Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Január 1., Szűz Mária, Isten Anyja, Újév

Lk 2,16-21: A pásztorok látogatása

16 Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. 17 Amikor meglátták őket, elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak. 18 És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. 19 Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében.

20 A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik.

 21 Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.

 

Mária Jézusával van, és el-elgondolkodik azon, amit a pásztorok mondtak. Adventben végig jártuk a készület útját, lépésről lépésre követve Máriát a hit, az alázat és a szeretet útján. Ha belépünk a pásztorokkal a betlehemi barlangba, ami nem más, mint a mi szívünk csendje, már nem kellenek tettek, nem kellenek szavak. Boruljunk le a Gyermek és Anyja előtt. Adjuk át magunkat a látványnak, amint Mária, oly ártatlanul, tisztán, törékenyen, szelíden, kedvesen, és szépségesen, mint egy virág hajlik a Gyermek fölé. A Gyermek pedig oly kicsi, hogy megszólítja a gyengédségünket.

Dalyatha Szent János is arra biztat, hogy bátran lépjünk be a Szentírásban leírt jelentbe, éljük át:

Tartsd őt a karjaidban, mint az édesanyja, Mária, lépj be a három királyokkal és add át ajándékaidat. Hirdesd születésének jó hírét a pásztorokkal és magasztald őt az angyalokkal. Vedd karjaidba, mint az agg Simeon és tartsd őt a kezedben. Vedd magad mellé Józseffel és vidd Egyiptomba. Amikor a többi gyermek között látod, hívd magadhoz, csókold meg őt és szívd be testének illatát, mely életet ad a mindenségnek. Kövesd őt növekedésének és neveltetésének minden állomásán, így állandó kapcsolatban leszel vele és egyesülsz szeretetével, amitől a te halandó tested felveszi az élet illatát, amely az ő testéből jön. (Dalyatha Szent János, Homília az Úr életéről szóló elmélkedésre, Matta el Meszkin Isten megtapasztalása az imában)

Nem akarunk már mást többé, mint másik Máriákká válni, magunkhoz ölelni, és gyöngéd szeretettel óvni és őrizni szívünkben azt, Aki megszületett bennünk. Eltölt bennünket az öröm, és boldogan ismételjük a zsoltáros szavait:

„Örvendezzetek igazak, az Úrban,
igaz emberekhez illik a dicséret!
Áldjátok az Urat lanttal,
zengjetek neki dalt tízhúrú hárfával!
Daloljatok neki új éneket,
ujjongó szóval ügyesen zsoltárt énekeljetek neki!
Mert igaz az Úr igéje,
és minden tette hűséggel teli.
Az igazságot és a törvényt szereti;
az Úr irgalma betölti a földet.
Az Úr szava alkotta az egeket,
szájának lehelete minden seregüket.
A tenger vizeit mintegy tömlőbe gyűjtötte,
az örvényeket tárházakba helyezte.
Félje az Urat az egész föld,
remegjen előtte a földkerekség minden lakója!
Mert ő szólt, és meglettek,
parancsolt, és létrejöttek.
Felforgatja az Úr a nemzetek szándékait,
elveti a népek gondolatait.
De megmarad az Úr terve mindörökre,
szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.
Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr,
az a nép, amelyet tulajdonául kiválasztott!”
(Zsolt 33,1-12)

Dalyatha Szent János a Szentlélek ajándékairól szóló homíliában mondja:

Hallgattasd el a nyelved, mert a szíved beszél (elmélkedés); hallgattasd el a szíved, mert a Szentlélek beszél (szemlélődés). (Matta el Meszkin Isten megtapasztalása az imában)

De az öröm olyan nagy, hogy nem akar elférni bennünk. Hirdetni kell, mondani kell mindenkinek, mint ahogy a pásztorok tették, mint ahogy Pünkösd után a tanítványok tették, mint ahogy Szt. Pál tette a megtérése után:

„Várva-vártam az Urat, s ő lehajolt hozzám,
meghallgatta könyörgésemet,
kihúzott a nyomorúság verméből, a sár fertőjéből.
Lábamat kősziklára helyezte,
lépésemet biztossá tette.
Új éneket adott számba,
Istenünket dicsérő szózatot.
Sokan látják és félelem fogja el őket,
s az Úrba vetik reményüket.
Boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét,
s aki nem tart a gőgösöktől,
a hazugságra vetemedőktől.
Sokat tettél értünk, Uram, én Istenem,
csodáiddal és terveiddel:
nincs hozzád hasonló senki sem!
Hirdetni akarom őket és beszélni róluk,
de túl sok ahhoz, hogy számba vehetném.

Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál,
hanem készségessé tetted fülemet.
Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél,
ezért így szóltam: Íme, eljövök!
A könyvtekercsben meg van írva rólam,
hogy teljesítsem akaratodat.
Ezt akarom, én Istenem,
törvényed a szívemben van.`

Nagy gyülekezet előtt hirdetem igazságodat;
íme, nem tartom vissza ajkamat, Uram, te tudod!
Igazságodat nem rejtem el szívemben,
hűségedet és segítségedet hirdetem.
Nem titkolom irgalmadat és hűségedet
a nagy gyülekezetben.

Te, Uram, ne vond meg irgalmadat tőlem,
kegyelmed és hűséged tartson fenn mindenkor engem,
mert számtalan veszély környékez.
Utolértek gonoszságaim, fel sem tudok tekinteni,
számosabbak, mint a hajszál fejemen,
és a szívem is elhagyott engem.

Teljék kedved, Uram, megmentésemben,
Uram, siess segítségemre.
Jöjjenek zavarba mind és szégyenüljenek meg,
akik életemre törnek, hogy elvegyék.
Hátráljanak meg és piruljanak,
akik rosszat akarnak nekem.
Dermedjenek meg zavarukban,
akik azt mondják: Úgy kell neked!`

Ujjongjanak s örvendezzenek benned
mindazok, akik téged keresnek;
Magasztaltassék az Úr! – mondják mindenkor,
akik örvendeznek szabadításodon.
Bár én koldus vagyok és szegény,
az Úr majd gondoskodik rólam.
Segítőm és szabadítóm te vagy,
Istenem, ne késlekedj!”
(Zsolt 40,2-18))

Énekeljen a lelkünk a zsoltárossal, egyik zsoltárt a másik után:

„Énekeljetek az Úrnak új éneket,
énekeljetek az Úrnak minden földek!
Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét,
hirdessétek napról-napra szabadítását!
Hirdessétek dicsőségét a nemzetek között,
csodatetteit minden népnek!”
(Zsolt 96,1-3k)

„Énekeljetek az Úrnak új éneket,
mert csodálatos dolgokat cselekedett.
Győzelmet szerzett jobbja, az ő szentséges karja.
Megismertette szabadítását az Úr,
megmutatta igazságosságát a nemzetek előtt.
Megemlékezett irgalmáról,
Izrael házához való hűségéről.
A föld minden határa látta
Istenünk szabadítását.

Ujjongjatok Istennek, minden földek,
énekeljetek, örvendjetek, zengjetek!
Zengjetek az Úrnak lanttal,
lanttal és a zsoltár szavával;
trombitával és kürtszóval,
ujjongjatok az Úr, a király előtt!

Zúgjon a tenger s ami betölti azt,
a földkerekség és lakói.
Tapsoljanak a folyóvizek,
és a hegyek is mind ujjongjanak
az Úr előtt, mert eljön megítélni a földet.
Igazságban ítéli meg a földkerekséget,
és méltányosan a népeket”
(Zsolt 98,1-9).

„Isten, új éneket énekelek neked,
tízhúrú hárfán zsoltárt zengek neked”
(Zsolt 144).

Matta el Meszkín atya ezt mondja:

A mai világ szomjazza a Jézus Krisztusban való élő hit tanú­ságté­telét: nem annyira hallani szeretne róla, mint inkább megélni. Könyvek és mesterek léteznek, amelyek Krisztusról beszélnek, persze, és milyen sok! De hányan vannak, akik az imádság embe­rei, akik Krisztussal él­nek, Krisztussal beszélgetnek?

Az Egyház nem szentelheti magát kizárólag a hittani tanítások ta­nulmányozásának. A Jézus Krisztusban való hit nem elmélet, hanem erő, ami képes megváltoztatni az életet. Minden embernek, aki Jézus Krisztusban él, hordoznia kell egy olyan erőt, ami képes arra, hogy megváltoztassa az életét, és Krisztus erejéből megújítsa.

De Krisztusba vetett hitünk erőtlen marad mindaddig, amíg nem találkoztunk vele személyesen, szemtől szembe, saját magunk legmé­lyén a türelemben, az állhatatosságban és a bátorságban, amik lehetővé teszik, hogy elviseljük a végtelen megalázást, ahogy lemeztelenített lel­künk ott áll az ő ragyogó szemei előtt, és aztán látjuk, amint a találko­zás végén Krisztus szentsége és szeretete valódi ismeretének tapaszta­latával meggazdagodva, megújult lélek­kel távozik.

Minden Krisztussal való találkozás a megújulás imája. Minden ima a hit megtapasztalása. A hit minden megtapasztalása az örök­életet je­lenti. (Matta el Meszkin Isten megtapasztalása az imában)

Azt mondják, Amerikában sok ember nem az autóját tartja a garázsban, hanem a kacatokat, amiket összevásárol a leértékelésekben. Nincs éppen szüksége rájuk, de olyan olcsón adják, majd elteszi és előveszi, ha kell – gondolja, és megveszi egyiket a másik után. Ott állnak, doboz, doboz hátán, és gyűlnek és gyűlnek, már nem is emlékszik rá, hogy melyikben mi van. Selejtezésre nincs se ideje, se kedve, mert minél több a kacat, annál több időre lenne szükség hozzá. Az egyházi év adventtel kezdődik, és az advent arról szól, hogy készülj, készíts helyet a szívedben a Gyermek számára, hogy új élet születhessen benned. A te új életed, Jézussal. De ahhoz rendet kellene tenned, hogy beférjen. Nem csak az amerikai garázsok, a lelkünk is tele van kacatokkal, limlomokkal, szeméttel. És mivel a sok tennivaló és rohanás között nincs időnk rendet tenni, minden marad a régiben, és csak gyűlnek és gyűlnek az újabb rétegek. Amíg a sok lomra rá tudjuk csukni a lelkünk garázsajtaját, addig látszólag nincs baj. Aztán egyszer csak kinyomja az ajtót, kidől mögüle a felfordulás, és mint a derült égből a villámcsapás, jön a pánikbetegség, a depresszió és ezernyi más lelki betegség. Legjobb, ha az ember naponta rendet teremt, de az Egyház arra hív, hogy ha már máskor nem, legalább egy évben egyszer csinálj rendet, kezdj új életet Krisztussal. Nem kényszer, csak lehetőség. De mi lusták vagyunk, meg tartunk is tőle. Azt gondoljuk, hogy ha beengedjük Őt az életünkbe, akkor sok mindent nem tehetünk meg, amit azelőtt megtettünk. Nem térek ki a részletekre, mindenki ismeri a saját gyenge pontjait. Így aztán minden marad a régiben. Gyűjtjük a kacatjainkat, és Jézus kiszorul az életünkből. Pedig olyan egyszerű lenne. Nem kell egyszerre mindentől megszabadulni, ahogy Szent Ferenc mondja, tégláról téglára épül benned a templom, az Isten városa. De egy valami feltétlenül szükséges hozzá: a kitartás és hogy nem szabad a végét néznünk. Csak ma! - mondják az anonim alkoholisták. Ma nem iszom. Ma ezt a kicsi dolgot megteszem – mondjuk mi. Nem nézek sem előre, se hátra. Csak ma! Ezt az egy kicsi dolgot, ami nem odavaló, kitessékelem a szívemből. De Jézus figyelmeztet, hogy nem mindegy, hogy utána mit teszünk, ha nem Ő, akkor valaki más fog beköltözni:

A tisztátalan lelkekről  „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál.  Akkor azt mondja: `Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. 45 Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél” (Mt 12,43-44).

 

Hogyan tudunk védekezni ez ellen? Matta el Meszkín atya a szüntelen imát ajánlja:

 

A SZÜNTELEN IMA

 „Szüntelen kell imádkozni

 és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

Az élet mélyebb értelme túlzottan leegyszerűsítve két állandó cselekvési elemben foglalható össze: „Szeretet az Isten” (1 Ján 4,16). „Én pedig imádkozom” (Zsolt 109,4). Ez két folyamatos cselekvés. Isten nem szűnik szeretni a teremtést, és a teremtmé­nyek nem szűnnek imádni Istent: „Mondom nektek: ha ezek el­hallgatnak, a kövek fognak kiáltani!” (Lk 19,40).

Minden más, az élet százféle elfoglaltsága elmúlik, elenyészik azután, hogy büntetést vagy elismerést vontak maguk után, és csak ez a két rendkívüli cselekedet marad meg: Isten szeretete irántunk és a mi Isten iránti imádatunk. Ezek nem múlnak el soha, és örökre megmaradnak, mert Isten kedvét leli abban, hogy szeret bennünket: „Gyönyörűség volt nekem az emberek fiai kö­zött lenni” (Péld 8,31), és mi minden boldogságunkat Isten imá­dásában találjuk meg.

Az imádás Istentől küldött felismerés az ember szívében, hogy öröm legyen neki az imádás, az igazi boldogság forrása. Ezt kéz­zel foghatóan megtapasztaltuk és sok-sok alkalommal igazolást nyert. Létezik tehát olyan eszköz, ami az imádás életformájába és a szüntelen imához vezet, hogy Istent helyezzük a gondolataink középpontjába, hogy oly módon tegyük, hogy minden cselekede­tünk és viselkedésünk körülötte forogjon, hogy az ő jelenlétében éljünk reggeltől estig, és estétől reggelig?

Valójában ez nem kis dolog. Nagy elhatározást, állhatatossá­got, sok figyelmet követel részünkről. Azonban ne felejtsük el, hogy ha így teszünk, megvalósítjuk az isteni akarat és terv csúcsát, és következésképpen ezzel hiánytalanul elnyerjük Isten segítségét, szeretetét és vezetését.

Összefoglaljuk hogy mi a lényege ennek a gyakorlatnak.

1. A szüntelen ima célja:

– Mindig Isten jelenlétében éljünk.

– Fogadjuk be Istent minden cselekedetünkbe, gondolatunkba és ismerjük meg az akaratát.

– Csatlakozzunk az öröm életformájához, megközelítve magát a boldogság forrását, Istent, és örüljünk szeretetének.

– Szerezzünk magasabb tudást Istenről, úgy ahogy ő van.

  Gyakoroljuk a boldog eltávolodást ennek a világnak a dolga­itól, anélkül, hogy bármit visszasírnánk.

2. Néhány javaslat a folyamatos imához:

– Helyezzük magunkat Isten jelenlétének érzésébe, aki látja mit, hogyan teszünk, és hallja, amit mondunk.

– Olykor kíséreljük meg, hogy beszéljünk hozzá, röviden fo­galmazzuk meg a pillanatnyi állapotunkat.

– Fogadjuk be Istent a munkánkba, kérjük, hogy legyen jelen a tetteinkben, adjunk számot neki, miután levontuk a tanulságot, megköszönve abban az esetben, ha sikerült, elmondva a bá­natunkat kudarc esetén, keresve mi az igazság: talán kissé eltá­volodtunk tőle vagy elmulasztottuk a segítségét kérni?

– Próbáljuk meghallani Isten hangját a munkánk közben. Na­gyon gyakran beszél hozzánk bensőnkben, de nem figyelünk rá, és ezzel elveszítjük létfontosságú tanácsait.

– A kritikus pillanatokban, amikor vészjósló híreket kapunk, vagy amikor el vagyunk gyötörve, azonnal kérjünk tanácsot tőle. A megpróbáltatások között ő a legbiztosabb barát.

– Amikor a szívünk nyugalmát érzelmi viharok dúlják fel, for­duljunk hozzá, hogy lecsillapítsa ezeket a baljós izgalmakat, mielőtt eluralnák a szívünket. Irigység, harag, ítélkezés, bosszú, mindez megfoszt bennünket attól a kegyelemtől, hogy az ő je­lenlétében éljünk, mert Isten nem tud együttlakni a rosszal.

– Próbáljunk, amennyire lehetséges, nem megfeledkezni róla, és azonnal térjünk vissza hozzá, ha netán a gondolataink az el­kóborlás bűnébe esnek.

