Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >       











































Július 7., Évközi 14. vasárnap

Lk 10,1-12.17-20: A hetvenkét tanítvány küldetése

Jézus elküldi maga előtt a hetvenkét tanítványt, hogy előkészítsék számára a lelkeket. Nem maga helyett küldi őket, hanem maga előtt. Mi, akiket elküld az emberek közé, csak előkészítjük bennük lelkük talaját, hogy majd jó földbe hulljon, gyökeret verjen bennük Krisztus élő Igéje. Mi csak földművesek vagyunk, szolgák, akik alkalmassá tesszük az embereket Jézus befogadására.

A bűnbeesés óta a világ tele van feszültséggel, békétlenséggel, az egyik uralkodni akar a másikon, a másik az egyiken, érdekek és ellenérdekek feszülnek egymásnak. Amikor Jézus elküldi maga előtt a tanítványokat, nem azt mondja nekik, hogy ahová betértek, tegyetek igazságot, hanem azt mondja nekik: „Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: `Békesség e háznak!`” (5.v.) És ne is hengerljük le őket a magunk igazával, hanem a bennünk lévő békességgel ajándékozzuk meg őket. Csak akkor tudjuk megosztani velük a békességet, ha bennünk béke van. Ha a szívünk üres, magunk sem vagyunk birtokában a jézusi béke kincsének, akkor becsapjuk őket, csak üres szavakat adunk valódi kincs helyett. Jobb, ha ki sem nyitjuk a szánkat. Ha bennünk béke van és ők nyitottak és befogadják, akkor foghatunk óvatos kézzel az ő erejéből a fájó sebek, a testi és lelki nyomorúságok gyógyításához: „Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: `Elközelgett hozzátok az Isten országa`” (9.v.). A belső és külső békére találásban, a gyógyulás csodájának megtapasztalásában szívük megnyílik, hogy befogadják Krisztust.

A Jézussal való találkozás lehetőség, nem kényszer. Mindenki szabadon dönthet a békétlenség és bűn vagy Isten országának öröme és békéje mellett. De aki elutasítja Isten országának örömhírét, az maga pecsételi meg a saját sorsát.

Az Ószövetségben Isten küldöttei mindig csak egyes személyek, a próféták egyedül közvetítik Isten üzenetét. Nincs társuk a küldetésben, legfeljebb utóduk, mint Illésnek Elizeus.

Miért küldi Jézus a tanítványokat kettesével? Két ember már közösség és a közösség erősebb, mint az egyén. Segítői, támaszai egymásnak, mint a küzdő feleknél, ha egymásnak vetik a hátukat, nem lehet őket bekerítve hátba támadni, erejük összeadódik.

„Erős város a testvér, akit testvére megsegít” (Péld 18,19)  De itt az evangéliumban nem csupán erről van szó, hanem valami másról is. Jézus azt mondja a tanítványoknak a Máté evangéliumban: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). Vagyis akik ketten vannak, nem is ketten vannak, hanem hárman, Jézus valóságos jelenléte segíti őket. Ketten nem csak hitelesen tanúságot tesznek az örömhírről, hanem Jézus jelenléte, személye átsugárzik rajtuk. Az őskeresztény egyház is kettesével küldi a missziós körútra az apostolokat, lásd Apostolok Cselekedetei, és a későbbi keresztény missziós gyakorlat is magáévá tette ezt az igehirdetési módot.

Az ókori Keleten a 12 fontos szám, így a Bibliában is, sőt a Bibliában a többszörösei is fontosak: 24 papi osztály van, 48 papi város, hetvenkét nép a népek táblájában és hetvenkét vént választ ki Mózes, akik az ő lelkéből kapnak. A 72 tanítvány kiválasztása különösen a 72 vén kiválasztásával hozható összefüggésbe, ők azok, akik a szövetségkötés alkalmával Mózessel együtt „látták Istent” (Szám 24,11). A Jézus által kiválasztott 72 tanítvány, mint király előtt a hírnök, úgy mennek Jézus előtt, hogy meghirdessék Isten országának elérkeztét, amelyet itt az aratás képe szimbolizál (kicsit belejátszik a végidő, a végítélet képe is). A tanítványok, mint bárányok mennek a hamis próféták és tévtanítók farkasai (Mt 7,15) közé. Azt még egészen jól értjük, hogy az isteni aratás munkásai egészen Istenre kell hogy bízzák magukat, nem vihetnek semmit, ami emberileg biztonságot adhatna nekik útközben, de vajon miért nem szabad köszönteniük senkit?

