Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Szeptember 1., Évközi 22. vasárnap

Lk 14,1.7-14: Szerénység, vendéglátás


Miért van az, hogy Jézus mindent fordítva mond, mint ahogy a világban van? Elfogadott és normális dolog, hogy mindenki a legjobb helyre igyekszik. Erre most Jézus azt mondja, hogy inkább az utolsó helyet válasszuk. Teljesen normális dolog, hogy az ember a barátait hívja meg, a hozzá közel állókat és nem a nyomoroncokat ülteti az ünneplő asztalához. Erre Jézus azt mondja, hogy őket vendégeljük meg. Mintha azt várná tőlünk, hogy a lábunk között átnézve, fordítva lássuk a világot. Különös dolgot fogunk tapasztalni, ha egyszer kipróbáljuk, az új testhelyzetből nézve mintha egy másik világot látnánk. Ez történik akkor is, ha az előre tülekedés helyett a sor végét választjuk, vagy ha azoknak adunk időt, kedvességet, stb., akik nem tudják viszonozni. Sok névtelen szent jár-kel közöttünk, aki ezt az utat választotta. Hogyan tudunk mi magunk erre az útra lépni? Rém egyszerű. Ha együtt vagyok másokkal, nem keresem a legjobb helyet, a legjobb falatokat magamnak, először a másikat kínálom meg vele. Hát igen, néha előfordul, hogy így végül én hoppon maradok, nem csak az asztal végén, hanem sehol sem jut hely, nem marad étel, de Jézus azt mondja, ne bánkódjunk, mert a Mennyei Atya a százszorosát adja majd nekünk vissza. Nem ott rögtön, hanem máshol, máshogy. Mennyire más ilyen gondolkodású emberek között lenni, akik nem a saját javukat keresik elsősorban, hanem a másikét. Azt mondják, a tömeg mind egyforma, letapos, átgázol mindenkin, aki az útjába kerül. Nem így van. Saját bőrömön megtapasztaltam mindkét viselkedést. Azt is, amikor egy nagy vallási rendezvény után megindultunk a tömegközlekedési járművek felé és a megállóba érve nem lökdösték félre egymást, hogy ők jussanak fel a beérkező villamosra, hanem előre engedték egymást, külön figyelve az idősekre meg a kisgyerekesekre, ha valaki mégis meglökte a másikat, bocsánatot kért. De az ellenkezőjéhez is volt szerencsém, amikor egy vallási szent helyen a jámbor zarándokok átgázoltak egymáson, hogy ők kerüljenek a jobb, előnyösebb helyre. Pedig ha szót fogadnánk Jézusnak, már itt és most megtapasztalhatnánk valamit a mennyországból.

A héber anah, amelyet alázatnak fordítunk rokon szó az ani-val, ami azt jelenti, hogy szegény. Az anah szó pontosabban nem is alázatot, hanem alávetettséget jelent. Jézus tanításában a kicsiség, a szegénység, az alávetettség hangsúlyozása visszatérő motívum.

A gazdagság a hatalom saját tulajdonosát ejti csapdába, mert önmagában, az anyagi javaiban, a hatalmában hisz. Aki szegény és kiszolgáltatott, annak csak Isten a mentsvára.

A világban mindenki minél többnek, erősebbnek, hatalmasabbnak igyekszik lenni vagy legalább látszani, Jézus meg pont az ellenkezőjére biztatja tanítványait, legyenek olyan kicsik, mint a gyermek, vessék alá magukat másoknak, legyenek mindegyiknek a szolgája. Szeretné, hogy tűrjük a rajtunk esett méltánytalanságot, ha megütnek, viszonzás helyett tartsuk oda a másik arcunkat is. Nem prédává akar tenni bennünket, hanem hogy tanúságot tegyünk Isten iránti szeretetünkről, egyedül Istentől várjunk mindent.

Jézus ahelyett, hogy saját dicsőségét keresné (Jn 8,50), annyira megalázza magát, hogy megmossa tanítványai lábát (Jn 13,14). Ő, aki Istennel egyenlő, kiüresíti magát egészen a kereszthalálig, hogy minket megváltson (Fil 2,6; Mk 10,45; vö. Iz 53). Jézusban feltárul nem csak az isteni hatalom, amely nélkül nem lennénk, hanem az isteni szeretet is, amely nélkül elvesznénk (Lk,19,10).