– Ne fogjunk bele egy munkába, és ne adjunk választ, mielőtt ösztönzést kapnánk rá Istentől. Ezt a belső ösztönzést egyre jobban felismerjük annak mértékében, hogy mekkora a hűsé­günk abban, hogy az ő jelenlétében járunk és az elhatározás­ban, hogy vele éljünk.

3. A szüntelen ima alapelvei:

– Hiszel Istenben? Akkor Isten legyen az alapja minden visel­kedésednek. Rajta keresztül tégy magadévá minden örömöt vagy szomorúságot, amivel találkozol az élet során, hogy a hi­ted a körülmények hatására ne változzon mindennap. Ne hagyd, hogy a siker növelje a hited, se hogy a kudarc miatt el­gyengüljön, megsemmisüljön és elveszítsd.

– Elfogadtad, hogy Istennel élj? Akkor egyszer s mindenkorra helyezd belé minden bizalmadat, és ne próbálj meghátrálni vagy megfutamodni. Maradj hűséges hozzá egészen a halálig.

– Bízd rá minden anyagi és lelki ügyedet, ő valóban képes min­dent elrendezni. Tudd, hogy az Istennel való élet mindent elvi­sel: betegséget, éhséget, megaláztatást… és ne légy meglepve, ha ezek a dolgok megtörténnek veled. Légy türelmes és meg­látod átalakulnak és felsorakoznak, hogy a te legnagyobb ja­vadra szolgáljanak.

– Szeretetedet Istenre koncentráld, és ne engedd, hogy az aka­dályok visszavessenek. Ellenkezőleg, minden szenvedést fo­gadj magadba, nem keserűséggel, hanem szelíden, e miatt a szeretet miatt, mert a valódi szeretet a szenvedést átalakítja boldogsággá.

– Boldogok azok, akik méltók a szenvedésre az ő Nevéért. Még boldogabbak azok, akik vágynak arra, hogy feláldozzák magu­kat az ő Nevének szeretetéért.

26. A Szentírásról való elmélkedés az elsőszámú kapubejárat a Szentlélek bölcsességéhez és minden mennyei dolog ismeretéhez. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,4,132)

27. Tudd meg, te, aki az igazság követője akarsz lenni, hogy a valódi elmélkedés az ima tisztaságából és a lélekben való elmélyülésből fakad. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,7,3)

28. Az érzék, hogy megismerjük a zsoltárok rejtett titkait, olvasásuk közben fejlődik ki. És eközben megtapasztaljuk, hogy gondolataink hajója az ima és az erények vezetésével nap-nap után tisztán halad. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, I,7,32-34)

29. Állhatatosan kitartani az imában fontosabb, mint a zsoltározás, de ne hagyd el a zsoltározást sem. Mindazonáltal szánj több időt az imára, mint a zsoltármondásra… Attól a perctől kezdve, hogy ugyanannyi alkalmat szentelsz az imának, mint a különböző órák szerint kiszabott zsoltármondásnak, egy kis idő után észre fogod venni, hogy más emberré váltál. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,7-40)

30. Nem ékesíti úgy a lelket a szemérem és a tisztaság, mint ahogy az Istennel való beszélgetés. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,3,85)

31. A Szentlélek művéhez bennünk, amely a mennyei dolgokról való elmélkedéssel kezdődik és az Istenben való elragadtatásban teljesül be, az embernek az imában tett erőfeszítésre van a legnagyobb szüksége. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,4,186)

32. A folyamatos elmélkedés Istenről állhatatosságot ad az imában. És az ima pedig állhatatos, lanyhulás nélküli Istenről való elmélkedésre serkenti a szívet. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,1,109)

33. Az állhatatos elmélkedés Istenről és a gondolatok nyugalma alkalmassá teszik az értelmet, hogy az ima minden formájának mélyére hatoljon és megismerje Istent. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,1,133)

34. Az imában az értelmünk közeledik Istenhez. Az imát az elmélkedés megújítja, megszenteli, és egyre gyümölcsözőbbé teszi. Az elmélkedés elnyom minden más gondolatot, mert szilárdan horgonyt vet az értelemben és az Isten ismeretéből származó belső titkokkal megvilágosítja. Azt mondhatjuk tehát: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy kard? Tűz vagy más teremtmény” (vö. Róm 8,35.39)… „A világ meg van feszítve számomra, és én a világnak” (Gal 6,14). (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, I,1,135-138)

35. Az imában az Istennel való beszélgetés vezet bennünket arra, hogy szüntelenül kell lélekben imádnunk Őt, hogy felfogjuk a mennyek országát, minden időben róla elmélkedjünk, az országról, amely nincs evilági helyhez kötve, és nem ismeri a test határait.  (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,1,140)

36. Istennek hála, az ima és az elmélkedés heve úgy eléget minden rosszaságot és gonosz gondolatot, mint a tűz. Ezért szárnyakat ad a szerzetesnek és lehetővé teszi, hogy lelki tudáshoz eljusson arról, hogy a szellemi lények hogyan adják meg hódolatukat Istennek. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,6,52-53)

37. Nemcsak a harcok válnak számára kicsi dologgá, hanem semmibe veszi a testet is, amely a harc okozója.  Ez az ima hatása, és ez az égi dolgokról való elmélkedés haszna. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,1,130)

39. Ha valaki szereti Jézust, igaz lélekkel hallgat rá, és nemcsak hallgatja, hanem „megmarad szeretetében” (Jn 15,9), annak a léleknek Isten rögtön szeretetet ad cserébe… (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 16)

(Matta el Meszkin Isten megtapasztalása az imában)

Vágvölgyi Éva

 


























Január 3., Karácsony utáni 2. vasárnap

Jn 1,1-18: Az Igehimnusz


Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl.

Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.

Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. 10 A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. 11 A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.

12 Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, 13 akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.

14 Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.

15 János tanúságot tesz róla, és hirdeti: 16 `Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.`

16 Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. 17 Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. 18 Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

 

Már a prófétai jövendölésekben is ugyanaz az Ige fejeződött ki, akiről itt, ebben a gyönyörű himnuszban János evangelista beszél, aki az idők végén testet öltve közénk jött, hogy közvetlenül szóljon hozzánk, akit Isten személyesen hozzánk küldött. Az az isteni működés, ami azelőtt rejtve volt és láthatatlan, az most közvetlen és látható jelenlét lett. Az emberek számára azonban nem változott az isteni szó által felvetett létkérdés: aki hisz a szónak, aki felismeri és befogadja az Igét, az általa belép Isten gyermekeinek istenfiúi életébe (Jn 1,12). Aki viszont visszautasítja a szót, aki nem ismeri fel az Igét, az megmarad a világ sötétségében, és ezáltal elítéli önmagát (vö. Jn 3,17kk.). Az Ige minden emberhez szól, és minden embertől feleletet vár. A megtestesült Ige körül kristályosodott ki az a dráma, amely valójában azóta tart, amióta Isten a próféták által beszélni kezdett az emberekhez.

A János prológ a biblikus szakemberek szerint egy ősi Krisztus himnuszt használt fel. Az evangelista az eredeti Krisztus himnuszt kicsit átformálva illesztette evangéliuma elejére.

Az ősi himnusz az első versszakban Krisztus jelentőségét hirdeti a teremtésben és az emberek számára: a kozmoszban is, az emberek számára is ő a fény és a világosság.

A második versszak Jézus történeti eljöveteléről szól: Krisztus eljött Izraelhez, az azonban nem fogadta be őt.

A harmadik versszakban a hívők szólalnak meg, akik befogadták őt, látták őt dicsőségben, és részesültek az ő teljességéből.

A himnusz gondolatmenete megegyezik a korai zsidóság bölcsességteológiájával (vö. Péld 8,22-31; Sír 24,3-12), amely szerint Jézus az isteni bölcsességet személyesíti meg.

A negyedik evangélista az ősi Krisztus-himnuszt programadó teológiai szöveggé formálja, nála a három versszakból kettő lesz:

az első versszakban, az 1-13. versekben a Logosz egyetemes jelentőségéről és az emberek megmentéséről beszél;

a második versszakban, a 14-18. versekben a híveknek a testté lett Igével kapcsolatos tapasztalatait mondja el.

„Benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4).

Jézusban az isteni élet a földre jött, közénk jött. „Isten a szeretet” (1 Jn 4,8), tehát ez azt jelenti, hogy a megtestesülésben az isteni szeretet jött közénk. Isteni élet = szeretet. A himnuszban János azt mondja, hogy ez a közénk jött élet világosság, vagyis a szeretet világosság. Szeretetben élni azt jelenti, hogy világosságban élni. Szeretet nélkül élni azt jelenti, hogy sötétben élni. A szeretésben az ember növekszik, kiteljesedik, szeretés nélkül sorvad, elcsökevényesedik. Pedig amikor az ember a szeretet helyett önmagát választja, akkor naggyá szeretne lenni, azt hiszi az az önmegvalósítás útja. Jézus szava kétszer is figyelmeztet a Máté evangéliumban:

„Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt” (Mt 10,39).

„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (Mt 16,25).

Az ember akkor kezdi igazán megtalálni önmagát, amikor túllép önmagán. Viktor E. Frankl sokat fogalakozik azzal, hogy mitől válik igazán emberré az ember. Pszichiáterként arra a megállapításra jut:

A világban kinn élő emberek számára a dolgok sokszor pusztán célra vezető eszközökké zsugorodnak ahhoz, hogy többé-kevésbé alkalmasan, és a legjobb esetben is csupán éppen megfelelően a saját ösztöneik kielégítése, vagy akár a tulajdon önmegvalósításuk szolgálatába állítsák őket. Micsoda félreismerése a specifikusan emberinek a motiváció elmélet keretein belül! Ahol pedig minden emberit valójában a saját ön-transzcendenciája jellemez, ami ismét csak azt jelenti, hogy olyasmire irányul, ami nem csupán önmaga, pontosabban szólva valamire vagy valakire, de nem önmagára, legalábbis nem elsősorban önmagára. Amikor egy dolog szolgálatába állok, akkor elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam előtt, és egy társ felé irányuló szeretetben megfeledkezem önmagamról. Egész embernek lenni és magamat a világban létező valamire vagy valakire transzcendálom. Nekem tehát ezt a Valamit, illetve Valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig saját önmegvalósításomat. Megfordítva: magamat figyelmen kívül kell hagynom, magamat hátra kell hagynom, el kell feledkeznem magamról, úgy kell magamon túltekinteni, mint ahogy a szem a világból csak olyan mértékben képes valamit meglátni, amilyen mértékben nem magából indul ki…

Az ember annál inkább emberi, annál inkább önmaga, minél inkább fölülmúlja és elfelejti önmagát. (Viktor E. Frankl …mégis mondj igent az életre )

Visszatérve a Szentíráshoz, Jézusban megjelent „üdvözítő Istenünknek jósága és emberszeretete.” (Tít 3,4)

„Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét.  Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.  Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket” (1 Jn 14-16).

„Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette,  s aki - mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével -, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban” (Zsid 1,1-3).

„Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14,9).

„Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit.  Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek” (Jn 14,10b-11).

„Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet” (1 Jn 4,7-10).

Jézusban mindnyájan kiválasztottak vagyunk arra, hogy a világosság fiai legyünk, hogy a hit és szeretet fényében lássuk a világot és az embereket. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, egyszerűen csak jelen lenni ott, ahol vagyunk, nyitott szemmel és nyitott szívvel. De a mi szemünket is elvakíthatja valami, a mi szívünket is elvakíthatja valami, pontosabban nem is valami, hanem valaki, a saját egónk, a túl nagyra növesztett énünk. Süketek és vakok vagyunk önmagunktól, ő az, aki eltakarja szemünk elől a fényt, és sötétbe borít bennünket. Tőle nem látjuk se Istent, se magunk körül a világot, sem a másik embert. Hogy ez változzon bennünk, tudatos, nap, mint nap újra kezdett belső munkára van szükség, hogy a sok én, én, én helyett tudatosan ne a magam javát keressem, hanem a másikét. Akkor észre fogom venni a szomjas növényt, az úttestre keveredett sündisznót, és azt a sok-sok embert, aki örül, ha rámosolygok, ha szólok hozzá, stb-stb. Isten a szeretet, a megtestesült Ige a megtestesült szeretet. Ha elkezdek szeretni világosság lesz körülöttem, széppé tesz mindent.

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13,4-7).

„Mindegyiktek igyekezzen keresni felebarátjának kedvét, javát és épülését! Hiszen Krisztus sem kereste a maga kedvét” (Róm 15,2-3).

„Mindenkor szolgáljátok egymás és mindenki javát!” (1 Tessz 5,15)

„Senki se keresse a maga javát, hanem a másikét. Én is mindenben mindenkinek kedvében járok, nem azt keresve, ami nekem hasznos, hanem ami a többieknek, hogy üdvözüljenek” (1 Kor 10,24.33).

„De hála legyen Istennek, aki mindig diadalra segít minket Krisztusban, és az ő ismeretének jó illatát minden helyen elterjeszti általunk! Mert Krisztus jó illata vagyunk az Istenért” (2 Kor 2,14-15).

Van azonban, aki csak egyetlen kincset ismer, önmagát, azt gazdagítja, azt fényezi egész életén át. Kergeti, hajszolja, hogy egyre több legyen, még több anyagi vagy szellemi javakat gyűjtsön magának.

Következzenek itt Meszkín atya gondolatai:

 Furcsa, hogy miközben másokban észrevesszük, hogy milyen nagy erőfeszítéseket tesznek ezért a világért, mégsem vagyunk képesek arra, hogy mi másképp viselkedjünk. Közel megyünk az emberek zajos menetéhez, mintha ez élet egyfajta őrültségét el tudnánk érni, miközben kivonjuk magunkat az áradat sodrásából. Ezzel szemben a mi mozgásunk is felgyorsul, mi is rohanni kezdünk és másokat is magunkkal hívunk, hogy egyesüljünk ezzel a sötét végezete felé haladó rendetlen menettel.

Talán nem pont te vagy, kedves olvasó, akire ezek a szavak vonatkoznak? Nem fontos, hogy pap vagy-e, vagy szerzetes, fölszentelt szolga, vagy egyszerű hívő, mert nem a külső ember felé fordulok, hanem a lelked felé, függetlenül minden múlékony látszattól: hány szőlővesszőt hajtott a lelked, ami lelki gyümölcsöket fog teremni?

Ne nyújtsd be igényed az Úrnál: „A te nevedben beszéltem az evangélium szolgálatában, gyógyítottam a betegeket”, hogy ne kelljen a folytatást is hallanod: „Távozzatok tőlem… megkaptátok már a béreteket rangban, pénzben,  ünnepeltségben és jó hírnévben” (vö. Mt 7,22-23; 6,2)

Azt se mondd nekem: „Rendszeresen eljártam templomodba, mindennap bemutattam az áldozatot és a tömjénáldozatot este és reggel, hogy ne halljam a te kemény szavaidat: „Minek nekem véres áldozataitok sokasága? …  A tömjénfüst utálat számomra” (Iz 1,11;13); „hosszú imádságotok csak ürügy” (vö. Mt 23,14 a Vulgátában).

Mindez nem gyümölcs, csak zöldellő levél. Egy bizonyos időszakban szükség van rá, de egy nap elszárad, lehullik, és életünk őszén csupaszon hagy bennünket.

A lelked, kedves barátom, a szőlővessző, és a gyümölcs, amit a szőlőműves keres, a lelked növekedése a kegyelemben és javulásod a lelki életben. Igyekezz gyümölcsöt teremni, attól félve, nehogy a szőlőszüreted jelentéktelen legyen, nehogy a szőlőművesnek a gondozásod érdekében kifejtett erőfeszítései hasztalanok maradjanak, és az legyen a véged, mint a lemetszett szőlővesszőnek, amit tűzbe dobtak.

Ha meg akarod ismerni gyümölcseidet, vonulj vissza a szobádba, csukd be az ajtód, ülj le, csendben imádkozz és vizsgáld meg a lelked mélyét. Akkor fel fogod fedezni, milyen nagy a mezítelenséged, fel fogod fedezni, hogy nem vagy olyan gazdag, mint gondoltad, hanem szegény, szánalmas és meztelen (vö. Jel 3,17).   

Kétségkívül látni fogod, hogy életed szőlővesszője, vagyis a lelked, minden lelki gyümölcsöt nélkülöz. Az összes munkálkodás és zajos aktivitás, amellyel betöltötted az űrt, piszkos rongyoknak fognak tűnni.

