Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































November 3., Évközi 31. vasárnap

Lk 19,1-10: Jézus és Zakeus

Három látás szerepel az evangéliumi jelenetben:

Zakeus látni szerette volna Jézust.

Jézus meglátta őt: rögtön válaszolt neki: „Ma a te házadban kell megszállnom”

Akik ezt látták, zúgolódni kezdtek: „Bűnös embernél száll meg”

Mennyire más a háromféle látás.

Zakeust, ahogy a történetből kiderül a Jézus látásának vágya vezérli a tetteiben. És ez a vágy akkora, hogy képes az akadályokat is legyőzni. Mind, az egész tömeg azért sereglett oda, mert látni szerette volna Jézust. Tülekedtek, tolongtak, lökdösődtek, ágaskodtak. Akinek sikerült előre verekedni magát, aki magasabb volt, mint a többiek, annak volt reménye, hogy majd láthatja őt. A többieknek bele kellett törődni a hátrányos helyzetükbe, nem fogják látni. Egy valaki nem törődött bele, egy kis termetű emberke, akinek esélye sem volt, hogy láthassa őt: Zakeus. Meglett, tekintélyes férfi létére szalad, fára mászik, mint egy suhanc, mintha megfeledkezett volna társadalmi rangjáról, életkoráról. Zakeusban már ekkor nagy változás történt, már ekkor megkezdődött régi énjének levetkőzése, mindennél erősebb volt benne a vágy Jézus látása után.

Jézus, Zakeus szívébe lát, a bűnös, valóban kirekesztést érdemlő, a rómaiakkal kollaboráló népnyúzó harácsolóban meglátja ezt a vágyat, a változás első gyönge hajtását, és ahogy rátekint, ebből a kis hajtásból egy csapásra kifejlett növény lesz, ami virágba borul, amiből tettek születnek. A jelenlévők egy fantasztikus csodának, egy lélek átalakulásának szemtanúi.

A harmadik látás inkább vakságról beszél, mint valódi látásról. A szemüket vakká teszi az előítélet, az ő szemükben Zakeus egy bűnös ember, és az is marad, nem veszik észre a lelkében lezajló változást, megújulást. Ha rajtuk múlna, visszadöngölnék őt a bűneibe, nem veszik észre a csodát, legázolnák az éppen kihajtott gyönyörű lélekvirágot.

 Azt hiszem mind a háromféle látást megtalálhatjuk magunkban.

Mindnyájan ott állunk a tömegben, ott él bennünk is a vágy, hogy szeretnénk látni Jézust. De vajon mindnyájan Zakeusok vagyunk-e, teszünk is azért valamit, legyőzzük az akadályokat hogy lássuk őt, vagy csak tétlenül ácsorgunk és várakozunk, beletörődve a törpeségünkbe?

Mindnyájan ott állunk a tömegben, ott él bennünk is a vágy, hogy szeretnénk látni Jézust. Van, aki egész életében erre a találkozásra vár, és hiába vár, mint Franz Kaffka A törvény kapujában című novellájának főszereplője. De hát hogyan lehetséges ez, Isten miért hagyja őket hiába várakozni? Isten mindig jelen van számunkra, mindig kész a velünk való találkozásra, kész arra, hogy megmutassa magát nekünk, csak mi nem vagyunk készen, vakon elmegyünk mellette, mert egy délibábot kergetünk, mert másmilyennek képzeljük, nem ismerjük fel, mint ahogy Jézusban kortársai nem ismerték fel a messiást, mert másmilyennek képzelték. A Jézussal való találkozásról a sivatagi atyáktól kezdve Assisi Szent Ferencen át Chiara Lubichig mindnyájan azt tanítják, hogy Jézust lássuk a másik emberben, és ezt az evangéliumra alapozva teszik:

Mert mit is mond Jézus:

„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.' Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: `Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?' A király így válaszol majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25, 34-40) 

Jézus szeretettel teli tekintete előhozza a jót Zakeusból, virágba borítja a szívét. Ha mi Jézust látjuk, Jézust szeretjük a másikban, a szeretetünk fénye és melege ugyanígy csodára képes, ki tudjuk benne virágoztatni az Aranyvirágot, a lélek Aranyvirágját, aminél nincs szebb és csodálatosabb. Godó Mihály atyát a kommunisták köztörvényes rablógyilkosok közé tették a börtönben, hogy még ezzel is súlyosbítsák a börtönbüntetését. A kiszabadulása után azt mondta, hogy ez élete legszebb időszaka volt, kérvényezni is akarta, hogy hadd maradjon még köztük. Mert az ő jelenléte, szerető tekintete megváltoztatta ezeknek az embereknek a szívét, csodás lelki átalakulásokat élt meg köztük. Ha Hamvas Bélát idézzük, aki azt mondja a Karnevál című regényében, hogy mindenkiben van egy búzás ládányi jóság, még a legaljasabb gazemberben is, csak meg kell látnunk, vagy ha a mesék világába kalandozunk, hasonló tekintettel találkozunk Michael Ende meséjében, a Momóban, ez a tekintet felszabadít a bennünk lévő rossztól, kiszabadít a bűnök fogságából, új életet ad.

