Vasárnapi gondolatok









































Augusztus 6., Urunk Színeváltozása

Mt 17,1-8: A Színeváltozás


Olvassuk a színeváltozásról szóló szentírási részletet és mindnyájan egy ilyen élményben szeretnénk részesülni, hogy ott legyünk a hegyen a három tanítvánnyal és elragadtatva szemléljük Jézus dicsőségben ragyogó alakját. Azt gondoljuk, hogy ha egy ilyen élményben részesítene Isten, akkor az magával ragadna, minden könnyen menne, nem sodornának el a dolgok, valóban Ő lenne életünk középpontjában. Teljes valónkat magával ragadó nagy élményekre vágyunk, azt gondoljuk, hogy Isten megrázó csodákban, és rendkívüli eseményekben mutatja meg magát nekünk. De az átlagember nem hall hangokat, nem lát látomásokat és csalódott. Azt gondolja, ha ilyesmikben részesedne, hinni tudna, lelkesedni tudna, de így …

Az Úr „ Azt mondta erre neki: `Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,« s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása.`  Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába”. (1 Kir 19,11-13)

„Ekkor Fülöp kérte őt: `Uram, mutasd meg nekünk az A­tyát, és az elég nekünk!` Jézus így válaszolt neki: `Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ’Mutasd meg nekünk az Atyát’`'?” (Jn 14,8-9) Fülöp szerette volna ha, Jézus megmutatja nekik az Atyát, mennyei dicsőségben ragyogva, ahogy ők elképzelték. Az eszébe sem jutott, hogy Isten egyszerű emberi alakot felvéve ott jár-kel már három éve köztük és velük.

Szent Bishoj sivatagi atyának gyakran megjelent Jézus. Amikor szerzetestársai tudomást szereztek Bisój látomásairól, unszolni kezdték, hogy ha újból megjelenik neki az Úr, vezesse őket hozzá. Pár nap múlva Jézus tudtára adta Szent Bisójnak, hol fog neki legközelebb megjelenni. Szent Bisój elmondta a szerzeteseknek, hogy menjenek a sivatagba egy bizonyos helyre, mert ott fog várni rájuk az Úr. A szerzetesek nagy sietve, egymással versengve rohantak a megbeszélt helyre. Útközben találkoztak egy gyönge és beteg öregemberrel, aki arra kérte a szerzeteseket, hogy vigyék magukkal. De a szerzetesek így szóltak: "Hagyj most minket, nem érünk rá veled foglalkozni, hiszen Jézussal kell találkoznunk!" - azzal tovább siettek. Szent Bisój szerzetestársai után haladt. Amikor meglátta az öregembert, megsajnálta, a hátára vette és vele együtt haladt tovább a célja felé. Ahogy Szent Bisój közeledett ahhoz a helyhez, ahol a többi szerzetes várta Jézust, az öregember egyre könnyebb lett, és mire odaért, hirtelen eltűnt. "Hol van Jézus?" - kérdezték Szent Bisójtól a szerzetesek. "Ő volt az az öregember, aki az út szélén segítséget kért tőletek" - válaszolta Szent Bisój. "De ti a nagy sietségben, hogy találkozzatok Jézussal, elfelejtettétek, hogy keresztények vagytok."

Mint Szent Bishoj és sok más szent példája mutatja, nem lehetetlen elérni olyan lelki csúcsokra, hogy a feltámadt Jézus megjelenjen nekünk. Márk evangéliumában Jézus hallgatásra utasítja azokat, akik felismerik, hogy ki ő, mert a Messiás valódi alakja csak a kereszttel együtt értelmezhető. Tehát fordított a sorrend, mint ahogy mi képzeljük. Első lépés, hogy Jézus nyomába szegődünk („Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” Mt 16,24) és aztán jön a lelki magasság és az elragadtatás.

Vágvölgyi Éva

 



