Ágoston: Isten fiának az alázatossága, a szeretet alázatossága. Ennek az új alázatosságnak az útján kell haladnunk, hogy gyakoroljuk a szeretet új parancsolatát. Ahol az alázatosság, ott a szeretet.

Az emberek eltűrik azt, hogy az orvosok vágják és tűzzel égessék őket, hogy a fekély, bár nem örökkévaló, de hosszadalmas fájdalmától az élesebb fájdalmak árán megszabaduljanak. Mily nagy viharokat és fáradalmakat hajlandók a kereskedők elviselni, hogy mulandó gazdagságot szerezzenek? Akik nem szeretik a gazdagságot, azok is ugyanolyan súlyos fáradalmakat szenvednek el, akik pedig szeretik, azok is ugyanolyat viselnek el, de nem érzik súlyosnak. Ugyanis minden vad és szörnyű dolgot egészen könnyűvé, és szinte semmivé tesz a szeretet. Mennyivel könnyebben juttat el tehát  a szeretet az igaz boldogságához, ha már az evilági  vágy is képes megkönnyíteni a nyomorúságok elviselését.  

„Magas épületet akarsz emelni? Először azzal törődj, hogy megásd az alázatosság alapját!” (Ágoston)

Szentviktori Hugó (1110) azt mondta, hogy minden erények gyökere az alázat.

Az alázat ellentéte a kevélység, a gőg. A kevélység az egyházatyák szerint  az összes többi bűnnél rettenetesebb szörnyeteg. Azt mondják, nincs még egy bűn, amely annyira tönkretenné az összes erényeket, s az embert annyira megrabolná és kivetkőztetné a megigazulásból és az életszentségből, mint a kevélység gonoszsága.

A Sátán kevélységének köszönhette bukását

"Az égbe szállok fel,
Isten csillagai fölé emelem trónomat,
leülök a gyülekezet hegyén, a messzi északon.
Felmegyek a magas felhők fölé,
hasonló leszek a Magasságbelihez".
(Iz 14,13-14)

Ennek a kevélységnek és gőnek pont az ellentéte Jézus magatartása, aki "kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig". (Fil 2,7-8)

A sátán azt mondta: "Isten csillagai fölé emelem trónomat" (Iz 14,13), Jézus pedig így szólt: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű" ( Mt 11,29)

A sátán  miután megmutatta Jézusnak a földkerekség minden országát, azzal hencegett, hogy övé a világ minden országa és dicsősége (vö. Lk 4,6), míg Jézus értünk "szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által mi gazdagok legyünk. (vö. 2 Kor 8,9)

Vágvölgyi Éva

 



























Szeptember 8., Évközi 23. vasárnap

Lk 14,25-33: Jézus követése


Nem lehet bennem ragaszkodás semmihez, jó rendben van. Ahhoz, hogy bemenjek azon a szűk kapun, nem lehet semmim. Na de senkim se? Ráadásul még önmagamat is gyűlöljem? Hogy érti ezt Jézus?

Az önszeretet azt jelenti, hogy én vagyok az első helyen. Elsősorban az a fontos, ami nekem jó. Az istenszeretet azt jelenti, hogy Isten van az első helyen, az Ő akarata fontos, nem a magamé. A felebaráti szeretet azt jelenti, hogy a felebarát van az első helyen, azt keresem elsősorban, ami neki jó, nem azt, ami nekem. Ha nem én vagyok az első helyen, ez azt jelenti, hogy fel kell áldoznom magam a szeretet oltárán. Jézus követése tehát csupa lemondás, csupa szomorúság és szenvedés? Ki akar így élni? Különben is ő örömhírt hirdetett, hogy fér össze a kettő egymással?

