Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Június 6., Úrnapja

Mk 14,12-16.22-26: A húsvéti vacsora előkészítése


12 A kovásztalan kenyerek első napján pedig, mikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték tőle: »Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?« 13 Akkor elküldött kettőt a tanítványai közül, ezekkel a szavakkal: `Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, 14 és ahova bemegy, mondjátok a házigazdának, hogy a Mester kérdezi: `Hol van a szállásom, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?' 15 Mutatni fog nektek egy nagy ebédlőt készen, megterítve. Ott készítsétek el nekünk.` 16 Tanítványai elindultak és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogy megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.

22 Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: `Vegyétek, ez az én testem.` 23 Azután fogta a kelyhet, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan. 24 Ő pedig így szólt: `Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik. 25 Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.` 26 Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére.

 

Az Ige megtestesülése Isten szeretetének testet öltése itt a földön. Az Eucharisztia ennek a közénk testesült isteni szeretetnek a megsokszorozódása. Jézust a kortársai látták, hallották tanítását, esetleg meg is érintették, de ha nem a hit szemével tekintettek rá, csak egy rabbinak látszott a szemükben, esetleg csodarabbinak. Erről a kétféle látásról ezt mondja Remete Szent Antal:

84. Az apostol … Jézus Krisztus látásának köszönhetően szabaddá vált. Amint meglátta őt, halogatás nélkül követte szavait, a tökéletesség és alázat legmagasabb fokára eljutva.

Ugyanezen a módon mindazok, akik követik az Úr szavát, megismerik az igazságot, és az igazság felszabadítva lelküket minden bűntől, szabaddá teszi őket, ahogy ez Szent Pál apostollal történt.  A mi Üdvözítőnk valóban megszabadította őt és ezért mondja magáról: „Nem vagyok-e szabad? … Nem láttam-e az Urat, ahogy a főapostolok?” (v.ö. 1 Kor 9,1).

Ostobaságból sokan azt állítják: „Láttuk az Urat, ahogy (látták őt) az apostolok”. De ezek, szeretett fiaim, tévednek, és félre vannak vezetve, mivel hogy nincs szemük, amivel látnák az Urat, ahogy az apostol látta. Ezek valóban látták, ahogy az apostolok és sokan mások, akik hittek az Úrban és kísérték őt a tömegben, de csak az egyszerű embert ismerték fel benne. De a vérfolyásos asszony szívének szemével nézte őt, hitt abban, hogy ő Isten, megérintette ruhája szegélyét, és meggyógyult … A többiek, Pilátus, Annás és Kaifás, nos ők is csak a fizikai szemükkel látták az Urat, nem a hit szemével néztek rá, ahogy az apostolok tették, tehát semmi hasznuk nem származott belőle, hogy látták őt. Az apostol azonban a szív tekintetével nézett rá és hitének szenvedélyével, ahogy a vérfolyásos asszony tette, aki hittel megérintette és meggyógyult.

Így ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus megjelent apostolának, Szent Pálnak, szabaddá téve őt, ugyanúgy azoknak is, akik legyőzték szenvedélyeiket megmutatkozott az Úr, tehát aki tartózkodik a szenvedélyektől, az saját szívének szemével látja az Urat, és szabaddá lesz. Mindazonáltal annak a ragyogásnak a fényét, amit Szent Pál apostol látott, nem lehet fizikai szemmel látni, .…Urunk annak mutatkozik meg, aki, ahogy ők, nem rabszolgája a szenvedélyeknek. Leírták Izajás prófétáról, hogy az Úr megjelenései abbamaradtak és nem tudott prófétálni, mert nem tett szemrehányást Uzija királynak. Uzija halála után megjelent a prófétának az Úr angyala, és izzó fogóban tartott égő parázzsal megtisztította a száját (vö. Iz 6,6).

Tudjátok meg tehát szeretteim, hogy amikor az emberben kevesebb lesz a bűn hatalma, Isten megmutatkozik a léleknek, és a testtel együtt megtisztítja. De ha él benne a bűn hatalma, az ember nincs azon a fokon, hogy lássa Istent, mert a lelke sötétben van, és a fény, ami Isten látása, nem tud megmutatkozni benne.

Valóban ezt mondja Dávid: „Világosságod által látunk világosságot” (vö. Zsolt 36,10). De mi ez a fény, ami által az ember látja Istent? Ez az a fény, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus említ az evangéliumban, amikor azt állítja: „Ha tehát tested egészen világos, nincs benne semmi sötétség” (vö. Lk 11,36). És amikor azt mondja: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (vö. Mt 11,27). A Fiú, kedveseim, nem mutatja meg az Atyát a sötétség fiainak, hanem csak a világosság fiainak: a parancsok ismeretével megvilágosítja a szívük szemét…

Mózes … egyszer megmenekült  a fáraó fogságából, és hogy szabaddá vált, kiérdemelte, hogy lássa a csipkebokrot, amely lángolt, de nem égett el …

Tudjátok, szeretett fiaim, hogy ez az Istentől kapott látás azokra vonatkozik, akik nem tökéletesek, olyanokra, mint azok, akik tükörbe néznek. De azok, akik elérték a tökéletességet, azok felnyitják szívük szemét, és a zaklatottság nélküli nyugalomban nagy fényesség tűnik fel számukra. A tökéletes emberek szemeiben nem marad semmi korholást érdemlő bűn és semmi sötétség … Erre vonatkozva mondja az apostol: „fedetlen arccal fogjuk az Úr dicsőségét látni, mintha tükörbe néznénk, és átváltozunk dicsőségről dicsőségre (v.ö. 2 Kor 3,18), …. a tökéletlen erényről a tökéletes erényre. Ez az átváltozás és előre haladás, amellyel az Úrhoz közeledünk az, hogy elkezdjük megismerni az erejét. Isten azt mondja prófétájának szája által: „Akik hozzám közelednek, megismerik hatalmamat” (vö. Iz 33,13) …

