Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Január 1., Szűz Mária, Isten Anyja, Újév

Lk 2,16-21: A pásztorok látogatása

Amikor gyerek voltam édesanyám gyakran hívott, hogy segítsek neki a konyhában. Apróbb munkákat rám bízott, amikről úgy gondolta, hogy meg tudom csinálni, például én szaggattam a csipetkét vagy zöldborsót fejtettem, zöldséget, krumplit hámoztam, meg ilyesmi. Megmutatta hogy kell, akár többször is, ha nem jól csináltam valamit. Ő százszor gyorsabban és jobban csinálta volna, de azt szerette volna, hogy megtanuljam.

Hát valami hasonló pedagógiával bánik velünk az Úristen is. Miután megteremtette a világot, rábízta az emberre. Aztán amikor a bűnbeeséssel az ember elveszítette a paradicsomi állapotot, akkor pedig a megtestesülésnél is bevonta őt a megváltás művébe. Egy kiválasztott embert, egy fiatal lányt választott, hogy benne foganjon meg a Szentlélek által Jézus Krisztus, az Isten Fia. Isten mindenható, más utat is választhatott volna, de ő kezdettől fogva azt akarta, hogy részt vegyünk az ő művében.

A teremtéstörténet Évája a nőiség megtestesítője. Az ismerős családban a kicsi lány még csak négy éves, de már láncokat aggat a nyakába, díszíti magát, szereti a szép ruhákat, nevetve mondja róla a család, hogy olyan igazi nő. De vajon valóban a cicoma, a külsőségek és a hiúság a nőiesség legfőbb jellemzője? A természeti népek ennél sokkal bölcsebbek, ők a nőiséget az anyasággal kapcsolják össze, ott igazi nőnek lenni annyit jelent, mint anyának lenni, életet adni, gondoskodni. Nekünk a szép nőt a szép arcvonások, csinosság, szép ruhák jelentik. Számukra ezeknek a külsőségeknek nincs értéke, nekik az a szép, akin látszik, hogy alkata alkalmas a gyermekek kihordására, és tudja hogyan kell egy családról gondoskodni. A nyugati kultúrában a nő a külsőségek miatt használati tárggyá silányult, az emancipáció csak azt a fejlődést hozta, hogy már nem csak a nő használati tárgya a férfinak, hanem a férfi is használati tárggyá vált a nő számára. Hogy milyen volt az igazi nő a teremtéskor, a bűnbeesés előtt, Mária alakja mutatja meg számunkra. Az ő szépségét nem a külsőségekben és a cicomában, a divatlapok szépségében kell keresnünk, hanem az ő egyedülálló szépségét az ő Isten akaratára mondott feltétel nélküli igenje adja. Benne és általa újul meg az emberiség ettől az igentől. A Szentírás lényegre törő, csak a fontos dolgokat őrizte meg benne számunkra a hagyomány. A részleteket tekintve nem sok mindent őrzött meg Máriáról. Mert azon az egy igenen kívül, aminek kimondásával lehetővé vált az Ige megtestesülése, minden más lényegtelenné válik. Csak elterelné a figyelmünket a legfontosabbról. Márpedig a Szentírás Máriával kapcsolatban csak ezt az egyet hangsúlyozza, nem is nagyon mond róla mást. Ez az igen áttetszővé teszi az alakját, amin akadálytalanul hatol át a fény, a világ világossága. Őt szinte nem is látjuk, hanem csak azt, akit a világnak adott. Az ember egész életében az önmegvalósításán fáradozik, és minél inkább önmaga lesz, annál inkább csak önmagára mond igent, Istenre pedig nemet, annál messzebb kerül a valódi önmagától, az istenképiséget hordozó embertől. Mária alakja egy másik, egy kevésbé divatos irányt, életprogramot mutat számunkra: Egyre áttetszőbbé válni a szüntelen kimondott igenektől, megszabadulni az önösségtől, a sötétség minden megnyilvánulásától, ami elnyeli a fényt, megakadályozza, hogy a Világosság áthatoljon rajtunk. Kereszténynek lenni annyi, mint Máriának lenni, Jézust adni a világnak. Olyan egyszerűen, ahogy ő tette. Mindaz, ami bonyolítja, minden harsányság és külsőség árnyékot vet a fényre, az igaz Világosságra. Keresni és megtenni Isten akaratát. Nem a magunkét. Ha a saját jó belátásunk szerint cselekszünk, még a legjobb szándékkal végbevitt dolgok is romboláshoz vezetnek. A pásztorokat angyal küldte, a bölcseket egy csillag vezette. Bennünket a Lélek indításai igazítanak útba, hogy mit kell tennünk, hogy megtaláljuk Jézust. De a Lélek bennünk megszólaló hangját csak az hallja meg, akiben csend van, nem harsogja túl a világ zaja. Tehát először van a belső csend. Aztán odahallgatás a Lélekre. Végül pedig megtenni, amire a Lélek indít. Ilyen egyszerű, nincs benne semmi bonyolultság, mint ahogy annak az igennek a kimondásában sem volt, amit Mária kimondott. Az élet, maga Isten egyszerű, csak mi komplikáljuk túl az a teóriáinkkal.

A farizeusok úgy értelmezték a prófétákat, hogy akkor jön el a messiás, ha mindenki megvalósítja a törvényt, a törvény szerint fog élni. Ezért aztán aprólékos gondossággal törekedtek a törvény minden betűjének a megtartására. De rosszul értelmezték a prófétákat. Istennek elég volt a világban egy talpalatnyi tiszta hely, elég volt egyetlen makulátlan emberi szív, Mária szíve, hogy megtestesüljön. Az Egyház kezdettől fogva tisztában volt Mária fontosságával, szerepével a megváltásban, de csak az efezusi zsinaton nyilvánította Theotokosznak, Istenszülőnek. Jézus születésével kapcsolatban gyakran találkozunk olyan ábrázolással, amelyen a Szűzanyát és a Gyermeket egy barlangba helyezi. Jézus bepólyálva a jászolban fekszik és mellette ott áll egy ökör és egy szamár. Lukács evangéliuma csak arról ír, hogy nem kaptak helyet a szálláson és ezért jászolba fektette az Újszülöttet, de nem beszél se barlangról, se állatokról. Erről csak a későbbi korban keletkezett pszeudo-Máté evangéliumban találunk leírást:

„Az angyal megálljt parancsolt a szamárnak, mivel elérkezett a szülés ideje. Felszólította Máriát, hogy szálljon le róla, és menjen be egy földalatti barlangba, amelyben még sohasem volt világosság, hanem mindig csak sötétség, mivel a nap fénye képtelen volt behatolni oda. Amikor a Boldogságos Szűz Mária belépett, az egész barlangot fényesség árasztotta el, amilyen a nap hatodik órájában szokott lenni, és az isteni fény úgy beragyogta az egész barlangot, hogy abban, amíg a Boldogságos Szűz Mária ott tartózkodott, éjjel és nappal egyaránt világosság volt”

Az ökör és a szamár jelenléte Izajás 1,3-ra vezethető vissza: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem”. Izajás szavait már a harmadik századi Origenész összekapcsolta a betlehemi jászollal. 

Jézus születés-barlangjának képét értelmezhetjük allegóriaként is. A barlangistálló az ember benseje. A születő Istengyermeket körbeállják az állatok, a szamár, az ökör, amelyek az ösztönöket jelképezik, és amelyeket megszelídít az a pöttömnyi Gyermek. Ahogy a világmindenségben oly parányi, talpalatnyi tiszta hely, Mária szíve elég volt, hogy Isten megvesse benne a lábát, úgy nekünk sem kell egészen tökéletesnek lennünk, a mi bensőnkben is elég egy talpalatnyi tiszta hely, hogy megtestesüljön, hogy megszülessen bennünk Jézus és megszelídítse a bennünk élő ösztöneinket.

Nem nekünk kell megtisztítani a szívünket, nem is tudnánk, csak engedjük be őt, hagyjuk növekedni magunkban, majd ő megtisztítja, elég ha csak egy egészen kicsi helyet biztosítunk neki.

Mária üres volt, egészen üres, ezért tudta testestül-lelkestül eltölteni a Szentlélek. Mi nyilván soha nem fogjuk elérni ezt a teljes belső ürességet, de ha csak egy kicsi helyet is sikerül kiüríteni magunkban, ott már lakást tud venni bennünk is. Az önkiüresítés nem csak a rossz dolgoktól való megtisztítást jelenti, hanem minden mástól is, amivel tele vagyunk, és ami miatt nem jut hely bennünk Istennek. Az evilági dolgok-gondok, amelyek lefoglalnak bennünket nem bűnösek, épp csak az a baj velük, hogy miattuk nem jut hely Istennek.

„A világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be”. Jézus itt van, de nem bennem, mert nem fogadom magamba, tele vagyok önmagammal. Nem feltétlen bűnökkel, egyszerűen csak saját vágyakkal, saját elképzelésekkel. Ő már nem fér be.

Ahogy az egész világmindenségben elég volt egy talpalatnyi tiszta hely, Mária szíve, hogy az Ige megtestesüljön, úgy bennünk is, ha csak egy egészen kicsi helyet szabaddá teszünk önmagunktól, már lakást tud venni bennünk.

Vágvölgyi Éva

 



























Január 5., Karácsony utáni 2. vasárnap

Jn 1,1-18: Az Ige-himnusz


A vakond meg a giliszta a föld alatt élnek, örökös éjszakában, szinte vakok, alig látnak. De nem hiányzik nekik a napfény, jól elvannak a sötétben. Az embernek azonban sok más teremtménnyel együtt nem tartozik a természetéhez a sötétség, hogy élhessen, szüksége van a fényre. Nem szeret sötétben lenni, jobban szereti a nappali fényt és világosságot. A nappalok és éjszakák váltakozásában várja a hajnalt, hogy felkeljen a nap és mindent elárasszon a fény. Ez a kép kapcsolódik össze Izajás prófétánál azzal, hogy mit is jelent a választott népnek a messiás várása és megérkezése. Őt idézi Máté evangéliuma Jézus születésével kapcsolatban:

„A nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk” (Mt 4,16)

És erről a Zsidókhoz írt levél is, hogy az Üdvözítő azért jött, hogy „megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,15)

  A János prológ egy gyönyörű himnuszban  számol be erről az eseményről, de arról is, hogy:

 „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (5.9-11.v.).

Nézzük meg, mitől nem láttak, akik nem fogadták be? Mi vakította el, mi tette elvakulttá őket? Miért történt, hogy nem ismerték föl, amikor pedig annyira várták?

Az „én tudom” volt az oka. Úgy gondolták, én tudom, milyennek kell lennie a messiásnak, ez a názáreti Jézus nem olyan. Nem törekszik a törvény tökéletes betartatására és ő maga is megszegi a törvényt. Nem tartja tiszteletben a szombat szentségét, tisztátalan, bűnös emberekkel érintkezik, istenkáromló módon Isten Fiának meri nevezni magát. És mindehhez egy tanulatlan galileai, nem pap, nem farizeus. Állítólag csodákat tesz, de ki hisz a szemfényvesztésnek, csak az egyszerű, tanulatlan tömegek. A farizeusok és írástudók mennek és nézik, vizsla szemmel, vizsgáztatják és csalafinta kérdésekkel csapdába akarják csalni. Nem látják meg, hogy ki a názáreti Jézus. Elvakulttá teszi őket, az én tudom, milyennek kell lennie a messiásnak. Csak a legfőbb dologról feledkeznek meg, hogy a mindenható Istennek nem szabhatják meg a dolgok mikéntjét, nem írhatják elő neki, hogy milyen messiást küldjön. Hát ő nem olyat küldött, amilyet a választott nép várt, aki hatalomban és dicsőségben lába alá kényszeríti a föld minden nemzetét.

 Szerencsére nem csak ilyen elvakult emberek voltak Jézus körül. Akadtak nyitott szemű és szívűek, bár ők tanulatlan, egyszerű emberek voltak, de meglátták ki ő, és tanúságot tesznek róla nekünk: 

„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (14.16-18).