Amikor egészen egyedül leszel Isten előtt, amikor áhítatos csendben fogsz jelenlétében állni, képmásodat, mint tükörben megpillantod Istenben, felfedezed a látványod középszerűségét, és hogy semmiben sem hasonlítasz rá.

Különleges gyengédsége miatt, Isten nem egy csapásra ébreszt rá téged szégyenedre és meztelenségedre, hogy lelkedet nehogy leteperje a szomorúság. Az Úr apránként fedezteti fel veled neheztelésének okait ellened: hűtlenség, gőg, harag, lázadozás, lopás, rágalmazás, irigység, féltékenység. Megmutatja neked, hogy jóllehet ezek a vádak mindig érvényben vannak ellened, Krisztus vére pecsétjének köszönhetően fel vannak függesztve, és őszinte megtérésre és szent egyezségre várnak.

­­Az ember részére nagy kegyelem a saját bűneinek felfedezése. Az egyetlen út, ami a gyógyuláshoz vezet.

A csendben világosan láthatod a gyarlóságaidat és bűneidet, amelyek büntetés alá vonnak téged.

A csendben alkalmat találhatsz a sírásra, hogy könnyeiddel lemosd tetteid ostobaságát. És minden alkalommal csak azután távozhatsz az isteni kihallgatásról, ha megkaptad az új izsópot, hogy lemossa a lelkedet, fehérebbé téve a hónál.

(Matta el Meszkín Isten megtapasztalása az imában)

A vakond meg a giliszta a föld alatt élnek, örökös éjszakában, szinte vakok, alig látnak. De nem hiányzik nekik a napfény, jól elvannak a sötétben. Az embernek azonban sok más teremtménnyel együtt nem tartozik a természetéhez a sötétség, hogy élhessen, szüksége van a fényre. Nem szeret sötétben lenni, jobban szereti a nappali fényt és világosságot. A nappalok és éjszakák váltakozásában várja a hajnalt, hogy felkeljen a nap és mindent elárasszon a fény. Ez a kép kapcsolódik össze Izajás prófétánál azzal, hogy mit is jelent a választott népnek a messiás várása és megérkezése. Őt idézi Máté evangéliuma Jézus születésével kapcsolatban:

„A nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk” (Mt 4,16).

És erről szól a Zsidókhoz írt levél is, hogy az Üdvözítő azért jött, hogy „megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,15).

  A János prológ egy gyönyörű himnuszban számol be erről az eseményről, de arról is, hogy:

„A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. 1A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,5.9-11).

Nézzük meg, mitől nem láttak, akik nem fogadták be? Mi vakította el, mi tette elvakulttá őket? Miért történt, hogy nem ismerték föl, amikor pedig annyira várták?

Az „én tudom” volt az oka. Úgy gondolták, én tudom, milyennek kell lennie a messiásnak, ez a názáreti Jézus nem olyan. Nem törekszik a törvény tökéletes betartatására és ő maga is megszegi a törvényt. Nem tartja tiszteletben a szombat szentségét, tisztátalan, bűnös emberekkel érintkezik, istenkáromló módon Isten Fiának meri nevezni magát. És mindehhez egy tanulatlan galileai, nem pap, nem farizeus. Állítólag csodákat tesz, de ki hisz a szemfényvesztésnek, csak az egyszerű, tanulatlan tömegek. A farizeusok és írástudók mennek és nézik, vizsla szemmel, vizsgáztatják és csalafinta kérdésekkel csapdába akarják csalni. Nem látják meg, hogy ki a názáreti Jézus. Elvakulttá teszi őket, az én tudom, milyennek kell lennie a messiásnak. Csak a legfőbb dologról feledkeznek meg, hogy a mindenható Istennek nem szabhatják meg a dolgok mikéntjét, nem írhatják elő neki, hogy milyen messiást küldjön. Hát ő nem olyat küldött, amilyet a választott nép várt, aki hatalomban és dicsőségben lába alá kényszeríti a föld minden nemzetét.

 Szerencsére nem csak ilyen elvakult emberek voltak Jézus körül. Akadtak nyitott szemű és szívűek, bár ők tanulatlan, egyszerű emberek voltak, de meglátták ki ő, és tanúságot tesznek róla nekünk: 

„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,14.16-18).

Az elvakultság nem csak Jézus kortársainak rongálta meg a látását. A farizeusok intő példája ellenére, mi magunk is beleesünk ebbe a hibába. Elő akarunk írni Istennek mindenfélét. Meg akarjuk szabni a Léleknek, hol fújhat és hol nem. Egyik a hagyományra, másik meg a korral való haladásra , a megváltozott élethelyzetekre hivatkozva. De mindkettő struktúrákban gondolkodik, nem életben. A János prológ azt mondja, hogy:

„Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4).

Valóban, az Egyház nem egy üres, megkövesedett csigaház, nem múzeum, hanem él, változik.

„Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. A Logoszon, Isten Igéjén alapul valamennyi létezőnek önmaga és mások számára való igeszerűsége (kimondhatósága, megvilágíthatósága, tudatossága). Az Ige azért testesült meg, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10; vö. 20,31).

A megtestesült Ige nem egy új tan hirdetője volt, a kereszténység nem egyszerűen egy új vallás a többi között. „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”, vagyis Jézus Krisztus új életlehetőséget adott az embernek azáltal, ahogy Szt. Pál mondja:

„Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek {Iz 57,19}; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,13-18)

Vágvölgyi Éva

 







































Január 6., Vízkereszt, Urunk megjelenése

Mt 2,1-12: A napkeleti bölcsek hódolata


Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: `Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát felkeltében, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.` Amikor Heródes király meghallotta ezt, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt felelték neki: `A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által:

`És te Betlehem, Júda földje,
semmiképp sem vagy a legkisebb
Júda fejedelmi városai között,

mert belőled támad majd a fejedelem,
aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek'.

Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: »Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.`

Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet felkeltében láttak, előttük haladt, majd mentében megállt fent, ahol a kisgyermek volt. 10 Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. 11 Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. 12 Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

Jelet kapni, jeleket megérteni

Az ember értelmezi a környezetét, a természeti jelenségeket, következtetéseket von le a jelenségekből, jelként fogja fel őket és nagyon fontos, hogy ezek a következtetések helyesek legyenek. Sokszor ugyanaz a jel mást jelent. Ha egy kutya csóválja a farkát, az a barátság jele, de a macskáknál pont az ellenkezőjét jelenti. Folyamatosan jeleket kapunk és jeleket adunk. Nem csak az ember, az egész élővilág jeleket ad, és jeleket fog fel. A kommunikációban a jelek felfogása és értelmezése rendkívül összetett és fontos folyamat, ma már egy külön tudomány, a szemiotika foglalkozik vele.

Az antik felfogás szerint az álom egy lehetséges módja, hogy az ember kapcsolatba kerüljön a természet fölötti világgal. Álmában jeleket kaphat, főleg a jövő eseményeire vonatkozóan, amelyek sokszor titokzatosak, megfejtésükhöz különös, álomfejtő képességgel rendelkező személyre van szükség. Ilyen történetekkel találkozunk az Ószövetségben:

Álmában jelet kapott a főpohárnok és fősütőmester meg a fáraó, amit aztán József fejtett meg számukra (Ter 40. 41).

Jelet kapott álmában Nebukadnezár (Dán 2; 4), és Baltazár király (Dán 5), amit aztán Dániel fejtett meg számukra.

Maga Jahve is olykor álomban nyilatkoztatja ki magát a prófétáknak (Szám 12,6; Dán 7; 8; 10; Jo 3,1)

Miután az álmok eredete homályos, hogy Isten üzenetét hordozza-e vagy sem és azok helyes értelmezése bizonytalan, Izraelben tilos volt mindenféle varázslás és jövendőmondás (Lev 19,26; MTörv 18,10), és az álom értelmezése Jahvéra tartozott (Ter 40,8; 41,16; Dán 2,28), Isten adományának számított (Dán 1,17), az Isten lelke sugallta (Ter 41,38; Dán 4,5 kk. 15; 5,11.14). Jeremiás például a 23,15–18; 29,8 kk.-ben korholja azokat a prófétákat, akik a maguk álmait Isten szavaként hirdetik.

De nem csak az Ószövetségben, az Újszövetségben is találkozunk azzal, hogy Isten álmában üzen valakinek. Jézus gyermekségtörténetében  József háromszor is álmában kap isteni üzenetet, jelet (Mt 1; 2; 3).

Szt Pál azt mondja, hogy a teremtett világ értelmezéséből is kinyilvánul a nem hívők számára Isten léte: „Amit ugyanis tudni lehet Istenről, az nyilvánvaló előttük, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,19-20).

Jézus, amikor a farizeusok és írástudók égi jelet követelnek tőle messiási mivoltának igazolására, ezt mondja nekik:

„Odamentek hozzá a farizeusok és a szaddúceusok, hogy próbára tegyék. Kérték őt, hogy mutasson nekik égi jelet. Ő így válaszolt nekik: Amikor beesteledik, azt mondjátok: `Jó idő lesz, mert vöröslik az ég. Hajnalban pedig: `Ma vihar lesz, mert vöröslik és borús az ég. Az ég arculatát tehát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit azonban nem tudjátok! A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás jelét. Ezzel otthagyta őket és elment” (Mt 16,1-4).

Mi a baj Jézus ellenfeleivel? Jézus már számtalan jelet adott csodáival, de semmi sem elég bizonyíték számukra, mindig újabbakat és újabbakat követelnek tőle. Jézus itt azt mondja nekik, hogy nincs újabb jel, mint majd a halála és feltámadása.

Decemberben volt a Szaturnusz és a Jupiter rendkívüli együttállása, ami a csillagászok szerint Jézus születésekor is látható volt az égbolton. Együttállás volt, üstökös? Nem tudni pontosan. Egy biztos, hogy valami nagyon szép, rendkívüli égi jelenséget lehetett látni. Sokan látták, az egész Föld látta. Mégis, csak három pogány bölcs értette meg a jelet és indult útnak a távoli országba, hogy meggyőződjön arról, amiről a jel szólt. Az evangélium szerint csak a zsidók most született királyát keresik Jeruzsálemben. Na de a zsidóknak van egy királya Heródes személyében, kicsoda hát ez a most született király? Mi köze a pogány bölcseknek ahhoz, hogy ki a zsidók királya, miért veszik a fáradtságot, hogy ezernyi veszélynek kitéve magukat felkeressék és hódoljanak neki? Csak egy új zsidó király született? Pedig ők mennek, sivatagokon keresztül, úttalan utakon, éhezve, szomjazva, vadállatoktól és sivatagi rablóktól veszélyeztetve. Nyilvánvaló, hogy többről van szó számukra, mint egy kicsi nép új királyáról. A természetes emberi gondolkodást követve Jeruzsálembe, a fővárosba mennek, egy királynak ott kell lennie. De ott nincs, nem tudnak róla, talán Betlehemben, a próféta szavai szerint. Sokan látták a rendkívüli égi jelet, de nem értették, még maguk a zsidók sem, csak ezek a bölcsek. Ezek a bölcsek látnak valamit, értenek valamit, amit mások nem. Heródesnek semmiből nem állt volna, hogy embereit Betlehembe küldje, hogy megtalálják a gyermeket, de Heródes okos volt és ravasz. Ha igaz, amit mondanak, akkor csakis ezek napkeleti bölcsek találják majd meg, nekik van szemük arra, hogy meglássák, felismerjék ezt a rendkívüli új királyt. Tehát Heródes hagyja, küldi őket, hogy találják meg, majd aztán számoljanak be róla neki. Nem fog tétovázni, hogy eltegye az útból, mint ahogy saját édes gyermekeit is képes volt megöletni. A bölcsek a saját bölcsességük helyett újra az égre néznek és az égbolton mutatkozó égi jel szerint is Betlehem felé kell menniük. Emberi szemmel nézve ott nem egy rendkívüli királyt találnak, hanem csak egy egyszerű családot, egyszerű körülmények között, egy egészen hétköznapi kicsi gyermekkel. Ők mégis felismerik, hogy őt keresték, miatta indultak útnak távoli sivatagok mélyéről, ezernyi veszélynek kitéve magukat, mert a szívükkel kerestek, és a szívükkel láttak. Hódolattal köszöntik, értékes ajándékokat adnak a gyermeknek, aztán visszaindulnak a hazájukba. Minden bizonnyal tele voltak örömmel. A szívük tisztaságának és nyitottságának bizonyítéka, hogy álmukban intést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródeshez. Heródes pedig vár, ugrásra, cselekvésre készen vár. Nem tudjuk mennyi idő telik el, hogy leesik neki a tantusz, hogy hiába vár. Arra bizonyosan elég volt, hogy az angyali híradás nyomán József felpakolja a családot és Egyiptomba meneküljön. Annyira irracionális az egész, a fenyegető veszedelem, útnak indulni a távoli Egyiptom bizonytalanságába keresztül a sivatagon egy asszonnyal és egy kicsi gyerekkel? József mégis engedelmeskedik az angyalnak és fölkerekednek. El lehet képzelni Heródes dühét, amikor felfogta, hogy a bölcsek kijátszották. A bölcsektől tudta, hogy körülbelül mikor született meg a gyermek. Biztosra akart menni, és katonáival minden két év alatti fiúgyermeket megöletett Betlehemben és annak környékén. Ezek az első vértanúk, akik életüket adták Jézusért. A későbbi idők emberei elkezdtek gondolkodni, hogy hiszen Keresztelő János nem sokkal Jézus előtt született, az ő élete is veszélybe kerülhetett akkor. A feltehetően  a Kr. u. 2. század második felében íródott Jakab ősevangéliuma tér ki erre a mozzanatra, melynek legrégebbi szövegváltozata a 3-4. sz.-i Border papíruszon maradt fenn. Szerzője valószínűleg egyiptomi. Ebben ezt találjuk:

„Erzsébet mikor meghallotta, hogy Jánost is keresik, fogta őt, felment a hegyre, onnan körülnézett, hogy hová is rejthetné el, de nem volt semmiféle rejtekhely. Akkor nagy hangon eképpen sóhajtott fel Erzsébet: „Istennek szent hegye, fogadd magadba az anyát gyermekével együtt! Erzsébet ugyanis nem tudott felmenni a hegytetőre. Abban pillanatban kettényílt a hegy, és elnyelte őket. Nagy fényesség ragyogott rájuk, mert az Úr angyala ott állt mellettük, és oltalmazta őket.” (Jakab, prótoevangélium, Apokrífek, Vanyó László szerk.)

Különös égi jelenség tűnik fel az égen, de senki nem érti meg benne a jelet, csak a bölcsek. Isten sokszor jeleket ad, azokon keresztül beszél hozzánk. Ha nyitott  a szemünk, észrevesszük a jelet és ha a szívünk is nyitva, akkor meg is értjük, mit jelent.

A bölcsek elindultak az égi jel nyomán, hogy megkeressék azt, akinek születéséről hírt adott nekik. A következő lépés, hogy nem csak megértjük, hanem cselekszünk is. Ha megértjük a jelet, amit kapunk, hogy Krisztus van, elindulunk, hogy megtaláljuk.

Sokszor az út nem könnyű. De a bölcsek kitartottak a viszontagságok között. De aztán mégis zsákutcába kerültek, mert emberi módon gondolkodtak, ott keresték, ahol szerintük logikus volt. A mi keresésünk is sokszor zsákutcába kerül, mert nem jó helyen keressük.

De nem adják fel a keresést, kérdezősködnek. A Biblia, az ott szereplő prófécia ad számukra útmutatást a folytatáshoz. Számunkra is, amikor keresésünk zátonyra fut, akkor a Szentírásból kaphatunk segítséget, útmutatást a továbbhoz.

A bölcsek számára az égi jel, a csillag bizonyíték, hogy a most született gyermek, nem számít, hogy egy maroknyi kis nép közül való, nem hétköznapi gyermek. Nem csak az égbolton, a szívükben is felkél egy csillag, és ez a csillag az igazság keresésének, a valóság megismerése vágyának a csillaga, ami arra ösztökéli őket, hogy útnak induljanak és megkeressék ezt a Gyermeket.