Mindnyájan jól ismerjük a mennyországról és a pokolról szóló tanmesét, ami szerint mindkét hely teljesen egyforma: Éhes emberek ülnek egy asztal körül, amelyen egy nagy tál étel van. Mindenkinek a kezében egy nagyon hosszú nyelű kanál van, azzal merhetnek az ételből. A pokolban mindenki éhezik a finom étellel megrakott tál körül, mert akár hogy igyekszenek, nem tudják a szájukba tenni. Ezzel szemben a mennyországban mindenki jóllakik, mert a másikat eteti.

A szenvedés, az áldozat önmagában nem jó, keserűvé teszi, megcsonkítja, megnyomorítja az embert. De a szeretetből vállalt áldozat és szenvedés megnemesíti. Tehát amikor Jézust követve lemondok magamról, akkor Isten iránti vagy a másik ember iránti szeretetből teszem.

Kórházi beteglátogatók mesélik, hogy milyen sugárzó, derűs, súlyos betegekkel találkoznak néha a kórházi betegágyon, akik a szenvedést és a fájdalmakat nem Isten büntetéseként fogják fel, hanem szeretetből fel tudják ajánlani másokért.

 Most eszembe jut az édesanyám, aki ahelyett, hogy szép kényelmesen lefeküdt volna aludni, késő éjszakáig fennmaradt és varrt, hogy nekünk, az öt gyereknek minden meglegyen, ami szükséges. Pedig milyen jól tudott volna aludni a hajnali kelés és az egésznapi munka után. Szegény, milyen fáradt lehetett már és mégis tovább dolgozott, szeretetből. Amikor meg azzal riogatták, hogy ne írassa be hittanra, egyházi iskolába a gyerekeit, mert baj lesz a továbbtanulással, akkor pedig Isten ügyét tette az első helyre, és nem törődve a fenyegetéssel, mégis hittanra járatta, egyházi iskolába íratta a gyerekeit. Isten fontosabb, mint én, még a másik ember is fontosabb, mint én, szóval én vagyok az utolsó helyen. Pedig én nagyon szeretnék az első helyen lenni. A kérdés csak az, hogy Jézushoz akarok-e tartozni, vagy sem. Ezt el kell döntenem. De ha eldöntöttem, hogy Őt akarom követni, akkor nincs más választásom, bármennyire is én szeretnék a legfontosabb lenni a magam számára, bármennyire fájdalmas is, az utolsó helyre kell kerülnöm.

Jézus azt mondja, hogy aki építkezésbe fog, annak vastag pénztárcára van szüksége. Aki harcba indul, és győzni akar, annak fel kell készülnie a küzdelemre, sok katonával, fegyverrel. A Bárány harcához nincs szükség sok pénzre, nincs szükség katonákra, fegyverekre. Jézus azt mondja, hogy aki abban a küzdelemben győzni akar, annak éppen hogy ne legyen semmije. Semmi más ne legyen fontos számára, Jézuson kívül. Mi persze szeretnénk kecske is, káposzta is módszerrel megoldani, de Jézus nem ismer megalkuvást. Mert keskeny és szűk az az út, amire ő hív. Csak a szabad szív készséges, akiben ragaszkodás van valamihez, annak már fenntartásai vannak, nem követi a Lélek indításait. Lehet anyagi vagy szellemi dolgokhoz vagy személyekhez ragaszkodni, csak akkor ne áltassuk magunkat, tudnunk kell, hogy nem Jézus útján járunk. De hát Jézus nem gondolhatja komolyan, hogy senkinek ne legyen semmije? Vajon a lemondás azt jelenti, hogy mindenemet oda kell adnom, ahogy Assisi Szt. Ferenc tette? Ha megnézzük az evangéliumokat, látjuk, hogy Jézus körül többféle embert találunk: mellette volt a tizenkettő, aki valóban mindenét ott hagyta és követte Jézust. De Lázár, Mária és Márta is Jézus barátai voltak, pedig ők nem hagyták el mindenüket, hiszen a saját házukba látták vendégül Jézust és a tanítványokat. Szóval mindenről lemondani lehet szó szerint és lehet képletesen, vagyis úgy, hogy látszólag az enyém, de bármikor kész vagyok másokkal megosztani. Azt hiszem a szüleim hasonló módon éltek. A mi házunk mindig nyitva állt az összes gyerek barátai előtt, édesanyám mindig mindenkit megetetett, tőlünk senki nem ment el éhesen, és bár mi is szűken voltunk, alkalmasint egy-egy éjszakára ágy is jutott, ha kellett, és ez olyan természetes volt nekünk, gyerekeknek, hogy a mi otthonunk mások otthona is. Amikor az ember birtokol valamit, azzal nem az a baj, hogy van valamije, hanem hogy abból kizár másokat, csak magának akarja. Jézus mindenki számára érvényes felszólítása, hogy szeretetből legyünk készek megosztani másokkal, amink van, ne kerüljünk függőségbe semmivel, Isten, a szeretet legyen az első helyen az életünkben, nem saját magunk.