Amíg az értelem nem közeledik Istenhez, addig a gonosz, aki az ördög, növekszik benne, mint a Libanon cédrusa. De ha egyszer az értelem közeledik Istenhez, hozzá csatlakozva egyesül vele, a gonosz, aki előtte fel volt magasztalva, nem mutatkozik többé. Ezt illetően tanít bennünket Dávid ezekkel a szavakkal: „Láttam a gonoszt, amint mindenek fölé emelkedik, zöldellő cédrusként magasodik, de íme már nem volt ott, amikor visszatértem, kerestem és nem találtam” (vö. Zsolt 37,35-36). Dávid csak azért kereste a gonoszt a helyén, mert Isten ismeretét kereste, és ezért abszolút nem találta a gonoszt. A „visszatértem” szó hasonló egy másik zsoltár szavához: „Vonultam a csodás hajlék helyére, az Isten házához” (vö. Zsolt 42,5). Ez a visszatérés és vonulás jelzi a lélek fejlődését: a próféta a lélek tökéletessége felé való haladására akar célozni mondván, hogy előzőleg útja nagyon távol haladt Istentől…

Erőlködjetek tehát, szeretett fiaim az Úrban, hogy kitartóak legyetek a magányban, ahogy kell, azért, hogy Urunknak, Istenünknek, Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak kegyelméből el tudjon vezetni Isten látására, ami a lelki szemlélődés. Övé a dicsőség azok részéről, akik meg vannak áldva értelemmel és igazsággal, együtt a jó Atyával és a Szentlélekkel, most és mindörökké. Amen. (Nagy Szent Antal, Levelek 17,1-4.11)

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

 

Jézus a mennybemenetele előtt azt mondta a tanítványoknak:

„Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok. Még egy kis idő, és a világ többé már nem lát engem. De ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,18-19).

A mai ember, ha kézbe veszi a Szentírást, hit nélkül csak egy szép, tartalmas könyvet olvas, amiben szép gondolatok vannak. Aki azonban a hit szemével olvassa, annak Szentírás szavai az Isten élő Igéje, életet adó isteni jelenlét.

Hit nélkül az Eucharisztia csak egy darab kenyér, egy kicsi ostya. De a hívő ember számára Krisztus valóságos teste, akit magához vesz a szentmisében.

 Mózes csipkebokra lángol, miközben nem ég el. Jézus a Szentostyában szétosztja magát és nem fogyatkozik. A láng nem fogyatkozik meg azáltal, hogy másokat lángra gyújt.

Sziénai Szent Katalin - aki bár soha nem folytatott teológiai tanulmányokat, és akit mégis VI. Pál pápa 1970-ben egyházdoktorrá avatott -, Dialógusában ezt mondja magáról az isteni jelenésben az Úr:

Ebben az édességes Szentségben a kenyér fehérsége alatt az egész isteni lényeget fogadjátok. És miként a napot nem lehet megosztani, ugyanúgy az egészen Isten és egészen ember nem osztható meg az ostya fehérségében. Jóllehet az ostyát megtörik, mégis, ha ezer morzsát is törnének belőle, mindegyikben jelen van Krisztus, az egész Isten és egész ember. Miként darabokra törhető a tükör, de a kép, mely benne látható, nem oszlik szét; ugyanúgy, amikor megosztják ezt az ostyát, sem az Isten, sem az Ember nem oszlik részekre, hanem minden részben teljesen jelen van. És önmagában nem fogyatkozik, mint a tűzzel is ugyanúgy van a következő példa szerint.

Ha neked volna világosságod és az egész világról hozzád jönnének, hogy fényt gyújtsanak a te világosságodról, világosságod – bár egészen átvették – nem csökkenne ettől. Igaz, hogy az egyik kevésbé, a másik jobban részesül világosságodban, mert mindegyik annyi tüzet kap, amennyi éghető anyagot hozott magával.

Hogy jobban megértsd, mondok egy másik példát. Ha sokan visznek gyertyát, és egyikük gyertyája egy unciás, a másiké kettő vagy hat, s van, akié egy librás vagy még több, s valamennyien egy lánghoz járulnának, hogy meggyújtsák gyertyáikat: igaz, hogy minden meggyújtott gyertyában – akár kicsi, akár nagy – a teljes világosságot látnád, azaz a meleget, a színt és a világosságot együtt, mindazonáltal úgy ítélhetnéd, hogy akinek egy unciás gyertyája volt, az kevesebb világosságot kapott, mint az, aki egy librás gyertyát hozott.

(Az uncia 28 grammnak felel meg, tizenketted része a librának, ami egy fontnyi súlyt jelent)

Ugyanez történik azzal, aki a Szentséget befogadja. Hozza az ember a maga gyertyáját, a szent vágyát, amellyel veszi és fogadja ezt a Szentséget; ez a gyertya azonban önmagában nem ég, hanem csak a Szentség fogadásában gyullad meg. „Nem ég” mondom, mert ti magatoktól semmi vagytok.

Az igaz, megkaptátok tőlem az anyagot, amellyel fogadhatjátok és táplálhatjátok magatokban ezt a világosságot: ez az anyag a szeretet, hiszen én szeretetre teremtettelek benneteket és így nem tudtok szeretet nélkül élni. A lét, melyet szeretetből kaptatok, a szent Keresztségben, azaz a Vér erejében megkapja a jó felkészültséget; más módon ugyanis nem részesülhetnétek ebből a világosságból, hanem olyanok volnátok, mint a gyertya bél nélkül, amely nem tud égni és nem tudja magába fogadni a világosságot. Ilyenek vagytok ti, ha nem fogadjátok lelketekbe a hitet, azzal a kegyelemmel együtt, melyet a szent Keresztségben fogadtatok lelketek érzületével: annak a léleknek érzületével, amely lelket Én teremtettem és alkalmas arra, hogy szeressen, annyira alkalmas, hogy nem tud szeretet nélkül élni, sőt eledele a szeretet.

Hol gyullad fel a lélek, melynek ilyen egysége van velem? Isteni szeretetem tüzénél, azáltal, hogy szeret és fél engem, s követi igazságom tanítását. Az viszont igaz, hogy többé vagy kevésbé gyullad meg, aszerint, ahogyan hordozza ezt a tüzet és anyagot ad neki. Ugyanis jóllehet valamennyien ugyanazt az anyagot birtokoljátok, hiszen valamennyien az Én képemre és hasonlatosságomra vagytok teremtve, s mint keresztények, birtokoljátok a szent Keresztség világosságát, mégis mindegyiktek úgy növekedhet kegyelmem segítségével a szeretetben és az erényben, ahogy nektek tetszik. Ez nem azt jelenti, hogy megváltoztathatjátok a természetfeletti életet, amelyet Én adtam nektek, hanem, hogy növekedhettek és gyarapodhattok az erény szeretetében, ha használjátok a szabad megfontolást az erény és a szeretet érzületében, amíg erre időtök van; mert ha az idő lejárt, már nem tehetitek. Így növekedhettek a szeretetben.

