Vasárnapi gondolatok









































Április 1., Húsvétvasárnap

Jn 20,1-9: Üres a sír: Jézus feltámadt


Feltámadás

Szeretnénk örülni, szeretnénk kiszabadulni a szenvedés és a halál fogságából, de hogyan?

„A feltámadt Krisztus eljön, hogy élővé tegye az ünnepet.”

„Csak ha meghalunk, akkor támadunk fel.”

Krisztus halála és feltámadása szabadított meg bennünket a halál fogságából. Az ő halála által kaptunk életet:

„Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban” (Róm 5,8-11).

„Állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. Mert minket, élőket, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön”(2 Kor 4,10-11).

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban” (Ef 2,4-7).

„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk. Az egyik helyen valaki tanúságot tett erről:

»Mi az ember, hogy megemlékezel róla,

s az ember fia, hogy meglátogatod?

Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál;

dicsőséggel és tisztelettel koronáztad,

és mindent a lábai alá vetettél« .

Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami ne lenne alávetetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki. Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált.

Mert illett ahhoz, akiért és aki által minden van, s aki sok fiat vezet a dicsőségbe, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a tökéletességre. Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól:

`Hirdetem nevedet testvéreimnek;

a közösségben dicsérni foglak téged`.

És ismét:

`Bízni fogok őbenne`.

És ismét:

`Íme, én és gyermekeim,

akiket Isten nekem adott`.

Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek halált osztó hatalma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is elszenvedte a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek” (Zsid 2,5-18).

Zelma néni azt mondta, hogy nincs egy jó pillanatom az életben, úgy félek a haláltól.

„Itt minden örömbe

bogárka vész”

(Weöres Sándor Harmadik szimfónia)

Bizony, az elmúlás árnyéka mindenre rávetül.

De Jézus nem azt ígérte, hogy nem fogunk meghalni. Nem azt mondta, hogy nincs többé halál. Hanem megmutatta azt, hogy nem kell félnünk a testi haláltól. Nem kell, hogy a haláltól való félelem rabszolgaságban tartson egész életünkön keresztül, nem kell, hogy minden örömünket elrontsa, mert a hívő ember, az Istent kereső, Istent szerető ember Isten felé halad halálában is, nem a sötétség nyeli el. Muszáj volt neki meghalni, hogy hitelesen megmutassa, hogy van feltámadás. A Feltámadt Krisztus eljön, hogy élővé tegye az ünnepet, hogy örömmel és bizalommal töltse be a szívünket, mert egyszer s mindenkorra legyőzte a halált. Többé nem rontja el semmi az örömünket. Ez a hit, ennek a belső valóságnak a megélése adott és ad ma is bátorságot a vértanuknak: Krisztus legyőzte a halált!

Az ember szívében a halál és a félelem sötétsége uralkodik. Isten belép ebbe a sötétségbe, jeleket ad, a kérdés csak az, hogy helyesen értelmezzük-e ezeket a jeleket. A helyesen értelmezett jelek nyomán „látunk és hiszünk”, akkor is hiszünk, ha a saját szemünkkel nem láttuk a feltámadást, csak a jeleket. Ez kinyitja a szívünket a feltámadt Jézussal való találkozásra, akit a világ nem láthat, csak a hívő (vö Jn 14,19). És akkor bennünk is megszületik a húsvéti hit. Mi a húsvéti hit? Hogy hisszük, hogy Jézus legyőzte a halált, feltámadt, hogy találkozunk vele és ennek a hitnek és találkozásnak az öröme, mint a felkelő nap ragyogása, kiűz belőlünk minden sötétséget (bűn, félelem, halál). És ha él bennünk ez a húsvéti hit, nem csak a szájunkkal valljuk, akkor rajtunk sem úr többé a halál. A hit által mi is átmegyünk a halálból az életre (vö. Jn 5,24).

Vágvölgyi Éva

 



























