Vasárnapi gondolatok









































Május 5., Húsvét 3. vasárnapja

n 21,1-19: A Feltámadott megjelenik a Galileai tónál

Jézus sorra megszólította azokat, akiket kiválasztott, és azok ott hagyták hálóikat, a vámosok hivatalát és minden mást és követték őt. Egy valakiről tudunk csak, akit arra se méltattak, hogy a nevét megőrizzék, aki bár Jézus hívta, mégsem követte, akit gazdag ifjúként emleget az evangélium. Bár élt benne a vágy egy tökéletesebb élet után, de amikor választás elé került, a régi élete fontosabb volt számára, nem tudott lemondani róla. De a tizenkettő elhagyta régi életét és követte Jézust:

„`Bizony, mondom nektek: a gazdag ember nehezen tud bemenni a mennyek országába. S újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.` Ennek hallatára a tanítványok nagyon elcsodálkoztak és megkérdezték: `Akkor hát ki üdvözülhet?` Jézus rájuk tekintett és így szólt: `Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges`.

Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: »Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged” (Mt 19,23-27).

Jézus nyilvános működése során vele voltak:

 „Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek” (Mk 3,14).

Részesei voltak csodáinak, hallgatták tanítását, sőt maguk is részt vettek az örömhír meghirdetésében:

„Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket igét hirdetni. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket” (Mk 3,14-15).

Jézus a búcsúbeszédében így imádkozott az Atyához:

„Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük” (Jn 17,6-8. 25-26).

Amíg Jézus köztük volt, viszonylag egyszerű dolguk volt a tanítványoknak, ő volt a Mester, ő volt a jó Pásztor, akit követtek. De Jézus kereszthalála és feltámadása után bekövetkezett az, amit Jézus az első csodálatos halfogás alkalmával ígért Péternek:

„Ezentúl már emberek halásza leszel” (Lk 5,10).

A második csodálatos halfogás után a feltámadt Jézus háromszoros felszólítása nem csak Péternek szólt, hanem mindannyiuknak:

„Legeltesd bárányaimat!” (15.v.)

„Legeltesd juhaimat!” (16.v.)

„Legeltesd juhaimat!” (17.v.)

Most már ők maguk léptek Jézus helyére, nekik kellett megállni a helyüket tanítóként, pásztorként. Jézus nem rejtette véka alá milyen út vár rájuk:

„Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a háza népét?” (Mt 10,24-25)

 „Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” ( 20,25-28)

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.  béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért.” (Jn 10,11-14)

Ahogy Jézus jó pásztorként életét adta szeretetből, a tanítványoknak sincs más útja, mint a legvégsőkig elmenni a szeretetben, akkor válnak a Mester valódi követőivé.

„Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.« Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent” (18-19.v.).

Ezért előzi meg a felszólítást a szeretetvallomás háromszoros megerősítése:

„Uram, te tudod, hogy szeretlek!” (15.v.)

„Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” (16.v.)

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” (17.v.)

De vajon a szeretet hősies fokon való gyakorlását csak a pásztoroktól kívánja meg Jézus? Nem, a hősies szeretet parancsa mindnyájunkra vonatkozik:

„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).

Jézus nem hagy kétségeket bennünk afelől, hogy vajon mit is jelent ez a szeretet:

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt” (Lk 9,23-24).

Minden tettünk előtt ott áll előttünk a kérdés, nem lehet kibújni alóla: Önmagamat választom-e vagy a szeretetet?

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,12-17)

Vágvölgyi Éva

 



























Május 12., Húsvét 4. vasárnapja

Jn 10,27-30: Jézus megőrzi juhait


Jézus két helyen beszél a juhokról és bárányokról. Szavai nyomán kétféle juhot-bárányt ismerünk meg. Az egyik hallgat az ő szavára és követi őt. Ezek soha nem válnak ragadozók martalékául, mert ő, a Jó Pásztor megőrzi őket. Ezeket üdvösségre, örök életre vezeti. Ezeknek nem kell semmitől sem tartani: „Az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Vagy ahogy Szt. Pál mondja: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).

