Vasárnapi gondolatok









































December 3., Advent 1. vasárnapja

Mk 13,33-37: Az éberségről

Itt a márki szövegben Jézus még csak azt mondta a tanítványoknak, hogy „legyetek éberek”. A szenvedése előtti órákban, a Getszemáni kertben már azt mondta a három tanítványnak: „Virrasszatok és imádkozzatok” (Mt 26,41). Vagyis azt is megmondja, hogy mit jelent az éberség és virrasztás. A virrasztás a szív ébersége. Mikor éber a szívünk? Ha elcsendesül és ebben a belső csendben meghallja a hozzá szóló Isten szavát. Az apostolok elkísérték Jézust a Getszemáni kertbe, de valójában nem voltak vele, magára hagyták, elaludtak. Hányszor előfordul velünk is, hogy testben ott vagyunk a szentmisén, imádságon, de a szívünk alszik, zárva marad Isten előtt. A valódi ima valódi jelenlét Isten számára.  Ébernek lenni annyi, mint elcsendesülni belsőleg, hallóvá, látóvá válni.

A karácsonyi reklámok sürgés-forgásra hívnak, az Advent a belső csendre.

Készüljetek! – harsogják a reklámok. Szaladjatok és vásároljatok, vásároljatok! Örvendezzetek a szép ajándékoknak és finom ételeknek! Készüljetek! – szólít az Advent. Csendesedjetek el, imádkozzatok, szülessen meg bennetek az öröm, hogy velünk az Isten!

Maradandó örömöt tud-e szerezni a tárgyak birtoklása vagy az evés? A tárgyak és az evés belső gyümölcse a csömör. Az Istenben való öröm gyümölcse a belső béke, jóság és szeretet. A csendes imában, elmélkedésben és szemlélődésben végtelen világok nyílnak meg számunkra. Matta el Meszkín atya ezt írja:

Kevesen veszik a fáradtságot, hogy idejük egy részét annak szenteljék, hogy megtapasztalják Isten jelenlétét, de még kevesebben vannak azok, akik Isten kegyelméből elérkeznek arra, hogy belső életükben a szemlélődés áldásainak örvendjenek. Pedig az imádság ezen formája által, amely a lelkiélet gyümölcse, az ember visszatér Ádám eredeti lelkiállapotának szépségéhez.

Már beszéltünk az elmélkedésről, mint a belső ima első állomásáról. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az elmélkedés és a szemlélődés között nincs jól meghúzható határvonal, sőt inkább átjárhatóság van. De azért azt pontosítani tudjuk, mint ahogy ezt majd az Atyák szavai bizonyítják, hogy az elmélkedés az alap, amire a szemlélődés támaszkodik, vagy még pontosabban, az elmélkedés egyfajta gyakorlat, egy tréning, hogy eljussunk a szemlélődéshez. Ha az elmélkedést a lélek lendületével az olvasás vagy más gyakorlat által gyakorolja, akkor a szemlélődést ugyanazzal a lendülettel, erőfeszítés nélkül éli meg az ember. Amíg az első lépésben a képzelőerő és a gondolkodás képességéért tett erőfeszítés van a középpontban, a második lépés szinte erőfeszítés nélküli. A befelé tekintő lélek és a szív nyugalma megpihen Istenben.

Téves az az elgondolás, hogy a szemlélődő élet nélkülöz minden külső tevékenységet. Ha így lenne, csak az aszkéták, és remeték életformája lenne. Valójában a szemlélődés nem kiváltsága senkinek, hanem az elmélkedő ima mindenki számára hozzáférhető állomása, világinak és szerzetesnek, házasoknak és cölibátusban élőknek, fiataloknak és öregeknek egyaránt.

Amíg az elmélkedés inkább a megértésben való elmélyülést követeli meg és következésképpen a gondolkodás és az értelem megnövekedett tevékenységét jelenti, addig a szemlélődéshez az értelmi erőfeszítésektől és a gondolatok rabságától mentes teljes nyugalom szükséges, mert míg az elmélkedésben az értelem kutatja az igazságot, hogy meghatározza azt, addig a szemlélődésben maga az igazság kezdi elfoglalni és betölteni a gondolatokat. Ami az isteni igazságból felragyog benne, az nyugalmának és csendjének mértéke szerint megvilágosítja és átformálja őt. 

