Vasárnapi gondolatok









































Június 4., Pünkösdvasárnap

Jn 20,19-23: Jézus megjelenik a tanítványoknak

Az első teremtéskor „A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett” (Ter 1,1,), vagyis Isten Lelke teremtette meg a káoszból a világot. A második teremtés az Ige megtestesülése volt, amikor a Szentlélek beárnyékolta Máriát (Lk 1,34) és Jézus anyjává tette. Ennek az új teremtésnek a folytatása a Pünkösd, amikor a tanítványok, a korai és későbbi Egyház megkapja a Szentlelket, és Jézus megtestesülése bennük – bennünk folytatódik és Isten Lelke újjá teremti általunk a világot, azáltal, hogy olyanok leszünk, mint Jézus, a világ világosságává és a föld sójává leszünk (Mt 5,13-14). Ahhoz, hogy a világ világosságává váljunk, újra és újra meg kell küzdenünk a belső sötétségünkkel, a külső kísértésekkel, hogy a föld sójává váljunk újra és újra vállalnunk kell a krisztusi normákat, ami megkülönböztet, más minőséggé tesz, mint a „világ fiai” és késznek kell lennünk újra és újra megszabadulni önzésünktől, szeretetből lemondani önmagunkról.

Az emberi együttélésben az ember önzését, ösztönei korlátlan kiélését szabályok, törvények szorítják gátak közé. A Szentlélekben újjászületett emberben nem a gátak mérete változik, hanem egy új minőség jön létre, egy új ember, akinek nincs szüksége gátakra, mert többé már nem az önzése, ösztönei szabják meg tetteit, hanem a Lélek. Akiben Isten Lelke uralkodik, az nem önmagának él, hanem Istennek. Nem feléli, pusztítja, zsákmányként kezeli maga körül a világot, hanem felvirágoztatja maga körül az életet. Jézus nyilvános működése során megmutatta, hogyan képes működni Isten Lelke a világban, a sötétség, a nyomor, a bűn, a szenvedés és a halál sebeit begyógyította, új életet adott Istenben. Gyógyításai sohasem csak testi, fizikai gyógyulást jelentettek, hanem visszatalálást Istenhez („hited meggyógyított téged”).

A megváltott szív, a Lélek tüzétől lobogó szívet jelenti.

A meg nem váltott, a kenyérgondban, önmagának élő szív lefelé és az anyagban keres – hasztalan – biztonságot, mintha tárnába ásná magát, amely végül ráomlik.

A megváltott szív fölfelé tör, szárnyal, egyre kevésbé uralkodik rajta az anyag, a Lélek szabadságában él.

A megtérés után a régi ember nem megsemmisül, hanem átalakul, Isten Lelke alakítja át. Az átalakulás folyamat, egy élethosszig tartó folyamat, sokszori megtorpanással, újrakezdéssel.

Mit jelent a Lélek munkálkodása a világban, bennünk? A vallásos ember általában azt képzeli, hogy nála minden rendben van. Pedig a vallásos nem jelenti egyben szükségszerűen a hívőt is. Mi gyakran összekeverjük a vallásost a hívővel.­­

A vallásos ember meghatározott szabályokat követve él, részt vesz bizonyos rítusokban, de önmagukban ezeknek semmi közük nincs Istenhez. Ezt már az ószövetségi próféták is felismerték és figyelmeztették a választott népet: Isten nem ezt várja tőlük, nem ezt jelenti a választottság. A választottság azt jelenti, hogy megjelenítik Isten arcát az emberek között. Tehát nem egy szoborban, egy képben ábrázolva mutatják fel, azok halott dolgok, ez tilos volt számukra, még csak nem is istentiszteletekben, hanem az élő Istent mutatják fel az életükkel.