A másik típus, amelyik nem hallgat rá, a saját feje után megy, ezzel mindenféle veszélynek kiszolgáltatva magát bajba sodródik. Ezek az elveszett bárányok. S bár ezek nem hallgattak rá, nem követték szavát és saját hibájukból bajba kerültek, mégsem hagyja őket magukra, keresésükre indul és visszaviszi őket a nyájhoz, megmenti őket a ragadozók fogától. Jézus minden elveszett bárányt megkeres, minden elveszett bárányt megment, ha a bárány hagyja magát.

Te ki vagy, szelíd, szarv nélküli, védtelen juhocska, akit csak a pásztor véd meg, vagy harcias, öklelő kos, akit az utolsó ítéletkor a másik oldalra állítanak?

Te melyik juhocska vagy, aki hallgat a Jó Pásztor szavára és követi Jézust, vagy a maga feje után megy és elkóborol?

Ha elkóboroltál hagyod magad megtalálni és visszavinni?

A negyedik evangéliumban a Szentírás többi helyén elszórt utalások nagyszerű képpé állnak össze, amely megfesti az egyetlen pásztor botja alatt élő Egyházat (Jn 10). Van azonban Jánosnál egy sajátos árnyalat: nem annyira a nyáj királyáról, uráról, mint inkább az Atya szeretetét övéinek kinyilatkoztató Isten Fiáról van szó. Jézus beszédei átveszik a korábbi vonásokat és elmélyítik azokat. Mint például Ezekielnél (Ez 34,17) ítéletről van szó (Jn 9,39). Izrael hasonló a sanyargatott (Ez 34,3), a „tolvajoknak és rablóknak” kiszolgáltatott (Jn 10,1.10), szétszóródott juhokhoz (Ez 34,5.12; Jn 10,12). Jézus Jahvéhoz hasonlóan „kiszabadítja” és „dús legelőkre vezeti” őket (Ez 34,10-14; Jn 10,9); akkor majd ismerni fogják az Urat (Ez 34, 15.30; Jn 10,15), aki megmenti őket (Ez 34,22; Jn 10,9). A próféták által hirdetett „egyetlen pásztor” (Ez 34,23) „én vagyok” - mondja Jézus (Jn 10,11). Az összegyűjtött nyáj mindörökre együtt marad, mert a mindenható Atya szeretete tartja fenn és biztosítja számára az örök életet (Jn 10,27-30).

Jézus életének legmélyebb tartalma saját maga, és amit saját magáról egyre világosabban kinyilatkoztat. Jézus magát igazi embernek tartja, aki imádja Istent, aki aláveti magát Isten felfoghatatlan akaratának, aki ki van téve mindennek, amit az ember sorsa magával hozhat. De tudja magáról és mondja, hogy ő az Atya valóságos Fia, hogy olyan viszonyban van az Atyával, mely abszolút egyedisége folytán minden más embertől megkülönbözteti őt, és csak őt illeti meg. Tudja, hogy ő az, akin minden ember örök sorsa eldől, mert végső soron minden tett őérte vagy őellene van. Bűnbocsátó hatalmat tulajdonít magának, olyan hatalmat, amelyet Isten előjogának tekintenek. Ennek alapján joggal tartják Jézust az isteni törvényhozás Urának, az Egyház Urának és fejének, a világtörténelem bírájának , az angyalok Urának, az egyetlen Fiúnak, aki egyedül ismeri az Atyát, és akinek tulajdon lénye az Atya kizárólagos titka.

Vágvölgyi Éva

 







































