Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Május 3., Húsvét 4. vasárnapja

Jn 10,1-10: Példabeszéd az akolról


Ajtók és kapuk a Bibliában

Ter 3,24: „Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.”

Ter 28,10-17: „Jákob tehát elindult Beersebából, és Hárán felé tartott. Eljutott egy helyre, és ott, amikor a nap leszállt, le akart pihenni. Fogott tehát egy ott heverő követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen. Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. Az Úr a létrára támaszkodott, és azt mondta neki: `Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene! A földet, amelyen alszol, neked és utódodnak fogom adni. Annyi utódod lesz, mint a föld porszeme. Kiterjedsz nyugatra és keletre, északra és délre. Benned és utódodban nyer áldást a föld minden nemzetsége. Íme, én veled leszek, és őrződ leszek, bárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Nem hagylak el, amíg nem teljesítem mindazt, amit mondtam!`

Amikor Jákob felébredt az álomból, így szólt: `Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem is tudtam!` Aztán megrémülve azt mondta: `Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!

A halál kapuja

Jób 38,16-18: „ Eljutottál-e a tenger mélységeibe?

Jártál-e az óceán fenekén?
Kitárultak-e előtted a halál kapui,
és láttad-e a halálárnyék portáit?
Szemlélted-e a földet széltében?”

Zsolt 9,14-15: „De te fölemelsz a halál kapuiból engem,
hogy hirdessem teljes dicséretedet”

Bölcs 16,13 –14: „Mert te vagy, Uram, akinek hatalma van élet és halál fölött,
levezetsz az alvilág kapuihoz és újból felhozol.
Az ember ugyan ölni tud a gonoszsággal,
de az élet elszállott leheletét nem hozhatja vissza,
s az elvett lelket nem hívhatja vissza többé.”

Sion kapuja

Zsolt 9,15: „Sion leányának kapuiban ujjongjak szabadításodon.”

Zsolt 24,7-10: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk,
táruljatok fel, örök kapuk,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!
Ki az a dicsőség királya?
Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr.

Táruljatok fel, hatalmas kapuk,
táruljatok fel, örök kapuk,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!
Ki az a dicsőség királya?
A seregek Ura, ő a dicsőség királya.”

Zsolt 100,4-5: „Lépjetek be kapuiba hálaadással,
udvaraiba magasztalással;
áldjátok őt, dicsérjétek nevét.
Mert jó az Úr, örökké tart kegyelme,
nemzedékről nemzedékre hűsége.”

Zsolt 118,19 : „Nyissátok meg előttem az igazság kapuit,
hadd lépjek be rajtuk, hogy dicsérjem az Urat.”

Városkapuk

Zsolt 69,11-13: „Ha böjtölve siratom lelkemet,  az is gyalázatomra válik,
ha szőrzsákot öltök, gúnyolódnak rajtam.
Ellenem beszélnek, akik a kapuban ülnek,
s akik boroznak, rólam énekelnek.”

Szimbolikus kapuk

Péld 17,19: „Aki magas kaput épít, a romlást keresi.”

Péld 18,19: „Erős város a testvér, akit testvére megsegít.
                       A törvénylátás a városkapu retesze.”

Az ég kapuja

Kétségtelenül Jahve nyitja meg az ég kapuit, hogy esőt és mannát küldjön (Zsolt 78,23), és hogy a földre árasszon mindenfajta áldást (Mal 3,10); de mióta a paradicsom kapuja bezárult, az ember többé nem érintkezik bizalmasan Istennel. Az isteni és a földi világ között a kultusz létesít kapcsolatot: így Jákob felismerte Bételben „az ég kapuját” (Ter 28,17). Az az izraelita, aki a Templom kapujában megjelenik, szeretne Jahvéhoz közeledni (Zolt 100,4); de a pap emlékezteti a belépés feltételeire: hűség a Szövetséghez, igazság (Zsolt 15,24; Iz 33,15; vö. Mik 6,6-8; Zak 8,16). Jeremiás viszont, magában a templom kapujában állva, kijelenti, hogy egyáltalán nem teljesítették a követelményeket: az Istennel való találkozás illuzórikus, a Templomot elveti Isten (Jer 7; vö. Ez 8-11).Jeruzsálem elveszíti létjogosultságát. A város úgy lesz szent, ha „elveszi közepéből a rosszat”, nem pedig úgy, hogy bezárja kapuit a nemzetek elől. Amikor a templomot lerombolják, Izrael megérti, hogy az ember nem mehet fel az égbe; ezért imájában azt kéri, hogy Isten szaggassa szét az egeket, és ő maga szálljon le (Iz 63,19): ő álljon a nyáj élére, és segítse bejutni a kapukon (Mik 2,12; Jn 10,4).

Jézus  meghallgatja ezt a vágyat; keresztségekor az ég megnyílik, és ő maga lesz az ég igazi kapuja, a földre szállt ajtó (Jn 1,51; vö. ter 28,17), az az ajtó, amely gazdag legelőkre nyílik, ahol az isteni javak szabadon felkínálkoznak (Jn 10,9); Ő az egyetlen Közvetítő, általa Isten közli magát az emberekkel, általa jutnak el az emberek az Atyához (Ef 2,18; Zsid 10,19),. Ugyanakkor Jézusnál van Dávid kulcsa (Jel 3,7); követelményeket szab: az Ország kapuja, amelynek kulcsait Péterre bízta (Mt 16,19), az élet ajtaja, az üdvösségre vezető ajtó – az életet  és üdvösséget mint várost vagy lakodalmas termet mutatja be  - szűk kapu, a belépés feltétele a megtérés (Mt 7,13; Lk 13,24), a hit (Csel 14,27; Ef 3,12). Aki nem vigyáz , zárva találja  a kaput (Mt 25,10; Lk 13,25). De Jézus, aki megszerezte a Halál és az Alvilág kulcsát (Jel 1,18), legyőzte  a Gonoszt, és megadta az Egyháznak, hogy erősebb legyen, mint a gonosz hatalmak (Mt 16,18).

Az idők végén a város és az ég egybeesnek. Az Apokalipszis bemutatja, miként valósultak meg Izajás, Ezekiel és Zakariás jövendölései: az égi Jeruzsálemnek tizenkét kapuja van; ezek mindig nyitva vannak, de a rossz nem tud behatolni rajtuk; teljes béke és igazságosság uralkodik: a tökéletes kölcsönösség Isten és az emberiség között (Jel 21,11-27 és 22,14-15).

Miért hiszek, miért hiszem, hogy vagy? Nem tudom. Soha sem volt, hogy ne hittem volna. Olyan természetes számomra, mint hogy levegőt veszek. Egyszer volt, hogy kamasz koromban eljátszottam azzal a gondolattal, hogy nem vagy. Kiálltam a bejárati ajtó elé és lenéztem a kertre, felnéztem az égre, és azt éreztem, hogy egy ijesztően ellenséges világgal állok szemben. Félni kellett tőle. Gyorsan abbahagytam.  Pár pillanatig tartott csak az egész, de egy életre megtapasztaltatta velem, hogy milyen érzés egy Isten nélküli világban lenni. Ki vagy számomra? A létem vagy. Összetartozom Veled. Van Isten. Igen ám, de eddig a pogányok is eljutottak, ez még kevés. Hinni, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Ez a keresztény hit. Az evangélium szerint azonban ez még csak belépés a kapun, rálépni arra az útra, ami Isten országába vezet.