Az elvakultság nem csak Jézus kortársainak rongálta meg a látását. A farizeusok intő példája ellenére, mi magunk is beleesünk ebbe a hibába. Elő akarunk írni Istennek mindenfélét. Meg akarjuk szabni a Léleknek, hol fújhat és hol nem. Egyik a hagyományra,, másik meg a korral való haladásra , a megváltozott élethelyzetekre hivatkozva. De mindkettő struktúrákban gondolkodik, nem életben. A János prológ azt mondja, hogy:

„Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (4.v.).

Valóban, az Egyház nem egy üres, megkövesedett csigaház, nem múzeum, hanem él, változik. De a haladásban gondolkodóknak is vigyáznia kell, nehogy kárt tegyenek az élő Egyházban, ami olyan mondjuk, mint egy fa:

„Mert egyik este a sivatagban, a tábortűz mellett, a költő egyszerű szavakkal elmesélte az ő fájának történetét. Embereim hallgatták, holott sokan közülük addig egyebet se láttak, csak tevének való füvet, törpe pálmákat meg tüskés bokrokat. “Ti nem tudjátok, magyarázta nekik, mi az, hogy fa. Én láttam egyet, amelyik véletlenül egy elhagyatott házban, amolyan ablak nélküli menedékben nőtt, s onnan indult el a fény után. Ahogyan az embernek levegőben, a pontynak vízben kell fürdenie, a fának a fürdetője a világosság. Mert gyökereivel a földbe kapaszkodva, ágaival a csillagok felé nyújtózkodva, ő az az út, amelyen át érintkeznek a csillagok és az emberek. Egyszóval ez a vakon született fa a sötétségben kibontotta hatalmas izomzatát, faltól falig tapogatózott, tántorgott, miközben feszült küzdelme eltörölhetetlen nyomokat írt megcsavarodott törzsébe. Egyszer aztán sikerült kitörnie egy napra nyíló kis padlásablakot, mire oly egyenesen robbant ki rajta keresztül, mint egy sudár oszlop. Én pedig a történész távlatából figyeltem győzelmes hadmozdulatait…

Pompás ellentétben a koporsójában végzett erőfeszítései eredményeként törzsét eléktelenítő görcsökkel, most már nyugodtan tárulkozott ki, asztalnyira bontva szét lombozatát, amelyen a napnak terített, az ég tejét szívta, az istenek bőséges lakomájának vendége volt…

És minden nap figyeltem, hogyan ébredezik hajnalban csúcsától a tövéig. Mert telis-tele volt madarakkal. Már pirkadattól kezdődött rajta az élet és a dal, majd amikor végre felkelt a nap, mint egy jólelkű öreg pásztor, égnek eresztette madárseregét az én ház-fám, az én kastély-fám, s aztán üres maradt egészen estig…

Így mesélt nekünk a költő. Mi meg tudtuk, hogy sokáig kell nézni a fát ahhoz, hogy ugyanígy megszülessen bennünk is. És mindnyájan irigyeltük ezt az embert, aki ekkora tömeg lombot és madarat hordozott a szívében.” (Antoine Saint-Exupery, Citadella)

Tehát ami él, az változik, sőt én is beleavatkozhatok a változásba. Megnyeshetem az ágait, lemetszhetem a vadhajtásokat. De egy valamire azonban vigyáznom kell: Az általam eszközölt változtatások nem mehetnek mélyre, a fa gyökereit nem érinthetik. Ha tisztító jó szándékom hevében baltacsapásaim a fa gyökerét elvágják, a fa elpusztul. Nem rögtön, egy csapásra, mint amikor kidöntöm, hanem lassan, szinte észrevétlen. De ha elvágtam a gyökereit, a fa visszafordíthatatlanul lassú halálra van ítélve. Sajnos az ember kétezer év óta vagdalkozik a „baltájával”, szerencsére eddig nem sikerült a fa gyökerét elvágnia. A jó szándék kevés, hogy a pusztítást elkerüljük. A Lélek siet ehhez segítségünkre. Az ő segítségével tudjuk megőrizni azt az életet és világosságot, amit Jézus hozott el számunkra. A Lélek, aki segít bennünket, hogy a hit és a szeretet fényében lássuk a világot és a másik embert. Ha a Lélek vezet, nem leszünk olyanok, mint az elefánt a porcelánboltban. Jól ismerjük a kiválasztás-történetekből, hogy amikor a kiválasztott maga kezdi értelmezni feladatát, az menthetetlenül zsákutcába vezet, átokká válik áldás helyett. Nem kell messzire mennünk, itt van előttünk Szt. Pál példája. Isten kiválasztotta, és ő érzi is ezt, csakhogy ő maga értelmezi az Isten ügyéért való kiválasztottságot, és úgy gondolja, akkor teljesíti feladatát, ha tűzzel-vassal üldözi a keresztényeket. Csak amikor Isten megtisztítja a kiválasztottat a különféle tévedéseitől, Mózestől Szt. Pálig, hogy csak a Szentírásnál maradjunk, akkor válik a kiválasztott ember valóban a Lélek alkalmas eszközévé.

Jézusban mindnyájan kiválasztottak vagyunk arra, hogy a világosság fiai legyünk, hogy a hit és szeretet fényében lássuk a világot és az embereket. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, egyszerűen csak jelen lenni ott, ahol vagyunk, nyitott szemmel és nyitott szívvel. De a mi szemünket is elvakíthatja valami, a mi szívünket is elvakíthatja valami, pontosabban nem is valami, hanem valaki, a saját egónk, a túl nagyra növesztett énünk. Süketek és vakok vagyunk önmagunktól, ő az, aki eltakarja szemünk elől a fényt, és sötétbe borít bennünket. Tőle nem látjuk se magunk körül se Istent, se a világot, sem a másik embert. Hogy ez változzon bennünk, tudatos, nap, mint nap újra kezdett belső munkára van szükség, hogy a sok én, én, én helyett tudatosan ne a magam javát keressem, hanem a másikét. Akkor észre fogom venni a szomjas növényt, az úttestre keveredett sündisznót, és azt a sok-sok embert, aki örül, ha rámosolygok, ha szólok hozzá, stb-stb. Isten a szeretet, a megtestesült Ige a megtestesült szeretet. Ha elkezdek szeretni világosság lesz körülöttem, széppé tesz mindent.