Május 19., Húsvét 5. vasárnapja

Jn 13,31-35: Az új parancs


1973-ban jártam először Rómában, akkor ismertem meg a focolare mozgalmat. Két héten keresztül mindennap találkoztunk pár órára két fokolarinával, akik beszélgettek velünk. Nem csak a mozgalomról, hanem olyasmiket mondtak, hogy az a legfontosabb, hogy Istent tegyük első helyre az életünk, stb. Mi az eszünkkel értettük, de a szívünkkel nem. Valódi ismeretet róluk nem ezek a beszélgetések jelentettek, hanem amikor egy hétre felmentünk Loppianoba, a mozgalom városkájába és együtt éltünk velük. Egyrészt megtapasztaltuk, hogy ők is ugyanolyan gyenge, alkalmasint hibákat elkövető emberek, mint mi, láttuk, hogy sokuknál képzettebbek vagyunk a teológiában, ugyanakkor szembesültünk azzal, hogy valamit tudnak, amit mi, ha megfeszülünk, akkor se. Chiara Lubich azt mondta az általa alapított közösségnek, a fokolariniknek, hogy a szerzeteseknek van szerzetesi ruhájuk, rendházban élnek, a fokolarinik a világban élnek, az ő egyenruhájuk a szeretet legyen. Az különböztesse meg őket másoktól, hogy nagyon szeretnek, egészen a bűn határáig. Ez az élmény akkora benyomást tett ránk, hogy átfordította az életünket. Elhatároztuk, hogy hazajőve mi is elkezdünk hasonló módon élni, amit meg is tettünk, gyönyörű tapasztalatot szerezve a szeretetközösségről. Ahogy a jeruzsálemi őskeresztényekről olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben, mindenünk közös volt, együtt imádkoztunk, stb-stb. A rendszerváltás előtt még nem lehetett szabadon nyugatra utazni, csak három évenként egyszer. Így a későbbiekben fokolarinák jöttek hozzánk látogatóba, így tartották velünk a kapcsolatot, tanácsokkal, könyvekkel segítettek bennünket, hogy egyre jobban elmélyüljünk a lelkiségben. De a meghatározó élményt, ami elindított bennünket azon az úton, azt  a velük töltött közös élet jelentette.

Jézus maga volt a jel a világban. Az ő műve a keresztények közösségében folytatódott, ők voltak, az ő szeretetközösségük volt a jel a világban. Mint ahogy a társadalom legkisebb sejtje, a család szeretetközössége is jel a világban. Ahogy Jézus is csak a kiválasztott tizenkettővel volt közösségben, csak velük osztotta meg életét, velük volt szeretetközösségben, ugyanúgy mi sem lehetünk mindenkivel szeretetközösségben, csak egy szűkebb körrel, a családunkkal, keresztény testvéreinkkel vagyunk szeretetközösségben. Akkor vagyunk jel a világ számára, ha ez megvalósul közöttünk. Ma bennünk ez összezavarodott és úgy éljük meg, mintha mindenkit egyformán, ugyanolyan módon kellene szeretnünk, mintha mindenki ebbe a szeretetközösségbe tartozna. Pedig Jézus nem azt hagyta a tanítványokra, hogy mindenkit úgy szeressetek, ahogy én szerettelek titeket, hanem azt mondta: „Szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt. (34-35)

A búcsúzó Jézus nem a Törvény betartását, nem tanítása tisztaságának megőrzését, pontos követését, hanem valami egészen mást köt a tanítványok lelkére: „Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. Ezt a parancsot, végrendeletet adja Jézus a tanítványoknak. Meglepő végrendelet egy rabbitól és egyben rá is mutat, hogy mit tartott Jézus igazán fontosnak: szavainak, tanításának betű szerinti megőrzését, vagy valami egészen mást.

 „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4), mondja a János evangélium. Szóval nem Jézus szavai, nem Jézus csodái, hanem az élete volt az emberek világossága. Nem tanítást, tant adott tanítványainak, hanem az életének részesévé tette őket. Persze tanította is őket, csodákat is tett, de a legfontosabb mégis a megtestesült Ige életében való részesedés. Az Ige azért testesült meg, hogy megmutassa az embereknek Isten szeretetét. Isten maga a szeretet. A megtestesült Ige, a megtestesült szeretet. A Jézus életében való részesedés a szeretetben való részesedés. A tanítványok a Jézussal való együttlét során szeretetének fürdőjében részesedtek nap, mint nap, átitatódtak szeretetével. Amikor Jézus azt mondja nekik, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, nem valami hallatlan dolgot jelent ez az új parancs, hanem olyasmit parancsolt számukra, amit nagyon jól ismertek. Miért mondja akkor Jézus újnak? Mert kiegészíti a főparancsot, ami kimondja, hogy szeretnünk kell Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből, és a felebarátunkat pedig úgy, mint önmagunkat. Ez az új parancs a felebaráti szeretet mikéntjét és mértékét is megmondja a tanítványok számára. Jézus mércéje szerint már kevés, ha csak annyira szeretjük a másikat, mint önmagunkat. Az igazi szeretet jobban szereti a másikat, mint önmagát: ”Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn  15,12-13). Bár ezek a mondatok Jézus halálának árnyékában hangzanak el, ez nem jelenti szükség szerint azt, hogy csakis a fizikai halálra vonatkoznak. Az evangélium más helyén utal erre Jézus: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem” (Lk 9,23). Az ember a mindennapi élete során újra és újra választás elé kerül: Mit választ, a szeretetet vagy önmagát?