Vágvölgyi Éva

 







































Szeptember 15., Évközi 24. vasárnap

Lk 15,1-32: A tékozló fiú megtérése


Elmenni. Elmenni a nyájtól, elmenni a védelmet és biztonságot nyújtó apai háztól. Átlépni a korlátokat és kitörni a védelmet és biztonságot nyújtó szabályok közül. Elveszettnek lenni. Veszélyben lenni. Elveszni annyit jelent, mint nem lenni többé, halálra ítéltnek lenni. Elhagyni Istent annyit jelent, mint halálra ítélni magunkat. De ha mi el is hagytuk őt, ő soha nem hagy el minket. Mert szeret bennünket. Utánunk jött az elveszettségben és halálra ítéltségben, megtestesült, emberré lett. Jézusban megkeresett és megtalált bennünket. Jézus egész nyilvános működése erről a hozzánk hajló isteni szeretetről és irgalomról szól. Az apa néma kiáltása az elment és elveszett fiú után az üdvtörténet folyamán többször hangot kap a próféták által, végezetül és legteljesebben Jézusban: Térj vissza hozzám! Elhagytál, elmentél tőlem és elvesztél, halálra ítélted magad. De térj vissza hozzám, és én begyógyítom a sebeidet, újra életre kelsz. Az apa számára a fiú akkor is fiú marad, ha rosszá válik. És a fiú számára akkor is létezik az apja, amikor elhagyta. Valahol a tudata mélyén mindig őrzi, hogy van egy apai ház, ahol élet van, ahol ő maga is újra életet talál. Kicsit fél, amikor visszamegy, mert tudja, hogy méltatlanná vált az apai szeretetre. De nincs más választása, ha az életet választja és nem a halált, vissza kell térnie. Amikor visszatér, megtér, akkor az apa nem köti feltételekhez, hogy beléphessen, hogy visszafogadja, hanem magához öleli.

A jézusi példabeszéd a bűnösöket, az elveszetteket szólítja meg, vagyis bennünket: Térj vissza Istenhez, térj vissza az apai házba, Isten szeret, Isten vár rád! A haláltól, a bűntől kell félned, tőle nem, mert ő végtelenül szeret. Nem akarja, hogy meghalj, azt akarja, hogy élj, benne és általa. Minél nagyobb rosszat tettél, annál nagyobb szükséged van az ő irgalmára. A bűnbeesett ember elbújik, elrejtőzik Isten elől, ahelyett hogy hozzá futna bocsánatot kérni. Mert mi emberek ítélkezünk, és magunkból indulunk ki. Olyanok vagyunk, mint a jézusi példabeszédben az idősebb testvér. De Isten szeret. A visszatérés valódi megtérést, elfordulást jelent a rossztól. Ahogy a fiatalabb fiú otthagyja tisztátalan életének tárgyi realizálódását, a disznópásztorkodást. Megtérni nem azt jelenti, hogy, azt mondom, bocsánat, de valójában nincs bennem semmi megbánás, sőt ugyanúgy folytatok mindent, ott maradok a disznók között. Ha nem fordulok el a rossztól, ha nem térek vissza Istenhez, nem tud magához ölelni, nem tud visszafogadni, vagyis megbocsátani. A megtérés azt jelenti, hogy kimondom Istennek, hogy a Te házadban akarok lakni, Nálad akarok lenni. És mindent megteszek azért, hogy a Te házadban lakhassak, Nálad lehessek. Mert a Te szereteted nélkül nem tudok élni, nem tudok ember lenni.