Wadid atya, egy sivatagi kopt szerzetes azt mondja, hogy akiben ott van Jézus, akiben ott lakik a szeretet, az szépnek látja a világot: Én elmondhatom – mondta Wadid atya -, hogy akkor volt benne részem, amikor először látogattam meg Wadi Rayyant.  Azt mondtam az abbának: Milyen kék  nálatok az ég! Ez lehetetlen! Az egész természet ujjongani látszott, szinte egyedülálló módon. Ez azonban nem volt más, mint a lelkiállapotom kivetítése. A fény maga Krisztus, ő világít meg mindent, amikor eljön ebbe a világba. Mi pedig, aszerint, hogy megnyílunk előtte, megérezzük  a belső világosságot, és ezért mindent ragyogni látunk. Vagyis az egész teremtés Istenről beszél, Istent látjuk még a fák lombjában is.

Azt már én teszem hozzá, hogy nem csak a világot, hanem szépnek látja az embereket és nem csak ő látja szépnek, hanem a világ és az emberek valóban meg is szépülnek. Mint ahogy Zakeus, a vámosok feje is, aki magunk között szólva nem volt egy ministráns fiú, jócskán volt a füle mögött, megszépült Jézus szerető tekintetétől és szavától.

Volt egyszer egy főnököm, aki úgy lépett oda a beosztottjaihoz, hogy „Jó, hogy vagy!” És ez a szeretetteljes bizalom mindenkiből a legjobbat hozta elő.

Böjte Csaba testvér állandó mozgásban van. Számtalan látogatásaim egyikén se sikerült fotelban ülve beszélgetnünk. Ülj be az autóba, majd útközben beszélgetünk – mondja mindig. És úgy is van, a hosszú autóutakon órák vannak a beszélgetésre. Egyik ilyen utunk alkalmával egy közeli városba mentünk át, hogy misét mondjon az ottani gyermekotthon lakóinak. Induláskor, amikor az autónál találkoztunk, láttam, hogy rajtam kívül még egy utas lesz. Egy hajléktalan, lepusztult külsejű és arcú férfi várakozott a kocsi mellett. Minden vasárnap átjön velem a misére – magyarázta Csaba testvér - mert ott van a gyerekotthonban elhelyezve a kicsi fia, és ilyenkor meglátogatja. Amikor odaértünk, egy három-négy éves forma kisfiú szaladt oda hozzánk, a férfi mindjárt a karjára vette, a misén is ott ült az ölében, karját a nyaka köré fonva, szorosan hozzá bújva. Látszott, hogy mindketten boldogok. Elnéztem ezt a durva arcú férfit, akivel nem biztos, hogy szívesen találkoztam volna sötétben, és láttam, hogy meglágyultak a vonásai, szabályosan megszépült, ahogy azt a kicsi fiút tartotta. Mise után nem jött velünk vissza, ott maradt, hogy minél tovább együtt lehessen a gyerekével. Csaba testvér elmondta, hogy majd csak délután fog visszagyalogolni Dévára valami húsz-harminc kilométert. Egészen bizonyos, hogy az a kicsi fiú nem azt látta, akit én megpillantottam Déván az autó mellett várakozva, azt a lepusztult külsőt és durva arcot. Ő minden bizonnyal szépnek látta az apját és az apa valóban meg is szépült kölcsönös szeretetük meghittségében.

Vágvölgyi Éva

 







































Január 6., Vízkereszt, Urunk megjelenése

Január 6., Vízkereszt, Urunk megjelenése


Az első evangélium csak Jézus nyilvános működésének kezdetétől tudósít Jézus életéről, de a másik három evangélium, Máté, Lukács és János már arra is kitér, hogy már előtte, születésétől fogva, illetve Jánosnál már az idő kezdete, a teremtés előtt Isten Fia volt. Amiben mind a négy evangélium egységes, hogy kimondják: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Máté és Lukács gyermekségtörténete szépen kiegészíti egymást. Máténál a gyermekségtörténetben a hagyományos férfi központú zsidó felfogás érvényesül. Jézus családfáját Józsefen keresztül vezeti le, a fogantatásra mindössze egy mondatban utal, aztán már csak Józseffel foglalkozik. Az angyal Józseffel közli, hogy majd a Jézus nevet kell adnia a születendő gyermeknek (Jesua átírása, mely a Jehosuah ’Jahve szabadítás’ rövidített formája), „mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,21), vagyis ő lesz a Megváltó. „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott:  `Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, s a nevét Emmánuelnek fogják hívni` . Ez azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,22-23).

Lukácsnál a gyermekségtörténet Mária központú, részletesen leírja az angyali üdvözletet, a gyermekvárás idejét, Mária jegyzi meg a pásztorok szavait, József személye háttérben marad.

Máténál a folytatásban a napkeleti bölcsek története ugyanazt a közlést nyomatékosítja, hogy Jézus a Krisztus. Sőt az égi jel, a napkeleti bölcsek megjelenése kozmikus távlatot ad Jézus születésének: Jézus nem csak zsidók, nem csak az emberiség, hanem az egész mindenség, az egész teremtés megváltója.

Tehát Máté gyermekségtörténetén minden közlésben aranyfonálként húzódik végig, hogy Jézus a Krisztus, vagyis a Megváltó.

A napkeleti bölcsek megjelenése azonban valami másra is utal: Elsőnek a pogány bölcsek hódolnak királyként a gyermek előtt, nem a választott nép. Sőt, szülőföldjén életét veszély fenyegeti, Józsefnek Egyiptomba kell menekítenie a gyermek Jézust Heródes elől. Tehát mint a János evangélium, rögtön az evangélium kezdetén kimondja, hogy „tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,11).

Máté mindjárt az evangéliuma elején, mielőtt a továbbiakban részletesen kifejtené, többszörösen kimondja, hogy Jézus a Szabadító, ő az Emmánuel, ami azt jelenti, hogy „Velünk az Isten”. Ő az, aki Isten tervei szerint elhozza a boldogságot és az eszkatologikus üdvösséget, a messiási országot.