A szinoptikusoknál éjszaka, a Getszemáni kertben vesznek végleges és visszafordíthatatlan irányt az események (amikor Jézus imájában kimondja igenjét) és kezdődik el a keresztút. Jánosnál innen, az utolsó vacsoráról indul Jézus a keresztútra (a Getszemáni kert, csak mint az elfogás helye szerepel): „Most dicsőült meg az Emberfia és Isten megdicsőült benne” (31.v.). János teológiájában a kereszt nem a szégyen, a kétségbeesés és halál, hanem a megdicsőülés: a Fiú teljesen belesemmisül az Atyába - ezáltal megdicsőítve magában az Atyát, és az Atya megdicsőíti a Fiút, „átad” neki minden hatalmat. Természetesen nem kell adnia, hiszen egészen egy vele. A megtestesülésben elkülönült de el nem választott Második Isteni Személy újra egészen egy az Atyával:

„Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem” (Jn 14,31)

"Szeretet az Isten" - "Szeressétek egymást". Mielőtt az ember elérkezhetne az ÚSz kinyilatkoztatásnak erre a csúcsára, meg kell tisztítania a szeretetről alkotott nagyon is emberi fogalmait, hogy befogadja az isteni szeretet misztériumát, - ez pedig a kereszt útján történik. Valóban, "a szeretet" szó igen különböző valóságokat jelöl: testieket vagy szellemieket, ösztönöseket vagy tudatosakat, súlyosakat vagy könnyedeket, olyanokat, amelyek kibontakoztatják az embert, és olyanokat, amelyek elpusztítják. Szerethetünk valami kellemes dolgot, egy állatot, egy munkatársat, egy barátot, szüleinket, gyermekeinket, a férfiak egy nőt vagy a nők egy férfit. A Biblia embere mindezt ismeri. A Teremtés könyve (vö. Ter 2,23; 3,16; 12,10-19; 22; 24; 34), Dávid története, az Énekek éneke és az Ószövetség sok más könyve elénk tárja az emberi érzelmek gazdagságát. De a valódi szeretetet Jézus mutatta, meg az ő szerető életáldozatával és odaadásával.

Már az Ószövetségben is kiegészül az Isten iránti szeretet parancsa (MTörv 6,4) a felebarát szeretetének parancsával (Lev 19,18), de azzal, hogy Jézus Istenemberként eljött, és átélte az Isten és ember  közti párbeszéd drámáját, az isteni szeretet egyedülálló tényként fejeződött ki és ennek természete átalakította Isten és az ember kapcsolatát és az emberek közti kapcsolatot. A szeretet mértéke többé már nem a korlátozott emberi természet, hanem Jézus végrendelete: "Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt" (34-35.v.). Az ÚSz nem a Törvény, hanem a szeretet vallása. Jézus arra hív, hogy járjunk a szeretetben, Isten erejével, a Szentlélek energiájával szeressünk úgy, ahogy ő szeret minket. János evangéliuma kiemeli a keresztények egymás iránti szeretetét, a testvéri közösséget, amelyben mindenki egész szeretetével és hitével kötelezi el magát, - mindazzal, amire képes, ingyenes, konkrét szeretettel szereti testvéreit, ez az a tanúságtétel, amelyen keresztül a világ megismerheti Jézust, mint az Atya küldöttét.

Vágvölgyi Éva







































Május 26., Húsvét utáni 6. vasárnapja

Jn 14,23-29: A Vigasztaló ígérete


A pénzgondban élő szív nyugtalan, nincs békéje. De a hit nélküli szív is nyugtalan, annak sincs békéje. Pedig az ember számára nagyon fontos, hogy biztonságban érezze magát, a külső biztonságot a létbiztonság jelenti számára, a belső biztonságot pedig a szilárd meggyőződés és hit.