Az ember azt gondolná, hogy az igazság, a valóság megismerésének feltétele a világosság, amikor a nappali fényben jól látható minden az emberi szemnek. És valóban, a környező világunkat, ami közel van hozzánk, azt jól látjuk. De ahhoz, hogy ki tudjunk tekinteni ebből a földi valóságból a távoli csillagok, a világmindenség felé, ahhoz sötétség kell. Mi is megtapasztaljuk ezt a saját életünkben:

Az éjszaka csodája

Lement a nap, alkonyodik.
Leereszkedik rád a sötétség
És te félni kezdesz.
Lassan eltűnnek
A jól ismert tárgyak, arcok,
Aztán te magad is,
Nem látod, már csak
Érzed a tested.
Rémülten tapogatsz magad körül:
Elveszett a világ,
A színek ragyogása,
Csak a sötétség ásít rád,
Mint egy elnyelni kész
Fekete lyuk.
De ha ebben az éjszakában
Szorongó arcodat felemeled,
A csillagos égbolttal
A mindenség csodája
Tárul ki fölötted.
Lenti vakságod az ára
Ennek a végtelennek:
Nem láthatod
Egyszerre a cipőd orrát,
Meg a sok fényévre
Lévő csillagokat.
A sötétben támad
A ragadozó vad,
És veszélyt rejteget az éj,
De sötétben tárul ki számodra
A végtelenre nyíló kapu.
Ahogy a bölcsek
Fürkésző tekintetének
Beszélt a csillagos égbolt,
Úgy jelek által
Hozzád is szól az Isten,
Amikor lenyugszik benned
Az értelem ragyogó napja,
S csak a lélek éber,
Az éj sötétjében
Kinyílik számodra
A Végtelen.

A napkeleti bölcsek története biztatás minden ember számára, hogy, aki keresi, meg is találja Istent, és elérkezik életében az az ünnepi pillanat, ami a francia kommunista párt főtitkárának fiával, André Frossarddal bekövetkezett: „Van Isten, találkoztam vele”. Így ír önmagáról: „A  szocialista barátaimmal egyetemben az volt a meggyőződésem, hogy a világ voltaképp politika és történelem, a metafizika pedig a legkiábrándítóbb időpocsékolás. Mindenesetre, ha hittem volna, hogy létezik egy igazság, a papok lettek volna az utolsók, hogy megkérdezzem őket, és az Egyház – amit csupán néhány selejtes megnyilvánulásból ismertem -, az utolsó hely, ahol ezt az igazságot kerestem volna… Nincs bennem semmi érdeklődés a vallásos dolgok iránt, hiszen mindez már egy letűnt korba tartozik…” Unatkozva bámészkodik egy templomban, ahová véletlenül betéved és ahol éppen apácák imádkoznak valami fehér korong előtt, amiről nem tudja mi az. „S ekkor szabadul el hirtelen a csodák áradata. Egy szempillantás alatt lerombolja abszurd  lényemet, és világra hozza azt a csodálkozó gyermeket, aki soha nem voltam…” És egy új világ nyílik meg számára: „A világegyetemben van egy másik rend, és annak csúcsán, a ragyogó ködfátyolon túl: Isten nyilvánvalósága, annak a jelenlétté és személlyé lett evidenciája, akit egy perccel ezelőtt még tagadtam, s akit a keresztények Mi Atyánk-nak neveznek. Megtapasztalom, hogy szelíd, semmihez sem hasonlíthatóan szelíd. Szelídsége nem az a passzív minőség, amit az ember olykor e névvel jelez, hanem cselekvő, megindító, minden erőszakon túllépő gyöngéd szelídség, ami képes arra, hogy a legkeményebb követ is szétrobbantsa, sőt a kőnél is keményebbet: az emberi szívet… Az áldások özönében azt hittem, az élet soha véget nem érő karácsony lesz…” Természetesen a kegyelmek zöldellő mezőit sziklák, szakadékok és a világ alattomos mocsarainak próbája követte, szinte átdöfött szívvel élt, de mindvégig tudván tudta, hogy Isten szereti, és vallomásának könyvét ezzel a mondattal zárja: „Szeretet, hogy téged elmondjalak, rövid lesz az örökkévalóság!”

Üstökös

Kigombolyodó tűzcsóva
Végiggördül az égen, a léten,
Mutatja szemnek, mutatja szívnek:
Hol kell az Igazit keresni.
Indulj a nyomába, ne félj,
Megtalálod Őt, a királyok Királyát.
Az üstökös segít, hogy felismerd
A parányiban rejtőző Végtelent,
Csak figyelj, merre gurul
A végtelen éjben az égen:
Ahol megáll, ott te is megérkeztél.

Vágvölgyi Éva







































Január 10, Urunk megkeresztelkedése

Mk 1,6b-11: Jézus megkeresztelése


János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a csípője körül, sáskákat és vadmézet evett.

Így prédikált: `Utánam jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni.`

Történt ­a­zokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban. 10 Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. 11 Az égből szózat hangzott: `Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik` 

Epifáneia: megjelenés, kinyilvánulás, Epifánia: Urunk megjelenésének ünnepe

Már az ünnep neve is sokat mondó. A megtestesült, de ez idáig rejtve élő Ige kilép a nyilvánosság elé, kinyilvánul, megmutatja magát. Ezt a kinyilvánulást erősíti, nyomatékosítja Keresztelő János rámutatása, tanúságtétele:

„Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel. János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,29-34).

A megtestesülés tanúságtevőinek sorát Keresztelő János nyitja meg, amikor Mária és Erzsébet találkozásakor, még Jézus megszületése előtt Erzsébet méhében felujjong, mint magzat. Aztán a születést követően következik, a pásztorok, a bölcsek, Simeon és Anna próféta asszony tanúságtétele. Végül most újra Keresztelő János, a nyilvánosság előtt tesz tanúságot Jézusról. Tehát ha a kezdetektől fogva a kinyilvánulásig sorra vesszük a különböző evangéliumokban szereplő tanúságtevők sorát, érdekes dologra lehetünk figyelmesek: Erzsébet és Mária találkozásakor, még meg nem születve, már magzatként tanúságot tesz Keresztelő János Jézusról:

„És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben” (Lk 1,41-44).

Most újra vele találkozunk, mint a megtestesülés első tanúságtevőjével. Ezt olvassuk János evangéliumában:

„Látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!  Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel. János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.  Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,29-34).

Látjuk, hogy mennyire fontos és hangsúlyos a Keresztelő alakja a tanúságtevők sorában. Őutána aztán folytatódik a tanúságtevők végeláthatatlan sora a tanítványokkal és azóta is, mind a mai napig:

„Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről  – mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyá­nál volt és megjelent nekünk –, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben legyetek velünk” (1 Jn 1,1-3).

Mi is történik ezeknek az eseményeknek során, akkor is és most is:

Találkozni a megtestesült Igével, az Ige kinyilvánítja magát nekünk, és mi tanúságot teszünk róla. A három dolog szorosan összetartozik. Az evangéliumokban a találkozást a pásztoroknál megelőzte a várakozás, a bölcseknél megelőzte a keresés. Mindkét esetben útnak kellett indulniuk, hogy találkozhassanak vele. Ha nem nyitottak a szívük indíttatására, ha nem mozdulnak, a találkozás nem jön létre. Keresztelő Jánoshoz maga Jézus megy el. De neki is nyitottnak kell lennie a Lélek indítására, hogy a tömegben felismerje azt, aki közeledik, és aki egyébként semmiféle külső ismertetőjegyet nem hordoz.

Martin Achtnicht szerint a hagyomány szerint a 3. század derekán a lükiai Szamóban élt Szent Kristófban is a kereső, megtaláló és tanúság tevő ember alakját ismerhetjük fel.

Azt mondja, hogy Szent Kristóf nevének hallatára egy férfi képe jut eszünkbe, kisgyerekkel a vállán. Autóplaketteken, kulcskarikákon és házak falán található képek – utazók és kocsivezetők oltalmára. De rögtön felteszi a kérdést: Csak egy képről lenne szó? Majd azt mondja, hogy a régi Christophorus-legenda ennél több: élettörténet, egy út története. Azt festi le, hogyan keresi az ember a nagyot, az élet értelmét. A Kristóf keresésének több állomása van, de miután soha nem adja fel a keresést, végül célhoz ér, és megtalálja a legnagyobb urat, egy Gyermekben, akit Krisztusnak hívnak. Christophorust keresztsége előtt Reprobusnak hívták, utána azonban Christophorusnak nevezték el, ami annyit jelent, mint: Krisztus hordozója. Christophorus számára az jelenti az élet értelmét, hogy megtalálja a legnagyobb urat és annak szolgáljon. Állomásról állomásra halad. Christophorus keresése végén megtapasztalta: Nem az az élet célja, hogy az ember erőssé, hatalmassá, naggyá váljék, - hanem, hogy részesedjék az élet titkában, ennek a titoknak pedig a halálhoz és a feltámadáshoz van köze. Az a lényeg, hogy az ember megérezzen valamit a szenvedő és feltámadó Krisztussal való kapcsolatból. A Christophorus-legenda az emberi élet képe. Mutatja, hogyan keressük az élet értelmét, a nagyot, Istent. Azt mondja: Óriási erőt követel az út bejárása. És türelmet. Lefesti, hogy az út sokszor egészen másképpen alakul, csöppet sem egyenes, hanem gyakran keresztezi várakozásunkat. Emlékeztet arra, hogy egyesek sokszor túl korán abbahagyják a keresést, és Christophorus szemünk elé állítja annak a képét, aki tovább keres és vár. Ösztönöz, hogy azt mondjuk: Énbennem szeretne megváltozni, újjá lenni valami. Várni akarok Krisztusra, akarom nőni hagyni magamban őt, akkor is, ha nehezebbé válik, és a mélybe vezet. A történet minden ember életében mindig újonnan megy végbe. Sohasem áll lezárulva mögöttük. Ezért Christophorus és az ő története a vándorok és zarándokok segítője. Nem csak a közlekedési eszközökkel útban levőké, inkább olyanoké, akik átfogóbb értelemben vannak még úton, kutató úton, úton a nagy, az élet értelme, az Isten felé. 

Jézus kinyilvánulásának, Jézus megkeresztelkedésének végtelenbe nyitó távlata van.

Egy-egy szentírási rész mélyebb megértéséhez maga a Szentírás siet segítségünkre, a párhuzamok által, amelyeket az egyes szövegek között felfedezhetünk:

1. Isteni szó – víz – Isten Lelke: Ter 1,1-3; Mk 6,10-11

2. megynyílt egek: Mk 6,10;  - templom kárpitja kettéhasadt Mk 15,38

3.Szentlélek látható alakban, galamb képében: Ter 8,10-11; Ter 9,9-11; Mk 5,10

A vízözön a pusztításának a galamb jelzi a végét, így lett a galamb, az Isten és ember közötti béke szimbóluma (itt nem tűz, mint Pünkösdkor)

Az első párhuzam az új teremtésre utal:

„A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt” (Ter 1,2-3).

A teremtés kezdetén víz volt, Isten Lelke és a teremtő isteni Szó.

Jézus megkeresztelkedésekor, az új teremtéskor is víz, Szentlélek és a megtestesült isteni Szó van jelen.

A második párhuzam, az ég megnyílása és annak a függönynek széthasadása között, ami a Templomban a Szentek Szentjét elválasztotta.

az e„ Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak gek” (Mk 1,10).

„Ekkor a templom függönye kettészakadt fölülről egészen az aljáig” (Mk 15,38).

Amikor Jézus a keresztelkedéskor alámerül a Jordánba és leszáll rá a Szentlélek, megvalósul az új teremtésben az ég és föld egyesülése. Itt valami hasonló valósul meg, mint Jézus halálakor, amikor a Templom függönye kettészakadt, az a függöny, ami Isten jelenlétét, a Szentek Szentjét elválasztotta az emberektől. Jézus halálával ez az elválasztás megszűnt. Ez azt jelenti, hogy maga Isten Jézus halála által megszűntette az emberiségnek ezt az elválasztását. Az Atya az egész világot kibékítette saját Fia által, aki meghalt, az egész világ bűneiért!

A Krisztus megkeresztelkedésekor ugyanúgy egyesül az új teremtésben Isten és az ember világa, mint a függöny kettéhasadásakor. És mindez Jézus személyében! „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17).

A függöny, ami elrejtette az Atyát az ember elől, most a Jézus Krisztusban megkeresztelt ember számára kinyílik, és az új teremtésben kapu nyílik az ember számára a földről az ég felé. A Szentlélek leszállásának valóságában Krisztushoz tartozva újjáteremti az embert, ezt a vízből és Szentlélekből újjászületett embert, új égi szárnyakat, a szeretet szárnyait adva számára, hogy Isten valódi fiává váljon.

A lelki újjáteremtéssel az ég megnyílik az ember és az egész teremtés számára.

A teremtés pillanatában a Fiú az Atya kebelén van: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18).

 Ugyanúgy, mint a megkeresztelkedéskor: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17).

A megkeresztelkedés jelenete teofániát is tartalmaz: A Szentháromságos egy Isten: Atya – Fiú – Szentlélek egyidejű megmutatkozása.

A harmadik párhuzam a galamb.

A galamb megjelenése se véletlen. A teremtés és az új teremtés között volt egy közbülső állomás, amikor az Úr a vízözönnel büntetésből majdnem elpusztította a földet. A galamb volt a hírhozója annak, hogy a pusztító özönvíz véget ért.

„Kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöldlevelű olajfagallyat hozott a csőrében” (Ter 8,10-11).

„Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet” (Ter 9,9-11).

Az ember kiengesztelődését Krisztusban az Atyával Pál így foglalja össze:

„Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában,  és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek {Iz 57,19}; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,14-18).

 „Aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által megbékéltetett minket önmagával, és nekünk adta a megbékélés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, úgy, hogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, béküljetek meg Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala” (2 Kor 5,17-21).

Krisztusban újra visszanyerhetjük az istengyermekséget, amit a bűn miatt elveszítettünk. Jézus lépésről lépésre önmagán keresztül mutatja, ahogy visszatalálhatunk az Atyához. Neki nem volt szüksége a bűnbánat keresztségére, számunkra mutatta meg, hogy az első lépés visszafelé az Atyához, a bűnbánat. Alámerülni, meghalni a régi embernek, hogy helyet adjunk az újnak, hogy megszülethessen bennünk az új ember. De ez nem varázsolás. Amikor a bűnbánatban megszületik bennünk, az új ember, kicsi és gyámoltalan, mint egy csecsemő. Ápolásra, gondozásra, táplálásra szorul bennünk. Mit jelent ez? Hogy a Lélek gyümölcseit, vagyis ezeket gondoznunk, táplálnunk kell magunkban:

„A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”  (Gal, 5,22-23).

A régi ember cselekedeteinek, vagyis ezeknek pedig nem szabad teret adnunk, ezeket ki kell tessékelnünk magunkból:

„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók” (Gal 5,19-21).

Csakis a Szentlélek által tudunk vágyakozni az istengyermekségre. Egy malacnak pont jó, ahogy ő van. A testnek pont jó, ahogy ő van. Csakis az Isten képmására teremtett lelkünk képes rezonálni a Szentlélekre. Minden ember lelke Isten képmására van teremtve. Minden ember magában hordja ezt az isteni tükörképet és ezáltal képes meglátni és felismerni a Szentlelket. Ha a bűnbánatban megtisztulunk, hozzánk is felhangzik az atyai szó: „Te vagy az én szeretett fiam!” Az Atya Jézusban mindnyájunkat magához ölel.

Keresztelő János a vízbe való alámerüléssel a bűnbánat keresztségét hirdette, mellyel a megtérő ember jelképesen lemosta magáról addigi élete bűneit, de nemcsak lemosta, hanem az alámerüléssel egy jelképes meghalás és új életre kelés is lejátszódott. De vajon mi szüksége volt erre Jézusnak, aki bűntelen volt? Az egyik síkja ennek az eseménynek a példaadás számunkra: A megtérés, az Atyához való visszatérés első lépése a bűnbánat. De a számtalan sík között a legfontosabb Jézus megkeresztelkedésének összekapcsolódása a teremtéssel:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: Legyen világosság!” (Ter 1,1-3)

Az Epifánia, a keresztség alkalmával egy lelki újjáteremtés történik, „vízből és Szentlélekből”, ahogy Jézus a János evangéliumban mondja:

„Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5).

Itt a földön ebben nyílik meg az ember számára a kapu, amely Isten országa felé vezet.

De mindez sokkal előbb elkezdődött, még az anyagi világ megteremtése előtt, beleértve magát az embert is, a bűnbeesés és a halál előtt. Ebben a kozmikus távlatban tehát nem csak az ember visszatérése rajzolódik ki Jézus megkeresztelkedésében, hanem egy új teremtésé, amellyel Isten terébe lépünk.

„Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk” (Ef 1,4).

Ebben a globális vízióban osztozik minden keresztény.