Ezzel a szeretettel jöjjetek és fogadjátok a Szentséget, az édes és dicsőséges világosságot, melyet én adtam, hogy szolgáim eledelként osszák ki nektek. És bár teljes egészében fogadjátok, mégis annyit fogadtok be a világosságból, amennyit a szeretetből és az epekedő vágyakozásból hordoztok magatokban; miként a gyertya példájával is magyaráztam, azzal, hogy mind a gyertya súlya szerint fogadjátok a világosságot. Mindenki a teljes és oszthatatlan Krisztust fogadja, mert ő nem osztható meg, amint már mondtam neked, sem az őt fogadó, sem az őt kiszolgáltató lélek semmiféle tökéletlensége miatt; hanem ti annyira részesültök e világosságból (azaz a kegyelemből, melyet e Szentségben fogadtok), amekkora szent vággyal készültetek a fogadására. 

(Sziénai Szent Katalin: Dialógus 108. fej.)

Áldozatot bemutatni, szent lakomát tartani, közös szokása volt ez az ókori közép-keleti népeknek. Az izraeliták e téren nem különböztek az őket körülvevő többi nemzettől. De az izraelita áldozatnak van egy tulajdonsága, mely lényegesen megkülönbözteti az egyéb vallásokban található hasonló szertartásoktól. Izrael szertartásai az élő Isten kinyilatkoztatásával és nagy tetteivel függnek össze, melyekkel Isten lépett népének életébe; ezeket a szavakat és tetteket idézik emlékezetbe; az ezekben a szavakban és tettekben megnyilatkozó Istennel igyekeztek kapcsolatot teremteni. Az izraeli áldozatoknak ezt a vonását a tavaszonként megtartott húsvéti bárány szertartásában figyelhetjük meg a legjobban. A szertartás értelméről a Kiv 12 fejezetében olvashatunk. Niszan hó 14.-én (márc-ápr.-nak felel meg) végezték a számtalan bárány feláldozását, vagyis a  bárányok leölése a húsvéti ünnep előtti napon, az előkészület napján történt. A húsvéti bárányt csak a jeruzsálemi templomban lehetett megölni és a vacsorát Jeruzsálem területén kellett elfogyasztani. A történészek szerint kb. 150 ezer ember  lehetett együtt Jeruzsálemben, nagyobb részük sátrakban töltötte  az éjszakát, erre a várostól északra lévő fennsíkot vették igénybe, és a nap estélyén, ami már 15-nek számított  (az esthajnal csillag feljövése után) fogyasztották el az ünnepélyes húsvéti lakomát, családonként. 10 férfi kellett a pászkavacsora megüléséhez, ha egy család nem tette ki ezt a létszámot, akkor két-három család fogott össze.

A vacsora szertartása: a családfő egy rövid asztali áldást mond, és az ünneplők együtt egy pohár bort isznak. Az előétel kesernyés saláta, piros színű mártással. Amikor ezt a szokatlan ételt enni kezdik, a család legfiatalabb fiúgyermeke felteszi az előírt kérdést: "Mit jelent ez a szertartás?" (Kiv 12,26) Erre a családfő, Istent magasztalva elmagyarázza a szent vacsora értelmét. A keserű saláta az ősök egyiptomi keserű rabszolgasorsának emléke; a piros mártás a piros téglák emlékét idézi föl, amelyeket kényszermunkával készíttettek az egyiptomiak által kihalásra ítélt izraelita rabszolgák. A báránypecsenye emléke annak a báránylakomának, melyet az ősök Isten parancsára azon az éjszakán fogyasztottak, amikor Isten  a tizedik csapást mérte Egyiptomra, megkímélve a bárány vérével megkent izraelita házakat; a kovásztalan kenyér annak a kenyérnek emléke, amelyet az ősök oly sietve készítettek Egyiptomból való kivonulásuk előtt, hogy még megkeletni sem volt idejük; de emlékezetbe idézi azt is, hogy amikor ez a kenyér elfogyott az ígéret földje felé vezető sivatagi vándorlásban, Isten mannát, csodás, "égből szállott kenyeret" adott az ősöknek.

Miután véget ért e magyarázat, a jelenlévők mind hálás szívvel elénekelték az Istent magasztaló 113. és 114. zsoltárt; ittak még egy pohár bort (második serleg). Az étkezés fő része a kovásztalan kenyér megáldásával kezdődött. Először a családfő vett egy kovásztalan kenyeret, ismét egy Istent magasztaló imát mondott, megtörte, evett egy falatot, és a többi családtagnak is adott egy-egy törésnyit. A venni, megáldani és megtörni szavak az étkezés előtti zsidó ima  szakkifejezései. Az egyik ismert asztali áldás így hangzott: "Áldott vagy, Urunk, Istenünk, a világ Királya, aki előteremted a kenyeret a földből." A zsidó ember valószínűleg úgy gondolta, hogy a dicsérő ima (berakah) és a kenyérdarabka, amelyet az asztalfőn tartózkodó személy a kerek alakú kenyérből letörve valamennyi résztvevőnek odanyújtott, áldást közvetít.

 Utána vígan folyt a lakmározás. Miután a bárányhúst és minden mást elfogyasztottak, a családfő kelyhét ismét megtöltik borral, ő mond újra egy Istent áldó, magasztaló imát (ezért nevezték el ezt a harmadik kelyhet az áldás kelyhének), iszik belőle maga, és isznak belőle mind, az asztaltársak.  Végül a "nagy hallel" zsoltárainak (115-118) éneklésével záródik az ünnepi lakoma.