A szemlélődés lelki tapasztalata semmiben sem haladja meg a lélek eredeti, nyugodt állapotában való természetes képességét. Az első teremtéskor a lélek eredeti természete szerint képes volt csendben és nyugalomban állni Teremtője előtt és ez az állapot megfelel az isteni igazságok szemlélése állapotának. A lélek rendes, természetes állapotához nem szükséges, hogy pozitív vagy negatív legyen, nem szükséges semmilyen erőfeszítés, hogy méltóvá váljon az isteni igazságok befogadására. Egyszerűen csak nem kell hagyni, hogy a jelentéktelen dolgok, az aggodalmak és a szenvedélyek elválasszák Istentől, mert különben nem lesz a képes arra, hogy befogadja az isteni igazságokat.

A szemlélődés lelki tapasztalata semmiben sem haladja meg a lélek eredeti, nyugodt állapotában való természetes képességét. Az első teremtéskor a lélek eredeti természete szerint képes volt csendben és nyugalomban állni Teremtője előtt és ez az állapot megfelel az isteni igazságok szemlélése állapotának. A lélek rendes, természetes állapotához nem szükséges, hogy pozitív vagy negatív legyen, nem szükséges semmilyen erőfeszítés, hogy méltóvá váljon az isteni igazságok befogadására. Egyszerűen csak nem kell hagyni, hogy a jelentéktelen dolgok, az aggodalmak és szenvedés elválasszák Istentől, mert különben nem lesz a képes arra, hogy befogadja az isteni igazságokat.

A lélek a saját természetes állapotában, szabadon a gondolatoktól és aggodalmaktól a belső éberség és megfontoltság állapotát élvezi, amelyet az Atyák „józanságként” (népsis) határoznak meg. Semmi sem foglalkoztatja, és a szív az éberség és a virrasztás állapotában van, amit az Atyák a „szív figyelmének” (hč kardiakč prosochč) neveznek… Ahhoz, hogy a lélek megkezdje a valódi és gyümölcsöző szemlélődést, néhány alapvető körülmény szükséges:

a) Szabadnak lenni a küzdelemre. Nem szükségszerű, hogy az ember a földi gondoknak, a hibáinak és rossz szokásainak a rabszolgája legyen. Szabadnak kell lennie a bűnnel való küzdelemre. Ez az út azoknak könnyű, akik megtapasztalták és gyakorolják az elmélkedést, mert az Istennel való párbeszéd az eszközök közül a legfontosabb és leghatékonyabb, amely megszabadítja az embert, elégeti a bűnöket, legyőzi vonzerejüket és hatalmukat, ahogy ezt megtudjuk Szír Szent Izsák elmélkedésről mondott szavaiból (vö. Az Atyák mondásaiban 30. 36. 37.)

Emlékezzünk vissza és ismételjük meg az elmélkedés gyakorlásának fontosságát és a megtérés szükségességét ahhoz, hogy Isten kegyelméből elérkezzünk a tisztaság állapotára, hogy elkezdjük a szemlélődést, amelyben színről színre találkozunk Istennel, ahogy Szent Ágoston mondja. Az előkészület útját két szóban összefoglalhatjuk: a cél érdekében lemondani önmagunkról és legyőzni a vágyakat és a szenvedélyeket.

A lélek megszabadítása a vágyak és szenvedélyek rabszolgaságából az aszkézis (áskesis) része. Az aszkézis általában a lélek pozitív tevékenysége, ellentétben a negatív tevékenységgel. Egyedül az erénygyakorlatok - ahogy az Atyák nevezik, a prâxis - képesek lekaszálni lábunk alól a bűnök és rossz szokások füvét.