De nézhetünk úgy is, ahogy az evangéliumi jelenet szemtanúi, hogy látunk, de csak a felszínt. Ítélkezünk, előítéleteket hordozunk, ezzel elfojtva, eltaposva a változás minden lehetőségét is a másikban. Szeretünk ítélkezni, pálcát törni a másik felett. Persze a nem ítélkezés nem azt jelenti, hogy eltagadjuk a bűnt, hanem mindig nyitva hagyunk egy ajtót a bűnös számára, ahol visszatérhet, ahogy Jézus útnak indítja a házasságtörő asszonyt, akit meg akartak kövezni: „ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: `Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?`  Az erre így szólt: `Senki, Uram!` Jézus ekkor azt mondta neki: `Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!`” (Jn 7,9-11).

Jézus hívó szava mindnyájunk felé szól, hogy önelégültségünk fájáról, ahonnan lenézünk minden bűnöst, szálljunk le: „Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (5.v.).

                                                

                                                    Falak

 

Jézus

te áttöröd

a falakat

 

melyeket mi

vagy mások

építünk

 

az előítélet falát

a visszautasítás falát

a falakat, melyek

önmagunkba zárnak

 

és haladsz a bensőnk felé

hogy megszabadíts minket

a gonosztól

 

nem emberi erővel

hanem isteni szeretettel.

Vágvölgyi Éva

 



























November 10., Évközi 32. vasárnap

Lk 20,27-38: Kérdés a halottak feltámadásáról

Nem tudjuk, milyenek leszünk a feltámadás után. Vannak, akik azt mondják, mint az evangéliumban szereplő szaddúceusok, hogy nincs élet a halál után, az ember, mint a többi teremtett lény, meghal, és ezzel befejeződik a léte. Vannak, akik azt képzelik, hogy minden úgy folytatódik, mint itt, a földön, csak ott minden szép és jó lesz, kedvenc tevékenységünkkel foglalkozhatunk szeretteink körében, stb-stb. Aztán van, aki azt mondja, hogy csak a lelkünk támad fel, a testünk nem. Most hát akkor mi az igazság? Ebben a mai evangéliumi részben pont erre válaszol Jézus. Miután a szaddúceusok kérdésének kiindulási alapja a mózesi törvény, Jézus is Mózesre hivatkozva adja meg válaszát, melyben kimondja:

„Akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai lesznek, mert a feltámadás fiai” (35-36).

Tehát egyértelműen kimondja, hogy az ember léte nem fejeződik be a halállal, van folytatás, van túlvilági élet. Azoknak is válaszol, akik azt képzelik, hogy minden úgy folytatódik, mint itt, a földön, csak ott minden szép és jó lesz, kedvenc tevékenységükkel foglalkozhatnak szeretteik körében, stb-stb. Nekik az a válasza, hogy nem a földi élet folytatódik a mennyországban, ott minden más lesz. Az a kérdés, hogy csak a lelkünk támad fel, a testünk nem, itt nyitva marad. Ebben Szt, Pál siet segítségünkre a korintusiaknak írt első levelében:

„Ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és ennek a halandó testnek halhatatlanságba kell öltöznie” (1 Kor 15,53).

Tehát Szt. Pál nyomán azt mondjuk, hogy az embernek nem csak a lelke támad fel, hanem testestül, lelkestül feltámad. Jézus szavai, hogy olyanok leszünk a feltámadás után, mint az angyalok, nem azt jelentik tehát, hogy olyan szellemi lényekké válunk a feltámadás után, mint ők, hiszen másmilyennek lettünk teremtve. Az angyalokhoz való hasonlóság a halhatatlanságra vonatkozik. A kérdés már csak az, hogy milyen élet fog folytatódni számunkra egy örökkévalóságon át, egy szép és jó élet, vagy egy csúnya, elrontott élet?


Vágvölgyi Éva

 







