Az ókori istenek különféle tárgyakban vagy élőlényekben öltöttek testet, ezekben imádták őket. Az ószövetségi nép kivételt képez, az ő istene nem kötődik tárgyakhoz, élőlényekhez, mulandó dolgokhoz, az ő istene láthatatlan Isten, aki azt mondja magáról, hogy „vagyok, aki van”, tehát a mindenkor jelenlévő, élő Isten, aki működése által, tetteiben mutatja meg magát, a világban működő teremtő Lelke által. Amikor a Teremtés könyve azt mondja az emberről, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette (Ter 1,26-27), azt  mondja az emberről, hogy egyedül ő hordozza Isten arcát a világban, mintegy Isten tükörképe. A bűnbeeséssel ez a tükörkép eltorzult és a választott nép feladata lett volna, hogy ez az állapot megváltozzon, a tükörképet helyre állítsa, Isten arcát tükrözze a világnak. Nem tárgyakban ábrázolva, halott dolgokban, hanem saját élő lelke által. Sajnos a választott nép nem felelt meg feladatának, nem volt képes Isten arcát megmutatni a világnak, ez az Ige megtestesülésében valósult meg, amely által Isten szeretete, Isten arca megmutatkozott a világ számára. Miután Jézus egészen ember volt, fennállt annak a veszélye, hogy tanítványai, követői ehhez az emberi alakhoz, tárgyakhoz kötődnek majd, pedig Isten Lélek és élet, csakis az élő emberi lélek képes tükrözni őt a világban. Hogy esély se legyen a bálványgyártásnak, külsőségekhez, tárgyakhoz való kötésnek, Jézus földi létéből nem maradtak ránk emléktárgyak, emberi alakjáról, természetéről nem tudunk semmit, mert ő az élő emberi lélekben, a tanítványok sokféle természetében a Szentlélek által testet öltve mutatja Isten arcát a világnak.

A hit = beengedni Isten Lelkét az életembe, hagyni, hogy formáljon, alakítson, újjáteremtsen.

Van, aki a Lélek behatolását egyszeri, villámcsapásszerű pillanatként éli meg, van, akinél lassú, észrevétlen folyamat és már csak a változásokban, működésében érhető tetten.  

Isten mint Lélek teremt mindent: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.  A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett” (Ter 1,1,). Ő, a Lélek teremt mindent, ami a világban új és eredeti, szabad és eleven, váratlan és hatalmas, törékeny és ugyanakkor erős. Ő a kegyelem Lelke: azt az Istent nevezzük Léleknek, aki a mi benső kenetünk és pecsétünk, foglalónk, vendégünk, vigasztalónk, szószólónk, benső hívásunk, szabadságunk és gyermekségünk, életünk és békességünk, szentségünk és egységünk. Az a Lélek, aki megérleli bennünk a gyümölcsöket: a szeretetet, az örömöt, a békességet, a türelmet, a tisztaságot („ A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség,  szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). Ő a testnek, a bűnnek, a puszta törvénytiszteletnek erős ellenfele, Ő a változás titokzatos ereje bennünk, amely a test dicsőséges feltámadása és a világ megváltozása felé tör.

„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5,5) - a Pünkösd eseménye véget vet az emberek megosztottságának. Isten Lelke összebékíti az embereket, akiket nyelvi, kulturális vagy vagyoni különbözőségük elválaszt egymástól.

A Lélek kiáradása által válik az apostolok és a tanítványok közössége az új szövetségben Isten új, szent népévé, Egyházzá.

A Lélek kiáradása teszi képessé az apostolok és a tanítványok közösségét arra, hogy a világban való küldetését teljesítse: „Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben, meg egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (Csel 1,8).

A tanítványok a Lélek elnyerésével hatalmat is kaptak:

„Vegyétek a Szentlelket!  A­kiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23)

Ez a hatalom, isteni hatalom. Jézus birtokolja és gyakorolja az írástudók nem kis megbotránkozására:

„A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: `Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.« Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: »Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?`” (Mk 2,6-7)

Jézus most ezt a hatalmat adja át a tanítványoknak a Lélekkel.

A Lélek kiáradása Krisztus húsvétjának megkoronázása. – Az ősi katekézis szerint a meghalt, feltámadt és az Atya jobbján felmagasztalt Krisztus azzal teszi tökéletessé művét, hogy kiárasztja a Lelket az apostoli közösségre (Csel 2,23-33). A Pünkösd a Húsvét teljessége.