Augusztus 13., Évközi 19. vasárnap

Mt 14,22-33: Jézus a vízen jár


Gyönyörű, ahogy Jézus nap mint nap visszavonul, hogy kettesben legyen az Atyával. Nem elég neki, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), bizalmas együttlétben, kettesben akar lenni vele. Elküldi a tömeget, elküldi a tanítványokat, még azt a három kiválasztottat is, és „egyedül fölment a hegyre imádkozni” (Mt 14,23). Nem tudjuk meddig tartott volna ez a bizalmas együttlét, mert közben a tanítványok bajba kerültek. Számunkra is jól ismert, hogy milyen veszélyes a Balatonra hirtelen lecsapó szélvihar. Ráadásul sötét éjszaka van. A tanítványok számára nincs más, csak a sötétség és a fejük fölé tornyosuló hullámok, a hajó kormányozhatatlan, az oldalán becsap a víz, életveszélyben vannak. Jézus abbahagyja az imádkozást, semmivel nem törődve hozzájuk siet, hogy kisegítse őket a bajból, hát ha a víz tetején járva jut el hozzájuk, akkor a víz tetején jár. El lehet képzelni a tanítványok riadalmát, nem a elég a sötétség, a fejük fölé tornyosuló hullámok, most még egy szellem is előbukkan a semmiből, azt hiszik, hogy végük van. Jézus nyugtatni próbálja őket: `Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!’ (27.v.) De hát az egész olyan valószínűtlen, lehetetlen és hihetetlen, hogy a szélvihar kellős közepén, a vízen járva jön hozzájuk Jézus! De Péter föltalálja magát: `Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.’ (28.v.) Nem kis bátorság és hit kellett ehhez a vállalkozáshoz. Mert a Jézusban való hit nélkül Péter nem mert volna kilépni a csónakból. De Péter hitte, hogy Jézus az és „kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment” (29.v.). De miközben ment, ráeszmélt az egész dolog valószínűtlenségére, hogy ő a víz tetején jár, a mélység felett, miközben föléje tornyosodnak a hullámok és majdnem elborítják, és mint aki álomból ébredt, hirtelen nagyon megijedt. Mert hitte, hogy Jézus az, aki a vízen járva hozzájuk jön, csak az tűnt neki lehetetlennek, hogy erre ő is képes. És máris süllyedni kezdett az elnyelni kész mélységbe. Ijedtében felkiáltott: `Uram! Ments meg engem!’ Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: `Te kishitű! Miért kételkedtél?’ Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél” (30-32).

Olyan szép ez a szentírási rész, hogy az ember nem is tudja melyik részleténél álljon meg elmélkedni. Maradjon a hegyen imádkozó Jézus alakjánál és abban mélyedjen el, vagy a viharba került tanítványokon, a hiten és hitetlenségen elmélkedjen.

Aki valóban egész valójával Jézusba kapaszkodik, az észre sem veszi, hogy mélységek fölött lépked, megy Jézus felé, mint az első lépéseit megtevő kisgyermek az édesanyja karjai felé. A mamára néz, a mamához akar eljutni, és legyőzi a gravitációt. Igen, mélységek fölött járunk, belső világunk mélységei és a külső világ mélységei fölött, de ha van valaki, aki fontosabb nekünk, akkor rá figyelünk és nem a mélységekre. De ilyen hitre csak a tiszta, ártatlan szív és szeretet képes. A szólás úgy mondja „vakon megbízik”, vagyis maradéktalanul, teljesen. Hát ez ránk nem mondható el, még Istennel szemben is bizalmatlanok vagyunk, nem bízzuk rá magunkat. Olyan ez, mint amikor valaki fél a víztől, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a lába alatt érezze a talajt, nem mer ráfeküdni a vízre, pedig az megtartaná, alig kellene mozdulnia.

Hitetlenség, kishitűség, kemény szívűség, kételkedés: visszatérő motívumok Jézus szavaiban a tanítványok és a kortársak jellemzésére.

Amikor valaki találkozik Istennel, egy erős és meghatározó belső élményben megtapasztalja jelenlétét és szeretetét, az egy örömteli, ünnepi, lelkesítő pillanat. Oly szép és az ember azt hiszi soha nem lesz vége. De ennek a kegyelmi időszaknak egyszer csak vége van és amikor úgy érezzük kiszaladt a talaj a lábunk alól, akkor megtelünk félelemmel és szorongással. Már nem érezzük boldogító jelenlétét, csak küszködünk lelkünk éjszakájában, mint a tanítványok a viharos tengeren. Chiara Lubich azt mondja, hogy ebben az elhagyatottságban egyek lehetünk Jézussal, az Elhagyott Jézussal, azzal a Jézussal, aki így kiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Mt 25,46). Ha nem ellökni akarjuk magunktól, hanem átöleljük a keresztet, akkor a szenvedés, a fájdalom marad ugyan, de a lélek éjszakája elmúlik az ő jelenléte nyomán, szívünkből elmúlik a szorongás és a félelem. Péterrel együtt járni fogunk a háborgó vizek fölött, de csak addig, amíg teljes szívvel rajta csüggünk, ha figyelmünk a mélység felé fordul, kételkedni kezdünk, ugyanúgy süllyedni kezdünk, mint ő. Mint a hullámverés, követi életünkben egymást kételkedés és megkapaszkodás. Fontos, hogy mindig tudjuk, bármit is érzünk, bármilyen sötétségben is találjuk magunkat, ő mindig velünk van, megfogja kinyújtott kezünket és nem hagy elsüllyedni.

