Vasárnapi gondolatok









































Augusztus 5., Évközi 18. vasárnap

Jn 6,24-35: Tanítás a Mennyei Kenyérről

Az emberek átélték a kenyérszaporítás csodáját, megették a kenyeret, de csak jóllakni akartak, nem hisznek. Hiába kapták meg Isten ajándékát, leragadnak az ajándéknál, nem vezeti el őket az ajándékozóhoz. „Istenük a hasuk” mondja a Pál a Fil 3,19-ben, vagyis az anyagi világ, a test ösztönei. A kenyérszaporításban ugyan megtapasztalják a csodát, lelkesednek is, de csak azért, mert megtömték a hasukat. Persze mennek Jézus után, de csak azért, mert újra szeretnének jóllakni. Nem Istent keresik, hanem jól akarnak lakni, jól akarnak élni. Félreértés ne essék, nem bűnös dolog, ha az ember éhes, és szeretne jóllakni. Baj csak akkor van, ha semmi egyebet nem akar, mint jóllakni. József Attila az Eszméletben, erről a boldogságról ezt mondja:

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény”.

A Tamás apokrif evangélium azt mondja:

„Boldog az oroszlán, melyet megeszik az ember és az oroszlán az ember lesz.
Utálatos az ember, akit az oroszlán felfal, és az ember oroszlán lesz”. (7)

Az, aki csak az ösztönei kielégítésének él, lesüllyed az állatok életszintjére. A tékozló fiú nyomorúsága ugyanaz, már akkor a disznók vályújánál lebzsel, amikor léha élettel eltékozolja értékeit, mint amikor a valódi disznók közé kerül. Csak a látszat, csak az illat más a valóság ugyanaz: Mocsokban henteregni és moslékot zabálni. Kegyelmi pillanat, amikor nem engedik a vályúhoz. Rádöbbenti, hogy ő bár úgy élt, mint egy disznó, mégsem az, bár enné a moslékot, nem kap. A halál, a megsemmisülés torkában áll. Az ösztönök mélységes bugyrából ez a felismerés a létra, meglátja, hogy nem disznó (bár úgy élt), nem a mocsok és moslék világába tartozik, valahol távol van apja, hozzá tartozik, visszatérhet hozzá.

Jézus, az Atya küldötteként azért érkezett a világba, hogy tudatosítsa az emberrel, hogy van Atyja, bármilyen életet is élt eddig, visszatérhet hozzá. A csodálatos kenyérszaporítás, mint ahogy a gyógyítások is, az Atya gondoskodó szeretetének a jele. De Jézus ebben a csodában rámutat, hogy ennél sokkal többről van szó, Isten nem csak testi táplálékot ad az embernek, mint a választott népnek a pusztában a mannát, hanem lelki táplálékot is felkínál neki, amely „életet” ad, önmagát adva eledelül.. Mint Jánosnál annyiszor, ismétlődő és hangsúlyos motívum  a szövegben a Jézusban való hit, hogy ő az Atya küldötte, aki életet ad az embereknek, úgy, ahogy a kenyér táplálja a testet.

Shakespeare egyik szerelmes szonettjében hasonló a képet találunk:

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
Tavaszi zápor, fűszere a földnek”

Ahogy a szerelmes nem tud élni szerelme nélkül, úgy nekünk sincs életünk Jézus nélkül.

És visszatérve az apokrif tamási gondolathoz, aki vele táplálkozik, olyanná válik, mint ő. Aki vele táplálkozik, az részesül Isten életéből, az örök életből: „Én vagyok az élet kenyere. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él”. (Jn 6,35.51)

Sziénai Szt. Katalin, Dialógus:

„Nézzed, drága leányom, mennyire kiváló az a lélek, aki az élet kenyerét, az angyalok eledelét úgy fogadja, ahogyan kell. Amikor ezt a Szentséget veszi, bennem van és Én őbenne; amint a hal van a tengerben és a tenger a halban, úgy vagyok Én a lélekben, és a lélek énbennem, a csendes óceánban. A lélekben megmarad a kegyelem, mert amikor kegyelemben fogadta az életnek ezt a kenyerét,, a kegyelem megmarad azután is, hogy a kenyér színe megemésztődött. Bennetek hagyom kegyelmem lenyomatát, mint ahogy a pecsét hátra hagyja lenyomatát a meleg viaszon: ha fölemelik a pecsétet, lenyomata ott marad.