Az atyák ezt a »Szentlélekben történő keresztséget«, az Egyház egy bizonyos misszionáriusi beiktatását, Jézus megkeresztelkedéséhez, a nyilvános működés elején történt ünnepélyes teofániához hasonlították. A Pünkösdben az Egyháznak szóló új törvény ajándékozását (vö. Jer 31,33; Ez 36,27) és az új teremtés megvalósulását (vö. Ter 1,2) látták.

 A Pünkösd megnyitja az Egyház korszakát; az Úrral való találkozás felé haladva állandóan megkapja tőle a Lelket, aki összegyűjti a hitben és a szeretetben, megszenteli, és elindítja a küldetés végrehajtására. Az Apostolok cselekedetei feltárja ennek az adománynak, a sajátosan vett karizmának a folytonos időszerűségét azzal, hogy rámutat a Léleknek az Egyház irányításában és misszionáló tevékenységében betöltött szerepére, és szembeötlő megnyilvánulásaira (vö. Leon-Dufour: Biblikus teológiai szótár, Pünkösd címszó).

Maga a Lélek, aki eltölti az embert, Isten ingyenes ajándéka, nem lehet emberi teljesítménnyel se kiérdemelni, se kiesdeni. A tanítványokat se a kiválóságuk, hanem gyarló, botladozó emberi szeretetük Jézus iránt tette méltóvá, hogy megkapják a Szentlelket. Egy lehetséges út vezet csak a Lélekhez, Isten és a felebarát szeretete. A szeretet nem lehet elvi megfontolás vagy elmélet, szeretni mindig cselekvést, tetteket jelent. Jézus megmondta, őt szeretni annyit jelent, mint megtartani parancsait, megtenni Isten akaratát, a felebarátot szeretni annyit jelent, mint jót akarni neki, minden szükségében segíteni (éhesnek enni adni, bebörtönzöttet meglátogatni, stb., ld. Mt 25,35). Szent Pál az Első Korintusi levél 12. fejezetében a Lélek különféle megnyilvánulásairól ír (tehát a Lélek az ajándék, nem a különféle megnyilvánulásai). Ahogy a fehér fény, ha megtörik, különféle színekre bomlik, úgy a Lélek is sokféle színre bomlik az egyes ember egyénisége által. Mint ahogy a Szentlélek végtelen, úgy ezeknek a megnyilvánulásoknak a változata is végtelen, tévedés lenne a Szent Pál által példaként felsorolt megnyilvánulásokra leszűkíteni, nyelveken beszélésre, csodás gyógyításra, stb. Boldog Kalkuttai Teréz Anyáról például, aki a XX. század egyik leghitelesebb egyénisége volt, nem tudjuk, hogy nyelveken beszélt volna, vagy hogy keze által csodás gyógyulás következett volna be. Mégsem hinném, hogy bárki kétségbe vonná, hogy benne és általa Isten Szentlelke működött köztünk. Téved, és nem ismeri a Szentlelket, aki azt hiszi, hogy Isten Lelkét eszközként lehet használni, meg akarom kapni, hogy nyelveken beszéljek, gyógyítsak, stb. Ha nagy alázatában a lélek megkapja Isten ingyenes ajándékaként azt a végtelen boldogságot, hogy eltölti a Szentlélek, minden egyes ember által úgy nyilvánul meg, ahogy ő akar.

Vágvölgyi Éva

 



























Június 15., Szentháromságvasárnap

Jn 3,16-18: Jézus küldetésének célja


Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. (16-18.v.)

„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).

Tehát megkapni a Szentlelket annyi, mint belépni a Szentháromságos Isten misztériumába. A Szentlélek az Atya és a Fiú szeretete. Mint ahogy két ember egyesüléséből lesz egy harmadik személy. Csak miután az nem anyagi természetű, permanens, véget nem érő valóság, állandó jelen. A Szentlélek kiáradása az Atya szeretetének kiáradását jelenti. Ez a szeretet formálja át Pünkösdkor az apostolokat. A kacsamama nekiment a kutyának, amikor az közelebbről meg akarta nézni a kiskacsákat. Pedig egy kacsa természete szerint fél a kutyától. Csakhogy az anyai ösztön legyőzte ezt a félelmet. Hát ha már egy ösztön is képes arra, hogy legyőzze a természetünket, akkor mennyivel inkább az Isten szeretete! Szóval a Lélek kiáradása a szeretet kiáradását jelenti, a Fiú által részeseivé válunk ennek az áramkörnek, bekapcsol bennünket a közöttük lévő szeretetbe. „A megígért Lelket megkapjuk a hit által” (Gal 3,14).