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: `Uram, Uram!', megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: `Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?' Akkor majd kijelentem nekik: `Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!'

A sziklára épített ház „Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták.

Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása” (Mt,7,21-27).

Csak aki hallgatja és tettekre is váltja szavaidat, az jut be. Nincs igen is meg nem is, csak vagy igen, vagy nem. Ez vonatkozik a tanúságtételre is. Nem a szavainkkal, hanem elsősorban a tetteinkkel, az életünkkel teszünk tanúságot. Főleg a mai világban, annyi szövegelés van szóban és írásban, hogy jobb, ha ki se nyitjuk a szánk. A ló túlsó oldala, hogy élni kell a korunk adta technikai lehetőségekkel, használni kell az internetet, stb-stb. Hogy elérjük a tömegeket. De vajon nekünk a tömegeket kell elérni, nem ez egyes emberi szíveket? Jézus, tenálad szó és tett elválaszthatatlan volt egymástól. Tanítás és gyógyítás mindig együtt volt. A multimédiával szétválasztjuk egymástól a kettőt, de hát mit ér a tanítás gyógyítás nélkül? Amikor a Keresztelő kérdőre vonja Jézust, ő nem azt üzeni vissza, hogy nézd, milyen szépeket mondok, hanem hogy miket tett. Nagyon fontos, hogy még a mostani elzártságban is legyen élő, személyes szeretetkapcsolat, hogy hívő és hívő, hívő és a lelkipásztor élő, eleven vérkeringése megmaradjon a krisztusi testben.

Felhívás az egységre „Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.

Az egyházat építő kegyelmi adományok „A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás:

`Felment a magasba, foglyokat vitt magával,

s ajándékokat adott az embereknek.`

Az pedig, hogy `felment`, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent.

Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben.

A régi és az új ember Azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban, hogy most már ne éljetek úgy, ahogy a pogányok élnek, akik hiúságokon jártatják az eszüket. Sötétség borult az értelmükre, az istenes élettől elidegenedtek a bennük levő tudatlanság miatt, amely szívük megátalkodottságának következménye. Érzéketlenné váltak, átadták magukat a fajtalanságnak, és haszonlesésből mindenféle tisztátalan tettet elkövetnek.

Ti azonban nem így tanultátok Krisztustól, ha valóban őt hallottátok és róla kaptatok oktatást, annak az igazságnak megfelelően, amely Jézusban van: vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodástok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére teremtetett, valóban igaz és szent emberként.

Kötelességek a felebaráttal szemben Éppen ezért szakítsatok a hazugsággal, és mindenki mondjon igazat felebarátjának, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha haragszotok is, ne vétkezzetek; a nap ne nyugodjék le haragotok fölött, és ne adjatok helyet az ördögnek. Aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből adnia a szűkölködőnek. Semmiféle gonosz beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely, ahol szükséges, alkalmas az építésre, hogy kegyelmet közöljön a hallgatókkal. Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által meg vagytok pecsételve a megváltás napjára.

Minden keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.

Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek.

Út a sötétségből a világosságra „Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, azaz bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában.

Senki se vezessen félre benneteket üres fecsegéssel, hiszen ilyenek miatt sújtja Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyetek tehát bűneik részesei. Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: `Kelj fel alvó, támadj fel a halottak közül, és Krisztus rád ragyog!`

Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek, ne mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Jól használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk! Ne legyetek tehát ostobák, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata! Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad, inkább teljetek el Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrnak! Adjatok hálát mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek és Atyának!” (Ef 4,1-5,20).

„Szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy az ő akaratának az ismerete teljes legyen bennetek, minden lelki bölcsességgel és megértéssel együtt, és az Úrhoz méltóan éljetek, mindenben az ő tetszése szerint, hogy minden jócselekedetben gyümölcsöt hozzatok, és gyarapodjatok Isten ismeretében. Erősítsen meg titeket dicsőségének hatalmából minden erővel, hogy végig kitartsatok, és béketűrők legyetek” (Kol 1,9-11).

„Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen. Hiszen ismeritek a parancsokat, amelyeket az Úr Jézus által adtunk nektek” (1 Tessz 4,1-2).

„Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: `Menj békében, melegedjél és lakjál jól!` – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: `Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.` Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek!  Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: `Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki`, és Isten a barátjának nevezte. Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által. Hasonlóképpen a parázna Ráháb is nem a tettek által igazult-e meg, amikor befogadta a kémeket, és más úton bocsátotta el őket? Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül” (Jak 2,14-26).

Régen azt tanították, hogy az erényekre kell törekednünk, az erények elérésének pedáns iskolája juttat el bennünket Isten országába. Most szeretjük azt mondani, hogy semmi nem számít, csak a szeretet. És ez nagyon jól is hangzik, csakhogy mi a szeretet? Pozitív érzelem, szimpátia, vonzalom? Amikor zeneterápiás kísérlet címén belecsöppentem egy középsúlyosan értelmi fogyatékos gyermekek zárt intézetébe iszonyattal töltött el. A szagok, a higiéniai állapotok, a nyálát csorgató vagy a vad szadizmussal társát fojtogató gyerek, mintha nem is emberi lényekkel, hanem tizenkét majommal lettem volna összezárva. A gyerekeket állatként kezelő, alkalmasint szadista felnőttekről nem is beszélve, mintha egy földi pokolba kerültem volna. Ösztöneim szerint elmenekültem volna. Nem is tudom honnan vettem a bátorságot, hogy nem futamodtam meg. Homlokegyenest más világ volt, mint az én szellemi magasságokra törekvő, finom, érzékeny művészi hajlamú természetem, ami addig soha nem találkozott valódi durvasággal, gonoszsággal, sötétséggel. A sötétség, a kegyetlenség olyan bugyrai nyíltak fel előttem, amiket még az olvasmányaimból sem ismertem, nem hogy a valóságban. Semmi pozitív érzelem nem volt bennem, csak a menekülés ösztöne, hogy csak minél messzebbre innen. Akkoriban nagyon erősen áthatott a focolare mozgalom lelkisége, a Jézust látni és szeretni a másikban, és akiben semmi pozitív kapaszkodót nem látok erre, abban pedig az elhagyott Jézust látni és átölelni. Hát én ott minden erőmmel átöleltem az elhagyott Jézust, legyőzve undort és minden egyéb taszító dolgot. Nem ordítottam a gyerekekkel, verés helyett simogattam, akkor is, ha haraptak, rámosolyogtam a felnőttekre, akkor is, ha minden összerándult bennem, ha a szadista kollégámat megláttam. Bizonyos vagyok benne, hogy nem a magam erejéből. Iszonyúan nehéz időszak volt. De ha akkor megfutamodom, soha nem tapasztalom a szeretet erejét és hatalmát, a csodát, ami néhány hónap alatt emberré varázsolta a vadállattá vált gyerekeket és néhány felnőttet is. Megszelídítettem őket és persze ők is megszelídítettek engem.

Mindnyájan úton vagyunk. Ahogy Szt. Ferenc mondja, nincsen lakásunk. Ha két testvér találkozik, testvér a testvérnek legyen otthona, nem költözik be hozzá, csak megpihen, aztán megy tovább. Mert ahogy ő mondja, egy hazánk és valódi házunk van csak, a mennyei.

 

    Kínban és könnyben


Kínban és könnyben

Születünk és halunk meg,

Az első lélegzet sírása,

Az utolsó hörgése,

A kezdet, kezdet,

De a vég valóban vég-e?