Hát nem csodálatos, hogy Isten mindezt még az ember megteremtése, bűnbeesése előtt előkészítette?

„Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és a halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.” (2 Tim 1,9-10).

Összefoglalva a különböző fázisokat, a teremtés első pillanatától fogva az ember teremtésén át – látjuk a különböző fázisokat, az engedetlenséget, aztán a bűnbeesést, a halált és a kiűzetést, íme elérkezünk a jelenlegi pillanat esszenciájához, a megkeresztelkedéshez, Jézus alámerüléséhez a Jordánban, amikor is látjuk, hogy ebben a napban elérkezett ugyanaz a pillanat, mint a kezdet kezdetén, amikor a megtermékenyítő isteni szó, a víz és a Lélek létrehozza a művet, a teremtést. Ez az új teremtés pillanata, az élő és hatékony „Isten szava”, - a Logos, Isten Fia, a második isteni személye a Szentháromságnak – együtt a vízzel és a Szentlélekkel, aki által Isten kezdettől fogva egy új teremtést szánt az embernek, a Messiás által, Krisztus képére és hasonlatosságára. Ebben az új teremtésben Jézus a teremtő, a lelki emberség feje, nemző atyja, „aki sok fiat vezet a dicsőségbe” (Zsid 2,10)

Így kap a közeli, konkrét értelmen túl egy kozmikus távlatot, óriási jelentőséget Jézus megkeresztelkedése.

„Öröktől fogva rendelt engem,
ősidők óta, még a föld előtt.
Nem voltak még tengerek, én már fogantattam,
még nem törtek elő a vízben dús források,
még nem álltak a hegyek súlyos tömegükben,
a halmok előtt születtem.
Még nem teremtette meg a földet és a folyókat
és a földkerekség sarkait,
amikor az eget felállította, már ott voltam,
amikor biztos törvénnyel kört vont a mélység színe fölé.
Amikor a fellegeket odafenn megerősítette,
és kimérte a vízforrásokat.
Amikor a tengert körülvette határával,
és törvényt szabott a vizeknek,
hogy át ne hágják határaikat.
Amikor a föld alapjait megvetette,
ott voltam mellette, mindent elrendeztem,
és gyönyörködtem nap nap után,
színe előtt játszadoztam mindenkor.
Játszadoztam a földje kerekségén,
és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni”
(Péld 8,23-31).

„Magasztalja önmagát a bölcsesség;
tiszteletben áll Istennél,
s dicsekszik népe körében.
Kinyitja száját a Magasságbeli közösségében,
és dicséri magát a közösség előtt.
Magasztalják népe körében,
megcsodálják a szentek közösségében,
dicsérik a választottak sokasága előtt,
s áldják az áldottak közt, amikor így szól:
A Magasságbeli szájából jöttem elő,
mint elsőszülött valamennyi teremtmény előtt;
el nem múló fényt gyújtottam az égen,
és mint köd, borítottam az egész földet.
A magasságban van az én lakásom,
és trónom felhőoszlopon áll.
Bejártam az ég kerekségét egymagam,
behatoltam a tenger mélységébe;
végigmentem a tenger hullámain,
és megálltam a földön mindenhol.
Minden nép és valamennyi nemzet fölött uralmat gyakoroltam,
erőmmel jártam minden között, ami magas, és ami alacsony,
nyugalmat kerestem mindezek között,
hogy az Úr örökrészében tartózkodjam.
Akkor meghagyta nekem a mindenség Teremtője,
aki teremtett engem, s nyugalmat adott sátramnak,
és azt mondta nekem: Jákobban lakjál,
Izraelben legyen örökrészed,
és választottaim között verj gyökeret!
Kezdetben teremtettek engem, még a világ előtt,
és nem szűnöm meg sohasem.
A szent hajlékban tettem színe előtt szolgálatot,
majd pedig Sionban kaptam állandó lakást,
a szent városban találtam ekképp pihenőt,
és Jeruzsálem lett uralmam székhelye.
A dicsőséges nép közt vertem gyökeret,
az én Istenem részében, az ő örökségében,
s a szentek gyülekezetében megtelepedtem.
Magasra nőttem, mint a cédrus a Libanonon,
mint a ciprusfa Sion hegyén.
Felnőttem, miként a pálma Kádesben,
mint a rózsaliget Jerikóban,
mint a díszes olajfa a síkságon,
magasra nőttem, mint a platán a víz mellett, a tereken.
Illatozom, mint a fahéj és a fűszeres balzsam,
mint a válogatott mirha, kellemes illatot árasztok,
mint a stórax, a galbán, az ónix és a stakté,
mint a magától fakadó tömjén, illattal töltöm be lakóhelyemet,
s illatom, mint a színtiszta balzsamé.
Kiterjesztem ágaimat, mint a terebint,
ágaim pompásak és szépségesek.
Jó illatot árasztok, mint a szőlőtő,
és virágomból pompás, dús gyümölcs terem.
Anyja vagyok a szép szeretetnek,
az istenfélelemnek, megismerésnek és a szent reménynek.
Nálam van az út és az igazság minden kegyelme,
nálam az élet és az erény minden reménye.
Jöjjetek hozzám mind, akik kívántok engem,
és teljetek el gyümölcseimmel,
mert lelkem édesebb a méznél,
és birtoklásom jobb a lépes méznél!
Emlékezetem él minden idők nemzedékeiben.
Akik engem esznek, még inkább éheznek,
akik engem isznak, még inkább szomjaznak,
aki rám hallgat, meg nem szégyenül,
s akik értem fáradnak, nem esnek bűnbe.
Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek”
(Sir 24,1-31).

Jézus megkeresztelkedése (Kopt himnusz)

Ó ti, akik Krisztus barátai vagytok, az idegenek barátai és a testvérek barátai, fogadjátok kedvesen ma a beszédemet, és nyissátok ki fületeket, mint a hallás ajtaját, és fogadjátok el üdvözítő beszédemet Krisztus kereszteléséről, amely a Jordán folyóban történt, hogy felszítsák a ti szerető vágyatokat az Úr után, aki oly sokat tett értünk leereszkedése által. Akkor is, ha a Megváltó Vízkeresztjének ünnepe már elmúlt, ugyanaz a kegyelem mindazonáltal bennünk lakik, mindannyiunkban. Élvezzük tehát telhetetlen elmével, mert a telhetetlenség jó dolog, ha az üdvösségre vonatkozik – igen, ez jó dolog.

Menjünk hát, mi mindnyájan, Galileától Júdeáig, induljunk el Krisztussal, mert áldott az, aki ilyen társaságban járja az élet útját. Menjünk, és a gondolkodás lábain járuljunk a Jordánhoz, és lássuk a Keresztelőt, amint megkereszteli azt az Egyet, akinek nincs szüksége a keresztségre, mégis aláveti magát a szertartásnak, hogy szabadon megajándékozzon minket a keresztség kegyelmével. Menjünk és lássuk a mi újjászületésünk képét, amint az látványosan előttünk áll e vizekben.

„Aztán Jézus Galileából eljött a Jordánhoz Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék általa. Ó, milyen óriási az Úr alázata! Ó, milyen hatalmas az ő leereszkedése! Az ég Királya sietett Jánoshoz, az ő előfutárához, anélkül, hogy mozgósította volna angyalainak táborát, anélkül hogy előzetesen elküldte volna a szellemi erőket, mint előfutárait; ehelyett a lehető legegyszerűbben mutatta be Magát, olyannak, mintha egy katona a saját alárendeltje lenne.

  Úgy közeledett, mint egy a sokaságból. Megalázta magát a foglyok között, bár ő volt a Szabadító. Csatlakozott az elveszett bárányokhoz, bár ő volt a Jó Pásztor – aki a kóbor juhok miatt jött –, eljött az égből anélkül, hogy elhagyta volna az ő egeit. A konkolyokkal keveredett, bár ő volt a mennyei gabona, amelyet tavasszal elvetnek.

 És amikor Keresztelő János meglátta őt, felismerte, hogy ő az, akit ő már az ő anyjának méhében felismert és imádott, kétségtelenül felismerte Őt, azt, aki a természet rendjét túlszárnyalva költözött be anyja méhébe, – ekkor jobb kezét kettős köpenyébe dugva meghajtotta fejét, mint az urát teljes szívvel szertő szolga, és ezekkel a szavakkal köszöntötte őt:

 „Nekem kellene megkeresztelkednem általad, és te hozzám jössz? Mit csinálsz, Uram? Miért fordítod vissza a dolgok sorrendjét? Miért keresed a szolgák között és a szolgád által azokat a dolgokat, amelyek a szolgákhoz illenek? Miért terhelsz engem, a te szolgádat, a te hatalmas leereszkedéseddel? Nekem kell általad megkeresztelkednem, neked nincs arra szükséged, hogy én megkereszteljelek téged.”

 A kisebbet a nagyobb áldja meg, a nagyobbat nem áldja és nem szenteli meg a kisebb. A fényt a Nap árasztja, nem a lámpás teszi fényessé a Napot. Az agyagot a fazekas alakítja, nem az agyag formázza a fazekast. A teremtményt a Teremtő hozza helyre, nem a teremtmény alakítja a Teremtőt. A beteget az orvos gyógyítja, nem a beteg gyógyítja az orvost. A szegény a gazdagtól kap alamizsnát, a gazdag nem a szegénytől kap kölcsönt. Nekem kell megkeresztelkednem általad, és te jössz hozzám? 

 Nem tudok nem tudni arról, hogy ki vagy, és hogy mely forrásból származik a te fényed, és honnan érkezik. Vagy mivel olyannak születtél, amilyen én is vagyok, akkor tagadnom kell-e a te istenséged nagyságát? Vagy azért, mert te annyira leereszkedtél hozzám, hogy megközelítsed a testem, és teljesen magadban hordozol engem azért, hogy az egész emberségemet megváltsad, talán amikor a te testedet látom, figyelmen kívül hagyhatom a te isteniségedet, amelyet éppen csak megsejtettem?

Vagy azért, mert megváltásom érdekében elfogadtad az első gyümölcseim felajánlását, figyelmen kívül kellene hagynom azt a tényt, hogy „világosságba burkolod magad, mint egy ruhadarabba?”, Vagy azért, mert azt a húst hordod, amit én, az ember azt hiheti, hogy ha képes látni téged, el kell felejtenie dicsőséges istenséged fényességét? Vagy mivel látom a saját formámat benned, tagadhatnám isteni mivoltodat, amely láthatatlan és felfoghatatlan?

Ismerlek téged, Uram, nagyon jól ismerlek. Ismerlek, mert te megtanítottál. Hisz senki sem ismer fel téged, csak aki élvezi a megvilágosodást. Ismerlek téged, ó Uram, nagyon jól, mert lélekben láttalak már téged azelőtt, mielőtt megláttam volna ezt a fényt. Amikor a Mennyei Atya testetlen létében voltál, amikor a te szolgálóleányod és anyád méhében rejtőztél, amikor én még Erzsébet méhének fogságában voltam, megkötözve a még meg nem született gyermek elszakíthatatlan kötelékeivel – már akkor örvendtem és megünnepeltem születésedet elővételezett ünnepléssel. Én, aki már születésed előtt jeleztem érkezésedet a földre, hogyan tehetném meg, hogy ne hirdessem érkezésedet, miután megszülettél? Én, aki már az anyaméhben hirdettem jöveteledet, hogyan lehetnék most értetlen gyermek a teljes ismeret birtokában?

Csak imádni tudlak Téged, akit az egész teremtés imád. Nem tehetem meg, hogy ne hirdesselek Téged, akit az ég a csillag által jelzett, és akit a föld kedvesen fogadott a bölcs emberek által, miközben az angyalok kórusai is örömmel dicsértek téged, hogy leereszkedtél hozzánk, és az éjben őrködő pásztorok himnusszal köszöntöttek téged, mint az értelmes pásztorok Jó Pásztorát. Én sem tudok csendben maradni, amikor itt vagy, mert én hang vagyok – igen: „A hang, amint mondatott, a pusztában kiáltó hangja: Készítsd az Úr útját”. Nekem kellene megkeresztelkednem általad, és te jössz hozzám?

Még gyermek voltam, amikor atyám némaságának gyógyítója lettem, mert megkaptam tőled a gyógyítás képességét. De Te, aki Szűz Máriától születtél, azt akartad, és egyedül Te  tudtad, hogy nem veszed el az ő szüzességét. Megőrizted őt, egyszerűen az anya névvel ajándékoztad meg. Szüzessége nem zárta ki a te jelenléted, és nem sérült meg születésed által. Ez a két dolog – szülés és szüzesség – amely általában kizárja egymást, harmonizálódott ez esetben, mert ez általad, a természet Alakítója által, lehetséges. Én csak egy ember vagyok, aki részesülök az isteni kegyelemben. De Te Isten vagy, és ugyanakkor ember is – mert természetednél fogva az ember barátja vagy. Nekem kell általad megkeresztelkednem, és Te jössz hozzám?

Te, aki kezdetben voltál, és Istennel voltál, és Isten voltál; Te, aki az Atya dicsőségének ragyogása vagy; Te, aki a tökéletes Atya tökéletes képe vagy; Te az igazi világosság vagy, amely megvilágít minden embert, aki a világba jön; Te, aki a világba jöttél, amely a Te tulajdonod; Te, aki hús lettél, mégsem változtál hússá, Te, aki köztünk laksz, és szolga formájában nyilvánítottad ki magadat szolgáidnak; Te, aki a szent neved által összekötötted a földet és a mennyet, – hozzám jössz?

Egy ilyen nagyság, egy olyanhoz, mint én? A király az előfutárhoz? Az Úr a szolgához? Te nem szégyellted magadat, hogy az ember-lét alacsonyságában szülessél, mégsem vagyok képes túllépni a természet korlátain. Tudom, milyen nagy a különbség a föld és a Teremtő között. Tudom, milyen nagy a különbség az agyag és a fazekas között. Tudom, milyen a felsőbbrendűséged, amelyet birtokolsz, Te, aki az igazság Napja vagy, énfölöttem, aki csak a Te kegyelmednek fáklyája vagyok. Annak ellenére, hogy a test tiszta felhőjével körülvetted magad, felismerem a Te Úr-voltodat. Elismerem saját szolgaságomat; hirdetem dicsőséges nagyságodat; elismerem a Te úrságodat; elismerem a saját magam tökéletes jelentéktelenségét. Nem vagyok méltó, hogy megoldjam sarud szíjait.

És hogy merjem megérinteni a sima fejedet? Hogyan érinthetnélek jobb kezemmel Téged, aki kifeszítette az eget, mint függönyt, és elválasztotta a földet a vizektől? Hogyan emelhetném egyszerű kezeimet a Te fejed fölé? Hogyan moshatnálak meg Téged, aki sértetlen és bűntelen vagy? Hogyan tudnám megvilágítani a fényt? Milyen imát ajánlhatok fel Neked, aki meghallgatod még azok imáit is, akik nem ismernek Téged?

Amikor másokat megkeresztelek, a Te nevedben keresztelem meg őket, hogy higgyenek benned, aki dicsőségben érkezel. De amikor téged keresztellek, kire hivatkozzam és kinek a nevében kereszteljelek meg? Az Atya nevében? De az egész Atya benned van, és Te mindenestül az Atyában vagy! Vagy a Fiú nevében? De hisz az isteni természetben nincs másik Isten Fia! Vagy a Szentlélek nevében? Ő teljesen egy veled, hisz egy lényeg vagytok, egy akarat, egy ítélet, egy hatalom, és egy dicsőség Veled!

Ezért, Uram, kérlek, légy szíves megkeresztelni engem. Kereszteld meg a Keresztelőt. Állítsd helyre, akit Te teremtettél. Nyújtsd ki csodálatos jobb kezed, amit készítettél magadnak, és koronázd meg fejemet a Te érintéseddel, hogy futni tudjak Országod előtt, megkoronázott előfutárként, és méltóképpen hirdethessem a jó hírt a bűnösöknek, és ezzel a komoly felhívással fordulhassak hozzájuk: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”

„Ó, Jordán folyó, kövess engem az örömteli kórusban, táncolj velem, és ringasd a vizeidet harmonikusan, mint a tánc mozdulataiban — mert a Teremtőd melletted áll, testben. Régen, amikor láttad, hogy Izrael áthalad rajtad, szétválasztottad áradatodat, és megvártad, hogy a nép átmegy rajtad. Most válaszd szét magadat még inkább, vized folyjék lágyabban, és öleld át Annak tagjait, aki egykor, az ősi időkben a zsidókat átvezette rajtad. Ti hegyek és dombok, völgyek és források, tengerek és folyók, áldjátok az Urat, aki eljött a Jordán folyóhoz! Mert ennek árján keresztül adja a megszentelést minden vízfolyásnak. ”

Vágvölgyi Éva

 





































Január 17., Évközi 2. Vasárnap

Jn 1,35-42: Az első tanítványok



35 Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt. 36 Mikor meglátta Jézust, amint arra haladt, azt mondta: »Íme, az Isten Báránya.« 37 A két tanítvány hallotta szavait, és követték Jézust. 38 Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: `Mit kerestek?` Azt felelték neki: `Rabbi – ami Mestert jelent –, hol laksz?` 39 Ő azt mondta nekik: `Gyertek és meglátjátok.` Elmentek tehát, és meglátták, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt.

