Vasárnapi gondolatok









































Október 1., Évközi 26. vasárnap

Mt 21,28-32: Példabeszéd a két fiúról

Jézus semmit nem ostoroz olyan hevesen, mint a színlelést és a képmutatást, ami főleg a farizeusokra volt jellemző, akik nagyon magasra tették az üdvözülés mércéjét, miközben ők maguk se teljesítették. Ezért mondja Jézus, hogy: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejártok tengert és szárazföldet, hogy egy megtérőt szerezzetek, s amikor megszereztétek, magatoknál kétszer inkább a gyehenna fiává teszitek.

Jaj nektek, vak vezetők, akik azt mondjátok: `Ha valaki megesküszik a templomra, az semmi, de aki megesküszik a templom aranyára, az kötelez.' Ti ostobák és vakok! Mi a nagyobb, az arany, vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? És azt mondjátok: `Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de aki a rajta levő ajándékra esküszik, az kötelez.' Ti vakok! Mi a nagyobb, az ajándék, vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Hiszen aki az oltárra esküszik, megesküszik az oltárra és mindenre, ami rajta van. S aki a templomra esküszik, megesküszik a templomra, és arra, aki benne lakik. Aki pedig az égre esküszik, Isten trónjára esküszik, és arra, aki azon ül.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elhanyagoljátok a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: `Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében.' De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzatai! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől? Ezért íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok zsinagógáitokban és üldöztök városról-városra. Így rátok száll minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Bizony, mondom nektek: rászáll mindez erre a nemzedékre”. (Mt 23, 2-36).

Aki bűnt követ el, megbánja, megvallja, az megjavulhat, de aki a létével hazudik, másnak mutatja magát, mint aki valójában, elhazudja a létet, az nagyon nehezen keveredik ki belőle, nem sok esélye van az üdvösségre. Mert Isten irgalmas szeretete lehajol a bűnöshöz, de aki eltagadja bűnét, úgy tesz, mintha bűntelen lenne, az elzárja magát Isten irgalma elől.

Csavarjuk meg egy kicsit Zakeus történetét. Zakeust, a vámost Jézus leszólítja a fáról, és azt mondja neki, hogy: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Erre Zakeus boldogan lemászik, rávigyorog az írástudókra, hogy látjátok, hogy nem vagyok bűnös, hiszen nálam akar megszállni a rabbi. Vajon akkor is azt mondta volna Jézus, hogy „Ma üdvösség köszöntött erre a házra” (Lk 19,9)? Nem valószínű! Szerencsére nem így történt, hanem amikor „akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: `Bűnös embernél száll meg!` Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: `Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.` (Lk 19,7-8).

A templom megtisztítása és a tanítványoknak szóló tanítás után Jézus visszatér a templomba, ahol már várták, hogy újra megjelenjen és kérdőre vonhassák. A templomi áldozatból, a szent cselekményből is üzletet csináló, hasznot nyerő papság több okból is fenekedik Jézus ellen. Tudjuk, hogy titokban már szeretnék eltenni őt lába alól és csak az alkalmat keresik, és akkor Jézus odajön, az ő felségterületükre és intézkedik olyasmiben, amihez csak nekik lenne joguk. Természetesen tisztában vannak azzal, hogy Jézusnak igaza van, és a templom területén nem lenne szabad üzletelni, de ez csak még jobban bőszíti őket: valaki őket, akik a nép elöljárói és tanítói tanítani merészeli arról, hogy a mi a helyes. Az evangelista a felsorolással "odamentek hozzá a főpapok és a vének" arra utal, hogy a nép vezetőit egységbe forrasztja a Jézussal való szembenállás. Jézus, ahogy a rabbinikus párbeszédekben gyakran előfordul, a kérdésre, hogy „Milyen hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?”, kérdéssel válaszol: „Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennyből volt vagy az emberektől? Feleljetek nekem!" Jézus ellenfelei kutyaszorítóba kerültek. A jézusi kérdésben szereplő "menny" szó Isten kimondhatatlan nevét helyettesíti a zsidóknál, tehát Jézus azt kérdezi tőlük, hogy Istentől való volt-e a jánosi keresztség. Igent nem mondhatnak, mert ugyanúgy, mint Jézust, elutasították, de nemet sem mondhatnak nyíltan, mert Jánost a nép körében nagyon tisztelték és nagy prófétának tartották. Kínjukban szégyenszemre meghátrálnak és azt mondják, hogy "nem tudjuk".