Kapuk egymásutánja.

 

                           ***

    Éltem


Életem egymásba nyíló kapuk sora,

Mindegyik kapu egy-egy ember,

Akit megismerve új világ tárul számomra.

Úgy tűnik, az útnak sosincs vége,

Nincs megérkezés, nincs ott maradás,

Csak vándorlás van, csak út van és kapuk

Míg a végső kapun be nem lépek,

Oda, ahol nincsenek állomások,

Csak örökkévalóság van, csak Te vagy.

Néha visszanézek, s látom magam mögött

A messzeségbe vesző teret, amerről jöttem,

Nézem azokat, akik mindig előbbre segítettek,

Bár nem álltam meg náluk,

Részeim ők és szeretem őket.

De úgy tűnik, az útnak sosincs vége,

Nincs megérkezés, nincs ott maradás,

Csak vándorlás van és út van és kapuk,

Míg a végső kapun be nem lépek,

Oda, ahol nincsenek többé állomások,

Csak örökkévalóság van, csak Te vagy.

 

Számomra mindenki egy kapu, amin közelebb lépek Istenhez. Szeretnék én is ilyen kapu lenni mások számára.

Az emberi élet kapui:

Az első kapu, amin belépünk az anyaméh, a születés, az utolsó pedig amin kilépünk, a halál kapuja.

Liszt Ferenc szerint az emberi élet különböző eseményei, korszakai mind-mind egy-egy kapu, amin lassan lépdelünk a végső nagy kapu a halál felé. Mindez csak előjáték:

Éltünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első, ünnepélyes ütemét a halál adja meg? A szerelem minden szívnek élő hajnalpírja. De kinek sorsában nem zavarta meg a boldogság első örömeit a vihar tombolása, amelynek durva lehelete elfújja a szép terveket, villámaival szétzúzva az oltárt? Melyik kegyetlenül megsebzett Lélek nem kereste a megrázkódtatások után a falusi élet csendes örömét, hogy régi emlékeiben találjon gyógyulást? De a férfi nem viseli el sokáig a természet békés nyugalmát; amint felhangzik a trombita harsogása, amely a harcosok közé hívja őt, nem gondolva a következményekkel, a legveszélyesebb helyre rohan, hogy a harc küzdelmében ismét visszanyerje öntudatát és teljes erejének bizonyságát.  

Jézus azt mondja magáról: „Én vagyok a juhok ajtaja” (7.v.) Ő maga az az ajtó, amely gazdag legelőkre nyílik, ahol az isteni javak szabadon felkínálkoznak (Jn 10,9); Ő az egyetlen Közvetítő, általa Isten közli magát az emberekkel, általa jutnak el az emberek az Atyához.

De az emberiség, a mindenség számára létezik egy másik fontos kapu is, akiben az Ige megtestesült: Mária. Ő a fontos kapu, akinek méhén keresztül az Ige belépett ebbe a világba és az Ige által, a megváltás által mindnyájunk Anyjává vált. A Loretói litánia azt mondja, hogy ő a Mennyország ajtaja.

Mindnyájunk személyes életében az édesanyánk az, akinek a testén keresztül belépünk az életbe, ahogy a zsoltáros olyan szépen mondja a 139. zsoltárban, akinek méhében Isten rejtve szőtte a testem. Az ő létemre mondott igenje tette lehetővé, hogy élhetek, a sok kapu közül, melyen életem folyamán áthaladok, ő életem legfontosabb kapuja.

 

    Édesanyámnak

 

Köszönöm, hogy elfogadtál,

Pedig nem tudhattad, hogy

Jó leszek-e vagy rossz,

Szép-e vagy csúnya,

Okos vagy butácska,

Egészséges vagy beteg,

Te mégis

Akartad, hogy megszülessek.

Már világra jövetelem előtt

Tápláltál és szerettél engem,

Beszéltél hozzám, amikor

 Még szám se volt, amely

 Válasz szavakat formálhatott volna.

Benned elrejtve növekedtem,

Hordoztál és óvtál engem,

Míg nem elérkezett a napja,

Hogy megszülessek.

Örültél nekem és gondoztál.

Sírni magától is tud a kisbaba,

De mosolyogni és beszélni

Az édesanyja tanítja.

Köszönöm, hogy türelmesen segítettél,

Hogy megtanuljam mindazt,

Amitől az embert embernek hívják:

Legfőképpen azt köszönöm,

Hogy megtanítottál szeretni.

Vágvölgyi Éva

 



























Május 10., Húsvét 5. vasárnapja

Jn 14,1-12: Jézus az Atyához vezető út


Fr. Kaffka: Útrakelés

Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte:

-Hová lovagolsz, uram?

- Nem tudom - mondtam -, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.

- Ismered tehát célodat? - kérdezte.

-Igen - feleltem -, hiszen mondottam: „Innen el”, ez a célom.

- Nem viszel eleséget se magaddal? - kérdezte.

- Nincs rá szükségem - feleltem-, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban. /Tandori Dezső fordítása/

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

József Attila: Reménytelenül
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem.
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból (Részlet)

Egy egész esztendeig fejemet szüntelenül azon törtem, hogyan lehetne elbújni. Jól elbújni. Elrejtőzni, akárhová, ahol nem talál meg. Kicsoda? Persze, ha akkor így tudtam volna kérdezni. Elbújni. Vasbánya tárnája, nyolcvan méter mélyen a hegyben. Sziklapince. Nem volt elég biztos. Hátha. Hátha a bomba a tárna szájába esik, beomlik, a légnyomás megöl, megfulladok, éhen veszek. Hátha. Reszkettem. Nincs biztos hely? Nem lehet elbújni. Eszelősen gyűjtöttem, főként élelmiszert, a polcok alá és a könyvek mögé cukrot és befőttet és konzerveket és darát és mézet dugdostam. Szappant, és borotvaszappant halmoztam fel. Rongyokat. Papírost. Tollat. Tintát. Pénzt. A kenyérhajat félretettem. Keveset ettem, csaknem koplaltam. Spájzot építeni és belebújni. Elrejtőzni. Hová? . . .

A sötét esztendőben minden földi javamat elvesztettem. Az összes elrejtett befőttesüvegeket és konzervet, minden cukrot és borotvaszappant és rongyot és papírost és tintát. Hiába dugtam a könyvek mögé s a polc alá, a polc és a sok könyv is elveszett. Kint voltam a havas utcán és a fájdalomtól és a félelemtől bömböltem, mint Jób és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg. De ez volt, amit aránylag hamar meg tudtam érteni. Koldus lettem. Mint Jób. Mindent elvesztettem, mondtam. Elfejtettem nevetni és gyűlöltem, aki nevetett. Seb. Mély seb. Azután, hogy darát és a kenyérhéjat gyűjtöttem, csapás. Meg akartam menteni és elveszett. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába. Mint Jób. Ha az embert békében hagyják, öt év alatt ismét házat szerez és kezdheti elölről. Befőtt és méz és borotvaszappan. A gazdag ifjúnak igazán nehéz. Sohasem tudtam volna lemondani! Mindenről lemondani. Nem például a melankóliát megtartani, a dohányt vagy a pálinkát. Vagy a konzerveket. Valamit, amibe bele lehet bújni, mint a vasbányába, valami amit lehet félteni és amiért lehet reszketni, valami, ami megvéd, valami objektív és manifeszt és a teljes odaadásban megakadályoz. Nem megtartani. Még az örömet sem Lemondani az odaadásról és lemondani a lemondásról. Mint Jób.