 

Az utolsó vacsorán Jézus és az apostolok, mint egy nagy család, asztalhoz ültek. Jézus a családfő, a vendéglátó. A vacsora ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik más pászka-lakoma, egy dologban viszont eltért: amikor Jézus kezébe vette a kenyeret és áldást mondott, amikor megtörte, ő maga nem evett belőle, hanem tanítványainak adta ezekkel a szavakkal: "Vegyétek, ez a testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek emlékemként!" Ezután megkezdődött a vacsora, Jézus beszélt nekik Atyja akaratáról, az ő saját szeretetéről, és meghagyta nekik, hogy szeressék egymást. Már lassan véget ért a vacsora, amikor megint különös dolog történt. Jézus most a vörösborral telt kelyhet fogta kezébe. Megint az Istent magasztaló imát mondott és - anélkül, hogy ő maga ivott volna a kehelyből, a tanítványainak nyújtotta ezekkel  a szavakkal: "Ez a kehely az új szövetség véremben, mely sokakért kiontatik."  Mikor a tanítványok kiitták a kelyhet, Jézus még néhány szót fűzött hozzá, amellyel megjövendölte közeli halálát, az elválást, de ugyanakkor az újra találkozást is egy új életben: "Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában" (Mk 14,25).

Az utolsó vacsora a Jézus által megvalósított, az Istent és az embert irgalmas szeretetben összekapcsoló közös étkezések csúcspontja, és azok kenyérszegéskor történő folytatásának kiindulópontja. Jézus ezen a vacsorán egy prófétai, szimbolikus tettel elvállalja Jahve Szolgájának, az újszövetség vértanúáldozatának és megtestesítőjének szerepét, és önmagát, mint az újszövetség egyetlen áldozatát adja nekünk a kenyér és a bor formájában azért, hogy az újszövetség egészét magában foglaló Krisztust együk és igyuk, és így részesüljünk az újszövetség kegyelmében, a Krisztus és a Szentlélek által közvetített isteni szeretet-életben. Ez az emléklakoma egyesít bennünket a magát Atyjának odaadó, Atyjához menő Jézussal, Jézusban egyesít egymással, és elvezet az örök mennyei lakomára.

Vágvölgyi Éva

 



























Június 13., Évközi 11. vasárnap

Mk 4,26-34: Példabeszédek Isten Országáról


Példabeszéd a vetés növekedéséről 26 Ezután így szólt: `Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. 27 Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. 28 Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. 29 Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás`.

Példabeszéd a mustármagról 30 Majd így szólt: Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? 31 Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; 32 de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai.

A beszéd befejezése 33 Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. 34 Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

 

Felmerül bennünk a kérdés, hogy hogyan tud Isten országa növekedni bennünk és általunk?

Mint minden, ez is a szereteten áll vagy bukik: Szeretjük-e Istent, Ő van-e az első helyen az életünkben?

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Ha megtesszük, amit a Fiú parancsol, ha követjük a Fiút, mi akkor szeretjük a Fiút: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram!', megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? Akkor majd kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!” (Mt 7,21-23)

„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy kard? Amint írva van:

Miattad gyilkolnak minket naphosszat,
olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat.

De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,35-39).

És rögtön utána következik a főparancs második része:

Szeretjük-e az embereket, akikkel egymás mellé sodor az élet, jót akarunk-e nekik, üdvösségre akarjuk-e segíteni őket?

Mikor Keresztelő Jánost kérdőre vonták, ezt válaszolta:

„Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,28-30).

Aki növekedni szeretne, annak kicsivé kell válnia:

 „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).

A növekedés nem tőlünk van, hanem Istentől, a növekedést Isten adja. Nagy Szent Makariosz ezt mondja:

250. A környező világban a földműves megműveli a földet, azonban ha dolgozik is, szüksége van, hogy a magasból esőt és záport kapjon. Ha nem jön eső a magasból, semmit nem ér a földműves munkája a földjén. Így a lelki valóságban is kettős elvárásnak kell megfelelnie a dolgoknak. Szükséges, hogy az ember megművelje akaratának földjét a saját szívében és fáradozzon, mert Isten megköveteli az embertől a kötelességteljesítést, munkát és fáradságot, de ha nem mutatkoznak a magasból az égi felhők és a kegyelem esője, semmire se jó a földműves fáradozása. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,10)

251. Sokszor elmondtuk már a földműves példabeszédét… Alkalmazd a lelki dolgokra is. Ha az ember megelégszik azzal, hogy állhatatos a munkálkodásában, és nem tesz magáévá valamit, ami természetén kívüli, nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban.  De mi az ember dolga? Mondjon le a világról, tagadja meg a világot, legyen állhatatos az imában, virrasszon, szeresse Istent és a testvéreket. Ez az ő feladata. De ha ő megáll a saját tevékenységénél, és nem reméli, hogy föntről kap valami mást, ha nem fújnak a lélekben a Szentlélek szelei, ha nem töltik be az égi felhők, és nem esik eső az égből, és nem öntözi meg a lelket, az ember nem tud méltó gyümölcsöket hozni az Úrban. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,19) 

252. Bizonyosan ez vonatkozik az emberre: ha böjtöl, virraszt, imádkozik, vagy más jó dolgot tesz, az Úrnak kell tulajdonítani mindent, és azt mondani: ”Ha Isten nem adott volna nekem erőt, nem tudtam volna böjtölni, imádkozni, vagy elhagyni a világot”. Így Isten látva a jó szándékodat, azt, hogy amit természetesen véghezviszel, azt az ő művének tulajdonítod, cserébe azt ajándékozza neked, hogy ő maga az isteni és égi ajándék. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 26,20)

 (Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Minél több helyet kap Jézus a szívünkben, annál jobban növekszik bennünk az ő öröme és békéje:

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 14,27).

Minél inkább Hozzá kapcsolódunk, annál inkább fogunk növekedni:

„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,5-11).

Ahogy máskor is, a lelki élet egyik nagy mesteréhez, Meszkín atyához fordulunk, hogy mit mond még a növekedéssel kapcsolatban:

(Krisztust) Nem csak azért adták nekünk, hogy megismerjük vagy higgyünk benne, hanem hogy érte éljünk. Nekünk ajándékozta a Szentlelket, hogy tanítson, és bennünk lakjon, változtassa meg és újítsa meg a lelkünket, hogy az minden nap fogadja be Krisztustól, amit ajándékoz nekünk.