40 A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték őt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. 41 Ő elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: `Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!` 42 És elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt: `Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.` Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).

A kezdeti időkben a papság és Isten emberei, a próféták közvetítették a választott nép számára Isten üzenetét, értelmezték a törvényeket. Miután a fogság utáni századok folyamán a prófétálás megszűnt Izraelben, a szerepüket a Szentírással hivatásszerűen foglalkozó írástudók vették át, ők foglalkoztak a Szentírás értelmezésével és magyarázatával. Belőlük jött létre a papi rend mellett egy másik vezető réteg, az írástudók rendje, ami a főtanácsba is bejutott. IV. Antiokhosz Epiphánesz idejében (1Mak 2,42; 7,13; 2Mak 14,6) a hasszidok (az arám hasen, ill. hasajja ’jámborok, szentek) már zsidó vallási pártot hoztak létre, ami a Makkabeusok oldalán küzdött a vallásszabadságért, de tőlük eltérően nem voltak politikai céljaik. A Törvény szigorú megtartására törekedtek, és ezért eléggé általános vélemény szerint a farizeusok előfutárainak tekinthetők. A farizeusok név szerint Josephus Flaviusnál bukkannak fel Jonatán főpapsága (Kr. e. 160–143) idejében és fölfogásuk Jeruzsálem pusztulása után is iránymutató maradt a zsidóság körében. A Tórának és az atyák hagyományainak (Misna, Talmud) alapos ismeretére törekedtek, és szigorúan megkövetelték a saját törvény-magyarázataikhoz való igazodást, különösen a szombat, a rituális tisztaság és a tized vonatkozásában. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus legfőbb ellenfeleinek számítottak, akikkel sűrűn összeütközésbe került, jogi szemléletmódjuk, puszta formalizmussá és képmutatássá torzult vallásosságuk miatt. Név szerint a Szentírásból Rabbi Gamáliel nevét ismerjük (Csel 5,34–39; 22,3). A Tanító, vagy Mester vagy Rabbi az írástudó tiszteletteljes megszólítása volt. János evangéliuma szerint a Jézushoz csatlakozó tanítványok első pillanattól tanítónak, mesternek tekintették Jézust: „Rabbi – ami Mestert jelent –, hol laksz?” (Jn 1,38)

János evangéliuma már az elején hangsúlyozza a tanúságtételeket. Az első fejezetben Keresztelő János hétszer tesz tanúságot, újra meg újra, hogy kicsoda Jézus (Jn (1,7. 7. 15. 19. 29. 32. 36). Szemben a szinoptikusokkal, ahol Jézus hívja meg a tanítványokat, Jánosnál az első két tanítvány Keresztelő tanúságtétele nyomán szegődik Jézushoz, majd már ők maguk tesznek tanúságot, és egyenként ők hívják egymást. András tanúságot tesz és hívja Pétert (Jn 1,41). Fülöpöt Jézus maga hívja (Jn 1,43), de Fülöp már maga tesz tanúságot Natanaelnek és hívja Jézushoz (Jn 1,45) és ez a meghívástörténet is hitvallással, tanúságtétellel fejeződik be (Jn 1,49). Figyelemre méltó, hogy Keresztelő János annyiban kilóg a tanúságtevők sorából, hogy nem követi Jézust, nem válik Jézus tanítványává. Talán ezzel függ össze, hogy a későbbiekben Jézus ezt mondja Keresztelő Jánosról:

„Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála” (Mt 11,11).

Tanítvány

Tanítványnak az tekinthető, aki valamilyen tanítást elfogad, valakinek a követője. Az Ószövetségből tudjuk, hogy a prófétáknak is voltak már tanítványaik, akik közösséget alkottak (1Sám 19,20; 2Kir 4,38), családostul együtt laktak, és többnyire alamizsnából éltek (6,1).  Ilyen tanítványi közösségekre azonban csak a Kr.e. 11. sz. végétől a 9. sz.-ig találunk a Szentírásban utalásokat (Sámuel, Illés Elizeus és Ácháb idejéből). Később az írástudók idején is a nagytekintélyű farizeusok körül kialakult egy tanítványi kör. Az Újszövetségből, mint ahogy már említettük, név szerint a Szentírásból Rabbi Gamáliel nevét ismerjük (Csel 5,34–39; 22,3), akinek tanítványi köréhez Pál is tartozott: „Zsidó ember vagyok, a cilíciai Tarzusban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál. Az atyák törvényének szigorúsága szerint nyertem oktatást” (Csel 22,3).

Keresztelő János és a tanítványai:

Ki ez a János, miért olyan fontos, hogy ennyit foglalkoznak vele az evangéliumok? Jézuson kívül senki mással nem foglalkoznak annyit, mint vele. János lelki megújulási mozgalma a zsidóság körében nagyon fontos lépcsőfok Jézushoz. Nem véletlen, hogy Jézus tanítványai közül négyen is Jánoséi voltak előtte. Szóhasználatában főleg János evangéliumán érezhető, hogy a Keresztelő tanítványa volt, akin erősen érződik Kumrán hatása (Az, hogy kapcsolatban állt a kumráni, esszénus közösséggel, föltehető ugyan, de kellően nem bizonyítható, tanítása sokban eltér a kumráni közösség tanaitól). A Keresztelő fontosságát hangsúlyozzák az ikonok ábrázolásaiban, melyeken mindig úgy ábrázolják, hogy Jézus egyik oldalán a Szűzanya van, a másikon pedig Keresztelő János. Lukács evangéliumában találjuk Jézus szavait Keresztelő Jánosról:

„Miután János követei elmentek, elkezdett Jánosról beszélni a tömegnek: »Miért mentetek ki a pusztába, mit akartatok látni? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik drága ruhában és kényelemben élnek, a királyi palotákban vannak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van:

`Íme, elküldöm angyalomat színed előtt,

aki elkészíti előtted utadat
Mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Lk 7,24-28)

Malakiásnál az előbb már idézett harmadik fejezetben kicsivel lejjebb ezt találjuk még: ”Íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát, mielőtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja” (Mal 3,23).

János és Illés alakja meglepően sok hasonlóságot mutat. János ott lép fel, a Jordánnak azon a szakaszán, ahonnan Illés prófétát a hagyomány szerint elragadta a tüzes szekér (vö. 2 Kir 1,4). Külső megjelenésük is nagyon hasonló:

2Kir 1,8: „Egy ember szőrpalástban és a derekán bőrövvel. A király erre így szólt: A tisbei Illés az!”

Mt 3,4: ”Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül”.

Az evangéliumok szerint Keresztelő János a próféta által megígért Illés, aki előkészíti a Messiás érkezését. Természetesen nem valamiféle reinkarnációról van szó, amikor Jézus azt mondja:

”Mondom nektek: Illés már eljött, s nem ismerték fel őt, hanem azt tették vele, amit csak akartak. Éppígy az Emberfia is szenvedni fog miattuk.«Akkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik” (Mt 17,12-13).

Lukács  evangéliumában amikor az angyal hírül adja Keresztelő János születését, ezt mondja róla:”Ne félj, Zakariás, mert meghallgatást nyert könyörgésed; feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és a nevét Jánosnak fogod hívni {Ter 17,19}. Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésén. Mert nagy lesz az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik {Szám 6,3; Bír 13,4}, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa {Mal 3,23-24}, a hitetleneket pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak” (Lk 1,13-17).

(Egyébként a későbbiekben, a színeváltozáskor megjelenik maga Illés próféta alakja is:

„És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele”. Mt 17,3)

Keresztelő János családjáról Lukács evangéliumából annyit tudunk meg, hogy apja Zakariás, Ábia papi osztályából - Ábia Áron fia volt -, anyja Erzsébet, ugyanúgy Áron családjából való volt. (Áron Mózes testvére volt, az első főpap, Ábia az ő fia volt - tehát mindketten ugyanabból a papi családból származtak). Keresztelő János születése kapcsán Lukács tesz még egy érdekes megjegyzést:

„A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben” (Lk 1,80).

A Keresztelő, amikor megjelenik a Jordánnál, a bűnbánat keresztségét hirdeti a bűnök bocsánatára: „Keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Mk 1,4). Az emberek kimennek hozzá a Jordán folyóhoz, megvallják bűneiket, utána János alámeríti őket a folyóban.

Keresztelő János tanítása:

Lk 3,7-9. 10-18: „Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcseit, és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk. Mert mondom nektek: Isten képes ezekből a kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.

Ekkor megkérdezte őt a tömeg: Mit cselekedjünk tehát? Ő ezt felelte nekik: Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen. Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: Mester! Mit cselekedjünk? Ő ezt válaszolta nekik: Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek. Megkérdezték őt a katonák is: Hát mi mit cselekedjünk? Azt mondta nekik: Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.

A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.

Még sok egyébre is intette a népet, és hirdette nekik az evangéliumot.”

Figyelemre méltó, hogy Keresztelő János a néphez intézett tanításban nem vallásos cselekedeteket kér a megtérés, a bűnbánat kapcsán, hanem a mindennapi életük megváltoztatását. Ez arra utal, hogy a hitélet vallásos cselekedetei elváltak a mindennapi élet gyakorlatától. Vannak a törvényben előírt vallásos cselekedetek és van a magánélet, amelyek nincsenek összhangban egymással. Ugyan lopok, csalok, hazudok, de szép nagy adományt adok a Templom javára, elmondom a kötelező imákat és betartom a szombatot és más ünnepeket és előírásokat, tehát jó izraelita vagyok.

Keresztelő János tanítványai

János tanúságot tett Jézusról a tanítványainak – a tanítványok közül négyen is az ő tanítványai voltak, mielőtt Jézust követték (Jn 1,40; 3,25).

Az Újszövetség további helyeken is említést tesz Keresztelő János tanítványairól (Mt 11,2; 9,14; 14,12; Lk 11,2 Csel 18,25; 19,1).

Mit jelentett a Keresztelő tanítványának lenni? Mire tanította őket? Amit az evangéliumokból megismerhetünk, annak a lényege ez: Bűnbánat, böjt, ima. A tanítványok az alámerítéssel átestek a bűnbánati keresztségen. Abból, amikor Jézus tanítványai kérik, hogy tanítsa őket imádkozni, megtudjuk, hogy János imádkozni tanítja a tanítványait. Ez azt jelenti, hogy János valami mást is tanít, mint a zsidó férfiak hivatalos napi imája, sajátos imát tanít tanítványainak:

 „Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait” (Lk 11,1).

János tanítványainak saját böjtölési gyakorlatuk van:

„Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: `Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?`” (Mt 9,14)

 Keresztelő János halála után tanítványai tovább viszik a bűnbánati keresztség gyakorlatát és Keresztelő János tanítását, Pál Efezusban találkozik velük, először az alexandriai származású Apollóval, majd még másik  tizenkettővel:

„Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. Mikor aztán Akhájába készült menni, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus. (Csel 18,24-28)

Pál János-tanítványokkal találkozik „Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. Ezeknek azt mondta: Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? Azok azonban azt felelték neki: Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek. Ő erre megkérdezte: Hogyan vagytok hát megkeresztelve? Azok így feleltek: János keresztségével. Erre Pál azt mondta: János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak” (Csel 19,1-7).

Keresztelő János a mennyek országának közelségét hirdeti a választott népnek: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 3,2). Vajon miért kell megtérni a mennyek országának (Isten uralmának) elérkezése előtt? Mit ért Keresztelő János megtérés alatt? Márk evangéliumában azt találjuk, hogy: „Keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután megvallották bűneiket” (Mk 1,4-5). Márk segít nekünk a válaszadásban: Megtérni annyit jelent, mint elfordulni régi, bűnös életünktől és a bűnöket megbánni. De nem csak Isten és önmagunk előtt, hanem miután a bűnök nem csak engem érintenek, hanem az egész közösséget is, Márk azt mondja, hogy a bűnöket meg is vallották, mielőtt Keresztelő János megkeresztelte őket. Tehát a Keresztelő Jánoshoz menő emberek felismerik, és mások előtt elismerik bűneiket, ezzel kimutatják, hogy készek arra, hogy újra kezdjék életüket. Ennek a megtisztulásnak, új kezdésnek a külső jele az alámerítés, vagyis a keresztelés. Bár az ószövetségi vallásgyakorlatban is szerepel a lemosás, a mosakodás, de a bűnbocsánathoz, megtisztuláshoz mindig templomi áldozatbemutatás (Lev 4. 5. 7.) kapcsolódott. Már a korábbi próféták is szemére vetik a választott népnek, hogy a bűnbánó szív nélkül, az Istenhez való visszatérés, a megtérés nélkül semmit nem érnek az áldozatok:

Iz 1,11-16:

"Minek nekem véresáldozataitok sokasága? – mondja az Úr –
Elegem van kosáldozatokból
és a hízott állatok hájából;
bikák, bárányok és bakok vérében
nem lelem kedvemet.
Mikor eljöttök, hogy megjelenjetek színem előtt,
ki kívánta ezt tőletek,
hogy így tapossátok udvaraimat?
Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot!
A tömjénfüst utálat számomra,
az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel;
nem tűröm a bűnt és az ünnepi gyülekezetet.
Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm,
terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem.
Amikor kinyújtjátok kezeteket,
eltakarom szememet előletek;
akármennyit is imádkoztok,
nem hallgatom meg,
mert kezetek csupa vér.
Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat,
távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!
Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek,
tanuljatok jót tenni!
Keressétek a jogot,
siessetek segítségére az elnyomottnak,
szolgáltassatok igazságot az árvának,
védelmezzétek az özvegyet!"

Jer 6, 20

Minek nekem a tömjén, mely Sábából érkezik,
és a jó illatú nád messze földről?
Égőáldozataitok nem kedvesek,
és véresáldozataitok nem tetszenek nekem.”

Jer 7, 21-28

"Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Égőáldozataitokat tegyétek hozzá véresáldozataitokhoz, és egyétek meg a húst! Mert nem beszéltem atyáitoknak és nem adtam parancsot nekik égő- és véresáldozatról azon a napon, amelyen kihoztam őket Egyiptom földjéről; hanem ezt a parancsot adtam nekik: Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen! De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket, hanem gonosz szívük megátalkodottságában annak tanácsai szerint jártak; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. Attól a naptól fogva, amelyen kijöttek atyáitok Egyiptom földjéről, mind a mai napig küldtem hozzátok valamennyi szolgámat, a prófétákat; nap mint nap, idejekorán küldtem. De nem hallgattak rám, és nem hajtották ide fülüket, hanem megkeményítették nyakukat, és még gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik. Ha elmondod nekik mindezeket az igéket, nem fognak rád hallgatni; ha szólítod őket, nem fognak válaszolni neked. Azért mondd nekik: Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Úrnak, az ő Istenének szavára, és nem fogadta meg az intelmet. Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból."

 Óz 8,13

"Szeretik a véresáldozatokat, húst áldoznak és esznek,
de az Úr nem veszi ezt kegyesen;
megemlékezik most gonoszságaikról,
és megtorolja rajtuk bűneiket.”

A bűnbánat hangsúlyozásával Keresztelő János ezt a prófétai hagyományt követi, de tovább is lép, mert ő már eltekint a véres engesztelő áldozattól, csak a szív megtérését, a bűnbánatot és a bűnök megvallását szabja feltételül, ráadásul tevékenysége független a Templom kultuszától és az állatáldozatoktól, ugyanúgy, mint az esszénusoké. A megtérés utáni élettel kapcsolatban, mint már említettük, Lukácsnál találunk útmutatást:

„Ekkor megkérdezte őt a tömeg: Mit cselekedjünk tehát? Ő ezt felelte nekik: Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen. Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: Mester! Mit cselekedjünk? Ő ezt válaszolta nekik: Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek. Megkérdezték őt a katonák is: Hát mi mit cselekedjünk? Azt mondta nekik: Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.