De időzzünk el kicsit a bölcseknél és a csillagoknál, mint ahogy számtalan művészi alkotás is megtette. Csillagot csak sötétben lát az ember, amikor nem látja a világot. Ez talán azt jelenti, hogy a sötét időszakok az életünkben nem is olyan borzasztóak, hanem lehetőségek, hogy valami olyat is meglássunk, amit addig nem vettünk észre. Mert a sötétben, amikor a szem elveszti minden örömét, a színek és a fények áradatát, vakká válva a szemünk helyett a szívünkkel kezdünk látni. És akkor felragyog valami a sötétben, mert nem a szem, csak a szív képes Isten jelét meglátni. Mi pedig sokszor elakadunk a felszínnél, amit a szemünkkel látunk. Amikor felnézünk a csillagos égboltra, nincs a látóhatárnak vége, a végtelenbe tekintünk. És úgy érezzük, zárt világunk kinyílik és a szívünk is kinyílik és megérzünk valamit Isten jelenlétéből. Szóval nem kell félnünk azoktól az időszakoktól, amikor úgy érezzük, sötétség vesz körül, amikor nem találunk kapaszkodót. Nyugodt szívvel tekintsünk bele ebbe az éjszakába, mint az éjszaka sötétjébe, és fel fog ragyogni a csillag, a jel, ami elvezet Jézushoz. Ahhoz, hogy Őt valóban megtaláljuk, el kell veszítenünk mindent, el kell hagynunk mindent, amihez addig ragaszkodtunk, és el kell indulnunk a Hozzá vezető úton, mint a napkeleti bölcsek. Lehet, hogy mire odaérünk üres lesz a kezünk és a kincses ládánk, egyetlen ajándékunk megtépázott szívünk lesz, amit átadhatunk neki. Nem mi, ő lesz, aki megajándékoz bennünket a szívbéli béke aranyával, az isteni jelenlét tömjénillatával.

Vágvölgyi Éva







































Január 12., Urunk megkeresztelkedése

Mt 3,13-17: Jézus keresztsége



Keresztelő János a vízbe való alámerítéssel a bűnbánat keresztségét hirdette, mellyel a megtérő ember jelképesen lemosta magáról addigi élete bűneit, de nemcsak lemosta, hanem az alámerüléssel egy jelképes meghalás és új életre kelés is lejátszódott. De vajon mi szüksége volt erre Jézusnak, aki bűntelen volt? Az egyik síkja ennek az eseménynek a példaadás számunkra: A megtérés, az Atyához való visszatérés első lépése a bűnbánat:

„Kezdte Jézus hirdetni és mondani: `Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa`” (Mt 4,17)

Még további síkjai is vannak a megkeresztelkedés eseményének, de a számtalan sík között a legfontosabb Jézus megkeresztelkedésének összekapcsolódása a teremtéssel:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.  És Isten szólt: `Legyen világosság!`” (Ter 1,1-3)

Az Epifánia, a keresztség alkalmával egy lelki újjáteremtés történik, „vízből és Szentlélekből”, ahogy Jézus a János evangéliumban mondja:

„Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,5)

Itt a földön ebben nyílik meg az ember számára a kapu, amely Isten országa felé vezet.

De mindez sokkal előbb elkezdődött, még az anyagi világ megteremtése előtt, beleértve magát az embert is, a bűnbeesés és a halál előtt. Ebben a kozmikus távlatban tehát nem csak az ember visszatérése rajzolódik ki Jézus megkeresztelkedésében, hanem egy új teremtésé, amellyel Isten terébe lépünk.

„Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk” (Ef 1,4)

Ebben a globális vízióban osztozik minden keresztény.

Hát nem csodálatos, hogy Isten mindezt még az ember megteremtése, bűnbeesése előtt előkészítette?

„Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és a halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.” (2 Tim 1,9-10)

Összefoglalva a különböző fázisokat, a teremtés első pillanatától fogva az ember teremtésén át – látjuk a különböző fázisokat, az engedetlenséget, aztán a bűnbeesést, a halált és a kiűzetést, íme elérkezünk a jelenlegi pillanat esszenciájához, a Megkeresztelkedéshez, Jézus alámerüléséhez a Jordánban, amikor is látjuk, hogy ebben a napban elérkezett ugyanaz a pillanat, mint a kezdet kezdetén, amikor a termékenységet hordozó Isten szava, a víz és a Lélek létrehozza a művet, a teremtést. Ez az új teremtés pillanata, az élő és hatékony „Isten szava”, - a Logos, Isten Fia, a második isteni személye a Szentháromságnak – együtt a vízzel és a Szentlélekkel, aki által Isten kezdettől fogva egy új teremtést szánt az embernek, a Messiás által, Krisztus képére és hasonlatosságára. Ebben az új teremtésben Jézus itt teremtő, a lelki emberség feje, nemző atyja, „aki sok fiat vezet a dicsőségbe” (Zsid 2,10)

Így kap a közeli, konkrét értelmen túl egy kozmikus távlatot, óriási jelentőséget Jézus megkeresztelkedése.

János evangelista és Pál ugyanazt a nyelvet beszélik. A jánosi szövegből értjük meg, miért mondja Pál, hogy:

„A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,19-22).

A misztérium vallásokban a beavatás megérkezést jelent. A kereszténységben a keresztség, a beavató szentség nem megérkezést, hanem elindulást jelent, azt jelenti, hogy ráléptem az Isten országába vezető útra.

Pálnál régi és új ember a keresztség előtti és utáni ember neve. A régi ember nem változik egy csapásra új emberré, hanem egyre inkább azzá válik, ahogy a testi ember egyre lelkibbé válik. A régi ember lassan szelídül át lelki emberré, fokozatosan vedli le a testi ember szokásait. Az új teremtés Jézussal elkezdődött, de nem fejeződött be, vele elindult a beteljesedés, de csak Krisztus második eljövetelkor fejeződik be.

 „Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket” (Mt 3,11).

A keresztséggel meggyújtja ezt a tüzet bennünk, s minél nagyobb, minél jobban átjár bennünket ez a tűz, annál közelebb vagyunk Isten országához.