A Krisztusban való élet állandó mozgás, tapasztalat, megújulás, szakadatlan növekedés a Szentlélekben. De a növekedés egyéni tapasztalatának harmóniában kell lennie az Egyház hite által meghatározott közösségi tapasztalattal.

Krisztust nem kell az ima által lehozni magunkhoz az égből, hanem önmagunkban, lényünk mélyén fedezzük fel őt. Ő, mérhetetlen szeretetétől, végtelen irgalmától indítva és önmaga felajánlásával véghezvitte a megváltásunkat, és úgy tetszett neki, hogy a keresztség által belőlünk megszületett új emberben lakjék.  Az imában ott találjuk őt szívünk ajtajánál, és nem hagyja abba a zörgetést, amíg az ki nem nyílik (vö. Jel 3,20). Mikor válaszolunk neki, és ő bennünk lakik, rögtön kiemelkedünk a világ sötétségéből és elkezdődik feltámadásunk. A Krisztus képmására teremtett új ember csakis akkor él, növekszik, ha a hit imája és vágya által Krisztus lakik a szívében. „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17). Mert Krisztus az élet Igéje, Ige, akit az ember az ima és az evangélium eszközével őriz meg a szívében…

Az (imában megtapasztalt) eksztázis ma még annak az időszaka, hogy a megismerés és a személyes, Isten és az őt őszintén szerető hívő közötti szeretet növekedésének eszköze legyen, de a különböző lépcsőfokok végén elérkezik a tökéletes eksztázisra. Ennek a megismerésnek és szeretetnek a napról napra, az idők végezetéig tartó növekedését ígérte meg Isten…

Tehát a Jézus Krisztusban vetett hit misztériuma és a természetünkre kiáradt Szentlélek tevékenysége által elnyerjük a szentséget, amely alkalmassá tesz Isten látására, azaz, hogy az egység és a belőle való részesedés mély megtapasztalása nyomán megismerjük:  „Hogy a szívük megvigasztalódjék, és szeretetben összeforrva eljussanak a megértés teljességének minden gazdagságára, Isten titkának, Krisztusnak ismeretére” (Kol 2,2).

De mivel a szentté válás, a megtisztulás és a megigazulás lényeges részei a látásnak, mind össze vannak kötve a hittel, és mivel a hit természete szerint kisebbedik és tágul, növekszik és megáll az emberi természet kötelékei és függőségei miatt – amely változik, képes növekedni és fejlődni – így, az Isten látása is (azaz az ő ismerete) alá van vetve a változásnak és növekedésnek.

 Istenbe vetett hitének, bizalmának és a szeretetébe vetett reményének növekedése mértéke szerint növekszik és fejlődik az ember saját istenlátása.

A hit a tökéletesség olyan fokára tud növekedni, ami alkalmassá teszi az embert, hogy elérje a tökéletes szentség állapotát, lehetővé téve neki hogy a mi korunkban világosan lássa Istent?

Szent Iréneosz tehát azt sugallja, hogy Isten látása részint az ember felelőssége, hogy összhangba kerüljön Istennel a fokozatos lelki fejlődésén keresztül, ami a Szentlélek közreműködésével helyre tudja benne állítani a hasonlóságot. A növekedés és haladás a Lélekben, amely a valóságban felülmúlja az ember növekedésben és fejlődésben való képességeinek összességét, felemeli őt Isten életének szintjére, ahogy  a lelkébe írt képmás és a hasonlóság megkövetelik, de amit a gyengeség és a bűn elhomályosított.

Így Isten megengedi az embernek, hogy Fián és Lelkén keresztül lelkileg növekedjen és haladjon, hogy eljusson az Atya látására és a vele való életközösségre. 

Növekedésünk Isten helyes megértésében szentségi életünktől függ. Krisztus helyes ismerete a keresztséggel kezdődik, amelyben megkapjuk a Szentlélek világosságát. Szent Kürillosz azonosítja a „keresztség kegyelmét” a „Szentlélek megvilágosításával” és Krisztus „helyes és valódi ismeretével”...

Testünk az eukarisztiában részesülve, amelyben közösségre lép az élő Krisztus testével, már most kap egy bizonyos részt az Istennel való egységből.

Az Isten felé nyitott emberi lélekben az erőforrás, a lét könnyűsége, a szabadság és a tiszta szeretet határtalanok, a végtelenségig fogékonyak a növekedésre, a fejlődésre és a tökéletesedésre, Istenből merítve ezeket a tulajdonságokat és képességeket.

Mi az hát, ami akadálya a lélek könnyűségének, ami megakasztja a tetteit és megsemmisíti a szabadságát?

A válasz erre a kérdésre különösen fontos lelkiéletünk számára, mert ha felfedjük ennek a súlyos és veszedelmes elemnek a természetét, amely állandóan visszavezeti a lelket a mélybe, a föld felé, megállítja mozgását, megfosztja szabadságától, és akadályozza haladását és fejlődését, akkor összpontosítani tudjuk rá figyelmünket, erőinket és imáinkat, hogy megszabaduljunk tőle. Ez a veszélyes és lélekre nehezedő súly az „én”, az emberi én.

Az emberi én képes arra, hogy mást akarjon, mint Isten, hogy olyasmire áhítozzon, ami szemben áll Isten akaratával, olyat cselekedjen, ami ellentétes parancsaival, ne válaszoljon hívására és intéseire, visszautasítsa tanácsait, semmibe vegye szeretetét, megvesse kedvességét és nagy türelmét, és ezzel végérvényes és teljes vesztét tudja okozni az embernek. De mi az én emberségem, ami ennyire különbözik az ember lelkétől?

Valójában az én emberségem maga a lélek, de:

1. Ha a lélek egészen Istennek van alávetve, akkor az emberi én nem autonóm, nem létezik Istentől függetlenül. Akarata megegyezik az isteni akarattal, kívánságai az isteni kívánságokkal. Ebben az esetben az emberi én alkalmas arra, hogy állandóan Istennel és Istenben éljen, azaz meghal saját magának és Istenben él.

2. Ha a lélek nincs alávetve Istennek, szabadon, függetlenné válva Isten akaratától, akaratát és tetteit saját hajlamai és szenvedélyei szabják meg, akkor az emberi én önmagának él és meghalt Isten számára. Istentől független autonóm lény, amit a rossz és az anyagvilág illúziója tart fenn. Ez az Istentől független, ez a rosszban autonóm lény önmagában pusztulásra van ítélve, az Istentől független én a pusztulás útján van.