Ugyanígy marad hátra a lélekben a szentség ereje, azaz bennetek marad az isteni szeretet melege, a Szentlélek kegyessége. Bennetek marad egyszülött Fiam bölcsességének világossága, mivel az értelem szeme megvilágosodik a bölcsességtől, hogy meglássa és megismerje az én Igazságom, a Bölcsesség tanítását.

Visszamarad a lélekben az erősség, mert a lélek az én erősségemből és hatalmamból részesül, hiszen Én teszem őt erőssé és hatalmassá érzéki szenvedélyével, az ördögökkel és a világgal szemben. Így tehát látod, hogyan marad vissza a lenyomat, amikor felemelik a pecsétet. Amikor megemésztődik az anyag, a kenyér járulékai, ez az igaz Nap visszatér a maga szférájába; nem kell azonban azt hinni, hogy valaha is eltávolodott onnan, mivel mindig egységben van velem. Hanem az én szeretetem mélysége a ti üdvösségtekért – azaz hogy eledelt adjon nektek ebben az életben ahol zarándokok és vándorok vagytok, s hogy enyhületet találjatok és el ne veszítsétek a Vér jótéteményére való emlékezést – nektek adta Őt gondviselésében. Így siettem segítségtekre épp azáltal, hogy eledelül adtam az én édes Igazságomat.

Figyeld tehát, mennyire tartoztok és mennyire kötelesek vagytok viszont szeretni engem, hiszen Én, aki a legfőbb és örök Jóság vagyok és méltó arra, hogy szeressetek, annyira szeretlek titeket!” 

(Sziénai Szent Katalin: Dialógus 111)

A kenyérről szóló tanításban Jézus „az élet kenyere” hiszen ő az Atya küldötte és kinyilatkoztatója, aki megadhatja az igazi életet a világnak. Az élet kenyere ő, ugyanabban az értelemben, mint ahogy ő „a világ világossága”, a „jó pásztor”, az „igazi szőlőtő” ... Mindegyik esetben arról van szó, hogy Jézust úgy hirdetjük, mint aki a hívőnek életet ajándékoz. Hiszen „azért jött, hogy életük legyen és bőségben legyen” (vö. 10,10; 12,50; 20,31)

Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, hogy Isten tetteit cselekedjük, Jézus válasza az, hogy nem tettek, nem emberi fáradozás szükséges, hanem hogy higgyenek az ő küldöttjében (tehát a hit a fontos, nem a tettek). A zsidók a hit feltételeként jeleket követelnek tőle és a Zsolt 78,24-re való utalással kapcsolják össze amely a mannát „mennyei kenyér”-nek nevezi. Ez a „mennyei kenyér” az elkövetkezők kulcsszava lesz. Kifejti, hogy ki ez a „mennyei kenyér” (vö. a keretező összefoglalás a 48-51. v.) Jézus válasza több szembeállítást tartalmaz: Mózes - Jézus Atyja, mennyei kenyér - igazi mennyei kenyér, múlt - jelen. A 33. versben a „kenyér amit Isten ad” a „mennyből száll alá, és életet ad a világnak”. Mert élet, a jánosi felfogás szerint, csak a felső, isteni szférából jöhet, a világnak önmagában nincs élete, mert a halál szférája. Ennek a kritériumnak csak Jézus, Isten küldötte felel meg. Erről van itt szó, ezt állítja magáról (a zsidók nem sokkal később következő vádja is Jézusnak éppen erre az állítására vonatkozik, hogy ő a „mennyből szállott alá”). A zsidók kérésére, hogy azt a kenyeret mindig adja nekik (vö. a szamariai asszony teljesen hasonló kérésével, 4,15), Jézus az én vagyok mondással válaszol, amely rövid, találó megfogalmazásban fejezi ki Jézus öntudatát és üdvtörténeti jelentőségét a szövegösszefüggés által gazdagított „élet kenyere” szóképpel együtt. A meghívásban (felhívás a döntésre) a „hozzám jönni” és a „bennem hinni” kifejezések párhuzamot képeznek; e két fordulat tehát azonos jelentésű (igaz, a „szomjazik” (35b) átlépi a kép kereteit).