Elárad a kegyelem. Kegyelemnek nevezem azt, hogy aránylag könnyen és gyorsan megérttettem. Koldusnak lenni jó. Még véreztem, de már tudtam, hogy jó. A birtok világa romokban hevert. Tudtam, ha öt évig békében hagynak, nem fogok házat szerezni, hogy kezdjem elölről. Valaki a birtokot levakarta rólam. A bőröm is vele ment, de nem baj, most már igyekszem többé semmihez sem odaragadni, mint a borotvaszappanhoz tettem. Koldusnak lenni nehéz, de jó. A létezés világa a birtoklás világánál magasabb.  . . .

A birtok világában az ember nem is lehet önmaga. Csupa védelem és támadás és érdek és házőrző kutya saját kapujában és ha befőttjeit elviszik, úgy üvölt, ahogy én tettem a házam romjain a havon. Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.

Kardia ametanoétos, mondja Pál apostol. A meg nem váltott szív. A meg nem váltott szív a szappangondban él és sötét és abban a kegyelem nem is tud megnyilatkozni. . .

A Biblia képes nyelvében az ember élete és egész életvitele út. Sokféle út kínálkozik az ember számára:

Az első a hatalom útja, senki nem akar szolga lenni, ha csak egy szemétdombon is, de uralkodni szeretne mindenki. De mit mond a prédikátor? Hogy hiábavalóság és szélkergetés, úrnak és szolgának ugyanaz a sírgödör a vége.

A második az igazság útja, gondolkodók és bölcsek kutatják az igazságot. De mit mond a prédikátor? Hogy hiábavalóság és szélkergetés, bölcs és balga ugyanúgy végzi, mindkettő meghal.

A harmadik a tudás útja, kutatók és tudósok egész életüket rááldozzák a tudományra. De mit mond a prédikátor? Hogy a sok tudás csak a gondokat szaporítja, egyébként meg a tudósra és a műveletlen emberre is halál vár egy napon.

Az Ószövetség azt mondja, egy igaz út létezik csak, Isten útja az maga a Törvény. Isten útján járni azt jelenti, hogy a Törvény szerint élni:

„Értelmet adok neked és megtanítlak
az útra, amelyen járnod kell”
(Zsolt 32,8)

„Uram, vezess engem utadon, hogy igazságodban  járjak;

szívemet tedd egyszerűvé, hogy félje nevedet”. (Zsolt 86,11)

A zsoltáros egy egész zsoltárt, a 119. zsoltárt a Törvénynek szenteli és a Törvény szeretetét dicséri:

„Boldogok, akiknek útja szeplőtelen,
akik az Úr törvénye szerint járnak!”
(Zsolt 119,1)

„Bár arra irányulnának útjaim,
hogy megtartsam törvényedet!”
(Zsolt 119,5)

„Parancsolataid útjában gyönyörködöm,
jobban, mint minden gazdagságban.
Rendeleteiddel foglalkozom,
utaidon elmélkedem.”
(Zsolt 119,14-15)

„Oktass rendeleteid útjára,
hogy gondolkodjam csodáidon!”
(Zsolt 119,27)

„Oktass engem, Uram, törvényeid útjára,
hogy mindenkor csak azt kutassam!”
(Zsolt 119,33)

„Aki a Törvény szerint él, az igaz úton jár, aki nem a Törvény szerint él, annak az útja halálba visz” (Péld 14,12).

Izrael fiai azt is tudják, hogy Isten kegyelmére van szükségük ahhoz, hogy Isten útjait megismerhessék (Zsolt 25,4), sőt, hogy az embert Istennek kell elvezetnie az útjaira:

„DÁLET Utaidat, Uram, mutasd meg nekem,
és ösvényeidre taníts meg engem!”
(Zsolt 25,4)

„TÉT Édes az Úr és igazságos,
ezért útbaigazítja a vétkeseket.
JÓD Végzésével vezérli az alázatosakat,
megtanítja útjaira a szelídeket
KÁF Az Úr minden útja irgalom és igazság azok iránt,
akik szövetségét és törvényeit megtartják.”
 (Zsolt 25,8-10)

Az ószövetségi embernek látszólag egyszerű dolga volt, meg volt adva számára a Törvény, csak aszerint kellett élnie. Bár a gazdag ifjú történetéből tudjuk, hogy a mélyen hívő embert a Törvény betű szerinti teljesítése már akkor sem elégítette ki:

„Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?” (Mt 19,20)


`Én vagyok az út`

Az evilági utak, melyik hosszabb, melyik rövidebb,
De egyszer mind véget érnek.
Véget ér a törekvések útja,
Véget ér az érzelmek útja is,
Véget ér maga az élet.
Mikor szembe nézünk a mulandósággal,
Nehéz lesz a szívünk, elszomorodunk:
Minden elmúlik, minden hiába való.
A dolgok mulandóságával való szembe nézés
El is veheti, meg is adhatja életünk értelmét.
Rányithatja szemünket arra,
Hogy az evilági utak zsákutcája helyett
Más, új útra lépjünk,
Mely nem esik a múló pillanat áldozatául.


Én vagyok az út, az igazság és az élet` Jn 14,6

Szóval te vagy az út.
Mit jelent Rajtad járni?
Exit, vagyis kilépni
A látható dolgok kötelékéből,
Olyan úton járni, melyet láb nem tapint ki,
Mint a semmibe, sehová - látszólag,
Mert a cél nem evilági, nem fogható.
Légüres térben, levegőt taposva,
Haladás nincs, csak változás van.
Előre menni annyit jelent,
Mint Téged egyre jobban megismerni.
Bűnök és erények: nincs jelentőségük többé,
A Te utad nem a lelki tökéletesedés pedáns iskolája,
Hanem egyre jobban átadni magunkat
Ennek a szeretetnek, ennek a megismerésnek:
Szeretve lenni és szeretni
És ebben a szeretetben megismerni.
Ezt jelenti az `Úton` levés, Rajtad járás.
Gyönyörű!

Az Újszövetség szerint nem a Törvény, hanem Jézus az út, neki van hatalma, hogy elvezessen bennünket az Atya házába. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha bensőséges kapcsolatunk van vele. De hogyan tudunk bensőséges, személyes kapcsolatba lépni Krisztussal?