A törvény Krisztushoz vezető nevelőnk volt, hogy a hit által igazuljunk meg”. (Gal 3,24)

 Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök” (Gal 3,26-29).

„De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!« Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által” (Gal 4,4).

„Hiszen Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit” (Gal 5,6).

Ha ugyanaz vagy, mint amilyen azelőtt voltál, ha nem változtatott meg, akkor valójában nem kaptad meg a Szentlelket.

„Jó dolog mindenkor buzgólkodnotok a jóban, nemcsak akkor, amikor jelen vagyok köztetek, fiacskáim, akiket fájdalommal szülök újra, míg Krisztus kialakul bennetek!” (Gal 4,18-19)

„Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!

Ne vágyódjunk a hiú dicsőség után, egymást ingerelve, egymásra irigykedve!” (Gal 5,16-26)

Könnyű választ kapnunk tehát, hogy hogyan állunk a dologgal, csak meg kell néznünk, hogy megtaláljuk-e magunkban Isten szeretetének, a Léleknek a gyümölcseit. Milyen gyümölcsöket érlelünk magunkban? Természetesen ezek nem rögtön valódi gyümölcsök. Először kicsik, csököttek. A bennünk kialakuló Krisztus folyamat, életprogram, nem egyszeri esemény. Nem változunk át varázsütésre, bármennyire is szeretnénk. Ahogy a Sillye Jenő énekelte, „Repülni vágytam, s a földön jártam és kövekben botlott meg a lábam”.

Isten azért küldte a Fiút, hogy életet adjon.

Jézus mint Ige már kezdetben Istennél volt, és Isten volt (Jn 1,1k). Ő volt az a teremtő Szó, amely által minden lett (1,3; vö. Zsid 1,2; Zsolt 33,6kk). Ez a megvilágosító Szó világított a világ sötétségében, hogy elhozza az embereknek Isten kinyilatkoztatását (Jn 1,4-5). Már az Ószövetségben is ő nyilvánította ki magát titokzatosan a cselekvő és kinyilatkoztató szó által. Az idők végén pedig az Ige testet öltve látható módon belépett a történelembe (1,14), az emberek számára kézzelfogható, tapasztalati ténnyé vált (1 Jn 1,1kk), olyannyira, hogy „mi láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14).

Ezzel teljességre vitte kettős tevékenységét, a kinyilatkoztatást és az üdvösség szerzését: mint egyszülött Fiú, megismertette az emberekkel az Atyát (1,18), s hogy üdvözítse őket, elhozta a világba a kegyelmet és az igazságot (1,14.16k). A világban megjelent Ige az emberi történelem középpontja: előtte a történelem az ő megtestesülése felé haladt; eljövetele után pedig az ő végső győzelme felé. Mert ő fog megjelenni a végső küzdelemben is, hogy véget vessen a gonosz hatalmak uralmának, és biztosítsa a világban Isten végleges győzelmét (Jel 19,13).

Mivel Krisztus a „testben eljött” élő Ige, érthető, hogy az emberek állásfoglalása az ő szavával és személyével szemben meghatározza Istennel szemben elfoglalt helyzetüket is. A világba történő eljövetele ténylegesen megoszlást okozott köztük. Egyrészt, a sötétség nem fogadta be (Jn 1,5), a gonosz világ nem ismerte fel őt (Jn 1,10), sőt, övéi – saját népe – sem fogadták be (Jn 1,11): így az egész evangéliumi történet a szenvedéshez vezet. Másrészről azonban vannak, akik „hittek az ő nevében” (Jn 1,12): ezek „mindnyájan az ő teljességéből részesültek, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16). Ő, aki természet szerint Fiú (Jn 1,14.18), nekik hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Jn 1,12).