 A párbeszédet követő példabeszédben Jézus elmarasztalja őket hitetlenségük miatt. Izajás próféta szavait juttatja eszünkbe a két testvérről szóló példabeszéd igent mondó, szavai szerint engedelmességet mutató, képmutató, de tetteiben nem engedelmeskedő testvér:

Iz 29,13  : „Ez a nép a szájával közeledik hozzám,
és ajkával tisztel engem,
szíve azonban távol van tőlem”

A hamis és az igaz istentisztelet

„Halljátok az Úr szavát,
Szodoma fejedelmei!
Fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását,
Gomorra népe!
»Minek nekem véresáldozataitok sokasága? – mondja az Úr –
Elegem van kosáldozatokból
és a hízott állatok hájából;
bikák, bárányok és bakok vérében
nem lelem kedvemet.
Mikor eljöttök, hogy megjelenjetek színem előtt,
ki kívánta ezt tőletek,
hogy így tapossátok udvaraimat?
Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot!
A tömjénfüst utálat számomra,
az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel;
nem tűröm a bűnt és az ünnepi gyülekezetet.
Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm,
terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem.
Amikor kinyújtjátok kezeteket,
eltakarom szememet előletek;
akármennyit is imádkoztok,
nem hallgatom meg,
mert kezetek csupa vér.
Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat,
távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!
Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek,
tanuljatok jót tenni!
Keressétek a jogot,
siessetek segítségére az elnyomottnak,
szolgáltassatok igazságot az árvának,
védelmezzétek az özvegyet!”(Iz 1,10-17)

Így szól az Úr:
»Mivel ez a nép a szájával közeledik hozzám,
és ajkával tisztel engem,
szíve azonban távol van tőlem,
és félelmük irántam csak betanult emberi parancs” (Iz 29,13)
A képmutató istentisztelet

„Gyertek csak Bételbe, tegyetek rosszat,
Gilgálba, és szaporítsátok a törvényszegést;
mutassátok be reggel áldozataitokat,
a harmadik napon tizedeiteket!
Égessetek el hálaáldozatot a kovászos tésztából,
ígérjetek önkéntes áldozatokat;
azután híreszteljétek  – hiszen ezt szeretitek
ti,
Izrael fiai! – mondja az Úr Isten. –
A jog kijátszása

Ürömmé változtatjátok a jogot,
és az igazságot a földre terítitek!”(Ám 4,4-5.7)

Bizony, tudom én, hogy sok a gonoszságtok,
és nagyok a ti bűneitek;
ellenségei vagytok az igaznak,
megvesztegetést fogadtok el,
és elnyomjátok a kapuban a szegényeket.
Ezért okos ember hallgat ebben az időben,
mert gonosz idő ez!
A jót keressétek, ne a rosszat,
és akkor éltek;
és veletek lesz az Úr, a Seregek Istene,
úgy, amint mondtátok.
Gyűlöljétek a rosszat,
szeressétek a jót,
állítsátok helyre az igazságot a kapuban;
talán megkönyörül az Úr, a Seregek Istene József maradványain”
. (Ám 5,12-15)

Az igazi istentisztelet

Gyűlölöm és elvetem ünnepeiteket,
ünnepségeitek nem tetszenek nekem.
Ha egészen elégő áldozatokat mutattok be nekem:
ajándékaitokat el nem fogadom;
kövér békeáldozataitokra nem tekintek.
Vidd el előlem énekeid zaját,
hárfád zenéjét meg nem hallgatom.
Törjön elő inkább a jog, úgy, mint a víz,
és az igazság, mint a sebes patak”.
(Ám 5,21-27)

Az ószövetségi idézetek sora mutatja, hogy a képmutatás nem új keletű gond a vallásos embernél és már a próféták is szemére vetették a választott népnek.

Jézus többször is beszél arról, hogy a valódi hit tettekben nyilvánul meg. Kevés, ha valaki a szájával megvallja Istent, ha nem teszi meg Isten akaratát, nem üdvözül.

 „Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét?  Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.  A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt.  Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről ismeritek fel őket.

Nem mindenki, aki azt mondja nekem: `Uram, Uram!', megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.  Sokan mondják majd nekem azon a napon: `Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?'  Akkor majd kijelentem nekik: `Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!(Mt 7,16b-23)

Jézus példabeszéde a Mt 21,28-ban annak a fajta vallásos embereknek szól, amikor kettéválik a vallásgyakorlat és a mindennapi élet. A hit tettek nélkül (gyümölcsök nélkül) nem üdvözít.

Ezt találjuk a Jakab levélben is: „Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: »Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki«, és Isten a barátjának nevezte. Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által. Hasonlóképpen a parázna Ráháb is nem a tettek által igazult-e meg, amikor befogadta a kémeket, és más úton bocsátotta el őket? Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül”.(Jak 2,18-26)

Ha elkezdjük életté váltani az Evangéliumot, ha tetteinket áthatja Isten szava, akkor lassan-lassan megszűnik bennünk ez a kettősség és majd nekünk is szólnak Jézus szavai az utolsó ítéletkor:

Az utolsó ítélet „Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan , akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: `Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.' Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: `Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk, mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?' A király így válaszol majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek”.(Mt 25,31)

A két testvérről szóló példabeszéd végén a vallási vezetők önmaguk fölött mondják ki az ítéletet Jézus kérdésére adott válaszukban, hogy az a testvér teljesíti az apa akaratát, aki ugyan először nemet mond, de aztán mégis megteszi. Jézus nyíltan kimondja, hogy ezek az engedetlennek látszók, de János szavára megtérő, megvetett bűnösök meg fogják előzni Isten országában a magukat jónak és tisztának mutató, látszatra, külsőségekben vallásos gőgös írástudókat. Isten, aki a szívek és a vesék vizsgálója nem a látszatok szerint ítél, hanem, hogy mi lakik a szívben.