Még sok egyébre is intette a népet, és hirdette nekik az evangéliumot” (Lk 3,10-14.18).

Tehát ezt jelenti a megtérés. De miért kell megtérniük az embereknek a mennyek országának érkezése előtt? A Máté evangélium 7. fejeztében Jézus mondja meg rá a választ:

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram!, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? Akkor majd kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!” (Mt 7,21-23).

Tehát a megtérés, a bűnbánat készíti elő az utat, hogy aztán a Szentlélekkel való keresztség által krisztusi emberekké váljunk:

 Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni” (Mk 1,8).

A krisztusi ember nem csak megtért, hanem új ember. A szeretet törvényét nem lehet formálisan megélni, nem lehet kijátszani, mint a mózesi törvényeket.

Jézus tanítványának lenni

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Jézus tanítványai, követői közé elsősorban a 12 apostol tartozott, akik három éven keresztül vele voltak:

 Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek” (Mk 3,14).

De volt egy szélesebb tanítványi kör is, akik vele tartottak (Mk 2,15; Lk 7,11; Jn 2,2.17.22). Lk 10,1–17 70-re teszi (néhány kézirat és a Vulgáta 72-re) azok számát, akiket Jézus elküldött hirdetni az Isten országát. Az Apostolok Cselekedetei mindenkit, aki hitt Jézus Krisztusban Jézus követői, tanítványai közé sorol (Csel 6,1; 9,20), akinek az a feladata, hogy a föld sója legyen (Mt 5,13-16), engedelmesen kövesse Mesterét a kereszthordozásban (Lk 14,26 kk.; Jn 8,31 kk.), részt vállaljon a gyalázatban és a gyűlöletben, amely Mesterének osztályrészül jutott (Mt 10,25; Jn 15,18–20), és arról lehet megismerni őket, hogy szeretik egymást (13,35).

Mit jelent a mai világban Jézus tanítványának lenni?

Meszkín atya az Isten megtapasztalása c. könyvének előszavában ezt írja:

A mai világ szomjazza a Jézus Krisztusban való élő hit tanúságtételét: nem annyira hallani szeretne róla, mint inkább megélni. Könyvek és mesterek léteznek, amelyek Krisztusról beszélnek, persze, és milyen sok! De hányan vannak, akik az ima emberei, akik Krisztussal élnek, Krisztussal beszélgetnek?

Az Egyház nem szentelheti magát kizárólag a hittani tanítások tanulmányozásának. A Jézus Krisztusban való hit nem elmélet, hanem erő, ami képes megváltoztatni az életet. Minden embernek, aki Jézus Krisztusban él, hordoznia kell egy olyan erőt, ami képes arra, hogy megváltoztassa az életét, és Krisztus erejéből megújítsa.

 De a Krisztusban való hitünk erőtlen marad mindaddig, amíg nem találkoztunk vele személyesen, szemtől szembe, saját magunk legmélyén a türelemben, az állhatatosságban és a bátorságban, amik lehetővé teszik, hogy elviseljük a végtelen megalázást, hogy látjuk lemeztelenített lelkünket az ő ragyogó szemei előtt, és aztán látjuk, amint a találkozás végén Krisztus szentsége és szeretete valódi ismeretének tapasztalatával meggazdagodva, megújult lélekkel távozik.

Minden Krisztussal való találkozás a megújulás imája. Minden ima a hit megtapasztalása. A hit minden megtapasztalása az örökélet jelenti.

Ez nem jelenti azt, hogy a hit és a teológia igazságai egy pillanat alatt meg tudják változtatni, és át tudják formálni az ember belső tapasztalatait. A hitigazságok szilárdak magának Istennek a szilárdsága miatt. A tapasztalat növeli bennünk a hit tényeinek világosabb felfogását.

Isten kinyilatkoztatja magát szentjei által. A szentek és az igazak tapasztalatának köszönhetően a századok folyamán megismertük és megismerjük Istent.

De van egy igazság, amit nem lehet nem megismerni: bár a szentek tapasztalati megvilágítják számunkra a megismerés útját, nem tudják átadni az élő hitet, ha életünk és tapasztalataink alapján nem tör fel a lélekben a személyes tanúságtétel. Krisztusnak azzá kell válnia számodra, mint minden szentnek: személyesen érted halt meg.

Nem csak azért adták nekünk, hogy megismerjük vagy higgyünk benne, hanem hogy érte éljünk. Nekünk ajándékozta a Szentlelket, hogy tanítson, és bennünk lakjon, változtassa meg és újítsa meg a lelkünket, hogy az minden nap fogadja be Krisztustól, amit ajándékoz nekünk.

A Krisztusban való élet állandó mozgás, tapasztalat, megújulás, szakadatlan növekedés a Szentlélekben. De a növekedés egyéni tapasztalatának harmóniában kell lennie az Egyház hite által meghatározott közösségi tapasztalattal.

Krisztus hív bennünket, hogy imádkozzunk Istenhez. Sürgeti és akarja, hogy fáradhatatlanul és nagy kitartással imádkozzunk. Ez a felhívás valójában rámutat az átváltozás, megújulás és növekedés kegyelme ajándékának forrásra. Krisztus megmutatja az ima szükségességét, hogy azon keresztül elnyerjük, amit másképp nem tudnánk elnyerni. Mert az, amit csak az ima által tudunk elérni, az csak Isten sajátja (Proprium Dei): „Mennyivel inkább adja a Szentlelket, mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13).

Nagy Szent Antal, az első egyiptomi aszkéta azt mondja, hogy az Istent szerető ember célja, hogy szíve „elnyerje Istent”: „Mert bennetek van az isteni, szeretlek benneteket teljes szívemből és lelkemből, mert elnyertétek Istent magatokban... folytonosan kérem Istent értetek, hogy növekedjen a szívetekben szeretetével és isteni valóságával (Levél 13,1) Ugyanígy, Szarovi Szent Szerafim, ez a VIII. századi orosz szent is azt tanítja, hogy „a keresztény élet célja, a Szentlélek elnyerése”.

Az ima lelki kapcsolat Istennel.

Isten tervében az állandó ima célja, hogy nap, mint nap, félbeszakítás nélkül lényegi változást hozzon létre bennünk. Azért szeretné, hogy az ima nagyon buzgó legyen, mert át akar formálni bennünket, többé, mint a mi saját természetünk. Ez történik, amikor azt érezzük, hogy többek lettünk. Így állhatatosan kell könyörögnünk, hogy az imánk meghallgatást nyerjen, mert általa elérjük, hogy megkapjuk, amit más módon nem tudunk kiérdemelni.

Az ima lényeges cselekedet, amelyben maga Isten, anélkül, hogy mi számítanánk rá, változást hoz létre bennünk, megújulást és a lélek növekedését.

Se a boldogság, se a belső béke, se annak érzése, hogy meghallgatást nyertünk, se semmilyen más jó érzés nem mérhető a Szentlélek titkos cselekedetéhez, ami a lelket méltóvá teszi az örökéletre. Az ima a leghatékonyabb lelki tevékenység, aminek azonnali jutalma van anélkül, hogy felfognánk. Az imának nem lehet fontosabb tárgya önmagánál: az ima a legfontosabb cselekedet legfontosabb célja.

Az ima megnyílás az Isten cselekedetei, energiája, és láthatatlan ereje felé.  Krisztus ígérete szerint (Jn 6,37), az ember nem hagyhatja el Isten jelenlétét lényegi átalakulás nélkül. Ezek nem váratlan és nagyszabású változások, hanem inkább aprólékos és lassú építkezés, amely szinte észrevehetetlen.

Aki állhatatos Isten előtt, és az ima által kitart a benne való bizalomban, többet kap annál, amit remélt és sokkal többet, mint amit érdemelne. Aki az imában él, fölhalmozz az Istenbe vetett bizalom belső kincsét.

Ennek az erőnek és bizonyosságnak az érzése felülmúlja a dolgok látható és kézzel fogható rendjét, miután a lélek egész létével mélyen át van hatva Istentől, és az ember nagy bizonyossággal felfogja Isten jelenlétét, annyira, hogy annál jobban és erősebben már nem is lehet érezni. Akkor bár elismeri a saját gyengeségét, és nem felejti a saját határait, elnyeri egy másik jelenlét meggyőződését, magasabb rendűt az ő jelenlegi életénél.

Teljes bizonyossággal érzi Isten jelenlétét és erejét, és ez létrehozza a lélekben az isteni igazságok felfogásának, a megkülönbözető képességnek és látásnak a növekedését. Ily módon, a lélek egy új születés, egy új horizont, egy új látás tanúja lesz önmagán belül. Kiemelkedik önmaga mélységeiből egy új világba, az ő új kedves világába, ami Istentől van, ami Jézusé és nem én világa. Ez a világ, amit az ember megismert a Szentlélek akarata szerint való és nem a saját akaratából, nem játszott benne szerepet az emberi bölcsesség és erőfeszítés.

Attól a perctől, amikor a lélek kezd felemelkedni a világból az „igaz világosság” felé, ami benne van, az ima által kezd kialakulni benne a harmónia Istennel, és folytatja az imát, míg megszűnik minden elválasztás, minden kétség, minden aggodalom. Akkor az Igazság irányítja mozgását és érzéseit és az isteni szeretet tüze elolvasztja a múlt és a jelen tapasztalatait, megszüntetve a részlegességet, az én féltését, az egoizmus hibáit és kételkedéseit, úgyhogy a lélek mélyén nem marad más, mint a Szentlélek legfőbb hatalmának teljessége és a rendkívüli boldogság, hogy aláveti magát az ő akaratának. (Matta el Meszkín Isten megtapasztalása az imában)

Jézust követni annyit jelent, mint mindennap feltenni magunknak a kérdést: Mennyit adsz oda önmagadból? Jézus követése: önmegtagadás.

„Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mk 8,34).

„Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akik gazdagok! Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak bejutni Isten országába. Akik hallották, megkérdezték: Hát akkor ki üdvözülhet? Ezt felelte nekik: Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges.

 Ekkor Péter megszólalt: Íme, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Ő azt mondta nekik: Bizony, mondom nektek: Senki sem hagyja el házát vagy feleségét, vagy testvéreit vagy szüleit, vagy gyermekeit az Isten országáért anélkül, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,24-30).

 Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe! Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!” (Lk 6,38)

Isten szertelen szeretetére szertelenül válaszolni. Minél nagyobb mértékben felismerem az Ő végtelen szeretetét, annál teljesebb, annál odaadóbb lesz az én válaszom erre a szeretetre. A szentek ennek a kölcsönös szerelemnek el nem égető lángjában égnek, mint a csipkebokor a pusztában (Kiv 3,3).  Valójában ezt jelenti a szerzetesek maradéktalanul Istennek szentelt élete, akik Szűz Máriát követik, aki testestül, lelkestül, minden megosztottság nélkül, teljesen átadta magát Isten akaratának. A „Legyetek jók, ha tudtok” c. filmben Loyolai Szt. Ignác a Néri Szt. Fülöppel való beszélgetésben az abszurditásig viszi ezt a gondolatot, és Fülöp mondja ki, hogy ezek szerint a legjobb szerzetes, a halott szerzetes, mert annak nincs saját akarata. Mitől minta egy egyszerű, fiatal palesztinai lány számukra? Hát ez az átadottság az alapja, teljesen átadni magam Isten akaratának, mint Mária.

Hamvas Béla: A gazdag ifjúnak igazán nehéz. Sohasem tudtam volna lemondani! Mindenről lemondani. Nem például a melankóliát megtartani, a dohányt vagy a pálinkát. Vagy a konzerveket. Valamit, amibe belel lehet bújni, mint a vasbányába, valami, amit lehet félteni és amiért lehet reszketni, valami, ami megvéd, valami objektív és manifeszt és a teljes odaadásban megakadályoz. Nem megtartani. Még az örömet sem. (Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból III.)

Nem mindenki képes erre a permanens önátadásra. Az átlagemberek néha, egy-egy kegyelmi pillanatban tesz egy nagylelkű gesztust, aztán utána szép lassan visszaszedeget mindent.

Aztán így folytatja Hamvas Béla:

Lemondani az odaadásról és lemondani a lemondásról. Mint Jób.

Elárad a kegyelem. Kegyelemnek nevezem azt, hogy aránylag könnyen és gyorsan megérttettem. Koldusnak lenni jó. Még véreztem, de már tudtam, hogy jó. A birtok világa romokban hevert. Tudtam, ha öt évig békében hagynak, nem fogok házat szerezni, hogy kezdjem elölről. Valaki a birtokot levakarta rólam. A bőröm is vele ment, de nem baj, most már igyekszem többé semmihez sem odaragadni, mint a borotvaszappanhoz tettem. Koldusnak lenni nehéz, de jó. A létezés világa a birtoklás világánál magasabb…

A birtok világában az ember nem is lehet önmaga. Csupa védelem és támadás és érdek és házőrző kutya saját kapujában és ha befőttjeit elviszik, úgy üvölt, ahogy én tettem a házam romjain a havon. Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.

Kardia ametanoétos, mondja Pál apostol. A meg nem váltott szív. A meg nem váltott szív a szappangondban él és sötét és abban a kegyelem nem is tud megnyilatkozni…

                                           (Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból III.)

Amikor Mária kimondja, hogy „Íme az Úr szolgáló leánya”, valójában felszabadul a szappangondok rabságából. Isten szolgájának lenni azt jelenti, hogy lerázzuk a birtok világának terhét, a birtok világától való függést, szolgaságot. Való igaz, ez is szolgaság, csakhogy nem egy nálunk alacsonyabb rendű dolog szolgálata, hanem nálunk magasabb rendű valakié, a neki való szolgálat felemel, kiemel önmagunkból egy magasabb rendű létezésbe.

A keresztény ember számára nem a szabadság, nem a dolgokról való lemondás a cél l’art pour l’art, hanem a lemondás csak eszköz, Jézus a cél, szabaddá tenni magát a világ dolgaitól, hogy valami sokkal értékesebbet kapjon:

„Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt” (Mt 13,44-46).

A lemondás által a keresztény ember az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való közösség megvalósítására törekszik. A helyes keresztény aszkézis válasz Krisztus szeretetére. A  keresztény aszkézis célja közösségben lenni az Atyával, Fiúval és a Szentlélekkel. Miután Isten a szeretet, közösségben lenni a szeretettel, miután Isten az élet, közösségben lenni az élettel, miután Isten örökkévaló, közösségben lenni az örökkévalósággal. A keresztény aszkézis célja örökké szeretetközösségben élni az Atyával, Fiúval és a Szentlélekkel. Ebbe az örömbe hív meg bennünket Jézus Krisztus.

Vágvölgyi Éva




































Január 24., Évközi 3. vasárnap – Az isteni Ige vasárnapja

Mk 1,14-20: Az első tanítványok meghívása


14 Miután János átadatott, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. 15 Azt mondta: »Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.«

16 Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. 17 Jézus azt mondta nekik: »Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!« 18 Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. 19 Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is a hálóikat javították a hajóban, 20 és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.

 

A múlt vasárnapi evangélium a János evangéliumából vett részlettel azzal fejeződött be, hogy Jézus Simonnak új nevet adott:

„Jézus rátekintett, és így szólt: Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved. Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla)” (Jn 1,42).

Amikor a Szentírásban valaki új nevet kap Istentől, az azt jelenti, hogy más emberré teszi. Ebben az esetben Simon számára az új név, amit Jézustól kap, a Kéfa, sziklát jelent (latinul petra, ennek hímnemű változata a Petrosz vagyis magyarul Péter). Máté evangéliuma ki is mondja a feladatot: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” (Mt 16,18-19). Péter részesedik Jahve és Felkentje tartós szilárdságából és rendíthetetlen hűségéből. Péter, mint új Ábrahám, mint szikla, amelyből élő köveket hasítanak ki (Iz 51,1; Mt 3,9), mint alap, amelyre Krisztus eszkatalógikus közösségét építi. A rossz erőivel, a halál hatalmasságaival szemben a Péterre épített Egyház biztosítva van a győzelemről. Péternek, aki elismerte Jézusban az élő Isten Fiát, az a legfőbb küldetése, hogy összegyűjtse az embereket abba a közösségbe, amelyben elnyerik a boldog és örök életet. Amikor Péter „követi” Krisztust, a sziklát, az élő követ (1 Pét 2,4), a pásztor, akinek a hatalmát elismerik az Egyházban, azaz aki megmenti a haláltól a híveket, és közli velük az isteni életet, akkor az Egyház számára lényeges szerepet ölt magára, valóban Krisztus „helyettesévé” válik. Ebben áll az ő küldetés és nagysága, ettől szikla, vagyis Kéfás = Petrosz = Péter.