Matta el Meszkin atya azt írja, hogy: Az az ember, aki nem imádkozik, elégedettnek tűnik a saját helyzetével, azt képzeli magáról, hogy nem kell változnia, nem kell megújulnia, nem kell elindulnia az üdvösség útján. Ha nem vet számot saját helyzetével, az napról napra romlani fog. A szálak, amelyek saját testéhez és a földhöz kötik, felerősödnek, és vágyainak és vonzalmainak egyetlen forrása kizárólag saját „egója” lesz…

Amennyiben Krisztussal való kapcsolata felületes és formális marad, erőtlenné válik és képtelen lesz a legkisebb változásra vagy megújulásra. Sőt a próbák idején, szükségben, veszélyben vagy betegségben az is bekövetkezhet, hogy megtagadja Krisztust („Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Mt 26,41)…

Igen, ha az ember nem imádkozik, nem tud Krisztussal hiteles és hatékony kapcsolatban lenni, és nem tud saját magán munkálkodni, sem a változásán, sem a megújulásán. Ha buzgó tisztelete csak külső, felületes formalitás, az gyümölcstelen marad…

Krisztust nem kell az ima által lehozni magunkhoz az égből, hanem önmagunkban, lényünk mélyén fedezzük fel őt. Ő, mérhetetlen szeretetétől, végtelen irgalmától indítva és önmaga felajánlásával véghez vitte a megváltásunkat, és úgy tetszett neki, hogy a keresztség által belőlünk megszületett új emberben lakjék.  Az imában ott találjuk őt szívünk ajtajánál, és nem hagyja abba a zörgetést, amíg az ki nem nyílik (vö. Jel 3,20). Mikor válaszolunk neki, és ő bennünk lakik, rögtön kiemelkedünk a világ sötétségéből és elkezdődik feltámadásunk. A Krisztus képmására teremtett új ember csakis akkor él, növekszik, ha a hit imája és vágya által Krisztus lakik a szívében. „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17). Mert Krisztus az élet Igéje, Ige, akit az ember az ima és az evangélium eszközével őriz meg a szívében…

 Ő az örök Élet (vö. 1 Jn 5,20), az igazi ország, akit az ember az ima és a szent misztériumokkal való egyesülés segítségével a szívébe fogad…

Ő az igazi Világosság (vö. Jn 1,9), akit az ember az imában a lelkébe fogad, hogy igazsága és parancsai szerint éljen…

Krisztus magára vállalta, hogy abban az emberben, aki az ima eszköze által megszilárdítja vele az állandó és valódi bensőséges kapcsolatot, abban legyőzze és megsemmisítse az ősi kígyót, széttiporja fejét, és véget vessen kísértésének és csábításának. A Krisztussal való imaélet nélkül nincs világosság, nincs örökélet, nincs ország, nincs győzelem…

Az ima olyan hatóerő, amely egyesít a bennünk élő Krisztussal, aki minden áldás, minden igazi élet, minden igazi erő forrása… 

„Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30).

Az az ember, aki nem gyakorolja az imára való képességét, nem tudja megismerni a benne élő Krisztust, idegen marad az ő égi bölcsességétől, megfosztja magát az ő igazságától, megszentelésétől és megváltásától.

 Ima nélkül, bármennyire is igyekszünk, csak személytelen módon ismerjük őt meg, mint a világ üdvözítőjét és az emberek megváltóját, mint aki szentté teszi a szenteket és felemeli a bűnösöket. De mi magunk híján maradunk ezeknek a kegyelmeknek, mert ezeket csak akkor kaphatjuk meg, ha az ima segítségével befogadjuk Krisztus személyét az életünkbe, hogy megpihenjen szívünkben, velünk éljen, minden dolgunkban vezessen bennünket, és mindenben osztozzon velünk…

Krisztus nem tud egyesülni a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, az akaratunkkal és az érzékeinkkel, ha előbb nem egyesülünk vele a lelkünk mélyén. Tehát abszolút szükség van arra, hogy az ima által az ember belseje megnyíljon Krisztus felé. Ha ő a számára teremtett lélek mélyén tud lakni, ami az ő képmása, akkor uralkodni fog benne, segíti az eligazodásban, irányítja a gondolatokat, az érzéseket, az akaratot és az érzékeket.

Az olyan lélekben, amelyik az imában Krisztusra hagyatkozik, abban ott marad (vö Jn 14,23), létének és törekvéseinek középpontja lesz. Akkor az ember nem talál többé nyugalmat Krisztuson kívül, mint ahogy a hasonló is csak a hozzá hasonlóban talál valódi megnyugvásra. És miután a lélek halhatatlanságra van teremtve, azt Krisztusban találja meg. Amikor egyesül vele, az a boldogság tetőpontja, mert létét az igazi léttel és halhatatlansággal hangolja össze.

Az Ószövetség szerint élni azt jelenti, hogy a Törvény iránti engedelmesség szerint élni. A választott nép számára Isten útját a kőbe vésett mózesi törvény jelentette. A kőtábla a Törvény állandóságát, szilárdságát és maradandóságát jelképezte. A kő, a szikla a Bibliában az állandóság, a szilárdság, a megingathatatlanság, a biztonság jelképe (vö. Mt 7,24 kk.; Lk 6,47 kk.); Ábrahám a kőszikla, amelyből „kivágtak benneteket” (Iz 51,1); Isten a kőszikla (2Sám 22,32; Zsolt 18,32; Iz 44,8; Hab 1,12). Ebből következően Jahve Izrael kősziklája (2Sám 23,3; Iz 30,29), az örökké megmaradó kőszikla (26,4). Így érthető, hogy Izrael fiai kősziklájuknak, ill. üdvösségük sziklájának nevezték Jahvét (MTörv 32,30; 2Sám 22,3; Zsolt 18,3.47; 28,1; 62,3.7; 73,26; 78,35; 89,27; 92,16; 95,1; 144,1) v. egy magánhangzót hozzátéve ’segítségük’-nek, ’oltalmuk’-nak, ’váruk’-nak, ’menedékük’-nek v. hasonlónak (2Sám 22,2 kk. 47; Zsolt 31,4; 62,8; 71,3; 94,22 stb.).

A kő, a szikla az állandóság és merev változatlanság jelképe. A Törvény merevségével szemben Jézus és az ősegyház egy új képpel azonosítja magát:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

„Nem jártunk-e ugyanazon lélek szerint? S nem ugyanazon az úton?”  ( 2 Kor 12,18)

„Ezt az utat pedig halálra üldöztem, megkötöztem és őrizetbe adtam férfiakat és nőket” (Csel 22,4).

„De Félix elhalasztotta ügyüket, mert jól ismerte ezt az utat, s azt mondta: `Majd ha Líziász ezredes lejön, meghallgatlak benneteket.` A századosnak pedig megparancsolta, hogy tartsa őt őrizetben, hagyja nyugton, és ne akadályozzon meg senkit sem övéi közül, hogy a szolgálatára legyen” (Csel 24,22-23).

„Ezen felül egy mindennél kiválóbb utat mutatok nektek” ( 2 Kor 12,31).

„Mivel tehát bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe: ő új és élő utat nyitott meg számunkra a függönyön, azaz a saját testén keresztül” (Zsid 10,19).

Az új tan hirdetői nem tannak hanem útnak nevezik a krisztusi tanítást. A kősziklával szemben az út változást, haladást jelent, elindulni, menni, haladni Jézus Krisztust követve Isten felé. Krisztusban hinni nem megérkezést, hanem elindulást jelent, folyamatos átalakulást, hogy egyre jobban bennünk éljen.

Ábrahám Isten felszólítására indult útnak (Ter 12,1-5). Élete nem is szól másról, mint menés – rövid ott tartózkodás – továbbindulás. Roppant kaland kezdődött meg ezzel, amelynek során a nagy kérdés az, hogy felismerjük és kövessük Isten útjait. A héber „kivonul” szó alkalmazását a kivonulás történetében látjuk viszont. Az Egyiptomból való kivonulásban a nép otthagy egy régi egzisztenciát és talál – egy megígért – újat. Az Úr a szolgaságból a szabadság útjára vezette népét. Hogy bennünket is nagyon elkísér a hétköznapjainkban ez az úton levés és mozgásban levés érzése, arra a beszédfordulatainkból tudunk következtetni. Ahogy gyakran mondjuk: „ez megy (nem megy, jól megy, rosszul megy, idegeire megy, kárba megy, stb.)”. Ábrahám és a kivonulás történetében az Istennel levés Istennel járásnak bizonyul, azzal az Istennel, aki mind kiváltója az útra kelésnek, mind útitársa az úton levőnek. Az ember, aki meghallja Isten szavát és meg is teszi azt, miközben az ember átadja magát Istennek, megtapasztalja az életteremtő Istent.