Hit és hitetlenség: életünk minden pillanatával, minden tettével színt kell vallanunk, megmaradunk-e a kicsinyes emberi gondolkodásunk, léptékeink szintjén vagy hiszünk, és ezzel a hittel falakat ugrunk át: "Istenemmel falakat ugrom át" (Zsolt 18,30).

Vágvölgyi Éva

 



























Október 8., Évközi 27. vasárnap

Mt 21,33-43: Példabeszéd a gonosz szőlőművesekről


A szőlő a Biblia kedvelt motívuma, végigvonul az egész Szentíráson a Teremtés könyvétől egészen az Újszövetségig.

A szőlő különös növény, csak a gyümölcse értékes, a fája teljesen értéktelen (Ez 15,2). Gyümölcse azonban Istent és embert felvidít (Elhagyhatnám-e boromat, amely Istent és embert felvidít" Bír 9,13; Zsolt 104,15).

Noé, az igaz, szőlőt ültetett azon a földön, amelyről Isten megígérte, hogy nem átkozza meg többé. (Ter 8,21; 9,20) A szőlőskert jelenléte földünkön annak a jelképe, hogy Isten áldása nem szűnt meg teljesen Ádám bűne miatt (Ter 5,29). Isten szőlőben gazdag földet ígér és ad választott népének (Szám 13,13; MTörv 8,8).

A messiási korban mindenki békében él szőlője és fügefája alatt

A népek Sionra áradnak

„Lesz azonban az idők végén,
hogy az Úr házának hegye szilárdan áll a hegyek tetején,
fenn a magasban a halmok felett,
és odatódulnak a népek,
és odasiet sok nemzet, és mondják:
»Gyertek, menjünk fel az Úr hegyére,
és Jákob Istenének házához,
hogy megtanítson minket útjaira,
és ösvényein járjunk«;
mert Sionról jön ki majd a törvény,
és Jeruzsálemből az Úr szava.
És ő ítéletet mond majd sok nép között,
és megítél távoli erős nemzeteket;
és ők ekevasakká kovácsolják kardjaikat,
és kapákká lándzsáikat.
Nemzet nemzet ellen nem ragad kardot,
és nem tanulnak többé hadviselést.
És mindenki szőlője alatt
és fügefája alatt ül majd,
és nem lesz többé, aki rémületet gerjesszen.
Bizony, a Seregek Urának szája mondta ezt!
Mert minden nép a maga istenének nevében jár,
mi azonban az Úrnak, a mi Istenünknek nevében járunk
örökkön-örökké”.
Mik 4,1-5.

 „Azon a napon – mondja a Seregek Ura –, mindenki meghívja majd barátját szőlője és fügefája alá."
És a szőlő termékeny lesz akkor. Zak 3,10.

"Békés lesz a vetés,
a szőlő megadja gyümölcsét,
a föld megadja termését,
s az egek megadják harmatukat;
és e megmaradt népet
mindezeknek birtokába juttatom."
Zak 8,12.

"És jóra fordítom népemnek, Izraelnek sorsát,
és felépítik az elhagyott városokat,
és lakni fognak bennük;
szőlőket ültetnek és borukat isszák,
kerteket ültetnek és gyümölcsüket eszik.
És palántaként elültetem őket földjükön,
és nem tépik ki őket többé földjükről,
melyet nekik adtam«
mondja az Úr, a te Istened"
Ám 9,14-15

Izajás és Jeremiás szerint Izrael Isten szeretett, de hűtlenné vált szőlője (Iz 5,1; Jer 2,21; 8,13; 5,10; 12,10)

"Dal a szőlőskertről „Hadd énekeljek kedvesemről,
szerelmesem énekét szőlőjéről!
Szőlője volt kedvesemnek
termékeny hegytetőn;
körülásta, és a kövektől megtisztította,
majd beültette nemes szőlővel;
közepén tornyot épített,
sajtót is vájt benne;
és várta, hogy szőlőfürtöt teremjen,
de vadszőlőt termett.
Most hát, Jeruzsálem lakói
és Júda férfiai,
tegyetek igazságot köztem és szőlőm között!
Mit kellett volna még tennem szőlőmmel,
amit nem tettem meg vele?
Amikor azt vártam, hogy szőlőfürtöt teremjen,
miért vadszőlőt termett?
Most pedig hadd adjam tudtotokra,
mit teszek szőlőmmel!
Eltávolítom sövényét,
hadd pusztítsák el;
lerombolom kerítését,
hadd tapossák össze.
Pusztává teszem:
nem metszik meg többé, és nem kapálják,
fölveri a tövis és a tüske;
és megparancsolom a felhőknek,
hogy esőt ne hullassanak rá.
Bizony, a Seregek Urának szőlője Izrael háza,
és Júda férfiai az ő gyönyörű ültetvénye;
jogot várt, de íme, csak visszaélés van,
igazságot, de íme, csupa jajveszékelés!" Iz 5,1-7