Jézus a mostani meghívástörténetben nem csak Péter, hanem a másik három, illetve a későbbi, a többi apostol számára is kijelöli a feladatot:

„Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” (Mk 1,17)

Jeremiás prófétánál találkozunk az emberhalászat képével, de ott össze van kötve a vadászattal, szemmel láthatóan negatív értelmű Isten küldötteinek tevékenysége, azért fogdossák össze a választott népet, hogy Isten megbüntesse őket:

„Íme, én sok halászt küldök – mondja az Úr –, hogy kihalásszák őket; azután pedig sok vadászt küldök, hogy felhajtsák őket minden hegyről, minden dombról és a kősziklák hasadékaiból. Mert szemem ott van minden útjukon, nem rejtőzhetnek el színem elől; és nem marad rejtve bűnük szemem előtt. Először kétszeresen megfizetek nekik bűnükért és vétkükért, mert megszentségtelenítették országomat; undok és utálatos bálványaik hulláival töltötték meg örökségemet” (Jer 16,16-18).

Jézus választott munkatársainak halászata ezzel szemben megmentő tevékenységet jelent. Mint ahogy ő maga is azért jött:

„Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett” (Lk 19,10).

Keresztelő János és Jézus tanítása megegyezik abban, hogy mindketten bűnbánatot hirdetnek:

„János megjelent a pusztában: keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Mk 1,4).

„Miután János átadatott, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,14-15).

Keresztelő Jánosnak fenyegető, az ószövetségi próféták hangján megszólaló a tanítása:

„Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: `Ábrahám a mi atyánk'. Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek” (Mt 3,7-10).

Ezzel szemben Jézus tanítása örömhírről szól:

„Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15).

Máté idézi is Izajás próféta szövegét:

„A nép, amely sötétségben ült,
nagy fényt látott,
s akik a halál országában és árnyékában ültek:
fény virradt rájuk
(Mt 4,16)

A feltámadt Jézus ugyanezzel a küldetéssel bízza meg a tanítványokat:

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk16,15).

Jézus, eltérően a korabeli írástudóktól nem a Tórát magyarázza, hanem tanítása Isten országáról, annak megvalósulásáról szól.

A próféták és az írástudók, akiknek tanítványai voltak, egy bizonyos helyen laktak, oda jöttek köréjük a tanítványok.  Keresztelő János ugyanígy egy bizonyos helyen működik, oda gyülekeznek köré tanítványai. (2 Kir 6,1-7; Jn 1,28).

Ezzel szemben Jézus és a tanítványok szinte egész Palesztinát bejárják, és buzgón keresztelnek Galilea, Júdea, Szamária vidékén.

Jézusnak, amikor Kafarnaumban majd egész Galileában tanítani kezd, nagy hallgatósága van:

„Az egész város odagyűlt az ajtóhoz” (Mk 1,33).

„Az egész tömeg hozzá sereglett, és tanította őket” (Mk 2,13).

„Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából. Sőt a Jordánon túlról, valamint Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt” (Mk 3,7-8).

Tanításának nyomatékot adtak a csodái:

„Mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki. Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1,27-28).

Nem csak beszélt Isten országáról, hanem bele is kóstoltatta a hallgatóit, nem csak beszélt Isten szeretetéről és irgalmáról, hanem meg is tapasztaltatta velük.

Jézus mindenhol tanít, nem válogatós, nem csak a zsinagógákban: háznál, tóparton, hegyen, réten, pusztában, a jeruzsálemi Templomban, szóval bárhol.

Jézus mindenkit tanít, perifériára szorult szerencsétleneket, vámosokat, szamaritánusokat, de írástudókat, és farizeusokat, szegényeket és gazdagokat is (Nikodémus Jn 3; Arimateai József Mt 27,57)), férfiakat és nőket, nem válogat.

Jézusnak vannak hallgatói, követői, tanítványai és van a tizenkettő. Koncentrikus körök vannak Jézus körül, a tizenkettő alkotja a legbelső kört, akik nem csak meghallgatják tanítását és követik a tanítást, hanem részt vesznek az életében.

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek” (Mk 3,13-14).

Jézus meghívását nem jelenti szükségszerűen a tanítvánnyá válás. Jézus a mózesi törvényeknél szigorúbb követelményeket támaszt a tanítványokkal szemben, amit Máté evangéliuma a Hegyi Beszédben foglal össze (Mt 5,13-7,28). Előfordul, hogy a meghívottból mégsem lesz Jézus tanítványa, mert nem tudja átlépni a saját árnyékát, csődöt mond. Ennek a fiaskónak a legrészletesebb leírása a gazdag ember története:

A gazdagságról és Jézus követéséről „Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdreesett előtte és megkérdezte: Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus erre azt mondta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj,  tiszteld apádat és anyádat!

Az illető azt felelte neki: Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta. Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és azt mondta neki: Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem! Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.

Jézus pedig körültekintett és azt mondta tanítványainak: Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek vagyonuk van! A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus pedig újra megszólalt, és ezt mondta nekik: Gyermekeim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába bejutni! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába. Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: Akkor hát ki üdvözülhet? Jézus azonban rájuk tekintett és így szólt: Embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges” (Mk 10,17-27).

Akinek „vagyona van”, tehát bármije. Erre vonatkozik a tanítványok rémülete: ”Hát akkor ki üdvözülhet?” (26)

Nem csak a vagyonos lehet gazdag, hanem mindenki, aki valamihez jobban ragaszkodik Istennél. „Embernek lehetetlen” (27) – Saját erőből lehetetlen megvalósítani, csak Isten segítségével lehetséges.

"Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt." (22.v.) A tökéletességre törekvő ember megtorpan: el kéne szakadnia a földi vagyontól, hogy kincset szerezzen a mennyben. Elutasítja a meghívást, mert túl nehéz, amit Jézus kér tőle. Bár tökéletességre vágyott, most, hogy Jézus felkínálja neki a lehetőséget, kiderül, hogy valami fontosabb számára, a vagyon fontosabb számára, mint a tökéletesség. Kiderül, hogy hite gyenge, nem meri Istenre bízni magát, jobban bízik a vagyonában.

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is" (Mt 6,19-21).

 A gazdag ember és bűnös vámos Zakeus történetének párhuzamából eszünkbe juthat Jézus példabeszéde a két adósról: "Két adósa volt egy hitelezőnek. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Nem lévén nekik miből megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni? Simon ezt felelte: Úgy vélem, az, akinek többet engedett el".(Lk 7,41-43) Zakeust a bocsánatnyerés fölötti öröm, a Jézus iránti szeretet képessé teszi, hogy "falakat ugorjon át" (vö. Zsolt 18,30). Így lesznek "sokan elsőkből utolsók, és utolsókból elsők".(31)

De Lukács evangéliuma másokat is említ, akik elakadnak, nem lesznek Jézus tanítványai:

Jézus követése „Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: Követlek téged, bárhová mész! Jézus azt felelte neki: A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét. Egy másiknak ezt mondta: Kövess engem! Az így felelt: Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!  Jézus ezt válaszolta neki: Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát! Egy másik is mondta: Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől. Jézus azt felelte neki: Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,57-62).

És aki elfogadja a meghívást és Jézus tanítványa lesz, az sem jelenti egyben a kiválasztottságot is.

A meghívás után bizonyos idő eltelik addig a pillanatig, amikor Jézus kiválasztja azt a tizenkettőt, akiket nem csak tanít, hanem akikkel meg fogja osztani az életét. Hetvenkét emberrel, ahány tanítványról az evangéliumok beszélnek (Lk 10,1), ez lehetetlen volna. Tizenkettővel már lehetséges, az egy kisközösség, olyan, mint egy család. Valószínűleg a meghívást akkor követi a kiválasztás, amikor készek rá, hogy mindent elhagyjanak Jézusért:

„Ekkor megszólalt Péter: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged! Jézus azt felelte: Bizony, mondom nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet.  Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők” (Mk 10,28-30).

„Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.  Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt” (Mk 8,34-35).

Aki ezt a lépést nem kész megtenni, az nem tartozhat a kiválasztottak közé. Lehet Jézus hallgatósága, követője, még tanítványa is, de nem lehet Jézus barátja:

„Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.  Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,15-17).

Meglepő, és váratlan, hogy az evangéliumok Jézus tanítványaként nőket is említenek. Ez abban a korban botrányos dolognak számított.

A Haag lexikon ezt írja a nőkkel kapcsolatban:

A nő helyzetét a Bibliában elvileg a Ter 2,18 határozza meg (segítőtársa a férfinak, aki hasonló hozzá); a nő tényleges helyzetét viszont a 3,16 tükrözi („férjed… uralkodni fog rajtad”). Ez a korhoz kötötten értelmezendő tényleges helyzet az ÓSz számos részletéből kiviláglik: a nő alacsony rendű munkát végez, jogai korlátozottak, a kultuszban csak kismértékben vehet részt.

A lexikon a Tóra és a Talmud alapján állítja, hogy nő nem volt teljes értékű és jogú tagja a közösségnek, férfiak gyámsága alatt volt, a férfi tulajdonát képezte, mint a szolgák, nem volt joga a váláshoz, szemben a férfival, akinek válóokként elég volt, ha felesége odaégette a rántást. A nőknek nem volt szabad a szent iratokat megérintenie, úgy tartották, hogy inkább a tűz semmisítse meg, mint hogy egy nő érintse. Valahol érthetetlen és logikátlan ez a mentalitás, hiszen ugyanakkor az Ószövetségből ismerünk tiszteletre méltó prófétaasszonyokat. Ha Isten Lelke számára nem méltatlan a nő, akkor miért méltatlan a kultuszban való teljes jogú részvételre?

Tehát Jézus korában forradalmi tett volt nőket is tanítani. Érdekes módon az evangéliumok ezzel kapcsolatban nem beszélnek konfliktusról az írástudókkal és farizeusokkal.

 „Bejárta a városokat és a falvakat, prédikálta és hirdette az Isten országának evangéliumát. Vele volt a tizenkettő, és néhány asszony, akiket meggyógyított a gonosz lelkektől és a betegségekből: Mária, akit Magdolnának hívnak, akiből hét ördög ment ki, és Johanna, Kúzának, Heródes helytartójának a felesége, valamint Zsuzsanna, és sokan mások, akik segítették őt vagyonukból” (Lk 8,1-3).

Jézus igazi testvérei „Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele. Valaki szólt neki: Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled. Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: Íme, az én anyám és testvéreim. Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám” (Mt 12,46-50).

 Asszonyok is voltak, akik messziről figyelték. Köztük volt Mária Magdolna és Mária, az ifjabb Jakab és József anyja, és Szalóme, akik, amikor még Galileában járt, követték őt és szolgáltak neki; és még sok más asszony, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe” (Mk 15,40-41).

„Volt ott sok asszony is, akik messziről figyelték, azok, akik Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak anyja” (Mt 27,55-56).

Nagy vállalása a korai Egyháznak, hogy szemben a zsidó felfogással, hogy a nő nem tanúskodhat, Jézus feltámadásának első szemtanúi és tanúságtevői asszonyok voltak. Ez egyrészt az evangélium hitelességének egyik bizonyítéka, hogy egy ilyen hátrányos körülményt nem hallgat el, másrészt újabb adat az asszonyok jelenlétéről Jézus kíséretében (Mt 28,1-10; Mk 16,1-13; Lk 23,55-24,10; Jn 28,1-18).

A szövegmagyarázatokban általában úgy értelmezik, hogy ezeknek az asszonyok a tanítványsága azt jelentette, hogy pusztán a vagyonukkal támogatták Jézust.

Ennek a feltevésnek ellentmond a Lukácstól jól ismert Mária és Márta konfliktus leírása:

„Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait” (Lk 10,38-39).

Mária ott ül a férfiak között, és hallgatja Jézus tanítását. A Jézus lábánál ülés másról szól, mint amire elsőre gondolnánk. Az Apostolok Cselekedetében ezt mondja magáról Szt. Pál:

„Zsidó ember vagyok, a cilíciai Tarzusban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál. Az atyák törvényének szigorúsága szerint nyertem oktatást” (Csel 22,3).

Egy tanító lábánál ülni eszerint azt jelenti, hogy valóban tanítványnak lenni. Az adott körülmények között az asszonyok természetesen nem tartoznak azok közé például, akiket Jézus elküld, hogy hirdessék Galilea szerte Isten országának örömhírét. De már az apostoli korban Pál levelei említik, hogy egyrészt, házastársként, mint az egyes apostolok kísérői jelen vannak a misszióban, „Vajon nincs jogunk asszonytestvért magunkkal vinni, mint a többi apostol, az Úr testvérei és Kéfás?” (1Kor 9,5).

Másrészt a Római levélben találkozunk Főbe nevével, akiről Szt. Pál ezt írja a rómaiaknak:

 Ajánlom nektek Főbe nővérünket, aki a kenkreai egyház szolgálatában áll. Fogadjátok őt az Úrban, ahogyan a szentekhez illik! Legyetek segítségére, bármiben van is szüksége rátok, mert ő is sokaknak segítségére volt, nekem magamnak is” (Róm 16,1-2).

Az Apostok Cselekedetei és a Kolosszei levél név szerint említ asszonyokat, akik befogadták házukba a helyi közösséget (Lídia Csel 16,14; Nimfa Kol 4,15).

Az Apostolok csodálatos cselekedetei apokríf irat, ami a 3. század körül keletkezett, külön kitér Tekla alakjára, aki megtérése után sokakat megtérített.

A nők hátrányos megkülönböztetésének megváltoztatásában sok előre lépést hozott a kereszténység, de azért Pál és Péter apostol figyelmeztetései még magukon viselik az ószövetségi gondolkodás nyomait a nőkkel kapcsolatban (1Kor 11,3–15; 14,34–36; Ef 5,22–33; 1Tim 2,9–15; Tit 2,4 kk. 1Pét 3,1–6), ami mind a mai napig érezteti hatását. Örömteli és nagy előre lépést jelent most Ferenc Pápa motu proprioja, az Egyházi Törvénykönyv kánonjának 230. paragrafusának megváltozatásával, ami szerint most már hivatalosan is lehetnek lektorok és akolitusok a nők a  liturgikus szolgálatban.

Nekem, aki a II. Vatikáni Zsinat előtt kezdtem pályafutásomat a katolikus egyházban, életem első nagy csalódását jelentette:

Kicsi koromtól ott láttam a két bátyámat az oltárnál ministrálni. Tudtam, hogy csak az lehet ministráns, aki már volt elsőáldozó. De elsőáldozás után kiderül, hogy csak a fiúk mehetnek ministrálni, a lányok nem. – Miért? – kérdezem értetlenül. – Csak! Mert lányok! – hangzik a válasz. Elképedek. Életemben először ér hátrányos megkülönböztetés, mert lány vagyok. Nem fér a fejembe. A fiúk számomra ugyanolyan gyerekek, mint én. Nem erősebbek, nem ügyesebbek, nem okosabbak, nem jobbak. És mégis, ők ministrálhatnak, én meg nem. Nagy csalódást jelent, hogy nem állhatok kint az oltárnál a csipkésaljú, fehér ingben, mint egy kis angyal. Egyszer s ­mindenkorra ki vagyok belőle zárva, mert lány vagyok.

Visszatérve a tanítványok meghívásához, Jézusnak vannak hallgatói, követői, tanítványai és van a tizenkettő. Koncentrikus körök vannak Jézus körül, a tizenkettő alkotja a legbelső kört, akik nem csak meghallgatják tanítását és követik a tanítást, hanem részt vesznek az életében. Jézus barátainak nevezi őket a búcsú beszédében János evangéliumában.

Végezetül föltehetjük magunknak a kérdést, vajon mi kik közé tartozunk? Hallgatói vagyunk, követői, tanítványai, vagy barátai? Mennyire vagyunk szoros közösségben vele?

Szentírás vasárnapján hálát adunk azért, hogy Jézus Igéjében és az Eucharisztiában velünk maradt.  Az Egyház hagyománya által az evangéliumokban megőrzött szavai nyomán segítséget kapunk, hogy az Ő életét élhessük. Mindenki maga dönti el, hogy csak hallgatója, követője, tanítványa vagy barátja akar-e lenni Jézusnak.

Vágvölgyi Éva