Epifánia a tengeren

A perikópa három evangéliumban szerepel (Mt 14,22-33; Mk 6,45-52; Jn 6,16-21), méghozzá azonos sorrendben, a kenyérszaporítást követi. A történet olyan személyként mutatja be Jézust, aki tanítványai előtt kinyilvánítja lényének természetfeletti voltát. Jézus, miután a tanítványokat elküldte és azok elhajóztak, elbocsájtotta a tömeget és „egyedül fölment a hegyre imádkozni” (23. v.). Az Ószövetségben a hegy mindig Isten kinyilatkoztatásának a helye, Máté is ennek előkészítésére utal azzal, hogy Jézus a hegyre megy. A tanítványok a hullámokkal küszködnek a tengeren, elég sokáig, mert a szöveg azt írja, hogy Jézus a negyedik őrváltás idején ment oda a hozzájuk a vízen. Abban az időben négy részre osztották az éjszakát és az őrök is eszerint váltották egymást, innen származik a név. Az első őrváltás alkonyatkor kezdődött és a negyedik hajnalban fejeződött be. A négy őrváltás ideje (ez a római katonáké, a templomi csak három):

                                            az első 6-9

                                            a második 9-12

                                            a harmadik 12-3

                                            a negyedik 3-6

A negyedik őrváltás a 3-6 közötti időszakot, vagyis a kora hajnalt jelentette. A reggelt megelőző időszak már az Ószövetségben is az isteni segítségnyújtás ideje:

„Az est idején, íme, itt a rémület,
és reggelre már nincsenek többé!”
(Iz 17,14)

 „Mielőtt megvirrad, megsegíti őt Isten” (Zsolt 46,6).

Isten hatalmáról beszélve azt mondja a Jób könyve: „Egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain” (Jób 9,8). Tehát Jézus vízen járása nem csak egy csodajel, hanem annak kinyilatkoztatása a tanítványoknak, hogy benne Isten van jelen a világban.

 A vízen járó Jézustól a tanítványok megijednek - ez jellemzője a teofánia műfajának. Jézus szavai hangsúlyos isteni szavak: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (27. v.) Különösen az „én vagyok” kifejezés, amely ószövetségi kinyilatkoztatási formula. Jézus ajkán újszövetségi kinyilatkoztatási mondattá válik.

Önkinyilatkoztatás és mentőcsoda

Önkinyilatkoztatás (Isten önfeltáró  „Én vagyok” mondata teofánia (Ószöv) és Jézus önfeltáró mondata krisztofánia,

Jézus beszáll a csónakba: a tanítványok számára feltárulkozó személy közösségre is lép velük, beszáll hozzájuk a hajóba.

Új fénybe helyezi a kenyérszaporítást: már az is Jézus önkinyilatkoztató csodája volt.

Mentőcsoda

Aranyszájú Szent János: „Miután elbocsátotta a tömeget, egyedül fölment a hegyre, hogy imádkozzék. - Ezzel arra tanít bennünket, hogy jó dolog a magány, amikor Istenhez szólunk. Azért ment a pusztába is és imádkozott ott egész éjszaka , hogy arra tanítson bennünket, hogy mind az idő, mind a hely szempontjából a nyugalmat kell keresnünk akkor, amikor, imádkozunk.

A tanítványok Jézus parancsoló szavára éjjel elindulnak a tavon keresztüli és ismét, mint korábban is, vihart szenvednek, akkor azonban Jézus velük volt a hajón, ezért tudták elviselni, most azonban egyedül voltak. Ugyanis Jézus lassanként nagyobb dolgokra vezeti őket, és tanítja azt, hogy mindent bátran tűrjenek el.

Hagyta, hogy egész éjjel hánykódjanak, a félelem után bátorította fel szívüket, nagyobb vágyat támasztott bennük iránta, és azt, hogy folyamatosan emlékezzenek rá, ezért nem segítette őket azonnal, ezért következik:  Éjszaka a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk, a víz tükrén járva.

Ezzel arra tanította őket, hogy nem rögtön kell keresni a fenyegető veszedelmek megoldását, hanem mindazt, ami megtörténik, bátran kell viselni”.