A lélek teljes Istennek való alávetettségében vége az ember teljes függetlenségének.

Az alávetettség ebben az esetben azt jelenti, hogy aggodalom, zúgolódás, és kishitűség nélkül teljesen rábízni Isten akaratára mindent, ami történt, ami történni fog, de közben nem hanyagoljuk el a probléma megoldására tett emberi erőfeszítéseket sem, elutasítjuk a rosszat, kezeljük a bajokat, és egy világos Istentől kapott lelki akarattal próbáljuk a nehéz helyzeteket megoldani. Az isteni akaratra való ráhagyatkozás révén bekövetkezik a végső eredmények elfogadása, miután minden erejével teljesítette és kitartóan megvizsgálta, ha saját akarata valóban megegyezik Isten akaratával, és nem bujtogatja a saját akarata, akkor nyoma sem lesz benne a gőgnek, nagyképűségnek, kapkodásnak…

209. Az Istenben való hit bizonyossága nem egy kifogástalan hitvallás, bár ez a hit anyja, hanem a lélek, ami teljes erejével szemléli Isten igazságát… A hit bizonyossága önmagában a lélekben nyilvánul ki és növekszik, a mi Urunk parancsainak megtartására törekvő magatartás arányában. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 53.)…

Ne haragudj rám, hogy megmondom neked az igazságot: sose kerested teljes lelkedből az alázatot.  De ha akarod, kövesd őt, és meglátod, hogy meghozza számodra a bűneid megsemmisülését. A alázatod alapján türelmet kapsz a szenvedéshez. A türelmed alapján a lelked megkönnyebbül súlyától és megvigasztalódik fájdalmában. A vigasztalás alapján a lelked növekszik Isten szeretetében, és a szereteted alapján növekszik a lelki örömöd. Amikor a mi együttérző Atyánk meg akarja szabadítani a kísértésektől azokat, akik az ő valódi fiai, nem a próbáktól fosztja meg, hanem türelmet ad számukra, hogy elviseljék, és mind, amit a jótétemények útján kapnak, a lelkük tökéletesedésére szolgáljon. Krisztus az ő kegyelme által tegyen méltóvá, hogy a szívünk köszönetet mondjon és eltűrje a rosszat, az ő szerelméért. Amen. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, Sermones ascetici et epistulae 39.)…

358. Minden mesterségnek, minden tudománynak van valamilyen rendeltetése és sajátos célja. Aki valamilyen foglalkozási ágban ki akar tűnni, az türelmesen, sőt szívesen elvisel minden fáradalmat és veszedelmet, s vállal minden költséget.

Így például a földműves elviseli a nap forró sugarait és nem fél a dértől, fagytól. Fáradhatatlanul szántja a földet, és a töretlen rögöt újra meg újra az eke alá kényszeríti, hogy alkalmassá tegye rendeltetésére: megtisztítsa minden tövistől, kiirtson belőle minden gazt és művelése által porhanyóvá tegye, mint a homokot. Tudja ugyanis, hogy másként nem éri el munkájának és fáradságának célját: nem terem rajta bő termés és gazdag kalász, hogy abból a jövőben gond nélkül élhessen vagy vagyonát gyarapíthassa. Ezért szívesen üríti ki gabonájával teli csűreit is s bízza a magot szorgos munkával a nedves barázdákra: mert az eljövendő aratás reményében nem érzi  a jelen veszteséget…  (Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása (Collationes Patrum) 1,2 Pannonhalma – Tihany 1998)

Az említett példában a földművesnek az a végső célja, hogy gond nélkül és bőségben éljen. Ezt biztosítja számára a vetés termékeny növekedése. Van azonban közvetlen célja is: alkalmassá kell tennie a földet, hogy rendeltetésének megfeleljen. Evégből megtisztítja minden tövistől, kiirtja belőle az összes terméketlen füveket:  mert meg van győződve arról, hogy másképp nem éri el az óhajtott célt, a nyugalmat és bőséget, csak ha munkájával és reménységével már csírájában előre megvalósítja azt, amit egykor valóban élvezni akar…

Így a mi utunk végső célja is az Isten országa ugyan, de előbb azt kell szorgosan kutatnunk, mi a közvetlen feladatunk. Ha ugyanis ezt nem ismerjük fel világosan, hiábavaló erőlködésünkkel csak kifárasztjuk magunkat: mert akik nem járnak a helyes úton, csak az út fáradalmait érzik, anélkül, hogy előrehaladnának.

Mikor mindezt bámulva hallgattuk, az aggastyán hozzátette: Hivatásunk végső célja tehát, mint mondottuk, az Isten országa vagy a mennyek országa: közvetlen feladatunk azonban, vagyis közvetlen célunk a szív tisztaságának elnyerése. Enélkül senki sem juthat a főcélba. (Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása (Collationes Patrum) 1,3-4 Pannonhalma – Tihany 1998)

(Matta el Meszkín: Isten megtapasztalása az imában)

Szent Pál azt mondja a Korintusiakhoz írt levelében, hogy a szereteten kívül minden más mulandó:

„A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni” (1 Kor 13,8-10).

Én ezt úgy értelmezem, hogy a szeretet útján való járásunk, ennek az engem formáló és alakító Jézussal való párbeszédnek a folyamata nem szakad meg a halállal. Általában úgy beszélünk a halálról, mint amikor megszakad a film, és kimerevszik a kép.  Ez nincs így. Mert amikor azt mondjuk, hogy örökélet, akkor az azt jelenti, hogy ez a párbeszéd nem marad abba a halállal, mert hogy élet, az örökélet nem egy befagyott valami. A növekedésünk az örökéletben is folytatódik. Szóval hogy ez az engem formáló párbeszéd, ez a szeretetkapcsolat örökké tart. Hát nem gyönyörű?!