Aszkézis és az erények elsajátítása érdekében tett erőfeszítések nélkül lehetetlen valódi sikert elérni a szemlélődésben vagy általában a lelkiéletben. Johannes Cassianus ezt mondja: „Hiába törekszik Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét”. (Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása (Collationes Patrum, XIV. fejezet 2., Pannonhalma – Tihany 1998)

b) Uralni a gondolatot. Az, aki már leigázta saját énjét és legyőzte a bűnt, a szenvedélyeket és azok vonzerejét, az könnyen uralja a gondolatait is. A szemlélődés megkezdésének fontos összetevői a szétszórtság megszűntetése és a belső nyugalom. Nagy Szent Gergely azt mondja: „(A lélek) semmiképpen nem tud magába mélyedni, ha előtte nem tanulja meg, hogy eltávolítsa szeme elől az emlékezet árnyképeit (phantasmata), a földi és égi dolgokról való képzelgéseket, hogy távol tartsa és eltiporja mindazt, ami gondolatait a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás, az ízlelés részéről éri, hogy tőlük szabadon belül keresse önmagát… (A lélek számára) az első kis lépés, hogy elmélyedjen önmagában, a második az önmagára tekintés ebben az elmélyedt állapotban, a harmadik, amikor önmaga fölé emelkedve, az értelemmel együtt aláveti magát a Teremtőről való szemlélődésnek. (Nagy Szent Gergely: Homilae in Hiezechihelem 2,5,9.)

Vágvölgyi Éva

 



























December 10., Advent 2. vasárnapja

Mk 1,1-8: Keresztelő János fellépése


Külső zaj – belső zaj. Külső csend – belső csend. Zajos világban élünk és mi magunk is fokozzuk még a fülünkbe dugott fülhallgatókon keresztül. Szinte alig látni olyan fiatalt, aki ne hallgatna zenét a telefonján. A bevásárlóközpontokban harsogó zene szól, a lakásokban megy a tévé és s rádió, halkan zúg a számítógép és a klíma. De nem csak kívül van zaj, bennünk is zaj van. Érzelmek, gondolatok összevisszasága kavarog bennünk szünet nélkül. És a lelkünk úgy hánykolódik ide-oda ebben az állandó külső és belső zajban, mint a viharba került hajó. Talán most ez az adventi időszak felhívja a figyelmünket arra, hogy időnként keresnünk kell a külvilág csendjét, hogy a belső csönd is megszülessen bennünk, és ebben a belső csöndben a lélek érzékei felébredhessenek. "Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit", hirdette Izajást idézve Keresztelő János.

 Gyerekkoromban kis papír ingecskét kaptunk Advent elején, ami két sorban be volt vagdalva, és ahogy az ember behajtotta csipkés lett. Minden jócselekedet egy-egy hajtás volt. Aztán karácsonykor be kellett tenni egy kosárba és ezekkel az ingecskékkel díszítették fel az oltár mellett álló karácsonyfákat. A lusta se szégyenült meg, csak a készítője tudta, hogy melyik az övé, a sokcsipkés, vagy amin csak egy-két hajtás volt. Ahogy ott lógtak a fán, az éjféli misén vagy büszkén, vagy kicsit behúzott nyakkal persze mindenki a sajátját kereste a szemével. Nekünk felnőtteknek már nem osztanak papír ingecskéket, de Jézus tőlünk ugyanúgy elvárja, hogy jócselekedetekkel készüljünk, készítsünk neki ajándékot. A legfontosabb ajándék számára a saját szívünk, amelyben a belső csend megteremtésével utat készítünk számára, hogy közelebb jöhessen hozzánk. De a kereszténység nem individuális vallás, ami az egyén tökéletességére törekszik. Jézus azt mondja, ha én már megtaláltam az örömöm forrását, akkor osszam meg másokkal is: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Az Ige, amikor megtestesült, szeretettel és irgalommal fordult mindenki felé, tanította a tömeget, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: „Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 9,36) Számtalan beteget meggyógyított, ebből csak két példa: „Odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: »Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.« Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s azt mondta neki: `Akarom, tisztulj meg!` Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult” (Mk 1,40-42). „Amikor kimentek Jerikóból, nagy tömeg követte őt. És íme, ott ült az út mellett két vak. Amint meghallották, hogy Jézus arra megy, felkiáltottak: `Könyörülj rajtunk, Uram, Dávid Fia!` A tömeg rájuk parancsolt, hogy hallgassanak, de azok még hangosabban kiáltották: »Könyörülj rajtunk, Uram, Dávid Fia!« Jézus megállt, odahívta őket és így szólt: `Mit akartok, hogy tegyek veletek?` Azok azt felelték neki: »Uram! Hogy megnyíljon a szemünk.« Jézusnak megesett rajtuk a szíve és megérintette a szemüket. Azonnal látni kezdtek és követték őt” (Mt 20,29-34). Éhezőket jól lakatot: „Megesik a szívem a tömegen, mert íme, már három napja velem vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani” (Mt 15,32). Halottakat támasztott fel: „Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság.  Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta ot az Úr, megesett rajta a szíve, és ezt mondta neki: »Ne sírj!« Majd odament, és megérintette a hordágyat. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: `Ifjú! Mondom neked: kelj föl!` A halott pedig felült és beszélni kezdett” (Lk 7,11-15). Jézus tehát tanításával és csodáival hirdette az örömhírt, hogy elérkezett az Isten országa, de én hogy válhatok hírnökévé? Nem kell sokat törni a fejemet, Jézus világosan megmondja, a jócselekedeteimmel: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám. Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,35-36.40) És ha már öreg vagyok vagy beteg, és ki sem tudom tenni otthonról a lábamat, még akkor is tudok jót tenni a másikkal, ha imádkozom érte. Emlékszem, amikor fiatal voltam, és hol durván, hol kevésbé durvábban üldözték a kommunizmus alatt a vallásukat gyakorló embereket, és legfőképpen a kisközösségek voltak szálka a szemükben, én sose féltem, mert tudtam, hogy az idős nagymamám minden hajnalban értem imádkozza a rózsafüzért.