A választott nép Istentől kapta Izrael a földjét, ez volt az a föld, amit az Úr megígért Ábrahámnak, ez volt az a föld, ahová Mózes az egyiptomi fogságból elvezette őket, egyszóval ez volt az ígéret földje. Isten azt várta népétől, hogy nevét szentté tegyék  a népek között, hogy minden ember számára kinyilvánuljon Isten szentsége és nagysága. Isten szentsége és nagysága a választott nép élete által nyilvánult volna ki a világ számára. De a választott nép nem csak hogy nem élt ilyen életet, de ráadásul Isten küldötteit, akik megpróbálták visszatéríteni őket a helyes útra, a prófétákat is megölte. Izajás példabeszédét felelevenítve Jézus így foglalja össze a választott nép történetét: Isten szüntelenül várta szőlője gyümölcsét, de a vincellérek, ahelyett, hogy hallgattak volna a hozzájuk küldött próféták szavára, gonoszul elbántak velük (Mk 12,1-5). A szeretet tetőfokán most kedves Fiát küldte el (6.v.). Feleletül a nép vezetői betetőzik hűtlenségüket, megölve a Fiút, a szőlő örökösét. A bűnösök ezért elnyerik büntetésüket, a Fiú halála azonban Isten szándékainak új korszakát nyitja meg: a szőlőt hűséges  vincellérekre bízza és így végül megtermi gyümölcsét. Jézus példabeszédben mondja el nekik a múltat, s miután példabeszéd befejeztével maguk mondják ki az ítéletet a gonosz szőlőművesekről, akkor szembesíti őket, hogy róluk szólt a történet. A példabeszéd érzelmileg sokkal inkább ráhangolja a hallgatóságot a közlő szándékára, ezért sokkal hatásosabb, mintha csak tényeket sorolna fel. A tanulságot nem Jézus, hanem a hallgatóság vonja le a történet végén, emiatt még inkább érintve érzi magát, amikor kiderül, hogy róla van szó. A példabeszéd nem csak korholja őket, hanem azt mondja, hogy Isten elveti őket, mert nem bizonyultak méltónak az isteni ígéretekre („Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek” Mt 3,10).

A példabeszédben szereplő fiú, a szegletkő maga Jézus, akit az írástudók nem akarnak elfogadni. A szegletkő a házakban a falak találkozásánál beépített nagy sarokkő, ami az épület szilárdságát biztosította, ennek hiányában a fal könnyen kidől és a ház összeomlik.

Mit mond nekem ez a történet itt és ma, mi az ami nekem szól belőle? Ez a jézusi példabeszéd a választott nép és Isten kapcsolatáról szól, nem vonatkozik rám. Mondhatom azt, hogy semmi közöm a gonosz szőlőmunkásokhoz, nem vertem meg, nem öltem meg senkit, de a szolgákhoz és a fiúhoz sincs közöm, mert engem sem vert meg, nem ölt meg senki. De nézzük meg közelebbről, próbáljam behelyettesíteni magam valamelyik szereplő helyébe: Ki lehetnék, ki vagyok én ebben a történetben?

Az úr, nyilván Isten, tehát ő nem. Akkor csak vagy bérlő lehetek, vagy a szolgák egyike vagy a fiú. Nézzük meg mit jelent, ha én vagyok a bérlő:

A keresztségben Isten meghív, hogy építsem Isten országát. Kapok egy szőlőt, hogy műveljem, vagyis kapok képességeket és lehetőségeket ehhez a munkához. De én a kapott képességeket a magam hasznára fordítom, saját zsebre dolgozom, anyagi és szellemi javakat gyűjtök velük magamnak. Elbirtoklom Isten ajándékait. Az úr küldöttei, a szolgák azok a szükséget szenvedők, akikkel találkozom, akiknek képében maga Isten szólít meg, hogy a neki járó részt megadjam (Mt 25,31). Ebben a példabeszédben szereplő bérlők nyilvánvalóan az átkozottak, vagyis a gonoszok közé tartoznak (Mt 25,41), akik kárhozatra jutnak:

„Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?' Akkor ő így felel majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.' És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre”. (Mt 25,44-46)

Mit jelent, ha én vagyok a szolga, az úr, vagyis Isten küldötte? Az evangéliumokban két csodálatos halfogás történetet találunk. Egyet Lukácsnál, amikor Jézus meghívja Pétert az apostolságra: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel” (Lk 5,10). A másikat János evangéliumában találjuk, amikor a feltámadt Jézus a vértanúságra hívja meg Pétert: „`Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.` Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent” (Jn 21,18-19). Tehát a jézusi tanítványság a vértanúság kockázatát is magában hordja, a szeretetben késznek lennem, hogy elmenjek a legvégsőkig, kész legyek akár a teljes önfeladásra is.

A példabeszéd végén Jézus figyelmeztet: Ha életünk nem hozza meg Isten országának gyümölcsét, hiába kaptuk az ígéretet, hogy a Fiúval együtt társörökösök leszünk, nem nyerünk bebocsátást Isten országába, hanem azok jutnak be, akikről az utolsó ítéletkor az Emberfia kimondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.' Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: `Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?' A király így válaszol majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,34-40).