Vágvölgyi Éva

 



























Augusztus12., Évközi 19. vasárnap

Jn 8,41-51: Vita a farizeusokkal


Kétféle valóság van. A tapasztalati, az anyagi valóságot az érzékszerveinkkel tudjuk felfogni. A másik valóság, nevezzük szellemi valóságnak, meghaladja az érzékszerveink felfogó képességét. Annak megtapasztalására csak az emberi lélek képes. Az a lélek, amely az embert megkülönbözteti az állatvilágtól. Gyakorta szívnek szoktuk nevezni. Saint-Exupery azt mondja, hogy jól csak a szívével lát az ember, a szem csak a kérget látja, a szem számára a lényeg láthatatlan. Aki csukott szívvel jár-kel a világban, soha nem látja meg a lényeget. Bár ott vannak és beszélnek egymással, mégsem jön létre valódi találkozás, valódi kapcsolat Jézus és a zsidók között. A zsidók megragadnak a tapasztalati tudásnál, csak a szemükkel látnak, az pedig nem képes mélyebbre hatolni. Szemük alapján zúgolódásuk jogos, hiszen Jézus valóban József fia, ismerik anyját, apját. És ez a tapasztalat olyan szilárd, hogy még az sem képes kimozdítani belőle őket, hogy ettek a csodálatosan megszaporított kenyérből. Ha Jézus azt mondaná magáról, hogy ő egy csodarabbi, ha hagyná, hogy királlyá tegyék, nem lenne semmi baj. De Jézus azt mondja magáról, hogy ő mennyből szállt alá, méghozzá ez négyszer is szerepel a szövegben. Kétszer a zsidók szájából, Jézust idézve, kétszer pedig magától Jézustól Aztán ráadásul kenyérnek nevezi magát. Ez hétszer szerepel a szövegben. A mennyből jött azt jelenti, hogy Istentől jött, a kenyér pedig éltető táplálék. Vagyis Jézus azt állítja magáról, hogy ő Istentől jött éltető táplálék az emberek számára. Aki táplálkozik vele, Igéjével, és a Kenyérrel, abban élet van, örökre megmaradó élet. A sok ismétlés arra utal, hogy ez nagyon, nagyon fontos, ez a legfontosabb mondanivalója a szövegnek. Jézus a bűn, vagyis a halál fogságában vergődő ember számára megadja a szabadulás lehetőségét: Ha ezzel a mennyből alászállt élő kenyérrel táplálkozik, örökké élni fog. És valóban, lehet-e fontosabb valami számunkra az üdvösségnél?

„Csak az látta az Atyát, aki Istentől való” (Jn 6,46)

Istent látni, felismerni nem csak Jézus kortársainak nehézsége volt. Mi magunk is számtalanszor küszködünk ezzel, nem ismerjük őt fel sem a másik emberben, sem a működését az eseményekben. Mert az érzékszerveinkkel akarjuk őt megtapasztalni, de ahogy Péter sem az érzékszervein keresztül szerzett tapasztalatok nyomán teszi meg hitvallását: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,17), úgy mi sem megyünk velük sokra, ahogy Saint-Exupéry megfogalmazza, azok csak a kéregig jutnak, a lényeg felfoghatatlan marad számukra: „Jól csak a szívével lát az ember”. De nem csak a kiindulással van gond, hanem az ember szívével, vagyis a legbensejével, vagyis lelkével is. Mert a szív is csak akkor lát, ha tiszta: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).

Meskin atya azt mondja az „Isten megtapasztalása az imában” c. könyvében, Nagy Szent Antal kijelentésére hivatkozva („Aki ismeri önmagát, ismeri Istent …”  Nagy Szent Antal Levelek 4.), hogy „Isten létének tudatosítása nélkül nem lehetséges, hogy az ember valóban hitelesen és reálisan megismerje önmagát; mert Isten a lélek teremtője, és a lelket saját képmására teremtette. Amikor az ember önmaga létére tekint, Isten képmásával néz szembe. Még ennél is több, maga az öntudat, amely egy olyan képesség, amit Isten ajándékozott az emberi léleknek, és ez nem más, mint az isteni tudat képmása bennünk. Tehát az út a valódi öntudat eléréséhez erőfeszítés nélkül elvezet Isten létének felfogására. Ennek a valódi öntudatnak a visszanyerése a Szentlélek műveként a keresztségben való újjászületés, amely visszaadja a lélek bűntől megtisztított saját eredeti Isten-képmásságát.”