Vágvölgyi Éva

 







































December 17., Advent 3. vasárnapja

Jn 1,6-8.19-28: Az Ige testté lett


A kopt ortodox keresztényeknél különösen nagy tiszteletnek örvend Keresztelő Szt. János. Az ikonográfiában közvetlenül Jézus oldalán kap helyet (a másik oldalán a Szűz Mária van). Rá vonatkoztatják Malakiás próféta jövendölését: "Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt" (Mal 3,1). Tehát ő nem egy egyszerű tanítvány, hanem Isten küldötte. Már a neve, Jochanan, „Jahve irgalmas” kijelöli szerepét: Meghirdeti az Isten emberekhez hajló irgalmas szeretetét. „Térjetek meg” hirdeti Keresztelő Szt. János, vagyis térjetek vissza Istenhez, tegyétek le a bűneitek terhét a lábai elé, ő szeret bennetek. Aki nem fordul meg, nem tér meg, aki a sötétséget és annak cselekedeteit választja, arra pusztulás vár. Rövidesen érkezik, akire vártunk, tegyétek szíveteket alkalmassá a befogadására, ne zárja el a bűn és az önzés a szeretet útját bennetek. Bár szó szerint nem mondja ki a szeretetet, mégis ugyanabban a szellemben beszél mint Jézus a későbbiekben, nem imára, jámbor cselekedetekre buzdít, hanem arra, hogy, „akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen” (Lk 3,11), ez egészen egybecseng azzal, amit Jézus az utolsó ítélettel kapcsolatban mond (Mt 25,31).

Mal 3,23: „Íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát,
mielőtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja"

Keresztelő János, ott lép a nyilvánosság elé, ahol Illés elment: 2 Kir 2,4-6: Majd azt mondta Illés Elizeusnak: `Maradj itt, mert az Úr engem Jerikóba küldött.` Ő azonban azt mondta: `Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el.` Amikor aztán Jerikóba értek, a jerikói prófétafiak Elizeushoz járultak, és azt mondták neki: `Tudod-e, hogy az Úr ma elveszi tőled uradat?` Ő azt mondta: `Én is tudom, hallgassatok.` Majd azt mondta neki Illés: `Maradj itt, mert az Úr engem a Jordánhoz küldött`”.

Jézus azt mondja, hogy benne Illés eljött: Mk 9,11-13: „Aztán megkérdezték tőle: `Miért mondják a farizeusok és az írástudók, hogy Illésnek előbb el kell jönnie?` Ő így felelt nekik: `Illés, amikor eljön, először helyreállít mindent`. Akkor az Emberfiáról miért van megírva, hogy sokat kell szenvednie és gyalázatot kell tűrnie? Mondom azonban nektek, hogy Illés már eljött, és azt cselekedték vele, amit akartak, amint írva volt felőle.”

Ki a Keresztelő? Nem Illés, nem Krisztus, nem próféta, több mint próféta: a Messiás hírnöke.

A világba kiáltott szó, mint a Messiás hírnöke - mint régen faluhelyen a kisbíró. Hírül ad, kidobol valami fontos eseményt. De ő nem csak hírül ad, hanem elő is készíti a bekövetkező eseményt: Térjetek meg! Készítsetek magatokban utat az Érkezőnek!