Az Ószövetség különbséget tesz a bűnösök útja, ami a halálba visz, és az Isten útján járók között, ami az életre visz. Isten útját a Törvény mutatja meg az ószövetségi nép számára. A fogságból való visszatérés után a próféták által megjövendölt messiási kor egy új kivonulás, amely nem az ígéret földjére, hanem Isten nyugalmába visz (Zsid 4,8). Jézus az új Mózes (Zsid 3,5; 12,2). Jézus követői rátaláltak az igaz útra, amely mindaddig még nem nyilvánult meg (Zsid 9,8), de az az út immár nem törvény, hanem egy személy, Jézus Krisztus (Jn 14,6). Zsidók és pogányok benne járulhatnak egyazon Lélek által az Atyához (Ef 2,18).

Krisztus maga az Igazság: nem annyiban, amennyiben Isten, hanem azért, mert mint testté lett Ige magában hordja a kinyilatkoztatás teljességét, és megismerteti velünk az Atyát (Jn 1,18). Jézus úgy magyarázza meg ennek a címének az értelmét, hogy két másik közé szövi: ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ő az út, amely az Atyához vezet, pontosan azért, mert ő az ember Jézus, mint igazság, sajátmagában közvetíti nekünk az Atya kinyilatkoztatását, és így közli velünk az isteni életet. Ez a cím közvetve Krisztus isteni személyét is kinyilvánítja: ha az emberek között egyedül Jézus lehet számunkra az Igazság, ez azért van, mert, ugyanakkor ő az isteni Szó, „az Ige, az Atya keblén” (Jn 1,18), az egyetlen Fiú.

Isten élő, Isten az örök életre hív bennünket. Az élet, amelyet az ember törhetetlen reménnyel keres, olyan szent ajándék, amelyben Isten feltárja misztériumát és nagylelkűségét. Az ószövetségi nép számára a Törvény az élet útja, aki teljesíti a törvényeket, életet talál általuk (Lev 23,26). Az élet forrása maga Isten (Jer 2,13; 17,13; Zsolt 36,10). Jézus Krisztus, mint örök Ige öröktől fogva birtokolta az életet (Jn 1,4). Miután megtestesült, ő „az élet Igéje (1 Jn 1,1), saját tulajdonaként rendelkezik az élettel (Jn 5,26) és bőségesen adja azt (Jn 10,10) mindazoknak, akiket neki adott az Atya (Jn 17,2). Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), a „feltámadás és az élet” (Jn 11,25). „Mindaz, aki él és hisz benne, nem hal meg soha ” (Jn 11,25k).

Vágvölgyi Éva

 







































Május 17., Húsvét 6. vasárnapja

Jn 14,15-21: A Szentlélek küldésének ígérete


A szöveget a Jézus iránti szeretet fogja keretbe:

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat” (15.v.).

 Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem” (21.v.).

A közbeeső versekben kifejti az ígéreteket, ennek a szeretetnek a jutalmát, illetve a szeretet hiányának következményeit:

17. vers: A világ nem látja,

                          nem ismeri a Szentlelket

                          nem kapja meg

18. vers: A világ nem lát többé engem

 

17. vers: ti megismeritek

                 nálatok marad a Szentlelket

                 bennetek lesz

18. vers: ti láttok  engem  

A szöveg esszenciáját, összefoglalását a 21b. vers adja: „Aki pedig szeret engem, azt Atyám­ is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki”.

A Szentlélek eljövetelének feltétele bennünk a Jézus iránti szeretet. Amiről Jézus azt mondja nem érzelem, még csak nem is nevének hirdetése, sőt még csak nem is a nevében való csodatétel:

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: `Uram, Uram!', megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: `Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?' Akkor majd kijelentem nekik: `Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!” (Mt 6,21-23).

Mit jelent hát Jézust szeretni? Jézus azt mondja, hogy őt szeretni annyi, mint megtartani a parancsait. Amikor parancsokról teljesítéséről hallunk, akkor szabálykövető magatartásra gondolunk. Mint ahogy a közlekedési szabályok pontosan előírják, hogyan kell közlekednünk, amiket aztán vagy betartunk, vagy megszegjük őket. És valóban, Jézus tanításában is vannak piros lámpák pl. a hegyi beszédben, mint ahogy ott voltak a mózesi törvények a választott nép számára, csak amiket Jézus a hegyi beszédben mond, azok kicsit szigorúbbak. Kitér a vallási élet különböző területére, mint az ima, a böjt és az alamizsna, a házasságra, külön figyelmet szentelve a nők helyzetére, a birtoklásra és a gazdagságra, az erőszakra és az ellenséggel kapcsolatos viselkedésre (ld. Mt 5,21-6,24), nagyon magas mércét állítva az őt követők számára.

Önmagában azonban a parancsok teljesítését, a szabálykövető magatartást Jézus szolgai magatartásnak nevezi:

„Amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: `Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10)

Egyébként is, Jézus útmutatásai az élet számos területére nem térnek ki. A farizeusok ezzel szemben az élet szinte minden mozzanatát igyekeztek beszabályozni. Ez az akkurátus szabályrendszer aztán elérte, hogy egyszerűen teljesíthetetlenné vált, mert szembe ment az élettel. A jézusi parancsokban mutatkozó hiányok szabad teret nyitnak a tanítvány egyéni kreativitásának és felelősségének. A parancsokban mutatkozó hiányok azonban egyébként is csak látszólagosak. A búcsúbeszédben adott szeretet-parancs az élet minden területét lefedi, és minden mozzanatára vonatkozik:

 „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,12-17)

Jézust szeretni annyit jelent, mint ismerni és hagyni, hogy igéi és tanítása belénk ivódjanak, igéihez és tanításához igazítsuk az életünket. Amikor Jézus a szeretet nagy játékába hív bennünket, hogy a barátaivá váljunk, akkor olyan, mintha egy nagy közös labdajátékba hívna bennünket. Persze a különböző labdajátékoknak is megvannak a maguk szabályai, a focistáknak pl. nem szabad kézzel megfogni, ők csak rúghatják a labdát, míg a kézilabdában meg pont fordítva van. De aztán már, amikor két csapat játszik egymással, arra nincs szabály, hogy ott a pályán hogy találja el valaki a labdát, hogy tudja kicselezni a kapust és tud gólt rúgni vagy dobni. A hogyant ott és abban a pillanatban kell megtalálnia a játékosnak. Ugyanígy vagyunk a szeretettel is. Vannak előre meghatározott szabályok a szeretetben is. De hogy az adott helyzetben konkrétan mit kell tennem, azt nekem kell megtalálnom, arra nincs szabály. Néha a szeretet azt diktálja, hogy beszéljünk, máskor meg azt, hogy hallgassunk, néha azt diktálja, hogy elmenjünk, máskor azt, hogy ott maradjunk, stb-stb. Csak egy a fontos, hogy pillanatról pillanatra megéljük az Isten és az egymás iránti szeretetet. Soha nincs semmi előre meghatározva, eldöntve, nincsenek sztereotípiák, szabadnak kell lennünk minden előítélettől, minden élethelyzet új választ vár tőlünk.