Tehát a Szentlélek műveként valósul meg a szív tisztasága, amiről Máté beszél a nyolc boldogságban: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8). Csak aki megtért, aki szívét, vagyis lelkét megtisztította, az látja meg, az ismeri meg Istent lelkének Isten-képmásságában. Jézus jó híre, örömhíre így hangzott: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17) A megtérés nem több templomi áldozat bemutatását stb. jelenti, hanem ahogy a próféták is értették, a szív megtisztítását:

„Térjetek hát meg, mindegyiktek a maga gonosz útjáról,
 és jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket!”
(Jer 18,11)

„Minek nekem véresáldozataitok sokasága? – mondja az Úr –
Elegem van kosáldozatokból
és a hízott állatok hájából;
bikák, bárányok és bakok vérében
nem lelem kedvemet.
Mikor eljöttök, hogy megjelenjetek színem elott,
ki kívánta ezt tőletek,
hogy így tapossátok udvaraimat?
Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot!
A tömjénfüst utálat számomra,
az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel;
nem tűröm a bűnt és az ünnepi gyülekezetet.
Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm,
terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem.
Amikor kinyújtjátok kezeteket,
eltakarom szememet előletek;
akármennyit is imádkoztok,
nem hallgatom meg,
mert kezetek csupa vér.
Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat,
távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!
Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek,
tanuljatok jót tenni!
Keressétek a jogot,
siessetek segítségére az elnyomottnak,
szolgáltassatok igazságot az árvának,
védelmezzétek az özvegyet!”
(Iz 1,11-16)

„Minek nekem a tömjén, mely Sábából érkezik,
és a jó illatú nád messze földről?
Égőáldozataitok nem kedvesek,
és véresáldozataitok nem tetszenek nekem”
(Jer 6, 20)

Isten nem áldozatot, és nem imákat vár tőlünk: „Ez a nép a szájával közeledik hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem, és félelmük irántam csak betanult emberi parancs” (Iz 29,13), hanem hogy jelen legyünk a számára, hogy párbeszédben legyünk vele. Az a valódi imádság. És ebben a kapcsolatban ismerjük meg őt egyre jobban, látjuk meg ő egyre inkább. És akkor rólunk is fognak szólni Jézus szavai: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király kívánta látni, amit ti láttok, és nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta” (Lk  10,23-24).

A zsidók megbotránkoznak Jézus emberi származásán, megjelenésén és az ő emberi alakjában (zsidó szóhasználat szerint „a húsban”- mai szóhasználatban a „testben”) nem tudják Isten küldöttét felismerni, mert emberi mértékkel ítélik meg őt és nem vállalják a hit kockázatát. Botránkozásuk a hitetlenségük jele és egyben bukásuk, elkárhozásuk oka, mert „csak aki hisz, annak van örök élete”. Ez a hitetlen magatartás áll a háttérben, amely egyébként már a 30. versben is felismerhető: Égi jeleket akarnak látni, mielőtt igent mondanának a hitre. A megütközés tárgya az az ellentét, amely Jézus egyedülálló öntudata és emberi megjelenése között fennáll. Ez Isten megtestesülésének botránya.

A hetedik fejezetben látjuk, hogy ez a botránkozás olyan mértékű, hogy ekkor pecsételődik meg Jézus sorsa:

„Ezek után Jézus bejárta Galileát. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték” (Jn 7,1). Jézus kijelentései, hogy: „én feltámasztom őt az utolsó napon”,én vagyok az élet kenyere”, „én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá”, „ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él”, számukra istenkáromlásként hatottak, amely maga után vonta Jézus megölését.

Jézus tanításában az áll, hogy csak aki elfogadja tanítását, aki hisz benne, az támad fel, az jut el az örök életre. Mennyből alászállt kenyérként tanítását, egész valóját nyújtja táplálékként a világnak, hogy az Atyával való egységet helyre állítsa.  Ennek a hitnek kinyilvánítására többféle megfogalmazást találunk a Szentírásban, különösen a páli levelekben találunk az ősegyházra jellemző hitvallásformulákat, az egyik legrövidebb a 1 Kor 12,3: „Jézus Krisztus az Úr”. Aki ezt megvallja és eszerint is alakítja életét, az nyeri el az örök életet.