A keleti ember életében mind a mai napig sokkal több szertartásosságot megőrzött, mint a nyugati kultúrák. A régi keleten az emberi kapcsolatok szinte minden vonatkozásának megvolt a maga szertartása, így a köszöntésnek is. Tiszteletlenség volt, sértés, ha valaki nem szállt le a lováról közben, a másik semmibe vételének számított. A köszöntést gyakran kísérték meghajlások, sőt akár leborulás is. A köszöntésben szóvirágok, jókívánságok, áldások hangzottak el, tehát megadták a módját, nem csak úgy futtában odaköszöntek egy jó napotot, ahogy mi szoktuk manapság. Természetesen ehhez idő kellett, de a keleti ember az időt nem másodpercekben, percekben sőt még csak nem is órákban méri, nem ismeri a nyugati ember rohanó életmódját. Érdekes módon ezen kívül a jézusi felszólításon kívül ti. hogy az úton senkit se köszöntsetek még egy helye van a Szentírásnak ahol hasonló felszólítás hangzik el, a Királyok Második könyvében, Elizeus szavai:  Erre ő azt mondta Giezinek: `Övezd fel derekadat, s vedd kezedbe botomat, s menj el. Ha találkozol valakivel, ne köszöntsd, s ha köszönt téged valaki, ne válaszolj neki, s tedd botomat a gyermek arcára`”( 2 Kir 4,29). Ez a szentírási hely segít megérteni számunkra, mit is mondott Jézus ezzel a felszólítással a tanítványoknak. Mint már mondtuk, a köszöntés időigényes szertartás. Elizeus azért parancsolja meg szolgájának, Giezinek, hogy ne köszöntsön senkit és ne is fogadja senkinek a köszöntését, hogy minél előbb odaérjen a sunámi özvegy halott gyermekéhez, hogy feltámassza a próféta botjának érintésével. Jézus is azért parancsolja meg a tanítványoknak, hogy útközben ne álljanak meg, mert azt akarja, hogy siessenek. Itt az aratás ideje, az aratni való sok, de a munkás kevés, ne vesztegessék az idejüket hosszadalmas udvariassági szertartásokkal

Kik számítanak Jézus tanítványának a Szentírás szerint? Az Újszövetség azokat nevezi Jézus tanítványának, akik elismerték Jézust mesterüknek, elsősorban a tizenkettőt, de Lukács említést tesz a hetvenkettőről is.. Az Apostolok Cselekedeteiben már mindazok Krisztus tanítványának számítanak (függetlenül attól, hogy személyesen ismerték-e őt), akik hittek Krisztusban, úgyhogy a tanítvány szó csaknem ugyanolyan jelentésű, mint a keresztény. A tanítvány feladata az, hogy engedelmesen kövesse Mesterét, részt vállaljon a gyalázatban és gyűlöletben, amely annak osztályrészéül jutott (Mt 10,26; Jn 15,18), vegyen részt a kereszthordozásban (Lk 14,26; Jn 8,31). Jézus tanítványait arról lehet megismerni, hogy nem egymás fölötti uralomra törekednek, hanem szeretik egymást.

Miről szól ez az evangéliumi szakasz: Munkáról, aratásról? A bizalomról szól. Jézus, isteni hatalmával megtehette volna, hogy mindent ő egyedül megcsinál. De nem, ő munkatársakat választott magának, akikben megbízott, akikre rábízta a feladatot, hogy vigyék szét Isten országának örömhírét. Útravalóul nem kaptak tudós könyveket a hónuk alá, nem rakta tele a zsebüket pénzzel, még bankkártyájuk se volt. Azt akarta, hogy egészen bízzák magukat az isteni gondviselésre és azoknak az embereknek a jóindulatára, akikkel találkoznak. De tudta azt is, hogy munkatársai nem csak jóindulattal fognak találkozni. Mégsem adott nekik sem páncélt, sem fegyvert, hogy megvédjék magukat: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (3.v.) Egészen szegényen, egészen védtelenül. „És az úton senkit se köszöntsetek” (4.v.), tehát ne is szegődjetek senkihez útközben. Semmi és senki ne vessen árnyékot Isten országának örömhírére. Abban a világban, ahol mindenki harcol mindenki ellen a saját érdekeinek védelmében, Jézus azt mondja tanítványainak, hogy ez legyen a köszöntésük: „Békesség e háznak” (5.v.). Mert csak az lesz nyitott az örömhír befogadására, aki hajlandó abbahagyni ezt a harcot. És ott gyógyítani tudnak majd, meg tudják változtatni az emberek életét. És a tanítványok megtapasztalják a csodát, a Jézustól kapott hatalom erejét, hogy Jézus nevének még az ördögök is engedelmeskednek, gyógyítanak, ördögöt űznek mindenfelé. „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19) Nem azt ígéri meg övéinek, hogy nem éri őket baj, hanem hogy bármi is éri őket, megverhetik, börtönbe vethetik, még meg is ölhetik őket, mégsem győz fölöttük a gonosz- mint ahogy a későbbiekben láthatjuk is az apostolok életében, például Pált és Szilást Filippiben megvesszőzték, börtönbe vetették, de ők kétségbeesés helyett fennhangon dicsőítették Istent (Csel 16,22-25).