Vágvölgyi Éva

 







































Október 15., Évközi 28. vasárnap

Mt 22,1-14: Példabeszéd a mennyegzős lakomáról


A lakoma mindig ünnepet jelent a keleti ember számára és az ünnep mindig lakomát is. János evangéliumában Jézus első csodáját egy menyegzős lakomán teszi Kánában. Lukács evangéliumában azt mondja valaki, hogy: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” (Lk 14,15) Jézus példabeszéde pontosan erről szól, Isten országa olyan, mint a menyegzős lakoma. A példabeszédben szereplő király nagy ünnepet akar rendezni a fiának. A népmesék hetedhét országról szóló lakodalmakról beszélnek, amikor az alattvalóknak is lakomát adnak és még a kutyák is rántott csirkecombot esznek. Ez a király is sok vendéget vár, hogy együtt ünnepeljenek vele, de a meghívott vendégek nem jönnek el, sőt vannak, akik a meghívást vivő szolgákat is bántják. Ezeket aztán a király megbünteti. De hát most mi legyen, hol lesz az ünneplő, éljenző vendégsereg, szégyenszemre szűk családi körben kell elkölteni a menyegzős lakomát, mi lesz a rengeteg étellel-itallal? A király egy huszárvágással megoldja a kínos helyzetet, szolgáival beterelteti az úton arra menőket, ők lesznek a díszvendégek.  Igen ám, de hogyan lesz az utakról begyűjtött szedett-vedett népségből ünnepi vendégsereg? Ó, ezt egyszerű megoldani. A szolgák megmossák az utakról betereltek poros lábát, fejüket bekenik illatos olajjal, és a király gazdag ruhatárából ünnepi köntöst adnak rájuk. Így már mindenki méltó módon néz ki a menyegzőhöz. Eddig minden rendben is volna, de amikor a király bemegy a feldíszített terembe, hogy megnézze az asztalnál ülőket, hogy minden rendben van-e, mit nem lát? Egyik vendégén nincs ünnepi ruha, csak úgy porosan, úti ruhában ül az asztalnál. Hogy kerül ide ez az ember, ilyen méltatlan külsővel az ünnepi asztalhoz, amikor a szolgák mindenkit megmosdattak, felöltöztettek? Hol van az ünnepi köntös róla? Ez számunkra is kérdés. Vajon tolvaj, aki nem tudja, hogy a ház tárt kapuján bárki bejöhet, s mivel görbe úton jár, mert lopni jött, eszébe se jut az ajtó felől közelíteni, hanem bemászott az ablakon? Vagy amíg a szolgák a sok vendéget kiszolgálták, kisurrant és eladta a frissen kapott ajándék köntöst? Vagy úgy gondolta, hogy ő csak egy úton lévő, készületlenül érte a vendégség, jó ő úgy, porosan, ahogy van, nem tiszteli meg a ház urát és az ünnepet azzal, hogy méltó módon nézzen ki. Neki is megmosták volna a lábát a szolgák, megkenték volna a fejét olajjal és tiszta köntöst adtak volna rá, de ő nem akarta és úgy ahogy volt, koszosan, porosan odaült az ünnepi asztalhoz. Nem derül ki az igazság, csak a kész ténnyel szembesülünk a házigazdával együtt: méltatlan külsővel ült be a vendégek közé, s bár ott van, külsejével megtagadja az ünnepet. Ezzel ugyanúgy méltatlanná vált rá, mint akik nem jöttek el. Ott volt, de mégis azok közé tartozott, akik nem voltak méltók az ünnepre. A szolgák kihajítják. 

Jézus példabeszédében Isten meghívott valakiket, de nem fogadták el a meghívást, sőt a szolgákat is bántották, akik a meghívást vitték. Nyilvánvaló, hogy ezek a szőlőművesekről szóló példabeszédhez hasonlóan a választott nép és Isten kapcsolatát példázzák, az utakról behívottak pedig a pogányokat. De ebben a jézusi példabeszédében van egy új szereplő is, az a valaki, aki méltatlan külsővel, ünnepi köntös nélkül ült az asztalhoz. Kivel tudjuk őt azonosítani? Mit jelent ünnepi köntös nélkül asztalhoz ülni? Nem kell hozzá túl nagy találékonyság, hogy rájöjjünk, az ember lelkéről van szó. A disznók mellől hazatérő és apja bocsánatát kérő koszos, lerongyolódott fiút az apja drága ruhába öltözteti, gyűrűt húz az ujjára, sarut a lábára, és úgy ülteti oda a lakomához (Lk 15,22-23). Aki megbánja a bűnét, azt az Atya magához öleli, visszafogadja, ünnepi köntösbe öltözteti. De jaj annak, akinél elmarad a bűnbánat, szennyes lélekkel nem ülhet asztalhoz Isten országában. Isten mindenkit meghív országába, el is fogadhatjuk, el is utasíthatjuk a meghívást. De ha elfogadtuk a meghívást, a szívünket megtisztítva, ünnepi köntösben járulhatunk hozzá. Ő öltöztet fel, a mi részünkről elég annyit megtenni, mint a tékozló fiú, visszatérni az atyai házba és bocsánatot kérni.