Vágvölgyi Éva

 







































Augusztus 15., Szűz Mária mennybe felvétele (Nagyboldogasszony)

Lk 1,39-56: Mária látogatása Erzsébetnél


Egy anya jó jövőt szán a gyermekének, akkor boldog, ha gyermeke sikeres, mindenféle szempontból jól alakul az élete. Vannak elképzelései arról, hogy ez milyen úton valósul meg. Máriának van egy fia. Mint minden édesanya, jó jövőt szán neki, biztos megélhetést, jólétet, boldog családi életet. És a fiú kezdetben be is váltja a hozzáfűzött anyai reményeket. Megbecsült tagja egy kis galileai falu közösségének, folytatja apja mesterségét, ácsmester. De a történetnek van egy másik szála is, amely hosszú ideig búvópatakként láthatatlan marad, de Mária tud róla, különben nem kérné meg Jézust a kánai menyegzőn, hogy segítse ki az ünneplő családot, amikor elfogy a boruk. Nem tudjuk mi az előzménye ennek az anyai tudásnak, amely mindenki más előtt rejtve maradt. Jézus maga tiltakozik, hogy még nem jött el az ő órája, még nem jött el az ideje, hogy mások előtt is kinyilvánuljon, hogy ki ő, de végül is enged a kérésnek, és csodát tesz. Mária, a szolgák és a tanítványok szemtanúi a víz borráváltoztatásának. Mária maga sem gondolta, hogy mit indít el kérésével. Az eddig búvópatakként rejtőző isteni mivolt feltartóztathatatlanul előtört, mint egy bővizű forrás, és elmos minden eddigi életformát. Jézus többé már nem a megbecsült falusi ácsmester, elhagyja a családi fészket, a szülőfalut, és elindul a bizonytalan egzisztenciát jelentő vándortanítóság útján egy még bizonytalanabb jövő felé. Nem erről szól az anyák álma gyermekük jövőjéről. Aztán már csak jó és rossz hírek hullámverése jut el Máriához és hányják-vetik, mint a lélekvesztőt a tenger. Büszkeség és öröm magasából a szégyen és féltés mélységeibe. Míg végül elérkezik a végső óra, és nincs más csak a szenvedés és a kereszthalál. Az evangélium tanúsága szerint Mária szemtanúja fia szenvedésének és kereszthalálnak. Melyik anya álmodik ilyen jövőt gyermekének? Melyik anya kívánja ezt saját magának, hogy szeme láttára ölik meg gyermekét? És erről az asszonyról, erről a Máriáról mondjuk azt, hogy boldog. Valóban, boldog? A szó hétköznapi értelmében, ami gondtalan, szenvedés nélküli életet jelent, nem mondható annak. Az Újszövetség azonban más dimenziót ad a boldogságnak, elvonatkoztat az anyagi jóléttől, Isten országához kapcsolja, az abból való részesedéshez, melyre valamilyen erény tesz méltóvá. Máriában ez az erény a feltétel nélküli hit. Mindvégig hisz. Hisz abban, hogy Isten Fiának fog életet adni, amikor csak szégyen az osztályrésze, hisz akkor is, amikor Isten Fiát egy istállóban kell világra hoznia, hisz akkor is, amikor Jézust nyilvános működése idején mások ördögtől megszállottnak, istenkáromlónak tartják, hisz akkor is, amikor szeme láttára megkínozzák, és keresztre feszítik. Mária hite mindvégig töretlen marad és ezért mondhatjuk őt boldognak. Nem az tette őt boldoggá, hogy a Megváltó anyjaként Isten mentesítette őt minden bajtól és szenvedéstől, mert hogy nem mentesítette, sőt! Anyai szíve a szenvedés legmélyebb bugyraiban megmerült. Az tette őt boldoggá, hogy mindvégig hitt abban, hogy Isten jó, hogy Fiában, aki az ő méhéből jött a világra Isten szeretete testesült meg az emberek között és halála ellenére is hitt abban, hogy nincs vége a történetnek. Az ember akaratlanul is álmokat sző a jövőről, de Isten gondolatai nem az emberek gondolatai, mindig minden másképp történt, mint ahogy Mária gondolta. De ő képes volt, hogy a saját elképzeléseit feladva mindig résztvevője maradjon az isteni történetnek, szünet nélküli igenje Isten akaratára tette őt boldoggá. Az út, amit a boldogságra mutat nekünk rém egyszerű: Nem hegy, nem völgy, nem siker és nem sikertelenség, csak szünet nélküli igen Isten akaratára.