Vágvölgyi Éva

 



























Július 14., Évközi 15. vasárnap

Lk 10,25-37: Jézus követése


A keresztény embert dilemma elé állítja, ha komolyan veszi a jézusi példabeszédet: Ha találkozik egy rászorulóval, meddig kell elmennie a segítésben? Néhányan készek az abszurditásig fokozni, és készek beengedni az életükbe. Vajon ez mindenki számára kötelező, hol a határ? Mi nagyon szeretnénk, ha mint az ószövetségi ember számára a mózesi törvény, még azt is előírnák számunkra, hogy hányat léphetünk szombaton. Akkor nagyon egyszerű dolgunk lenne. De Jézus nem adott számunkra ilyen előírásokat. Egy parancsot adott, a szeretetét, és azt mindig nekünk kell megtalálnunk abban a helyzetben, hogy hogyan szeressünk, mi az Isten akarata. Nincs kettőt jobbra, egyet balra, a szabály az, hogy nincs mindig érvényes recept. Egy bizonyosság van csak, hogy senki mellett nem mehetünk el részvétlenül. A jézusi példabeszédben az irgalmas szamaritánus is tovább ment a dolgára, mint a többiek, nem maradt ott a félholtra vert embert ápolni, nem rakta fel a teherhordó állatára és vitte haza, de gondoskodott róla, elvitte a fogadóba és pénzt adott, hogy ápolják. De bizony előfordulhat, hogy Isten többet vár tőlünk ennél. De erre nincs szabály. Ott és akkor megmutatja számunkra, hogy mi az ő akarata, hogy hogyan segítsünk a másikon, meddig kell elmennünk, csak gondoskodnunk kell róla, vagy be kell fogadni az életünkbe.

„A keresztényeknek tehát minden területen arra kell törekednie, ne tegyenek különbséget az egyik és a másik ember között, hogy ne ítéljenek el senkit, se a prostituáltakat, se a bűnözőket, sem az erkölcsteleneket, hanem mindenkire egyszerűséggel és tiszta szemmel nézzenek, hogy senki se váljon, ahogy természetes és ösztönös lenne, lenézetté, elítélté, utálttá. Ha látsz valakit egy szemmel, ne ítéld el a szívedben, hanem úgy kezeld, mintha egészséges lenne, és akinek egyik keze nyomorék, mintha egészséges lenne. Úgy kezeld a nyomorékot, mintha egyenes lábai lennének és a bénát, mintha egészséges lenne. Ez a szív valódi tisztasága, hogy így tekints a bűnösökre és a betegekre, légy együtt érző és irgalmas”. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,8)

Nagy Szent Makariosz (IV sz.) egyszerű tevehajcsárból lett szerzetes és az egyiptomi sivatagi remeték elismert lelki atyja. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindenkire úgy kell tekintenünk, mint önmagunkra. Az irgalom nem tesz különbséget bűnös és bűntelen között, megpróbál mindenkit szeretni, mint ahogy Isten is egyformán szeret mindenkit. Talán a bűnösökért többet kell tennie, az elveszett bárányt meg kell keresni és hazavinni.

„Mit jelent tömören a szív tisztasága?

- Egy olyan szív, ami részvétet táplál minden teremtmény iránt …

Milyen az a szív, ami részvétet táplál? Az egész teremtés, az emberek, a madarak, az állatok, minden teremtmény iránt égő szív …. Amikor rájuk gondol, amikor látja őket, a szeme könnybe lábad. Oly heves, erős és állandó az együttérzés benne, hogy szíve képtelen elviselni, hogy lássa vagy hallja, hogy akár a legkisebb rossz is érjen egy teremtményt. Ezért könnyek között imádkozik minden órában az oktalan állatokért, hogy nyerjenek oltalmat és mindazokért, akik ártanak nekik, az igazság ellenségeiért, hogy nyerjenek megbocsátást”. (Szír vagy Ninivei Szent  Izsák, Sermones ascetici et epistulae 74.)

Szír Szent Izsák (VII. sz.) mint ahogy a neve is utal rá magányos, szemlélődő életet élt Szíriában. Ő az irgalmas szeretetet minden élőlényre, az egész teremtett világra kiterjeszti. Felelősek vagyunk nem csak a másik emberért, hanem minden teremtményért.

Vágvölgyi Éva