Isten szabadító erejének tudása tanítványok számára kézzelfogható tapasztalati valósággá válik Jézus által. Megtudják, hogy Jézusban Isten működik világban.

De Isten ennyire váratlan közelsége meg is ijeszti őket. A csoda megfélemlíti a tanítványokat. Csodálkozó rémület ez, amely abból fakad, hogy felismerik Isten jelenlétének kézzelfogható közelségét, működését. Isten jelenléte és hatalma különös módon megnyilvánul szabadító tetteiben, ezért a mentő-csodák fokozott mértékben kinyilatkoztatások, itt Jézus önmagáról, isteni mivoltáról ad kinyilatkozatást. Feltűnő rokonságot mutat a húsvét utáni lukácsi (Lk 24,36-53) és a szintén húsvét utáni eszkatalógikus jánosi perikópával (Jn 21,1-14). Szt Ágoston már ebben a perikópában is felfedezi a végső időkre való utalást: „De mégis, miközben Krisztus a magasban imádkozik, a mélyben a hajó hatalmas hullámokon hányódott; mivel egyre magasabbra csapnak a hullámok, a hajó hánykolódhatott, de mert Krisztus imádkozik, ezért el nem süllyedhet. Ez a hajó az Egyházat jelenti, a viharos tenger pedig e világot. Amikor egy gonosz szándékú és nagy hatalmú ember üldözést indít az Egyház ellen, Krisztus hajója fölé hatalmas hullám magasodik. Az Úr eljön, hogy meglátogassa tanítványait, akik a tengeren hányódtak, a negyedik őrségváltás idején, vagyis az éjszaka legvégén: egy őrségváltás ugyanis három órát jelent, ebből következőleg egy éjszaka négy őrségváltás van. A negyedik őrségváltáskor, csaknem az éjszaka végén, vagyis e világ végén jön el, amikor már elmúlt a gonoszság éjszakája, hogy élőket és holtakat megítéljen. Csodálatos módon jön el. Föltornyosultak a hullámok, de le lettek taposva, mert bármennyire is támadnak az evilági hatalmak, a mi Fejünk letapossa azok fejét. Ez az egy apostol, Péter, aki az apostolok rendjében az első és a legfőbb apostol, és aki az Egyházat képviseli, kell jelképeznie mindkét fajta embert, vagyis az erőseket, azáltal, hogy a vízen járt, és a gyengéket azáltal, hogy kételkedett. Mert  a vihart mindenki számára saját vágyai jelentik. Szereted Istent? Sétálni fogsz a tengeren és lábaid alatt lesz a világtól való félelem. Szereted a világot? Elnyel téged. De miközben szíved a vágytól hánykolódik, hívd segítségül Krisztus istenségét, hogy legyőzd a bűnös vágyat” (Szt. Ágoaston: De verb. Dom. serm. 13. 14).

 Ahogy beszállnak a bárkába a szél eláll. Majd a perikópa a tanítványok hitvallásával fejeződik be: „Valóban Isten Fia vagy!” (33.v.) Az egyházatyák ezt is Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják, hogy ez jelképezi az Egyház örök békéjét és nyugalmát Krisztus dicsőségben való visszatérése után, és hogy az ő dicsőségét akkor világosan, színről színre fogják látni azok, akik most a hit útját járják.

Vágvölgyi Éva

 







