„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával (Lk 12,49-53)

A szövegből első látásra úgy tűnik, mintha a környezetünkkel, akár a legközelebbi rokonainkkal állnánk harcba, pedig sokkal inkább belső küzdelmet jelent, amit nap, mint nap meg kell vívnunk önmagunkkal. Hogy a gyenge pontjaink, az önzésünk kiderüljön, szükségünk van a másikra. Ezért mondják a sivatagi atyák, hogy csak a lelkileg nagyon érett, Isten közelében élő ember alkalmas a remeteségre. Szükségünk van az együttélés adta kihívásokra, hogy kiderüljön, hogy jó választ tudunk-e adni. Megtévesztő a problémamentesnek látszó magányos élet, mert a próbatételekben tisztulunk, meg:

„Emiatt örvendeztek, ha most szomorkodnotok is kell egy kissé a különféle kísértésekben, hogy a ti megpróbált hitetek a romlandó aranynál – melyet tűz által próbálnak meg – sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s örvendeztek kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, mert eléritek hitetek célját, lelketek üdvösségét.” (1 Pét 1,6-9)

„Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket” (1 Pét 4,12).

Senki se hiheti azt, hogy már tökéletes, hogy már megérkezett:

 Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1 Kor 10,12).

De nem kell aggodalmaskodnunk, Jézus nem hagyott magunkra ebben a küzdelemben:

„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1 Kor 10,13)

„Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20)

Mi a különbség a megkeresztelt és a meg nem keresztelt ember között? Szorosan véve semmi. Nem jobb és nem rosszabb egyik a másikánál. De a keresztségben az ember újjászületik, a keresztség az összes addigi bűnét eltörli, új életet kezdhet. Jézus azt mondja a János evangéliumban, hogy a bűn terhével a vállunkon lehetetlen a visszajutás, a hazatalálás Istenhez: „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Gondoljunk csak arra, hogy mennyivel nehezebb egy meredek hegyet megmászni egy súlyos hátizsákkal a hátunkon, mint hátizsák nélkül. Jézus szavai szerint lehetetlen. A keresztségben a lélek leteheti minden terhét, szabadon új életet kezdve haladhat Isten felé. Még nem lép be, de kinyílik számára egy kapu, vagy a hegymászós hasonlat szerint még nincs a csúcson, de egy lehetőséget kap az Isten országába való eljutásra. A keresztség a mi számunkra nem megérkezés tehát, hanem elindulás a krisztusi úton. Törekvés arra, hogy Istennek adott, szép ajándék legyen minden napom. De a jó szándékunk ellenére újra meg újra szembesülünk azzal, hogy imádság közben szétszórtak vagyunk, hogy napközben együttérzés helyett közömbösnek bizonyulunk, türelmetlenek, szeretetlenek vagyunk, nem Isten iránti szeretetből tesszük a dolgokat, stb-stb. Ez nem szabad, hogy elkedvetlenítsen. Sillye Jenő egyik dalszövegében van ez a mondat: „Repülni vágytam, s a földön jártam, kövekben botlott meg a lábam”. A hibáink és mulasztásaink alázatra tanítanak bennünket.

„Hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen.” (2 Kor 12,7), mondja magáról Szt. Pál.

Az elkalandozó figyelem ellenére az imádság szavai azért belénk ivódnak, átjárnak bennünket, és ha a kihagyott pillanatokat, gyengeségeinket keretbe fogja a jó szándék, Istennek akkor is kedves ajándék, ha tökéletlen.

Vágvölgyi Éva

 





































Január 19., Évközi 2. vasárnap

Jn 1,29-34: Keresztelő János tanúságtétele


Keresztelő Jánosnak az volt a feladata, hogy Jézusra mutasson. Lukács evangéliuma szerint ezt már születése előtt megtette, amikor még Erzsébet méhében volt:

„De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben” (Lk 1,43-44).

Most János újra felujjong, amikor Jézust közeledni látja és rámutat:

„Íme az isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (29.v.)

„Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (34.v.)

A tanúskodás és a látás egyaránt összetartozik Keresztelő Jánosnál. Az ő tanúsága arra irányul, hogy akik hallják őt, azok is higgyenek:

„Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.” (7.v.)

 Vajon az én életemben bekövetkezett-e már ez az ujjongó pillanat, amikor megláttam Jézust, amikor felismertem Benne, hogy Ő a világ, Ő az én életem világossága?

Keresztelő János gesztusának egyenes folytatása Mária gesztusa a kánai menyegzőn, csak a Szűzanya még egy lépéssel tovább megy:

„Tegyetek meg mindent, amit mond!” (Jn 2,5)

Ez már azt jelenti, hogy ha felismertem, ha ismerem Jézust, akkor követem Mária felszólítását:

„Tegyetek meg mindent, amit mond!” (Jn 2,5) – vagyis követem Jézus tanítását, aszerint alakítom az életem. Vagyis az életemmel fogok rámutatni, hogy ő az Isten Báránya.

„Mert az az Isten szeretete, hogy parancsait megtartjuk; és az ő parancsai nem nehezek.” (1 Jn 5,3

„Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,19-20)

„Az országnak ezt az örömhírét pedig hirdetni fogják az egész világon, tanúságot tesznek róla minden nép előtt” (Mt 24,14).

Nagy kérdés, amit mindnyájan feltehetünk magunknak, hogy kire mutat az életem, ha rám néznek, ha látják hogyan élek, ha hallják a szavaimat, mi jut másoknak eszébe? Kire mutat az életem önmagamra, vagy rá?

Vagy rólam is szólnak Babits sorai a Lírikus epilógjában:

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyilam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Az élővilágban nagy szerepe van a szagoknak, már a legegyszerűbb egysejtűeknél is a kommunikáció eszköze. Ránk is erősen hatnak, akár tudunk róla, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Bár nem hatnak ránk olyan kényszerítő erővel, mint az állatokra, amiknél bizonyos szagok közvetlenül képesek bizonyos viselkedést kiváltani, de azért ránk is nagy hatással tudnak lenni. R. Kipling azt mondja, hogy „Az illatok erősebben hatnak a szív húrjaira, mint a hangok vagy a képek.” Ez azért van így, mert a szaglószervi receptorok közvetlenül az agy érzelmi központjához kapcsolódnak, míg a többi szervvé csak több áttételen keresztül.