November 17., Évközi 33. vasárnap

Lk 21,5,19: Jövendölés a végidőről


Az ember azt várná, hogy amikor Jézus üldözésekről, háborúkról és természeti csapásokról beszél, azzal biztatja tanítványait, hogy nekik azonban nem kell félniük, nekik nem fog bajuk esni, majd ő megvédi őket. De szó sincs erről. Hanem azt mondja, hogy mindezek a nehézségek és szerencsétlenségek alkalom lesznek arra, hogy tanúságot tegyenek róla. Nyilvánvaló, hogy Jézus itt a végidőkről beszél, és az emberek újra és újra annak a csapdájába esnek, hogy a történelem folyamán felismerni vélik egy adott korban a Jézus által felsorolt jeleket, és azt hiszik, elkövetkezett a végidő. Nem helyes, ha a jelekkel és a jelek értelmezésével vagyunk elfoglalva, ahelyett, ami ránk vonatkozik, vagyis, hogy mindezek alkalom arra, hogy tanúságot tegyünk. Ha üldöznek, az üldözésben, ha csapások érnek, akkor a csapások között. Könnyű kedvesnek lenni, és másokat szeretni, amikor mások is kedvesek hozzánk és szeretnek bennünket. De az már sokkal nehezebb, hogy akkor is szeressünk, amikor a másik ott tart be nekünk, ahol tud vagy épp kifejezett gyűlölettel találjuk szemben magunkat. Tanúságot tenni Jézusról azt jelenti, hogy tanúságot tenni Isten szeretetéről, hiszen Jézus műve bennünk és általunk folytatódik a világban. A szeretetlenséget és a gyűlöletet csak a szeretet tudja legyőzni. Persze nem adják ingyen ezt a győzelmet, vannak, akik az életükkel fizetnek érte, manapság egyre többen vannak. De a vértanúk minden csepp vére száz új hitet fakaszt. Látjuk, hogy Keleten és Afrikában, ahol a legtöbb hívőt gyilkolják le a hite miatt, virágzik a kereszténység. Közép és kelet Európa a kommunizmus alatti keresztényüldözésnek köszönheti, az akkori áldozatok kiontott vérének, hogy még tartja magát, a nyugati kereszténység már térdre kényszerült a liberális eszmék csapásai alatt. A már boldoggá avatott és sok névtelen vértanúnak köszönhetjük, az ő tanúságtételük és életáldozatuk gyümölcse a mi mai hitünk. Ezeknek a hitvallóknak a tanúságtétele és életáldozata nem egy pillant gyümölcse. Tabodi István atya azt mondta, hogy a kommunizmus egyik borzalmas internáló tábora, Recsk mindent felerősített. Ott a jó nagyon jó lett, a rossz nagyon rossz lett, nem volt langyos viselkedés. A hétköznapokban való tanúságtétel előzi meg a hitvallók vértanúságát. Jézus mindnyájunkat tanúságtételre hív a mindennapi élet kisebb és nagyobb megpróbáltatásaiban, mert ebben is érvényes, amit Jézus máshol mondott:

„Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben gonosz, az a nagyban is gonosz” (Lk 16,10).

„Valami nagyon fontosra jöttem rá. Te soha nem tettél szemrehányást a béna tanítványoknak, soha el nem küldtél senkit, soha nem hagytad őket faképnél. Szóval nincs elmenés, csak szeretés, egészen a halálig, egészen a kereszthalálig. Sírni és jajgatni, ha fáj, azt lehet. Kivonulni a történetből nem lehet. Nem lehet odébbállni, mert ők „csúnyák”, „rosszak”. Illetve lehet, de az nem a Te utad. Kiinni a keserű poharat, amit odanyújtanak.”

Ez a mindennapok apró életáldozata, amikor nem önmagam választom, az önzésemet, hanem a másik javát, vagyis a szeretetet. Akkor, ha jönnek a nagyobb próbatételek, akkor is helyt tudunk állni, amivel Jézus is biztat bennünket:

„Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket” (19.v.).

Lukács evangéliumának 21. fejezete a végidőkről szól, egyre táguló horizontban: az első kép a templom pusztulásáról szól, a második Jeruzsálem pusztulásának képét vetíti elénk, a harmadik pedig az egész világ végét ábrázolja. A három képben három ítéletet hoznak: A templom elpusztulását Jézus követőinek üldözése és saját népük által való elítélése fogja megelőzni. A második képben Jeruzsálem kerül ítélet alá, a harmadik képben az egész világot ítéli meg az Emberfia. Aki Jézust követi, annak azonban egyik ítélettől sem kell félnie: „Mikor pedig ezek a jelek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,28). Az első ítéletet emberek fogják hozni. Jézus azt mondja övéinek: „Kezet emelnek rátok, üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért.” (Lk 21,12) „Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. Ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. Egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.” (vö. Lk 21,13-18) Ugyanaz a biztatás hangzik el, mint a 12. fejezetben: „Fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva” (Lk 12,7). „Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek” (Lk 12,11). Nem véletlen, hogy újra és újra elhangzik Jézus bíztató szava: üldözni fognak, de ne félj, tégy bátran tanúságot, csak a tested kerül hatalmukba, a lelked nem – Lukács kortársai nagyon is rászorulnak a bátorításra, az őskeresztény egyház üldözött egyház, és az állhatatos hitvallók nyomán a vértanúk egyháza.

Keresztények ezrei haltak boldogan vértanúhalált abban a korban. De nem voltak mazochisták, nem volt beteges a lelkük. Nem a halált választották, hanem Jézus Krisztust. A halálnak nem lehet örülni, a szenvedésnek nem lehet örülni, csak Jézusnak lehet örülni. Lukács szavai minden idők emberének szólnak: Minden körülmények között Istent választani, minden körülmények között Jézust követni. Nem csak az egyszeri fizikai halál által adjuk oda az életünket Istenért, nem csak így lehet elnyerni a vértanúság koronáját, hanem ha életünk minden pillanatában odaadjuk önmagunkat érte, örömmel alávetjük magunkat akaratának.

Vágvölgyi Éva