A megtestesült Ige körül kristályosodott ki az a dráma, amely valójában azóta tart, amióta Isten a próféták által beszélni kezdett az emberekhez. De amikor a próféták hirdették Isten igéjét, szavuk által nem az Ige fejeződött ki már akkor is, ugyanaz az Ige, aki testet öltött az idők végén, hogy közvetlenül szóljon az emberekhez, akikhez személyesen küldte el az Atya? A rejtett elő­­készítő működést most felváltotta a közvetlen és látható jelenlét. Az emberek számára azonban nem változott az isteni szó által felvetett létkérdés: aki hisz a szónak, aki felismeri és befogadja az Igét, az általa belép Isten gyermekeinek istenfiúi életébe (Jn 1,12). Aki viszont visszautasítja a szót, aki nem ismeri fel az Igét, az megmarad a világ sötétségében, és ezáltal elítéli önmagát (vö. 3,17kk). Az Ige minden emberhez szól, és minden embertől feleletet vár. (Biblikus teológiai szótár: Az Isten Igéjének misztériuma)

János Prológus

 1a Kezdetben volt az Ige,
 1b és az Ige Istennél volt,
 1c és Isten volt az Ige.
 2  Ő volt kezdetben Istennél.
 3a Minden általa lett,
 3b és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.
 4a Benne élet volt,
 4b és az élet volt az emberek világossága.
 9a Az igazi világosság,
 9b aki minden embert megvilágosít,
 9c a világba jött.
12a Mindazoknak azonban, akik befogadták,
12b hatalmat adott,
12c hogy Isten gyermekei legyenek;
12d azoknak, akik hisznek az ő nevében

Jézusban megjelent „üdvözítő Istenünknek jósága és emberszeretete.” (Tít 3,4)

„Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét.  Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.  Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” (1 Jn 14-16)

„Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által,  ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette,  s aki - mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével -, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.” (Zsid 1,1-3)

„Aki engem látott, látta az Atyát is.” (Jn 14,9)

 „A konkrét Jézus számunkra magának Istennek a létezése közöttünk, és Jézus mégsem az Atya, s ez a különbözőség nem pusztán Jézus emberi valóságán alapul. A Lelket Isten önátadásának tapasztaljuk, de úgy, hogy a Lélek segítségével az eredet nélküli Isten (az Atya) körül nem határolható végtelenségéről szerzünk tapasztalatot”. (Karl Rahner, Teológiai Kisszótár, Szentháromság címszó).

A Szentlélek „személy voltát” a Szentírással összhangban vallják a hitvallások és az Egyháznak Isten háromságára vonatkozó tanítói döntései. A Szentlélek „az Atya és a Fiú Lelke”, aki az Atyától és a Fiútól mint egyetlen elvtől származik, egyetlen leheléssel.

„Amikor megvalljuk, hogy Jézus Krisztusban és az ő Lelkében kegyelmet kaptunk Istentől, akkor hittel valljuk már a Szentháromságot is, még ha vallási és egzisztenciális értelemben nem látjuk is könnyen asszimilálhatónak e misztériumoknak a klasszikus teológia által adott hajszálfinom megfogalmazását”. (Karl Rahner, Teológiai Kisszótár, Szentháromságtan címszó).

Vágvölgyi Éva

 







































Június 22., Úrnapja

Jn 6,51-56: Jézus az Élet Kenyere


Egy hithű zsidónak égnek meredt a haja, amikor valaki arról beszélt, hogy emberhúst egyenek, sőt embervért igyanak, amikor számukra még az állatok vérének elfogyasztása is tilos volt. Ráadásul aki saját testének evésére és vérének ivására biztatja őket, az egy eleven, előttük álló ember. Ma azt mondanánk, hogy na ez aztán nagyon meredek. Nem csoda, hogy a tanítványok közül is sokan elhagyták őt, mert megbotránkoznak. Mint amikor Jézus azt mondja, hogy „Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!”  (Jn 2,19) Szó szerint veszik, amit Jézus mond, és hát azon tényleg nem lehet mást, csak botránkozni. Most is, mint számtalanszor a történelem folyamán bebizonyosodott, hogy:

„Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim,
és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. –
Mert amennyivel magasabb az ég a földnél,
annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál,
és az én gondolataim a ti gondolataitoknál”
(Iz 55,8-9).