Az evangélium szerint való élet, amikor tettekre váltjuk, éljük az Igét, megtisztít bennünket. Nem szükséges külön erénygyakorlatokat végezni, elég az ő tanítása:

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek” (Jn 15,3).

Ebbe az Ige által megtisztított szívbe vesz lakást a Vigasztaló, akit Jézus megígért azoknak, akik őt szeretik, olyan mértékben, amilyen mértékben tiszta. Egész életünk soha be nem fejeződő programja az ezen való munkálkodás.

Ezzel kapcsolatban ezt találjuk Meszkin atyánál:

Mindenekelőtt fáradhatatlan szívvel és hittel, és a Lélek erejéből kérnünk kell Istent, hogy adományozza nekünk, hogy megtaláljuk szívünkben az ő gazdagságát, Krisztust, az igazi kincset. Először saját magunk számára kell megtalálnunk az üdvösséget és az örök életet, vagyis az Urat. És amilyen mértékben bennünk él, olyan mértékben válik lehetségessé, hogy mások hasznára tudunk majd lenni belső kincsünkből, Krisztusból merítve jó, lélekkel teli szavakkal beszélni a mennyei misztériumokról.  Úgy tetszett az Atya jóságából, hogy valóban ott lakjék minden ember szívében, aki hisz, és aki azt kéri tőle. „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,21.23).

Úgy akarta az Atya leírhatatlan jósága, úgy tetszett Krisztus szeretetének, hogy ott legyen minden gondolatunkban, ahogy a Lélek elmondhatatlan jósága ígérte.

Dicsőség a Szentháromság felfoghatatlan könyörületességének.

Akik méltóvá váltak, hogy Isten fiaivá legyenek és újjászülessenek a magasságból a Szentlélek által, akik Krisztust hordozzák magukban, aki megvilágosítja őket és megnyugvást ad nekik, azokat a Lélek számos és eltérő módon, láthatatlanul vezeti szívükben, lelkük nyugalomba kerül, és a kegyelem mozgatja őket. (Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában, idézet Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales c. írásából)

Jézus és az Atya annak nyilatkoztatja ki magát, aki szereti őket. Jézust szeretni annyit jelent, mint megtartani a parancsait. A szentekről tudjuk, hogy újra meg újra találkoznak Jézussal. De ennek feltétele az, hogy Jézus parancsai szerint élnek. Szent Bishojról, a negyedik századi sivatagi atyák egyikéről őrizte meg a hagyomány, hogy szeretetével, egyszerűségével, kedvességével, és szigorú önmegtagadó életével kiérdemelte, hogy Jézus többször is megjelent neki. Amikor szerzetestársai tudomást szereztek Bishoj látomásairól, unszolni kezdték, hogy ha újból megjelenik neki az Úr, vezesse őket hozzá. Pár nap múlva Jézus tudtára adta Szent Bishojnak, hol fog neki legközelebb megjelenni. Szent Bishoj elmondta a szerzeteseknek, hogy menjenek a sivatagba egy bizonyos helyre, mert ott fog várni rájuk az Úr. A szerzetesek nagy sietve, egymással versengve rohantak a megbeszélt helyre. Útközben találkoztak egy gyönge és beteg öregemberrel, aki arra kérte a szerzeteseket, hogy vigyék magukkal. De a szerzetesek így szóltak: "Hagyj most minket, nem érünk rá veled foglalkozni, hiszen Jézussal kell találkoznunk!" - azzal tovább siettek. Szent Bishoj szerzetestársai után haladt. Amikor meglátta az öregembert, megsajnálta, a hátára vette és vele együtt haladt tovább a célja felé. Ahogy Szent Bishoj közeledett ahhoz a helyhez, ahol a többi szerzetes várta Jézust, az öregember egyre könnyebb lett, és mire odaért, hirtelen eltűnt. "Hol van Jézus?" - kérdezték Szent Bishojtól a szerzetesek. "Ő volt az az öregember, aki az út szélén segítséget kért tőletek" - válaszolta Szent Bishoj. "De ti a nagy sietségben, hogy találkozzatok Jézussal, elfelejtettétek, hogy keresztények vagytok."

Az Ószövetségben az „Isten Lelke” kifejezés (héberül ruah, görögül pneuma) Isten hatóerejét jelöli. Az Újszövetségben a Szentlélektől fogant Mária, aztán a keresztségkor nyilatkozott meg a Lélek jelenléte Jézusban, s ettől kezdve Jézus a Lélek erejében cselekszik nyilvános működése idején. János evangelista ebben a szentírási részben a „másik Vigasztalónak” (görögül Paraklétosznak) nevezi (Jn 14,16.26) a Szentlelket, akit az Atya küld, aki különbözik az Atyától és a Fiútól:  Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek majd, mert kezdettől fogva velem vagytok” (Jn 15,26-27) „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek” (Jn 16,13-15).

A „paraklétosz” a jánosi irodalom jellemző kifejezése, vigasztalót, szószólót jelent, az 1 Jn 2,1-ben magára Jézusra vonatkozik: „Van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz”. A Paraklétosz Jézus mennybemenetele után az „Igazság Lelkeként” megdicsőíti Jézust azzal, hogy feleleveníti Jézus tanítását (ld. Jn 16,13-15) a tanítványokban, az Egyházban.

Vágvölgyi Éva







































Május 24., Urunk mennybementetele

Mt 28,16-20: Jézus fölmegy a mennybe


Krisztus testének az eszkatológikus Isten országába való bemenetele a mi megdicsőülésünk és ezzel örök üdvösségünk „első termés”-e ugyanakkor a foglaló, sőt az előidéző ok is; a csírája az új, a Krisztus áldozatával fizikai valóságában megújult világnak. Jézus megdicsőült teste ennek a megújult világnak a kezdete, az őssejtje, ugyanakkor a keresztények és ezzel az egész világegyetem újjászületésének mintája és a létrehozó oka is. Nem elég, hogy Krisztus teste dicsőségesen feltámadt a sírból. Az is elengedhetetlen, hogy bemenjen abba az isteni világba, amelybe bennünket, mindnyájunkat bevezet, és ez az isteni világ volt mindig (emberi képzelőerőnk számára szükségszerűen) a mennyek országa, az ég a föld fölött. Ez a dicsőségbe bemenetel természetfölötti tény, és mint ilyen kívül esik érzékeinken, ezért az ÚSz tanúinak (valójában még Lukácsot is ide értve) le kell mondaniuk pontos leírásáról. Mégis tényleges, „történeti” eseménnyel állunk szemben, amely egy konkrét időpontot tételez fel. Kézenfekvő, hogy ez az időpont csak a feltámadás időpontja lehet. Mihelyt Jézus teste a Lélek erejéből előjött a sírból, már a dicsőség eszkatológikus világához tartozott, és teljesen jogos volt, hogy be is menjen ebbe a dicsőségbe.