Különös dolog, hogy Jézus pont a búcsúbeszédében hangsúlyozza a tanítványok számára a békét, amikor épp a küszöbén állnak annak, amikor a világ fenekestül fel fog fordulni számukra, Jézus elfogása, szenvedése és kereszthalála teljesen ki fogja rántani a lábuk alól a talajt. Jézus pedig azt mondja nekik, hogy „békét hagyok rátok”. Hát nem egészen ezt képzeljük a békéről. Arról nem is beszélve, ami Jézus feltámadása és mennybemenetele után következik, a vértanúságba torkolló keresztényüldözésekről. Igaz utána azt is mondja „Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen”, tehát céloz nekik arra, hogy lesz okuk a nyugtalanságra és félelemre. Meg azt is mondja Jézus, hogy „nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja”. Ez arra utal, hogy másfajta békéről van szó, mint amit mi köznapi értelemben békének gondolunk. De még a szentírási értelemben vett békétől is eltér. A bibliai szóhasználat szerint ugyanis a salom szó mindezt magába foglalja: tökéletes, sértetlen; érintetlen; egyetértés; a mindennapi létezés jóléte, annak az embernek az állapota, aki összhangban él a természettel, önmagával és Istennel (Mal 2,6: ”Igaz tanítás volt a szájában, és ajkán nem volt gonoszság; békében és egyenes lélekkel járt velem”.) áldás,  nyugalom, dicsőség, gazdagság, biztonság, bizalom, üdvösség, élet. Milyen békéről beszél hát Jézus, milyen békét ígér a tanítványoknak: „Az én békémet adom nektek”.

Szt. Ágoston azt mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” (Vallomások)

A Krisztus előtti századokban Palesztina különféle idegen hatalom küzdőterévé vált. Ezek az idegen hatalmak politikai befolyásukat a főpap személyén keresztül is meg akarták erősíteni, ezért számukra alkalmas személyt tettek meg főpapnak. Ezzel a zsidó vallási életet is befolyásolták, állandó küzdelemben állt egymással a hellenista és a Hasmóneus párti papi csoport. Ebben az időszakban létrejött egy zsidó vallási szekta, az esszénusok, akik az idegen hatalmak politikai és vallási befolyása miatti küzdelmekből úgy akarták kivonni magukat, hogy egyszerűen kivonultak a világból. A maximális vallási tisztaságra törekedve, békében akartak élni, nem akartak részt venni a zavarosságban. Ma úgy mondanánk, hogy egy párhuzamos társadalmi közösséget hoztak létre, saját belső szabályokkal és törvényekkel. Az ilyen kívülállás valóban sok mindentől megóv, mentesít. De mint kiderül, Jézus semmi ilyesmire nem gondol, amikor övéiért imádkozik:

„Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban” (Jn  17,15-19).

Jézus szerinti békének csak egyetlen feltétele van, a megváltott szív. Azt nem nyugtalanítják pénzgondok, sem egzisztenciális félelmek, mert egészen az isteni gondviselésre bízta magát, a lelki békéje nem a külső körülményektől, hanem a Jézusba vetett hite, a Jézusban való életének mértékétől függ.

Ahogy a népénekben énekeljük: „Jézusomnak szívén megnyugodni jó”. Ő a Béke Fejedelme.

Jézus legyőzte a bűnt, benne helyre állt a teljesség, születésekor az angyalok békét hirdetnek az embernek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben!” (Lk 2,14)

A jeruzsálemi bevonuláskor ezt az üzenetet ismétlik az örvendező tanítványok: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! {Zsolt 118,26} Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (Lk 19,38)

Jézus tanítványai  ezt az örömhírt viszik: Lk 10,5-6: ”Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: `Békesség e háznak!' Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok”.

Jeruzsálem elutasítja ezt a békét: Lk 19,41-42: ”Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: »Bárcsak te is felismernéd ezen a napon, ami békességedre szolgál!”

A tanítványi közösséget ennek a békének a megőrzésére biztatja: Mt 9,49-50: ”Mindenkit tűzzel fognak megsózni. Jó a só; de ha a só ízetlenné válik, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek”.

Jézus az üdvösség békéjét hozta el a világnak, ami nem egyezik a földi elgondolásokkal, felforgatja a világ békéjét: Lk 12,51-53: ”Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával” {Mik 7,6}.

A feltámadt Jézus ennek az üdvösségnek az örömhírével köszönti a tanítványait, amikor megjelenik: Lk 24,36: ”Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt közöttük, és azt mondta nekik: `Békesség nektek!`”

Ef 2,14-18: ”Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához.”

Vágvölgyi Éva