Máté a jól ismert példabeszédben allegorizál:
király = Isten
meghívók = próféták
hívók = apostolok
büntetés = Jeruzsálem pusztulása
bekötő utak = pogánymisszió
menyegzői terembe való belépés = bemerítés
a vendégek megtekintése = utolsó ítélet

A példabeszéd az üdvtörténet rövid vázlata: az ószövetségi próféta fellépésétől, Jeruzsálem pusztulásán keresztül az utolsó ítéletig.

A király először elküldi a meghívást
aztán hívja a vendégeket, hogy kész a lakoma
a kétszeres hívás nyomatékot ad
minden készen van: itt a kegyelmi idő
jókat és rosszakat egyaránt behívnak, de a megtérés az ünnepi köntös

 

 Jézus az ajtó

 

Ószövetségi helyek a köntöshöz:

Megmostalak vízzel, megtisztítottalak véredtől és megkentelek olajjal. Sokszínű ruhába öltöztettelek és sarut adtam neked kék bőrből; bisszusszal öveztelek és finom ruhába öltöztettelek”  (Ez 16,9-10).

 (Jéhu) Azt mondta erre azoknak, akik a ruhákat kezelték: »Hozzatok ruhákat Baál minden szolgájának.« Azok elő is hozták nekik a ruhákat”. (2 Kir 10,22)

Örvendezve örvendek az Úrban,
ujjong lelkem az én Istenemben,
mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem,
az igazság palástját terítette rám”
(Iz 61,10)

Jézus újabb és újabb példabeszédben figyelmezteti a választott népet, hogy Istentől kapott kiváltságukat hamarosan elveszítik, ha meg nem változnak. A példabeszéd négy képből áll. Az elsőben a király szétküldi a meghívásokat a menyegzőre. A meghívottak eltérően fogadják: egy részük el van foglalva saját dolgaival, nem törődik a meghívással, másik részük viszont megveri vagy megöli a meghívó szolgákat. Egy valamiben egységesek: Sem az egyik, sem a másik nem megy el a menyegzőre.

A következő képben a király megbünteti azokat, akik rosszul bántak szolgáival.

A harmadik képben az utakról hív be idegeneket, s őket ülteti az ünnepi asztalhoz.

A negyedik képben egy menyegzős ruha nélküli embert talál a vendégek között, akit megbüntet.

Nyilvánvaló, hogy a fia esküvőjére készülődő király maga Isten. A szolgák, Isten választottjai, a próféták, akik Isten üzenetét, Isten akaratát közvetítik az emberek számára. Isten meghívta Izrael népét, hogy részese legyen Isten örömhírének. A meghívottak egy része nem törődött az üzenettel, saját dolgaival volt elfoglalva, mint a magvető példabeszéd tövises talaja: „Hallja az igét, de a világ dolgai és a csalóka gazdagság elfojtja azt” (Mt 13,22). A meghívottak másik része ellenségesen viselkedett Isten hírnökeivel, bántalmazta, megölte őket. Első hallásra furcsának tűnik, hogy miért öli meg valaki a menyegzőre hívó szolgát, de ha az ember kicsit járatos abban a világban, akkor már nem akad annyira fenn ezen. Az egyik egyiptomi fáraó például egy szomszéd uralkodó fiát szemelte ki a lányának férjül. El is indult a násznép a vőlegénnyel a menyasszonyhoz, csakhogy a fáraó közben meggondolta magát, és a vőlegényt útközben megölette. A példabeszédben a bűnt megtorlás követi. A magát Isten népének tartó izraeliták helyett szedett-vetett, utakról beterelt nép ül asztalhoz Isten országában

„Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” (Lk 14,15)

 Csak Máténál találjuk a történet végén a menyegzős ruha nélküli ember epizódját. Mindnyájan véletlenül kerültek a király asztalához, egyikük sem oda készült, mégis a többieken megfelelő ruha volt, ezen az emberen meg nem. Ráadásul meg is büntetik érte. Ahogy az apa a tékozló fiú történetében a hazatérő kisebbik fiúra a lakoma előtt ünnepi köntöst adat a szolgákkal, úgy valószínűleg a házigazda felöltözteti vendégeit, hogy méltó módon vegyenek részt az ünnepi lakomán. Aki az ajtón keresztül jött be a menyegzős házba, tehát jó szándékú, az mind menyegzős köntöst visel. Akin viszont nincs menyegzős ruha, az nem rendes úton jött be a házba (lásd Jn 10,11), rossz szándékú, tolvaj vagy rabló.

1Kor 11,23-32: „Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Ez az én testem, amely értetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség {Jer 31,31} az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!« Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék e kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és gyengélkedő, és sokan meghaltak. Ha ellenben megítélnénk önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. Amikor pedig ítélet alá esünk, az Úr fenyít meg minket, hogy ne kárhozzunk el ezzel a világgal.”