Nem az a baj, hogy ha nem értjük meg Istent, és ezt alázattal elfogadjuk, hanem ha a földies gondolkodásunk szerint rosszul értelmezzük őt és megbotránkozunk. Jézusnak a szavai már itt az Eucharisztia alapítására utalnak, ami az utolsó vacsorán történt. Nyilván ott sem értik a tanítványok, hogy miről beszél, de hittel elfogadják.

 A feltámadt Jézus a mennybemenetelkor elhagyja a tanítványi közösséget, de háromféle valóságban velük marad: a szentmise áldozatban a kenyér és bor színe alatt, igéjében és a felebarátban. „Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok. Még egy kis idő, és a világ többé már nem lát engem. De ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14, 18-19). „Nem hagylak árván titeket” – biztatja a tanítványokat Jézus. Amikor az Ige megtestesült és a végtelen Isten irántunk való szeretetből magára vette a gyenge emberi testet, ebben a gyenge emberi testben kiszolgáltatta magát nekünk. Tudjuk hogyan válaszoltunk a hozzánk hajló szeretetére. És ő, ahelyett hogy sorsára hagyná a méltatlanná váltakat, szeretetében odáig megy, hogy már nem emberi testben, hanem még kisebb, még kiszolgáltatottabb alakban, egy darabka kenyérben, ostyában övéi között marad. Jézus szeretetének csúcspontja a megújuló szentmiseáldozatban való jelenléte.

„Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18), „Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) – ez nyilván nem csak a tanítványoknak szólt, hanem az utánuk következő krisztushívő nemzedékeknek. Krisztus testét és vérét magunkhoz venni, annyit jelent, mint az ő végtelen szeretetének részeseivé válni.  A Szentlélek által reinkarnálódik bennünk. Minden szentáldozás egy angyali üdvözlet. Ha nem maradt volna köztünk élő valóság, akkor már rég nem létezne a kereszténység, hiszen mind a külső erők, mind a belső botlások rég kihalásra ítélték volna. Az Eucharisztia az Egyház élő, dobogó szíve.

Úrnapja ünnepe, az Eucharisztia ünnepe, az öröm és a hálaadás ünnepe.

Az Eucharisztia (gör. hálaadás) fogalma magába foglalja a szentmisét és az Oltáriszentséget, vagyis Jézus Krisztus áldozati teste és vére a kenyér és bor színe alatt. Az Eucharisztia alapítása az utolsó vacsorán történt, melynek során keresztáldozatát elővételezte és mint örök emlékezetét az Egyházra hagyta. Maga az Eucharisztia név is az utolsó vacsora leírásából ered: „Jézus kezébe vette a kenyeret, hálát adott” = eukhariszteszasz. Hogy az Eucharisztia alapítása mennyiben esik egybe a zsidó húsvéti lakomával, nem egyértelmű, de Lukácsnál a 22,15-ben az új húsvétra való utalás olvasható ki. Az evangelisták Jézus keresztáldozatát és a húsvéti bárány feláldozását teológiailag összekapcsolták. Jézus maga is utalt arra, hogy föláldozza, áldozatul adja magát („Ez az én testem, amelyet értetek adok” 29,19 kk.), s hivatkozott a szövetségre is (22,20; 1Kor 11,25), amihez a szemiták fölfogása szerint az áldozat föltétlenül hozzátartozott (Kiv 24,3–8; Zsid 9,11–10,18). Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az Eucharisztia alapításakor Jézus prófétaként szimbolikusan előre megjelenítette, jelenvalóvá tette bekövetkező megváltó halálát. Ezen túlmenően: a megismétlésre vonatkozó szavak („Ezt tegyétek az én emlékezetemre”) egész biztosan fölfoghatók úgy, hogy velük a Kiv 12,14: olvasható rendelkezésnek megfelelően az új szövetség áldozatának állandó jelenvalóvá válására adott utasítást, ill. hogy az áldozat jelenvalóvá tételével az új szövetséget minden időkre megerősítette. Az áldozati jelleg Máténál, Márknál és Lukácsnál az áldozathoz kapcsolódó ekhünnomenon kifejezés révén külön is hangsúlyt kap. Az Isten szolgájára vonatkozó jövendölés, amely az Eucharisztia alapítását jelentő szavakból kicsendül („sokakért”), szintén az áldozati jelleget tanúsítja. Pál szerint (1Kor 11,26) az Eucharisztia ünneplése Krisztus halálának hirdetése, aminek révén az Eucharisztiát ünneplők részesednek Krisztus föláldozott testében és vérében (10,16) és egymással is közösséget, egy testet alkotnak (10,17). Az azonosításban Jn 6,51–58 odáig ment, hogy sokan megütköztek és visszahúzódtak az Úrtól (Jn 6,60.66). Kezdetben a keresztáldozatra emlékezés még nemigen lehetett eleven, csak a háttérben húzódhatott meg. Annyi azonban bizonyos, hogy az eszkatológikus öröm, amely a Csel 2,46-ból kicsendül, mindjárt kezdettől hozzákapcsolódott az Eucharisztiához. Ezt elsősorban Lk tanúsítja egyértelműen (22,16–18; vö. Mt 26,29; Mk 14,25).