Jézus örömhíre az ősegyház emlékezetében: szóbeli és írásbeli hagyományőrzés, az evangéliumok kialakulása:

A kereszténység első negyedszázada döntő fontosságú mind az egyház élete, mind az egybehangzó (szinoptikus) evangéliumok (Mt, Mk, Lk) kialakulása szempontjából. Ebben az első három évtizedben született meg az egyház, s mindaz, amit a három első evangéliumba foglaltak. Igaz ugyan, hogy az ötvenes évek első feléig az Újszövetségből mindössze a két Tesszaloniki levél készült el írásban, s a szinoptikus evangéliumokat valamivel később írták, mégis ezeket tekintjük legfontosabb forrásainknak, mivel ezekben azt az igehirdetést rögzítették, amely az ősegyházban az első évtizedekben formát öltött. Ennek a kezdeti, szóbeli ún. hagyományőrző igehirdetésnek a célja a jézusi emlékek felidézése  és továbbadása volt. Fölmerülhet a kérdés: Vajon miért olyan soká foglalták írásba a hitünk alapját képező jézusi tanítást, miért csak szóban adták tovább az örömhírt az első évtizedekben? Jézus nem írta le tanítását, és tanítványait sem buzdította erre. Ebben a korban az írni-olvasni tudás csak kevesek kiváltsága volt és olyan tárgyi és anyagi feltételekhez volt kötve ( drága állatbőrre vagy papíruszra írtak, képzett írnok és megfelelő tároló helyiség kellett hozzá), mellyel a szegény vándortanítóként működő apostolok nem rendelkeztek. Folyamatos ismétléssel és gyakorlással az emlékezet is nagy ismeretanyagot képes megőrizni, akár egész írásműveket is. Ennek kifejlesztésére a különböző iskoláknak megvoltak a maguk módszerei, de minden jel arra utal, hogy Jézus nem ilyen módon tanított. Ő nem tételesen megfogalmazott ismereteket akart közölni tanítványaival, hanem meghatározott életmódra és világszemléletre igyekezett elvezetni, ránevelni őket. A tanítványok feladata nem az volt, hogy pontosan megtanulják, szó szerint emlékezetükbe véssék mindazt, amit Jézus mondott, hanem hogy lélekkel, teljes valójukkal átéljék a történteket és hogy hatására átalakítsák életüket, gondolkodásmódjukat. Egyszerűen jelen voltak. Nem szavakat, a lényeget szívták magukba. Így természetes volt, hogy a későbbiekben, a továbbadás során is csak egy valami kötötte őket: az átélt valóság hűséges bemutatása. Nem ragaszkodtak a betű szerinti továbbadáshoz, rögzítéshez. Amit megértettek és megéltek, azt adták tovább, nem szavakat, hanem ahogy Szt. Pál mondja: Tanításom és igehirdetésem nem az (emberi) bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyításából (1 Kor 2,4).

A szóbeli hagyományőrzésnek megvannak a maga jellemző sajátságai.

Nem a szószerinti hűség, hanem a tartalmi hűség a követelmény.

Az adatszerű részletekkel szemben csak a lényeges, fontos mozzanatokat őrizték meg, adatokkal csak akkor találkozunk, ha annak a mondanivaló szempontjából jelentősége van (pl. Jézus szombaton gyógyít, (Mk 3,1); az asszony tizennyolc éve nyomorék (Lk 13,11).

A szóbeli áthagyományozás szükségszerűen egyszerűsít, mert nehezen tudná évtizedeken át megőrizni a bonyolultabb gondolatmeneteket, összetettebb helyzeteket, fordulatos eseménysorozatokat, helyzet- és jellemrajzokat. Egyetlen kivétel az utolsó napok, Jézus szenvedésének története, mely részleteket is megőrzött. Ennek egyik oka az lehet, hogy az apostolokat olyan mélyen megrázta, hogy évtizedek múltán is jól emlékeztek mindenre, a másik ok pedig, hogy valószínűleg nagyon hamar felismerték ezeknek az eseményeknek a fontosságát Jézus életművében, a megváltásban.

A szóbeliség bizonyos közlésformákat, sémákat alakított ki a hagyományanyag továbbadásában. Rövid, zárt önálló egységekben mondják el Jézus egy konkrét tettét, megnyilatkozását. Az emlékezés és az ismételt továbbadás során némely történet töredékessé vált, események és mondások elszakadtak eredeti összefüggéseiktől. A szenvedéstörténet ebben is kivételt képez, mert folyamatos történeti elbeszélés formájában maradt fenn.

Az, hogy az emlékek többsége önálló, zárt egységet képez, történhetett bármikor és bárhol Jézus működésének idején, elég nagy szabadságot adott az igehirdetőknek, hogy az ismeretanyagot saját teológiai mondanivalójuknak megfelelően és hallgatóságukra szabva rendezzék. Ez az elv érvényesül a szinoptikus evangéliumokban is.

a./ Térben és időben más-máshová helyeznek eseményeket: Hegyi Beszéd Mt 5,1 - Lk 6,17 ; Jézus megkeresztelkedése Mt 3,13 - Lk 3,21

b./ Kiegészítés (hiányzó adatok), részletek módosítása: Jézus a böjtről Mt 9,14 - Mk 2,18 ; gazdag ifjú Lk 18,18 - Mk 10,17

c./ Adatok elhagyása: Bartimeus Mk 10,46 - Lk l8,35 ; vízbe fulladt sertések Mk 5,13 - Mt 8,32

d./ Adatok megváltoztatása: pogány asszony Mt 15,22 - Mk 7,16 ;

jerikói vakok Mt 20,29 - Mk 10,46

e./ Jézus szavainak újrafogalmazása, kiegészítése: Hegyi Beszéd Mt 5,1 - Lk 6,17 ; Jézus követése Mt 10,37 - Lk 14,26 ; lámpás Mt 5,15 - Mk 4,24 - Lk 8,16 - Lk 11,33

f./ Összekapcsolás, átcsoportosítás: királyi mennyegző Mt 22,1-10.11-13 - Lk 14,15 ; Jézus beszéde a farizeusok ellen Mt 23,4 - Lk 11,39

g./ Áttétel (ugyanazt a kifejezést egyik helyen Jézusnak, máskor másoknak tulajdonítanak): Főparancs Mt 22,36 - Mk 12,28 - Lk 10,26

h./ Jézus szavainak kiegészítése: kilencedik boldogság Mt 5,1-10 - Mt 5,11; böjt Mk 2,19 - Mk 2,20 - Mt 17,21

A megfogalmazások és az adatok különbözősége a korabeli hallgatóságot nem hozta zavarba, mert a különböző közlésmódok mögött ugyanazt a valóságot (Isten uralma) értették meg, és ugyanazzal a személlyel találkoztak (Jézus). Az archaikus gondolkodásmód (ókori, keleti) számára a pontos, hű továbbadást nem a helyszínek és időpont precíz megjelölése, az elhangzottak betűszerinti lejegyzése jelentette, hanem a megélt, megtapasztalt valóság megragadása - szemben a modern (újkori, nyugati) gondolkodásmóddal, ahol ezeknek a külső részleteknek a pontos felsorolása, a szószerinti hűség elsődleges követelmény a hitelesség szempontjából.