A négy evangélium közül Mária alakját talán Lukács evangéliuma rajzolja legragyogóbban elénk és ebben is kiemelkedik a gyermekségtörténet. Három gyönyörű himnusz hangzik el itt, egészen ószövetségi stílusban: Magnificat (Lk 1,46-55), Benedictus (Lk 1,68-79) és Simeon dicsőítő imája (Lk 2,29-32) ezek teszik egyre aktívabbá a hallgatót az Isten hihetetlen tette fölötti határtalan örömbe és dicsőítésbe.

A Magnificatnak, Mária hálaénekének három fő gondolata van:

a,) Mária hálát ad Istennek, amiért kicsiségét nagyra méltatta

b.) Istennek ebben a tettében újra megmutatkozott az üdvösség rendjének az a nagy

 törvénye, hogy Isten nem az emberi szempontokat és föltételeket  tartja szem előtt

c.) Istennek a Messiásra és  a vele és általa megvalósuló  üdvösségre vonatkozó

ígérete, amelyet Isten az atyáknak tett, beteljesedőben van.

 A Magnificat ószövetségi jellege és ihletése (1 Sám 2,1), zsoltárszerű hangneme Mária alakját szimbolikus alakként, mint a választott nép, „Sion leánya” megszemélyesítőjét állítja elénk. Izrael egész történetét, Ábrahámig visszanyúlóan magába foglalja ez a hálaének, felsorolja Isten csodás tetteit. Jákob háza nevében egyedül ő kapja az üdvösség üzenetét, s miután el is fogadja, lehetővé teszi annak megvalósulását. Ezért nevezheti őt Erzsébet boldognak és fogadhatja őt ezzel: ”Boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). A görög mitológiában az istenek a boldogok. Az ÓSz. megfogalmazása szerint a boldogság maga Isten, aki az őt keresőket részesíti saját boldogságában áldásain keresztül. Lassanként felismerték, hogy nem az Isten áldásaként kapott földi javak bírása az igazi boldogság, hanem az abszolút jó a Jahvéba vetett bizalom. Máriát ez a feltétel nélküli bizalom teszi boldoggá. Semmiféle mérhető emberi teljesítményt nem mutat fel, sem akkor, sem később, egyedüli  nagysága ez az igen. De ez az igen felforgatta a világot. Mária feltétel nélküli igenje és hite visszaállította a teremtés rendjét, amely a bűnbeesés miatt felborult. Az isteni akarattal szembe helyezkedő ember, aki önmagában és saját alkotásaiban akart hinni, egy olyan világot akart, amelynek ő van a középpontjában. Az Ige csakis olyan emberben testesülhetett meg, aki nem viselte magán a bűnbeesésnek ezt a bélyegét. Ez az oka annak, hogy Mária alakja, a fogantatás, a születés történetében ilyen kiemelt szerepet kap Lukács evangéliumának kezdetén. Aztán még a gyermek Jézusról szóló történetekben is beszél róla, de a későbbiekben már alig említi. Máriának "csak" ennyi a szerepe: benne öltött testet a Harmadik Isteni Személy. Mária nagysága nem önnön magában rejlik (mint Jézusé), hanem mint Isten kizárólagos szeretetének tárgya, mint Jézus anyja emelkedik minden más ember fölé, mert ő adta Jézust a világnak. Fénye, mint a Holdé, nem önmagából sugárzik, hanem Isten fénye tükröződik rajta, azt sugározza ránk.

Kerekes Károly OCist.: A mai napon (Lk 1,38-56)

A mai napon légy velem, Uram,
Mindenben úgy, mint Máriával,
Jártomban-keltemben te légy velem,
Egészen úgy, mint Máriával. –

Templommá lett a názáreti ház
s mozgó kápolnává a Szent Szűz,
ki mindig úton van, és engem is
veled s vele egy életté fűz:

Hebronban Erzsébethez, majd tovább
ős Betlehemből Egyiptomba,
betöltve minden prófétai szót,
nincs nyelv, mely méltón ezt kimondja.

Igazgasd botló lábamat, Uram,
hogy Máriával együtt járjak,
s hogy örök szereteted kincseit
 elnyerjem, s egykor rád találjak! –

A mai napon, légy velem, Uram,
mindenben úgy, mint Máriával,
jártomban-keltemben te légy velem,
egészen úgy, mint Máriával!

Vágvölgyi Éva