetségessé válik. Az égi hang nem inti meg ezt a vigasztalanságot, de szembehelyezi vele: a gyengeség minden megtapasztalásánál  marad hely Isten teremtő Szava erejének. A fogság prófétájának szavaiban teremtő erő van. A történetet úgy alakítja, hogy a valóságot megváltoztatja és valami újat hoz létre. Szavai bennünk is megmozdítanak valamit, és valami újat teremtenek.

a/4. A próféta azt hirdeti, amit hallott. A negyedik jelenet (9-11. v.) őt mutatja, ahogy felszólítja Jeruzsálemet, hogy menjen fel egy magas hegyre, hogy az érkező Istent kellő időben észlelje, és aztán tovább beszél erről az érkezésről: „Íme, a ti Istenetek!” (40,9). Itt folytatódik az első jelenetben újra felvett kapcsolat története. A versek boldog izgalmat árasztanak. A kommunikáció, a találkozás a kapcsolat céljához érkezik. A vigasztalanság végül legyőzetett. Ebben a negyedik jelenetben a nekünk szóló közlés minket is felszólít, hogy menjünk fel egy magas hegyre, ahonnan egy széles látókör és kilátás nyílik, hogy figyelmesen és érzékenyen észleljük az idők jeleit. Nem kell félnünk attól, amit látni fogunk, mert abban Isten jön el. Mit fogunk fel a másik valóságból? Mi magunk mit tudunk mondani Isten jöveteléről? A próféta először egy hatalmas háborús képpel írja le: Isten, mint egy hatalmas király érkezik, mint egy sikeres hős hogy megkezdje uralmát; mint győzelmi díjat hozza magával a száműzötteket. De akkor hirtelen képet vált, és a következőkben Isten gyengédnek és anyainak tűnik, mint egy jó pásztor, aki óvatosan vezeti a birkákat és a bárányokat gondoskodóan a karjában hordozza. A kép a lelkünk mélyéig megérint bennünket. Már felvillantja számunkra Isten valódi, végtelenül szerető és irgalmas arcát, aki a maga teljességében a messiásban, Jézus Krisztusban nyilvánult ki a világ számára. Engedjük magunkba ezt az utolsó képet, adjunk teret neki. Talán én is megtapasztaltam, hogy életutam egy sötét és kanyargós szakaszán engem is hordozott Isten. Vagy talán éppen most élek át valami fájdalmas és nehéz időszakot, helyezzem az életem Isten kezébe, engedjem, hogy karjába vegyen és hordozzon.

Keresztelő János új Izajásként hirdeti meg a messiás érkezését, készít utat annak, akin keresztül Isten uralma ki fog nyilvánulni, méghozzá nem csak  Izrael, hanem az egész világ számára (Iz 52,7k). Ebben az új kivonulásban az egész emberiség részt vesz Izrael üdvösségében: „Meglátja a föld minden határa Istenünk szabadítását” (Iz 52,10). Az új kivonulás egyetemes perspektívája azért lehetséges, mert nem kapcsolódik össze Izrael ellenségeinek megsemmisítésével, mint az első kivonulás. Ez nem más nép számlájára történő megszabadulás. Az effajta megszabadulás állandó fenyegetettségben lenne az ellenségességtől és gyűlölettől. Az új kivonulás vezető alakja ezért nem egy hadvezér, nem egy király, hanem Isten szolgája, a Messiás lesz. Keresztelő Szt. János az evangéliumokban a Messiás előfutáraként szerepel. Korának emblematikus, Jozefusz Flaviusz által is emlegetett, nagy tanítványi körrel rendelkező alakja. A szinoptikus hagyományban (Mk 1,1–6) Keresztelő János nem papként szerepel, mint apja, Zakariás, hanem a pusztában prédikál, hirdeti a bűnbánat keresztségét, a bűnök bocsánatára. (Az, hogy kapcsolatban állt a kumráni esszénus közösséggel, föltehető ugyan, de kellően nem bizonyítható). Körülmetélésekor a János nevet kapta (Lk 1,59–63), és apja a Messiás előfutáraként dicsőítette (1,67–79).

Vágvölgyi Éva