Egy vadnyúlnak alig van szaga, míg egy erőszakos, ragadozó állatnak, mint mondjuk rókának vagy tigrisnek erős, szúrós szaga van. Nekünk is, mindannyiunknak megvan a saját szagunk. De Szt. Pál azt mondja, legyünk annyira átitatva Krisztussal, hogy a sajátunk már nem is, csak az ő illata érződjön rajtunk:

„De hála legyen Istennek, aki mindig diadalra segít minket Krisztusban, és az ő ismeretének jó illatát minden helyen elterjeszti általunk! Mert Krisztus jó illata vagyunk” (2 Kor ,2,14-15)

Másutt pedig azt mondja:

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust” (Róm 13,14)

Chiara Lubich pedig így fogalmazza meg: A szeretet legyen a mi egyenruhánk.

Tanúságot tenni Jézusról, rámutatni, hogy ő az Isten Báránya tehát nem azt jelenti, hogy prédikálunk másoknak, kiállunk és hirdetjük az Igét. A krisztusi testben, az Egyházban mindenkinek megvan a maga helye, feladata, aszerint, hogy Isten mire választja:

„A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erő megnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.

Az egyházban Isten egyeseket elő­ször is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát. Vajon mindnyájan apostolok? Vajon mindnyájan próféták? Vajon mindnyájan tanítók? Vajon mindnyájan csodatevők? Vajon mindnyájuknak megvan a gyógyítás adománya? Vajon mindnyájan szólnak nyelveken? Vajon mindnyájan értelmezik azt?” (1 Kor 12,4-7.28-30)

Nem kell mindenkinek apostolnak lenni vagy prófétának. De mindenkinek ugyanazt az életminőséget kell élnie, nem élhet másképp, más törvények szerint, mint a többiek. Tehát a keresztény ember apostolkodása, igehirdetése elsősorban az, hogy az élete a jel a világ számára, hogy másképp is lehet élni. Manapság sajnos azt mondjuk, hogy keresztények vagyunk, miközben teljesen belesimulunk a környezetünkbe, pont olyan mocskos szájjal beszélünk, pont olyan erkölcstelenül öltözünk, viselkedünk, stb-stb. Ahogy Keresztelő János megpróbálta rávenni a zsidókat, hogy változtassák meg az életüket, ugyanúgy szólnak a szavai a mostani vallásos emberhez is: Változtasd meg az életedet! Az életeddel tegyél tanúságot Jézusról!

A tanúságtételről van egy gyönyörű történet a Fiorettiben Bernát testvérről, akit Szt. Ferenc Bolognába küldött, hogy ott követőket gyűjtsön és kolostort alapítson. Azt írja a testvérekről a Fioretti, hogy: „Ahelyett hogy világi tisztességre, földi elismerésre és hiú dicsőségre áhítoztak volna, inkább a szégyen és gyalázat vállalására törekedtek Krisztus szerelméért, úgyhogy örültek, ha bántalmazták, és elszomorodtak, ha fölmagasztalták őket. Mint vándorok és idegenek járták e világot, s nem vittek magukkal egyebet, csak a Megfeszítettnek keresztjét. Mivel Krisztusnak, az igazi szőlőtőnek valódi hajtásai voltak, bőségesen hozták a jó gyümölcsöt azzal, hogy megnyerték Istennek a lelkeket”.

Ennek jegyében a Bernát testvér is elég szokatlan módot választott, hogy követőkre találjon. Amikor megérkezett Bolognába, ahelyett, kiállt volna és előadásokban  ismertette volna a programjukat, békésen tűrte, hogy az utcán a gyerekek csúffá tegyék és gúnyt űzzenek belőle, amikor meglátták a hitvány csuháját. Azt olvassuk róla, hogy: „Bernát testvér békésen és jókedvűen viselte el a bántalmakat Krisztus szerelméért. Sőt hogy még jobban meggyötörhessék, szánt szándékkal a város főterén telepedett le. Ott üldögélvén a földön, rengetegen köréje gyűltek, gyermekek csakúgy, mint felnőttek: és ki elölről, ki meg hátulról ráncigálta csuklyáját, egyesek az utca porát szórták rá, mások kővel dobálták, hol jobbról lökdösték, hol meg balról taszigálták. Ő pedig változatlan nyugalommal és mosolygó arccal tűrt mindent, nem mérgelődött, nem is jött ki a sodrából, hanem újból és újból kiült arra a helyre, hogy csak annál több megpróbáltatásban részesüljön. És mert a türelem a tökéletesség műve és az erény próbája, egy bölcs jogtudós, aki jó ideje figyelte már Bernát testvér állhatatosságát és lelkierejét, amelyet semmiféle bosszantás és sértés nem volt képes megrendíteni, azt mondta magában: "Ennek mindenképpen szent embernek kell lennie!" Odament hát hozzá, és megkérdezte: - Ki vagy te? És miért jöttél ide? - Bernát testvér válaszképpen benyúlt kámzsájába, kihúzta onnan Szent Ferenc reguláját, és odaadta neki, hogy olvassa el. Miután az átolvasta, és fölmérte tökéletes voltát, meglepetésében álmélkodva így fordult a körülötte állókhoz: - Valóban ez a legmagasabb fokú szerzetesi állapot, amiről valaha is hallottam, ezért ő és társai a világ legszentebb emberei közé tartoznak. Nagy bűnt követ el, aki sértegetni vagy bántalmazni merészeli őt, hiszen a legteljesebb tiszteletet érdemli, mivelhogy az Isten barátja. - Majd így szólt Bernát testvérhez: - Ha ti itt rendházat akartok alapítani, hogy illendően szolgálhassátok Istent, lelkem üdvösségéért én szívesen rendelkezésetekre bocsátanék egy épületet.”