Lk 3,10-18: Ekkor megkérdezte őt a tömeg: `Mit cselekedjünk tehát?« Ő ezt felelte nekik: »Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.` Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: `Mester! Mit cselekedjünk?` Ő ezt válaszolta nekik: `Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek.` Megkérdezték őt a katonák is: `Hát mi mit cselekedjünk? Azt mondta nekik: Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.

A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.

Még sok egyébre is intette a népet, és hirdette nekik az evangéliumot”.

Vajon miért mondja mégis a Keresztelőről másutt az evangélium: „Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála" (Mt 11,11)?

A Keresztelő üdvözül, de nincs olyan közel Istenhez, mint azok, akik részesedtek Jézus tanításában, nincs meg benne a húsvéti hit és nem kapja meg a Szentlelket. Istenképe az ószövetségi hívő Istenképe, tele homállyal, nem ismeri Istent annak, akit Jézus ismertetett, mutatott meg a világnak.

Mindenki a benne lévő Isten-ismeret szerint részesedik Isten országában:

Aki nem ismeri, nem részesedik benne.

Aki kicsit ismeri, kicsit részesedik benne.

Aki jól ismeri, az egészen részesedik benne.

A kumráni közösség tanai több mint száz éven keresztül hatottak a választott nép gondolkodására, kulcsszavaik, megfogalmazásaik fel-felbukkantak más tanítóknál is. Keresztelő János működése és tanítása és Kumrán között is találunk kapcsolódási pontokat. Nem véletlen, hogy a Keresztelő János tanítványai közül Jézushoz szegődött János kifejezéseiben és megfogalmazásaiban találjuk a legtöbb (egyeseket megtévesztő és olyan téves következtetésekre indító, hogy Jézusnak is köze volt a kumráni közösséghez) rokon vonást Kumránnal (a Fény fiainak harca a sötétség fiai ellen, Igaz Tanító, stb.) Csak János evangéliumából értesülünk arról, hogy ő a Keresztelő tanítványa volt (Jn 1,35-39). Nem véletlenül mondja el ezt az információt. Kettős célja van: Az egyik, hogy szemtanúja volt Keresztelő János tanúságtételének Jézusról, a másik, hogy a Keresztelőtől Jézus nyomába szegődése példaként szolgáljon. Pál működése kapcsán, a Cselekedetekből értesülünk (Csel 18,24-19,10) arról, hogy Efezusban, ahol János evangelista is működött, Keresztelő Jánosnak több tanítványa is élt és tanított. Számukra minden más tanúságtételnél fontosabb volt Keresztelő János tanúságtétele Jézusról. A 20. versben Keresztelő János az előbb feltett kérdésre, hogy „Ki vagy te?” (19.v.) így válaszol: „Ő megvallotta és nem tagadta, és megvallottta: Nem én vagyok a Krisztus” (20.v.) A „megvallotta” és „nem tagadta” és „megvallotta” - háromszori ismétlésével az evangelista Keresztelő János tanúságtételének erős hangsúlyt ad.

Miért van szükség hírnökre a Messiás érkezése előtt? Amikor egy uralkodó érkezését várják, hírnökök mennek előtte, hogy az emberek fel tudjanak készülni, méltóképpen tudják fogadni.

A Messiás érkezését is ilyen előkészületnek kell megelőznie: az előkészület a bűnbánat, a megtérés.

Mint ahogy a vetni készülő gazda is előkészíti a földjét, megtisztítja a kövektől, felszántja, stb., úgy az Isten Igéjének elvetése előtt is elő kell készíteni az emberi szíveket, hogy az elvetett mag gyökeret verjen, szárba szökkenjen és bő termét hozzon.

Világosság – sötétség

A szememmel látom a világosságot. De akinek hályog nő a szemére, annak elsötétül a világ, az nem látja a világosságot. Olyan sokan nem látnak Téged. Hályog nőtt a szemükre vagy vakon születtek? Én kicsit látok, kicsit látlak. Jobban is láthatnálak, ha arra törekednék, hogy lássalak, hogy mindenben, mindenkiben meglássalak. Akkor tanúságot tudnék tenni Rólad. Tulajdonképpen az a látás nem is látás, hanem tudás, egy belső tudás, hogy ott vagy, hogy Te vagy. Felismerni, naponta százszor megélni az emmauszi tapasztalatot, hogy Veled találkozom minden eseményben, minden emberben. A jóban és a nem jóban egyaránt, a szépben és a csúnyában egyaránt. És akkor Te valóban ott leszel, nem kívül, hanem bennem. Önmagamban találkozom Veled. És ebből  a találkozásból születik meg a fény. 

„Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.

Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne”.  (1 Ján 4,7-16)

„A sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. Aki azt mondja, hogy világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.” (1 Jn 1,8-11)

Egész nap megélni ezt a jelenlétet. Akkor még a rossz dolgokat is szeretni tudom majd, mert Téged nem lehet nem szeretni. Te leszel, aki meglöksz a villamoson, Te leszel az éjjel fejem fölött dübörgő szomszéd, még a lábamba belenyilalló fájdalom is Te leszel. Te vagy akkor is, amikor nem látszik, hogy Te vagy. Könnyű volt felismerni ki vagy, amikor ragyogott még a ruhád is, a Színeváltozás hegyén, de amikor összeverve bukdostál a porba, akkor nem látszott, hogy Te vagy és a tanítványok ijedtükben elszaladtak. Én is csak különleges helyzetben látlak meg, ismerlek fel. De Te egészen hétköznapi módon vagy jelen az életemben és én közömbös arccal elmegyek melletted. Ha látnálak, megláttathatnálak. Ha mindig látnálak, mindig megláttathatnálak. Körülöttem mindig karácsony lenne. Vannak ilyen emberek, akik körül mindig karácsony van. A Futó Karcsi bácsi körül mindig karácsony volt, mert mindig újjászülettél benne és így tudott segíteni, hogy másokban is megszülethess.

Egyszer volt, hol nem volt… Így kezdődnek a régi történetek. Csak hogy a Te történeted nem egyszer volt, hanem mindig van, azóta is. Jézus, Te megszülettél egyszer kétezer évvel ezelőtt, de azóta is megszületsz, bennem, a másikban és a harmadikban. Vagyis pontosabban meg szeretnél születni bennem, a másikban és a harmadikban. Kéretszkedsz és kopogtatsz a szívemen, hogy adjak Neked életet. Tudod, Máriának se volt könnyű, de nekem ezerszer nehezebb dolgom van mint neki, mert neki tiszta volt a szíve, nem kellett legyőznie a bűneit, mint nekem. A bűnöktől kérgessé, érzéketlenné, keménnyé vált a szívem. Az Ószövetség azt mondja kőszív, elhájasodott szív. Hiába, nem tudok kibújni a bőrömből, nem tudok megszabadulni a bűneimtől, a rosszaságaimtól. De Te nem is kívánsz ilyesmit, azért testesültél meg, azért jöttél közénk, hogy meggyógyíts minket, hogy megszabadíts minket a bűneinktől:

 Gyógyíts meg engem, Uram, és meggyógyulok,
szabadíts meg engem, és megszabadulok”
(Jer 17,14).

És ha meggyógyítottál, ha érző, meleg bőrt adtál a szívemre, akkor meg fogom tudni nyitni, be tudlak majd fogadni, hogy bennem lakhass, hogy életet adhassak Neked.

„Egyik nap bementem a templomba, és bizalommal teli szívvel ezt kérdeztem Jézustól: „Miért akartál itt maradni a föld minden pontján a legdrágább Oltáriszentségben, és nem találtál módot arra, Te, aki Isten vagy, hogy nekünk add és köztünk hagyd Máriát is, aki Édesanyánk földi vándorlásunkban?”

A csendben mintha ezt válaszolta volna: „Nem hagytam itt, mert benned akarom viszontlátni Őt. Ha nem is vagytok szeplőtlenek, az én szeretetem szűzzé tesz benneteket, és te, ti, kitárjátok anyai karotokat és szíveteket az emberiség felé, mely Istenre és az ő Édesanyjára szomjazik ma is, mint egykor. Most rajtatok a sor, hogy enyhítsétek a fájdalmakat, a sebeket és letöröljétek a könnyeket. Énekeld a loretói litániát, és törekedj annak tükre lenni.” (Chiara Lubich)

Vágvölgyi Éva