Az igehirdetés fennmaradt anyagában sok olyan részletet (adatok, szövegek) találunk, amely nyilvánvalóan eltér az eredeti eseményekhez, ill. kijelentésekhez képest. Ugyanazon események leírása ill. ugyanazon kijelentések, stb. szövege a különböző feljegyzésekben eltér egymástól. Ez a mai embert zavarba ejti: hogyan tekinthetjük akkor sugalmazottnak?

Az egyházi Tanítóhivatal mindenkor hangsúlyozottan tanította, hogy a Biblia egésze és minden része tévedhetetlen: e könyveknek mind egészét, mind részeit egyaránt Isten sugallta, és Isten, aki a szent szerzők által szólt, nem mondhatott egyáltalán semmit, ami az igazságtól különbözne (Providentissimus Deus enciklika, 1893). Honnan hát akkor ez a sokféleség, mi oldja fel számunkra az ellentmondást? A válasz egyszerű:

a./ Az eltérések a jézusi hagyomány lényegét nem érintik.

b./ Az őskeresztény igehirdetés egészen hiteles és megbízható, mert a jézusi tanítást olyan emberek őrizték és adták tovább, akik a Jézustól nyert új életet élték, vagyis ugyanazt, amit Jézus élt, és amelyből Jézus szavai fakadtak. És ha az őskeresztény tanítás nem pontosan ugyanolyan, mint Jézusé, ez nem azt jelenti, hogy megváltozott (megváltoztatták), hanem azt, hogy élő volt, – és élő maradt.

Márk szerkesztési, teológiai szempontjai

Márk evangelista a negyedik fejezet 1-34-ben tartalmi hasonlóság alapján csoportosítja a szövegeket. Mindegyik Isten országának megvalósulásáról szól:

1. Magvető: nehezen valósul meg, de akkor elsöprő győzelmet arat (lásd százszoros termés).

2. Világosság: Isten uralmának kezdete kinyilvánult a világ számára.

A kép a tanítványokra bízott isteni ország titkának megvilágítására szolgál: ennek nem szabad mindig rejtve maradnia. Az evangélium szava fényként akarja elárasztani a világot. Az elrejtett és aztán nyilvánvalóvá vált dologról szóló mondás a messiási titokra vonatkozik. Amit elrejtenek, csak azért rejtik el, hogy végül napvilágra kerüljön. E misztérium mögött Isten áll, aki az evangéliumnak a világban való meghirdetésével Jézus messiási és istenfiúi mivoltát a kereszten és feltámadásban akarta kinyilatkoztatni.

Az ige hallgatása a nyitott embert gazdaggá teszi, ezzel szemben szegénységet eredményez abban, aki elzárkózik előle.

3. Mag: Isten műve rejtve, szinte nyomonkövethetetlenül, emberi erőfeszítéstől függetlenül is növekszik. Isten országa olyan bizonyossággal jön el, mint ahogy a földön a magból szárba szökken a termés. A kicsiny, jelentéktelen és csupasz maghoz hasonlító kezdet, a valamint a földműves számára szinte csodaként mutatkozó végső, gazdag termés (Joel 4,13) közötti ellentétből kell kiindulni. A példázat nemcsak azt jelenti, hogy az ország bizonyosan eljön, hanem hogy már most a jelenben meg lehet tapasztalni üdvözítő működését, jóllehet ezt csak azok foghatják fel, akik hittel szemlélik a dolgokat. A megfigyelő olyan esemény tanújává válik, amely Jézussal kezdődött, és benne van jövője is.

4. Mustármag: bár jelenleg kicsinynek, semminek látszik, mégis minden fölé fog nőni.

„Amikor pedig kiterjesztette árnyékát,
ágai közt fészket raktak az ég madarai mind;
lombozata alatt ellett az erdő minden vadja,
és árnyékában lakott mindenféle nemzet”
.(Ez 31,6)

Ez a fáraóra vonatkozik.

„Izrael magas hegyén ültetem el,
kisarjadzik majd és gyümölcsöt terem,
és nagy cédrussá lesz;
alatta laknak majd a madarak mind,
és fészket rak valamennyi szárnyas
lombjainak árnyékában”
(Ez 17,23)

A próféta a képet a messiási országra vonatkoztatja.

A példabeszéd végén maga Isten országa jelenik meg, a maga teljességében, amelyhez odaözönlenek a népek.

Az első és az utolsó példabeszéd mondanivalója egybecseng, diadalmas végkifejletről beszél. A márki felfogás szerint a példabeszédekkel kapcsolatban az a döntő, hogy az ember az Isten Fia misztériumáról tudjon. E tudás nélkül a példabeszédek érthetetlenek maradnak. Emiatt a nép előtt a példabeszéd értelme homályban marad, nem fedi fel előttük a misztériumot. A voltaképpeni kinyilatkoztatás órája még nem jött el, majd csak a kereszten fog bekövetkezni. Ezzel szemben a tanítványok magyarázatot kapnak, ők a beavatottak, de ez egyben nagyobb felelősséget is jelent számukra

Az induló keresztény közösségek sokféle külső és belső nehézséggel küszködtek. Ezekre a problémákra, feszítő kérdésekre ad választ az evangelista. Célja, hogy megvigasztalja, bátorítsa őket: a jelen nehézségei és sikertelenségei láttán ne essenek kétségbe, Isten uralma elkezdődött, Jézus örömhíre megvalósulóban van, és a beteljesedés minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul be fog következni.

Vágvölgyi Éva