Az Istennel való szeretetkapcsolat nélkül csak egy lefokozott, biológiai, mondhatni állati szintre süllyedt létre képes az ember, amelyben az Isten képmására teremtett lelkünk csak haldokolni tud.

Vágvölgyi Éva







































Szeptember 22., Évközi 25. vasárnap

Lk 16,1-13: Példabeszéd az okos intézőről


Isten mindenféle kincset bízott ránk, mindenkire. Képességeket, anyagi és szellemi javakat. De rosszul gondolja, aki azt hiszi, hogy a kincseket azért kapta, hogy önző módon a maga javára kamatoztassa. Ha nem sokszorozódik meg másokban, olyan, mint az elásott talentum, ami nem kamatozik.

A jó értelmi képességet nem azért kapjuk, hogy mások fölé kerekedjünk, hogy gőgössé váljunk, többnek higgyük magukat náluk, hiszen Szt. Pál figyelmeztet:

„Senki se fuvalkodjék fel kérkedve az egyikükkel a másikkal szemben. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,6-7)

A tudás, az anyagi javak, amit megszereztünk magunknak, ne a saját önzésünket szolgálja, hanem törekednünk kell arra, hogy megosszuk másokkal.

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?” (Mt 16,26)

„Senki se keresse a maga javát, hanem a másikét.” (1 Kor 10,24)

Még a lelki javakat se önmagunkért kapjuk, hanem hogy másokkal megosztva használjunk velük:

„A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” (1 Kor 12,9)

„Szórd szét kincseid,

a gazdagság legyél te magad” (Weöres Sándor)

De nem csak a képességeink, az anyagi és szellemi javaink Istentől kapott ajándék, hanem maga az élet. Aki önző módon csak önmagának él, „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,25)

Ma két fiatal lánnyal együtt utaztam a villamoson, és akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket. Kedvesek voltak, szépek voltak, örömmel néztem őket. A beszélgetésükből kiderült, hogy mindkettőjük van állandó párkapcsolata. De teljesen egyetértettek abban, hogy nem szeretnének házasságot kötni a fiúval. Különösnek találtam, hogy az ágyukat, a testüket megosztják valakivel, de nem szeretnének vele élni. Azt, nem, az éltük az övék! Az egyik közülük azt is elmondta, hogy neki úgy tűnik, a házasságkötés egyben a gyerekvállalást is jelenti, és ő semmiképp nem szeretne gyereket. Túl sok mindenben korlátozná őt. Elszomorított, amit hallottam. Milyen kedvesek, szépek és egy halott, gyümölcstelen élet vár rájuk. Igazuk van abban, hogy egy másik ember vállalása terhet is jelent, a gyermekről nem is beszélve. És ők nyilván nem akarják „elhasználni” magukat, meg akarják őrizni magukat szépnek, fiatalnak, szabadnak.

Az önző ember nem vállal köteléket, nem vállalja a házasságot, mert meg akarja tartani az életét önmagának, nem akarja megosztani senkivel.

Az önző párok nem vállalnak gyermekeket, mert meg akarják tartani az életüket maguknak, nem akarják megosztani a gyermekeikkel.

„Nyűdd szét díszeid,

A szépség legyél te magad.” (Weöres Sándor)

Valamikor, évekkel ezelőtt kaptam egy rövid kis mesét, nem tudom ki a szerzője, de nagyon tetszett, a Weöres idézeten kívül ez a mese jutott eszembe a két fiatal lány beszélgetéséről.

Bársony-nyuszi

„Mi az, hogy „igazi” - kérdezte Bársony-nyuszi egyik nap a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. „Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?”

Az, hogy „igazi”, az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak” – felelte Bőr-lovacska. „Az, hogy „igazi” vagy, az csak úgy váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, nem csak játszani veled, hanem téged magadat, akkor leszel igazi.”

„Nem fáj az” – kérdezte Bársony-nyuszi.

„Néha fáj” – mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. „De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.”

„Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?”

„Nem hirtelen történik” – mondta Bőr-lovacska. – „Csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületedben lötyögsz, de ez nem számít egy csöppet sem, mert ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azoknak a szemében, akik úgyse értenek semmit.”

Vágvölgyi Éva