Ahogy Isten a teremtés művébe belevonta a teremtményeket és legfőképpen az embert, úgy az új teremtésbe is belevonja, hogy társaiként, „Alter Cristusokként” megvalósítói legyenek Isten országának. A megtestesülésben elkezdődött és az egyház életében tovább épül Isten országa itt a földön. Aki Jézus tanítványaként bekapcsolódik ebbe a műbe, annak örök élete lesz, üdvözül, aki nem kapcsolódik be annak a földi lét végével befejeződik az élete, örök halál vár rá. Ahogy a Fiú azért testesült meg, hogy üdvözítse a világot: „Nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot”. (Jn 12,47b) - úgy az egyház is Jézusnak ezt az üdvözítő művét folytatja:„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (15b). Hogy valóban az ő művének folytatói, Isten jelekkel kíséri működésüket, jelekkel igazolja őket. Máté evangelista nem csak azt mondja, hogy Jézus művét folytatják, hanem Jézussal együtt működve folytatják Isten országának építését: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (20.v.). A bennük működő Lélek pecsétje hitelesíti őket: „Megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét” (Ef 1,13) „Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s foglalóként a Lelket adta szívünkbe” (2 Kor 1,21-22).

„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).

Mondja a János prológus. Ha valóban ennyi lett volna, hogy aztán Jézus azt mondta volna a tanítványoknak, hogy csak így tovább fiúk és visszamegy az Atyához, bizony elég rosszul állt volna a szénájuk, és persze velük együtt a miénk is. De ő, ahogy megígérte a búcsúbeszédben:

„Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18).

Vagy itt, a mennybemenetelkor:

„Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28, 20).

A világ nem látja őt többé, csak azok számára van jelen, akik szeretik őt, de azok számára jelen van. Mert hogyan is hagyhatná magukra azokat, akiket szeret. Elmegy, mennybe megy, de csak azért, hogy még teljesebb, még szorosabb legyen a velük való együttlét, bennük, bennünk akar tovább élni.

A tanítványok újra meg újra ugyanabba a helyzetbe kerülnek: Jézus közöl valamit velük, és akik az eszükkel próbálják megérteni a szavait, csődöt mondanak. Nem értik őt, tehát nem is tudnak hinni, tele vannak kérdésekkel és kételkedéssel. Jézus épp elhagyni készül őket, de a mennybemenetele előtt megígéri: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (20.v.). De hát közben meg eltávozik közülük, fölmegy a mennybe az Atyához, hogy marad akkor velük? Ha az eszünkre hallgatunk, mi is azt mondjuk a kételkedő tanítványokkal együtt, hogy ez lehetetlen, vagy elmegy, vagy itt marad. Nem lehet egyszerre el is menni és maradni is. Nem az a baj, ha nem értjük, hanem hogy azt mondjuk, hogy ez lehetetlen. Gondoljunk csak vissza Máriára. Ő sem értette az angyal szavait, de nem azt mondta, hogy ez lehetetlen, nem születhet gyermekem, hiszen „férfit nem ismerek”, vagyis nincs testi kapcsolatom férfival, hanem azt kérdezte „Miképpen lesz ez?” (Lk 1,34) Mi, hogyha az eszünkkel nem tudunk felfogni valamit, azt mondjuk, hogy ez lehetetlen és hitetlenkedünk. De ha az értelmet sikerül hátrább tolni és a hit kerül előtérbe, akkor nem azt mondjuk, hogy lehetetlen, hanem hogy vajon miképpen lehetséges és kíváncsian várjuk a dolog beteljesedését, mert a hit át tudja lépni a valóság korlátait. „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Mk 9,24) Az igazság az, hogy ha Jézus szavait pontosítjuk, akkor azt mondjuk, hogy velük marad és bennük marad a Szentlélek által: „Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem” (Jn 16,7.22-23).

Az Ószövetség gyönyörű képekben úgy beszél a választott népről, nem csak, mint Isten barátjáról, hanem mint Isten jegyeséről. A Második Törvénykönyv azt is megmondja, hogy ez hogyan valósul meg a gyakorlatban, a mindennapi életben:

„Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Legyenek a szívedben ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked! Beszéld el ezeket fiaidnak! Elmélkedj róluk, ha a házadban ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel és ha felkelsz! Kösd őket jelként a kezedre, függeszd azokat a szemeid közé, írd rá őket házad ajtófélfáira és kapuira!” (MTörv 6,4-9)

„Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. Nincs az égben, hogy azt mondhatnád: `Ki szállhatna fel közülünk az égbe, ki hozhatná le azt nekünk, hogy hallhassuk és tetteinkkel követhessük?' Nincs a tengeren túl sem, hogy kifogásul azt mondhatnád: `Ki kelhetne át közülünk a tengeren, ki hozhatná el azt nekünk, hogy hallhassuk és megtehessük, amit Isten parancsol?' Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet” (MTörv 30,11-14).

Nekünk sincs más utunk, hogy Jézus barátaivá váljunk, csak ha „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17,28).

Ha az evangéliumi igék egész nap ott vannak a szemünk előtt, ha nem is úgy, mint ahogy az első parancs szól Izraelnek:

„Kösd őket jelként a kezedre, függeszd azokat a szemeid közé, írd rá őket házad ajtófélfáira és kapuira!”

Hanem valahogy olyan módon, ahogy a későbbiekben beszél róla a MTörv.:

„Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.”

Mennybemenetel Jézus diadalmas felemelkedése, visszatérése az Atyához.

„Mindeneket magamhoz vonzok” – műve ezzel a történéssel beteljesül, nem csak utat mutat az Atyához, hanem benne már ott is vagyunk az Atyánál.

„Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17,28).

Visszatérése nem azt jelenti, hogy magunkra hagyott bennünket. Bár a testi szemünkkel, az érzékszerveinkkel nem láthatjuk, nem tapasztalhatjuk többé, a hit szemével, a szívünkkel annál inkább.

Jézussal élni azt jelenti, hogy az egész napomat, minden pillanatomat vele töltöm. Őt lássam a másik emberben, akivel találkozom, vele találkozzam a napom minden eseményében, az örömeinkben és a fájdalmainkban egyaránt. Jézusban élni azt jelenti, hogy az Atyában élni.

Jézus a barátunk, vele tölthetjük az egész napunkat. És minél több időt töltünk vele, az ő jelenlétében, annál hasonlóbbakká leszünk hozzá, ahogy a közmondás mondja: Madarat tolláról, embert barátjáról. Az ő szemével nézünk, az ő gondolatait gondoljuk, az ő szavait mondjuk, az ő cselekedeteit cselekedjük. Ebben nagy segítségünkre van a Szentírás.

A testet öltött Ige a Szentírásban a Szóvá lett Isten, a Szó-ban inkarnálódott Isten.

Az inkarnálódás megnyilvánulás, kinyilvánulás, de egyben rejtőzködés is, hiszen a test eltakarja, elfödi.

A Szó ugyanúgy mint a test, hordozza, de egyben el is rejti az isteni valóságot.

A Szóhoz értéssel közeledünk, értelmezzük, magyarázzuk. Csak a felszínt érintjük.

A Lélek világosságában, működése által, segítségével közelebb jutunk hozzá. Ez a szív értése, ami nem a betűt, hanem a betű lelkét érti.

Amikor elkezdem megélni a Szót, ami kezd átváltoztatni engem, az visz egészen közel, szinte érinthető közelségbe Istenhez.

Az ész, az értés megtalálja Szót, a lélek, a szív a Szó valódi jelentését, az élet a Szó valóságát.

Az ész csak a felszínt érinti, a szív behatol, de csakis az élet jut el az isteni valósághoz.

Jézus az életté lett Szó.

Az életté váltott Szóban testesül meg ma is bennünk.

Így épül fel bennünk napról napra, tégláról téglára az Isten városa. És megvalósul az ő ígérete:

„Ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32).

Vágvölgyi Éva