A kenyérszaporítás ajándékcsodája Jánosnál úgy mutat Jézusra, mint az élet kenyerére. A tanítás a jel - hit téma kifejtésével kezdődik. Az embereket pusztán természetes, emberi önzésük motiválja (éhesek). A kenyérszaporítás csodájában nem jelet látnak (26. 36. versek), ezért nem látják, hogy a csoda az adományozó személyére mutat. Nemcsak a csodálatosan ajándékozott kenyeret, hanem őt kellene keresniük, „az eledelt, amely megmarad az örök életre”. A kérdésre, hogy mi az igaz tett („Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük”), Jézus ismét a hitre, mint „Isten tettére” (egyes szám!) való utalással válaszol. A tanítás következő részének kulcsszava „a mennyei kenyér”, hogy ki is ez a „mennyei kenyér”. „Isten kenyere, amely a mennyből szállott le és életet ad a világnak”. Az élet, a jánosi felfogás szerint, csak „a mennyből” (felső, isteni szférából) jöhet, mert a világnak önmagában nincs élete, mert a halál szférája. Ennek a feltételnek csak Jézus, Isten küldötte felel meg.

Magában a kenyérről szóló tanításban Jézus „az élet kenyere”, hiszen ő az Atya küldötte és kinyilatkoztatója, aki megadhatja az igazi életet a világnak. Az élet kenyere ő, ugyanabban az értelemben, mint ahogy ő „a világ világossága”, a „jó pásztor”, az „igazi szőlőtő” ... Mindegyik esetben arról van szó, hogy Jézust úgy hirdetjük, mint aki a hívőnek életet ajándékoz. Hiszen „azért jött, hogy életük legyen és bőségben legyen” (vö. Jn 10,10; 12,50; 20,31)

Vágvölgyi Éva







































Június 25., Évközi 12. vasárnap

Mt 10,26-33: A bátor hitvallásról


„Ne féljetek, ne féljetek”… ismétli meg Jézus újra és újra. Az ember látja a tornyosodó viharfellegeket, a sötétség fenyegetését és szorongani kezd a jövőtől. De Jézus azt mondja „Ne féljetek”. Persze mi erre szeretnénk azt gondolni, hogy nem kell félnünk, mert ő majd megment minden bajtól. De sajnos a szentírási szöveg nem ezzel folytatódik, hanem hogy esetleg még meg is ölhetnek. De hát akkor már hogy ne kellene félnünk? A teremtéstörténet elbeszélése szerint, a bűnbeesés előtt az ember békében élt a természettel, békében a másik emberrel, nem hatalmaskodott egyik ember a másikon és legfőképpen békében és félelem nélkül élt Istennel. De amint a bűn belépett a világba, ez a harmónia felbomlott, sőt a gonoszságnak is kaput nyitott, ahogy ez nyilvánvalóvá válik Káin testvérgyilkosságával. És elkezdődött egy végeérhetetlen láncolata a sötétségnek és a szenvedésnek. Az Ige megtestesülésével a sötétség végeérhetetlen láncolata megszakad, de a szenvedésé nem. De Jézus azt mondja, hogy nem kell félnünk a testi haláltól: „Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha” (Jn 11,26). Viszont annál inkább kell félnünk a lelki haláltól, a bűntől és a kárhozattól és attól, aki testestül lelkestül el akar pusztítani minket. Mindaz, ami velünk történik, az Atya tudtával történik, a szenvedéseink és a megpróbáltatásaink is, mint annak idején Jóbbal. Az Atya szeret bennünket, akkor is, ha a szenvedés kohójában esetleg ebből semmit nem érzünk. Jézus a minden körülmények közötti tanúság tevésre és hitvallásra szólít fel bennünket a legnehezebb órákban is. Mint amikor beülünk a fogorvosi székbe, tudjuk, hogy fájni fog, de mégis valami jó dolog fog kisülni belőle, betömnek vagy kihúznak egy fogat. Szóval még a legnehezebb, legfájdalmasabb dolog is a javunkat szolgálhatja, közelebb segíthet Istenhez.