Vágvölgyi Éva

 















































Január 28., Évközi 3. vasárnap

Mt 4,12-23: A taníványok kiválasztása


Jézus kiválasztotta és meghívta a tanítványokat. Szép történet – mondhatod – de az akkor volt, egy ókori világban, ókori körülmények között, de ma most van, a 21. század, nekünk mi közünk ehhez? Valóban, egy egész más korban élünk, egészen más körülmények között, de az ember, az emberi szív semmit nem változott, az ugyanolyan tegnap és ma. Akkor is, ma is…

Volt és van gazdagság és a szív gazdagsága.
Volt és van gazdagság és a szív elszegényedése és kiüresedése
Volt és van a gazdagság fogságába esett szív és szabad szív

Annyi mindenünk van, amihez ragaszkodunk. A világ olyan számunkra, mint P. White történetében a majom számára a mogyoró az olajos kannában, amire a vadász ravaszul csak egy egészen kicsi lyukat vágott, amin épp, hogy befért a majom kis keze. Igen ám, de amikor a szűk nyíláson benyúlt és belemarkolt a mogyoróba, nem tudta többet kihúzni a kezét, mert úgy már nem fért ki. Érezte, hogy fogságba esett, de ahhoz, hogy szabaduljon, el kellett volna engedni a mogyorókat. De azt semmiképp sem szerette volna. Így az olajos kanna csapdába ejtette és a vadász foglya lett. Annyi mindent kínál körülöttünk a világ. És mi belemarkolunk, aztán már nem tudunk szabadulni. Ahhoz el kellene engedni a dolgokat. Jézus hív, gyere velem, legyél szabad, engedd ki a kezedből azt a sok mindent, amit markolni próbálsz. Az egyik legnagyobb csapdája, csábítása a gonosznak manapság, hogy felvisz a világháló hegyére, és azt mondja, nézd, az egész világ a tiéd, mindent és mindenkit elérhetsz. És persze be vagy csapva, mert csak virtuálisan lesz a tiéd, a valóságban nem. De te egyre éhesebben szörfözöl az oldalak között és gazdagnak hiszed magad, észre sem veszed, hogy közben a szíved lassan kiüresedik, eldurvul, egyre érzéketlenebbé válik. Lassan nem marad időd senkire, elfelejtesz mosolyogni, elfejted mi a jóság és a türelem, elfelejted mi az áldozatos szeretet. Maradnak a gombok az okos telefonon és a belső kényszer, hogy nyomogatni, még több és még több dolgot elérni a világhálón. Jézus gazdag szívvel akar megajándékozni, ami tele van örömmel és szeretettel. Jézus szabad szívvel akar megajándékozni, ami szabadon röpül, mint a madár, ki tud emelkedni az evilági gondok és bajok közül és megpihenhet Istennél. Jézus egyszerű és tiszta szívet akar ajándékozni, amit nem húz le a bűn súlya. Engem is hív, téged is hív: „Jöjjetek utánam” (19.v.).

Máté és Márk azt írja, hogy János elfogatása után Jézus Galileában, a Genezáreti tó melletti Kafarnaumban kezdte meg nyilvános működését és kezdte el hirdetni az örömhírt. Lukács csak Galileát ( „A Lélek erejében visszatért Galileába” Lk 4,14) említ, János pedig azt mondja, hogy előbb a galileai Kánába megy, csak aztán megy Kafarnaumba (lásd Jn 2). Egyben valamiben azonban mind a négy evangélium egybehangzó: Jézus nyilvános működése Galileában kezdődött. Hogy Galilea hogy nézett ki Jézus korában, arra Natanael lesújtó megjegyzése utal „Jöhet valami jó Názáretből” (Jn 1,46). Máté egy Izajás idézettel jellemzi „A pogányok Galileája, a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk Iz 8,23-9,1” (Mt 4,15-16). Ezzel Máté arra utal, hogy nem csupán a veszélyeztetettség miatt hagyta el Jézus Júdeát, amely emberi ésszel logikus helyszín lenne arra, hogy egy új tan hirdetője a fővárosban és egyben vallási központnak számító Jeruzsálemben vagy annak közelében kezdje meg működését, mint Keresztelő János is tette. De nem, ahogy tanításában többször is kifejti, Jézus nem a magukat igaznak tartó, a törvények szerint élő „jókért” jött, hanem azokért a bűnösökért, kitaszítottakért, akik úgy hiszik, ki vannak zárva Isten országából. Ezeknek a megsebzett, reménytelen és szegénységben tengődő embereknek hirdeti az örömhírt „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17) Örömhíre felrázza a reménytelenségtől lebénult embereket, akik szomjasan isszák szavait. Tanítása és gyógyítása megteszi a hatását, tömegek mozdulnak meg és vándorolnak utána, akik szabadulni szeretnének testi és lelki nyomorúságaikból.

Abban is egybehangzó mind a négy evangélium - ha a meghívástörténetekben el is tér egymástól -, hogy rögtön, nyilvános működése elején kiválasztja, maga mellé veszi az apostolokat. Ők, akik kezdettől fogva vele vannak, hiteles tanúi lesznek majd Jézusnak a mennybemenetel után. A korabeli rabbik tanítványai iskolázott ifjak lehettek, akik járatosak voltak a betűvetésben, az írások ismeretében és az írások magyarázatában. Ezzel szemben Jézus egyszerű halászokat hív meg, hogy tanítványai legyenek.

„A vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. Miután középre állították őket, megkérdezték: »Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?« Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: »Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen.

Ez az a kő, amelyet ti,
az építők, elvetettetek,
s amely szegletkő lett

és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.

Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,5-13).

Ez a későbbiekben, Jézus mennybemenetele után meghatározza majd a jézusi tanítás terjedésének módját, hogy főleg az élő szó, az igehirdető ember volt az átadó, nem pedig leírt tan. Ez lehetővé tette, hogy Jézus tanítása szabadon formálódhasson az adott közösség élethelyzetéhez alkalmazkodva, nem a betű, hanem a Lélek uralkodott. Ez persze többféle veszélyt rejtett magában. A történelmi Jézustól időben távolodva kezdtek elfogyni a szemtanuk, másrészt pedig a különböző közösségek a szabadon formálódás nyomán egymástól eltérő részleteket őriztek meg a szóbeli hagyományban, ami főleg a ránk maradt leírt formában, a négy evangéliumban kelthet zavart bennünk (az akkori kor emberét nem zavarta annyira, mert nem volt annyira fontos az adatszerűség, az adatok precizitása). De ahogy Jézus nyilvános működésének helyszíne sem volt véletlen választása Jézusnak, úgy a tanítványok sem véletlenül kerültek ki az egyszerű emberek köréből. Jézus tudta, hogy ezek az egyszerű halászemberekből lett apostolok meg fogják tudni szólítani azt a réteget, akikhez elsősorban szól küldetése. A szavak, a hirdetők sokfélesége pedig megóvja egyházát attól, hogy a betű, a leírt szó bálvánnyá váljon, ne a törvény legyen az úr, hanem az élő Isten.

Vágvölgyi Éva