ugusztus 20., Szent István Király

Mt 7,24-29: A sziklára épített ház


A mennybemenetele előtt Jézus ezt a parancsot adta a tanítványoknak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 28,19-20) Az ősegyház idején az apostolok szavaikkal, tetteikkel, életükkel hirdették Jézus tanítását, az örömhírt, hogy az Ige megtestesült és utat nyitott az emberiségnek az Atyához. Sajnos később, amikor az üldözött kereszténységből államvallás lett, a jézusi felszólítást úgy értelmezték, akár akarják az emberek, akár nem, meg kell keresztelni őket, kényszeríteni kell a keresztény életre. De hát vajon rá lehet-e kényszeríteni valakire a hitet? Törvénnyel csak a külsőségek, normarendszer betartását lehet kikényszeríteni, valódi hitet, a szív megtérését nem. Ráadásul a kereszténység beágyazódott egy bizonyos kultúrába. Minden kor keresztény közösségének nagy kérdése: Mit jelent kereszténynek lenni? Mi a kereszténység lényege és melyek azok az elemek, amelyek csupán a kereszténységnek egy bizonyos társadalomba való beágyazottságához kötődnek? Ez a kérdés főleg akkor kerül középpontba, ha egy idegen kultúrkörbe kell átültetni, mint például a Szent István korabeli Magyarországon. István egy hittérítő lángoló lelkesedésével fogott munkához és miután tudta, hogy népe makacsul ragaszkodik a régi hiedelmekhez és rítusokhoz, ragaszkodott hozzá, hogy az ősi hitnek minden emlékét gyökeresen kiirtsa, hogy régi pogány hitüknek egy kis foszlánya se maradhasson fenn, nehogy valami is átmentődjék az ősi rítusokból a keresztény szertartásba. Így, mint annyi más esetben, ebben és a későbbi korokban, egy értéket képező kultúra is áldozatul esett a hittérítésnek, de ezt nem szabad Szt. Istvánnak felrónunk, abban a korban ezt jelentette a hittérítés. Természetesen a régebbi korokban is születtek bölcs döntések e téren, pl. I. Miklós pápa a bolgárok megtérése kapcsán, amikor részletekbe menően nyilatkoznia kellett a megtértek éltére vonatkozóan, azzal a kérdéssel, hogy szabad-e a bolgár nőknek nadrágot viselni, nem is foglalkozott, mondván: „Mi nem a testeteken viselt ruhát kívánjuk megváltoztatni, hanem belső lényetek erkölcseit”. A mai Egyház már másképp fogja fel, nem követel durva változásokat a megtértek életében és kultúrájában, a térítés az inkultúráción alapszik, nem kell senkinek kivetkőznie a saját kultúrájából ha kereszténnyé lesz.

Mit jelent kereszténynek lenni, mi a kereszténység lényege?

A Hegyi Beszéd összefoglalja az összes jézusi parancsot. A Hegyi Beszéd végén Jézus egy példabeszédben emeli ki tanításának jelentőségét: Aki tanítását meghallgatta és tettekre váltja, tehát életét Jézus tanítása szerint alakítja, annak élete biztos alapokon nyugszik.

Az apostoli levelekben több helyen is találkozunk azzal, hogy mit jelent a Jézusra, a jézusi tanításra alapozott élet:

"Ő előbb van mindennél,
és minden benne áll fenn".
(Kol 1,17)

"Ezért tehát, ahogyan elfogadtátok az Úr Jézus Krisztust, úgy éljetek is benne, gyökerezzetek meg őbenne, és épüljetek rá! Erősödjetek meg a hitben, ahogyan tanultátok, és legyen bőséges a hálaadásotok!" (Kol 2,6-7)

Jézus Krisztus, az élő kő: „Vessetek le hát minden gonoszságot, minden álnokságot és képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, és mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr. Hozzá járultok, mint élő kőhöz, akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt. Ti is, mint élő kövek, felépültök rajta lelki házzá, szent pap­­sággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Azért áll az Írásban:

»Íme, kiválasztott, értékes szegletkövet teszek le Sionban;
aki hisz benne, meg nem szégyenül«
.
Ez nektek, hívőknek, tisztesség, a nem hívőknek pedig
»ez az a kő, amelyet az építők elvetettek,
és mégis szegletkővé lett«.

Ezenkívül »a botlás kövévé és a botrány sziklájává« mindazoknak, akik megütköznek az igén, és nem hisznek benne, pedig erre rendelték őket.

Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak üdvözítő tetteit, aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára, akik egykor »nem nép« voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik számára azelőtt nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek". (1 Pét 2,1-10)

"Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik, és mindaz, aki vétkezik, nem látta és nem ismerte őt. Gyermekeim, senki meg ne csaljon titeket! Aki igazat cselekszik, az igaz, mint ahogy ő is igaz. Aki bűnt cselekszik, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa. Mindaz, aki Istentől született, bűnt nem cselekszik, mert Isten magja van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született. Erről lehet megismerni, hogy kik az Isten gyermekei és kik az ördög gyermekei. Mindaz, aki nem igazat cselekszik, és aki nem szereti testvérét, nem Istentől van". (1 Jn 3,6-10)

Az új törvény szerint élni azt jelenti, hogy nem szabályok vak és betű szerinti teljesítéséről van szó, hanem szükség van minden kor emberének a találékonyságára, hogy az adott élethelyzetben hogyan valósíthatja meg. Így lesz a törvény többé nem holt betű, hanem mindig újjászülető élet. "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6) - mondja Jézus  János-evangéliumban.

Vágvölgyi Éva