Amikor Máté megírja evangéliumát, már évtizedek óta tart a keresztényüldözés. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy a korai egyház hívei gyakorta kerülnek különböző bíróságok elé, börtönbe, megverik őket, sőt sokszor kifejezetten életveszélyben vannak. Ilyen helyzetben az ember állandó rettegésben és félelemben él. Ebben az élethelyzetben ad bátorítást Jézus újra és újra megismételt szava: „Ne féljetek!” (26.v.) „Ne féljetek!” (Mt 10, 28) „Ne féljetek!” (31.v.) Ki is fejti, hogy miért nem kell félniük: Nem kell félni az emberektől, azok csak a testet tudják megölni, a lelkük üdvösségét nem tudják elvenni tőlük. A gonosztól, a sötétség erőitől kell félni, amelyeknek hatalma van arra, hogy a lélek üdvösségét veszélyeztesse. A kicsi, szinte semmit nem érő, jelentéktelen kis veréb, ami Istennek mégis fontos - „Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül” (29.v.) - képének párhuzamával teszi még kézzelfoghatóbbá az isteni gondviselést. Nem kell aggódni, bármi történik, Isten tudtával történik.

 „Semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna.  Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről” (26b-27.v.). Talányosnak tűnhet ez a kijelentés és felhívás: Mi az a rejtett dolog, ami kitudódik? Miért mondja Jézus sötétben és fülbesúgva, tehát titokban, és miért biztatja követőit arra, hogy ők meg világosban és háztetőkről, tehát nyíltan hirdessék? Jézus nyilvános működése idején mindenfelé, amerre csak járt, hegytetőn és tóparton, zsinagógában vagy a jeruzsálemi templomban tanította a népet. De tudjuk, hogy a tanítványok külön tanítást kaptak tőle: „Mert nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkait” (Mt 13,10). Sőt, olyasmit is közölt velük, amelyre hallgatási parancsot kaptak: „Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus” (Mt 16,20). Jézus kereszthalála és feltámadása után azonban ezeket a csak nekik szóló tanításokat és közléseket is elmondhatják, sőt Jézus kifejezetten felszólítja őket erre: „Hirdessétek a háztetőkről!” (27.v.). A hit megvallása néha kockázatos, megpróbáltatásokkal járhat, akár az életünkbe is kerülhet. Jézus mégis azt mondja: „Ne féljetek!” (31.v.) Nem tudnak igazán kárt tenni bennetek, a lelketek üdvösségét nem tudják elvenni tőletek. Ha hősiesen, a megpróbáltatások ellenére is kitartotok, nem marad el a jutalom: „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van” (32.v.).

Az embernek mindig van választási lehetősége: Isten és a szeretet mellett dönt vagy a gyűlölet csapdájába esik. Mindszenty bíboros atyáról mondják, hogy amikor az ötvenes években Celldömölkön a templomból kijövő hívekre és rá is tűzoltó autókból fekáliát fecskendeztek, a mocsokban és bűzben nem az öklét rázta, hanem megáldotta azokat az autókat, pontosabban a benne ülőket.

Vágvölgyi Éva