Vágvölgyi Éva







































Október 22., Évközi 29. vasárnap

Mt 22,15-21: Az adófizetsé


Mi közöm nekem ahhoz, hogy a zsidók közül sokan berzenkedtek az ellen, hogy adót fizessenek a rómaiaknak, a megszállóknak? Persze az ebből adódó feszültség jó alkalom volt az írástudóknak, hogy Jézust tőrbe csalják: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Először dicsérik, hogy elaltassák az éberségét, aztán feltesznek egy olyan kérdést, amire - szerintük - csak rosszul lehet válaszolni: Ha azt mondja, hogy szabad adót fizetni a császárnak, akkor hazaáruló, együttműködik a megszállókkal, ha azt mondja, hogy nem szabad, akkor fel lehet jelenteni a rómaiaknál, mint felbujtót. Jézus nem csak a csapdát kerüli ki könnyedén a válaszával, hanem arra is rávilágít, hogy a pénz evilági, a politikai, gazdasági hatalom része, Isten országának semmi köze ehhez a világhoz. De itt és most, mi közöm van nekem ehhez a régen történt eseményhez? Amikor leírták, az is jóval később történt, és akiknek leírták, azoknak fel akarták hívni valamire a figyelmét, ami lehet, hogy ránk is vonatkozik.

Keresztény kisközösségben beszélgettek erről a szentírási részről, és valaki azt mondta, hogy ha minden törvényi rendelkezést betartana, minden adót befizetne, tönkre menne a vállalkozása. Ha nyereséget akar, akkor muszáj csalni az adóbevallással, minimál bérre bejelenteni az alkalmazottját és zsebbe fizetni, nem kérni és nem adni mindenről számlát. Ez a jézusi felszólítás megvalósíthatatlan, ha meg akar élni, nem adhat meg mindent a „császárnak”. Parázs vita keveredett ebből. Érdekes, hogy úgy általában azt mondjuk, hogy nem lopunk, nem csalunk, nem hazudunk. Ha egy másik emberről van szó. De az állam, az olyan személytelen, ott nem érezzük ezt a korlátot, azt be lehet csapni. Pedig az is éppen olyan csalás, lopás, hazugság. Nem veszek buszjegyet, bliccelek. De ezzel senkit nem csapok be – mondom. Na jó, a közlekedési vállalatot, na de az nem valaki. Megkárosítom a közlekedési vállalatot, meg azokat, akik becsületesen jegyet vesznek és ezzel hozzájárulnak a közlekedés működőképességéhez. Az ő számlájukra bliccelek. Nem kötelező buszra szállni, de ha igénybe veszem, úgy tisztességes, ha ki is fizetem a jegy árát. Amikor Jézus elővetet az írástudókkal egy dénárt és megkérdezi kinek a képe és neve van a pénzen, kiderül, hogy a császáré. Vagyis a császár pénzén adnak-vesznek, az ő pénzét használják. Hát ha  a pénzét használjátok, akkor fizessétek meg neki az adóját is – mondja nekik Jézus. Vagyis ha adok-veszek, ha vállalkozom, közlekedek, stb. szóval részt veszek az evilág életében, használom, igénybe veszem, akkor fizessem is meg az árát. Nyilván senki nem követeli egy tanyán élő embertől, hogy városi közlekedési bérletet vegyen, miután nem is veszi igénybe a városi közlekedést, és senki követeli rajtam, akinek autója sincs, hogy vegyek autópálya matricát. Amit használok, amit igénybe veszek, annak fizessem is meg az árát, „adjam meg a császárnak, ami a császáré”. Nem szabad meglopni, megcsalni senkit, az államot sem, akinek a pénzét használom. Na jó, eddig világos, hogy mit jelent megadni a császárnak, ami a császáré. De hogy jön ide a mondat második fele, hogy az „Istennek, ami az Istené”? Mert Jézus és a farizeusok párbeszéde a templom udvarán zajlott. Vagyis a pénzt adjátok a császárnak, az imát pedig Istennek – mondja Jézus. Jézus felhívja a figyelmünket, hogy ne éljünk fordított világban. Mert ahogy akkor, úgy ma is, egy fordított világban élünk, a pénzt imádjuk, egész életünk a pénz, az anyagi javak szerzése körül forog, aztán hogy azért az üdvösségünket is biztosítsuk, némi pénzt adunk Istennek. Pedig Istennek nincs szüksége a pénzünkre. Ő a szívünk szeretetét várja, hogy az imáinkon keresztül egyre közvetlenebb kapcsolatba kerüljünk vele.

Vágvölgyi Éva

 





































Október 29., Évköz9 30. vasárnap

Mt 22,34-40: A főparancs


A Jézushoz forduló írástudó kérdése arról árulkodik, hogy a legfőbb parancs, a legnagyobb parancs kérdése foglalkoztatta az írástudókat: Vajon melyik parancs az, amelyik minden más parancsot megelőz? Jézus válasza határozott és egyértelmű, idézi a Második Törvénykönyvet: "Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!" (29b-30)

A Második Törvénykönyvben, amelyet Jézus idéz, a parancs két részből áll: az első rész az istenfélelemről szól, a második rész pedig az Isten iránti szeretetről (vö. MTörv 6,1-9):

Isten legfőbb parancsai: szeretet és istenfélelem  „Ezek azok a parancsok, szertartások és rendeletek, amelyek felől az Úr, a ti Istenetek megparancsolta, hogy megtanítsalak titeket rájuk, s ti megtartsátok azokat azon a földön, amelyet majd birtokba vesztek. Teljes életedben féld az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg minden parancsát, amelyet én neked, fiaidnak és unokáidnak meghagyok, hogy hosszú életed legyen. Halld tehát Izrael, s vigyázz, tedd meg, amit az Úr megparancsolt neked, hogy jó dolgod legyen és felette megsokasodj azon a tejjel s mézzel folyó földön, amint az Úr, atyáid Istene megígérte neked.

Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Legyenek a szívedben ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked! Beszéld el ezeket fiaidnak! Elmélkedj róluk, ha a házadban ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel és ha felkelsz! Kösd őket jelként a kezedre, függeszd azokat a szemeid közé, írd rá őket házad ajtófélfáira és kapuira!”

Jézus csak az Isten iránti szeretetről beszél, mert a félelemből megtartott parancsokkal az ember soha nem azonosul Isten akaratával, nem áll helyre az a bensőséges kapcsolat Istennel, amely a bűnbeeséskor elromlott. Tökéletesebben teljesíti a törvényt, aki szeretetből teszi, mint aki csak félelemből engedelmeskedik parancsoknak. Nem egy elvont törvénynek való engedelmességről van szó, hanem egy személyes kapcsolat következményéből fakadó életről. Valójában, ha szeretünk valakit, spontán módon azt keressük, ami tetszésére van, az ő örömére szolgál. Isten azt akarja, hogy az ő képmása legyünk, képessé válva a szeretetre és szolgálatra, hogy valósága mind jobban áthassa a világot, hogy szeretete egyre inkább a béke és az igazságosság országává formálja közömbösségbe süllyedő és ellenségeskedő világunkat. Amikor válaszolunk Isten szeretetére és szeretni kezdjük Őt és a másik embert, bekapcsolódunk Isten újjáteremtő szeretetébe. Szeretetben egynek lenni Istennel és egynek lenni a másik emberrel.

„Akinek az értelme Istennek szolgál, akinek a bölcsessége Istenre irányul, akinek a gondolatai Istennel foglakoznak, akinek az emlékezete a jó dolgokra emlékezik, az teljes elméből szereti Istent” (Aranyszájú Szent János).

Az Isten iránti szeretetben a teljes ember részt vesz: a lelke, az érzelmei, az intellektusa, értelme, a fizikuma, teste. Az embernek minden ajándékba kapott erejével és képességével szeretnie kell az egyetlen Istent.

Az Isten iránti szeretet és a felebaráti szeretet a Tízparancsolat két táblájának sűrített magyarázataként jelenik meg. Figyelemre méltók az írástudó szavai: "Őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál" (33.v.) Ezekkel a szavakkal mintegy kritikát mond a templomi kultusz felett. Szavainak külön súlyt ad, hogy mindez egy zsidó teológus szájából hangzik el a templomtéren. Jézus nagyon megdicséri őt, mert aki Istent minden erejével szereti, felebarátját pedig úgy, mint önmagát, az közel áll Isten országához, az ilyen embernek az Istenhez jutáshoz már valóban nincs szüksége az égő- és vágóáldozatokra.

"Aki pedig szereti az embereket, azért kell, hogy szeresse őket, mert igazak, vagy azért, hogy igazzá legyenek.

Aki tehát helyesen szereti felebarátját, úgy kell viselkednie vele szemben, hogy az illető is teljes szívéből szeresse Istent". (Szt. Ágoston)

A hívő emberben felmerülő igazi kérdés nem az, hogy miként tehetnék nagy dolgokat az életemben, hanem hogyan táplálhatom az Örömhír bennem rejtőző csíráját, a Lélek életét, hogy növekedjen és termést hozzon, mi teszi lehetővé, hogy szüntelenül új lendületet kapjon életünk.

Isten szeretetet vár tőlünk, nem félelmet, nem rettegést, hanem bizalmat.

Az Istenhez fűződő új kapcsolat azonnali következménye az emberekkel való új kapcsolat. Nem azt várom, hogy mások szeressenek engem, hanem én kezdek el szeretni.

A Tíz parancsolat első része (1-3) az Istennel való kapcsolatunkra vonatkozik, a második része (4-10) pedig az emberekkel való kapcsolatunkra. Jézus ezt a két tömböt foglalja össze: Azt mondja, hogy ha szeretjük Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből, az magába foglal mindent, amire az 1-3 parancs kötelez. Ha szeretjük a másik embert, akkor nem fogunk véteni ellene: Nem lopjuk meg, nem csaljuk meg, nem rágalmazzuk meg, nem vetünk szemet semmire, ami az övé stb.

„Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: `Szeresd felebarátodat, mint önmagadat`. De ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek!

Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt”. (Gal 5, 4-24)

A keresztények életében gyakran elválik egymástól a vallásosság gyakorlása és a mindennapi élet. Pedig a leghétköznapibb háztartási munkát is lehet Isten iránti szeretetből, teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes elmével végezni. Ha így végezzük a munkánkat, megszentelődik általunk a világ.

A felebaráti szeretet mércéjét Jézus több helyen is megadja:

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 19,19)

„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt. Azt ugyanis, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét, és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat {Lev 19,18}. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet”. (Róm 13, 8-10)

„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.' Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: `Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk, mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?' A király így válaszol majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek”. (Mt 25,34b-40)

Vágvölgyi Éva