Április 8., Húsvét 2. vasárnapja

Jn 20,19-31: Jézus megjelenik tanítványainak


Jézus a csodái által már nyilvános működése idején is adott tapasztalatot a tanítványoknak arról, hogy túl tud lépni az anyagvilág törvényszerűségein. De ezek csak amolyan felvillanások voltak a természetfeletti valóságról, hozzákapcsolódtak a hús-vér valósághoz. Valami egészen más és új tapasztalatot jelentett számukra a feltámadt Jézussal való találkozás, aki kilép a zárt sírból, belép a zárt ajtón keresztül, stb. A feltámadt Jézussal való találkozás már nem csak felvillantotta számukra a természet feletti valóságot, hanem a természetfeletti valóságba emelte őket. Már itt és most elkezdődik bennük egy új élet, a feltámadt és megdicsőült Krisztus új élete folyamatosan „valósul” bennük és bennünk a keresztség révén, a Szentlélek által, aki segít, hogy a szeretetben az új életet éljünk, amely új élet a halálból való feltámadáskor fog kiteljesedni, a teljes istengyermekségbe való beiktatással. A feltámadt Jézussal való tapasztalat nélkül lehetetlen részesedni ebben az új életben. A megtérés és bűnbánat csak előfeltétele ennek, ajtónyitás, hogy feltámadt Krisztus belépjen az életünkbe. Ennek a lelki folyamatnak első lépése a kétkedő és kereső ember, aki tapasztalatot szeretne szerezni feltámadt Jézus létéről. Tamás nem azt mondja, hogy nem hiszek, hanem hinni szeretnék, de tapasztalatot szeretnék szerezni. Isten soha nem hagyja válasz nélkül az ember keresését, aki keresi, az megtalálja. Szent Ágoston szerint, már maga a vágy, ami keresésre indítja az embert, már magában hordja a gyümölcsöt, sőt már félig-meddig meg is találta Őt. A feltámadt Jézussal való találkozás nem végződhet másképp, mint Tamás találkozása, megrendült hitvallással: „Én Uram, én Istenem!” Amikor az ember belesemmisül a természetfeletti valóságba, és egészen átadja magát Istennek. Nem véletlen, hogy János evangéliuma a feltámadt Jézussal való találkozáshoz kapcsolja a Lélekben való újjászületést. Jézus azt mondja Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” Jézus itt nem a vak hitről beszél, hanem a valódi hitről, ami túl tud lépni az érzékek tapasztalatán, túl tud lépni az anyagi valóságon egy természetfeletti világba, amiről nagyon is valóságos tapasztalatot tud szerezni, de nem az érzékek és az értelem, hanem az Isten képmására teremtett lelke által. Csak a lélek képes az istenlátásra, csak a lélek képes a feltámadt Jézussal való találkozásra: „A világ már nem lát többé engem. De ti láttok engem” (Jn 14,19). A „világra”, értsd alatta a hit nélküli embert, aki csakis az érzékeire hagyatkozik, vonatkoznak Jézus szavai: „Néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek ”(Mt 13,13). A feltámadt Jézus képessé tette az embert a természetfeletti valóság megtapasztalására, általa már itt és most belekapcsolódhat az isteni valóságba.

Vágvölgyi Éva

 







































Április 15., Húsvét 3. vasárnapja

Lk 24,35-48: A Föltámadott megjelenik Jeruzsálemben


Különféle kultúrákból ismerünk bölcs gondolatokat tartalmazó könyveket. Bölcs tanácsokat adnak, eligazítanak az élet dolgaiban. Hasznos és szép olvasmányok. Számunkra egyformán értékes mindegyik. A Szentírás, és különösen az Újszövetség azonban nem csak egy, ezeknek a könyveknek a sorában.

Az emmauszi tanítványok kétségbe voltak esve. Ahogy a többi tanítvány is. De Jézus nem hagyta őket magukra. A feltámadt Jézus hozzájuk társult az úton, belépett közéjük a zárt ajtón keresztül. Lukács evangelistának nagyon fontos, hogy a feltámadt Jézus az Írásokon keresztül nyitja fel a tanítványok szemét:

„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta e­lőt­­tünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

„Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat” (Lk 24,45).

Az Újszövetségi Szentírás nem csak emlékezés, nem csak szó, hanem Isten élő Igéje. Magával a feltámadt, élő Jézussal találkozhatunk benne. Amíg csak olvassuk, lehet számunkra érdekes, vagy tanulságos, de semmi nem történik bennünk, nem találkozunk senkivel. Ha kenyerünkké válnak az evangéliumok szavai, ha egész nap táplálkozunk velük, és belénk épülnek, mint az elfogyasztott ételeink, akkor lángolni kezd tőlük a szívünk, megnyílik az értelmünk, és valóságossá válik számunkra a feltámadt Jézus jelenléte. Eltelünk örömmel és fénnyel. Nem a saját emberi értelmünk pislákoló fényénél botorkálunk és bolyongunk többé, hanem a Szentlélek világosságában. Nem esünk kelepcébe, nem csapnak be a látszatok, pontosan különbséget tudunk tenni a világosság és a sötétség cselekedetei között, mind a saját életünkben, mind a körülöttünk lévő világban. Nem a saját bölcsességünk vagy zsenialitásunk miatt, hanem a feltámadt Jézus fényénél és világosságánál. Akkor semmibe vesszük majd, amit a világ megbecsül, és értéknek tart, átlátunk a hazugságokon és ámításokon, a gonosz hatalmak nem tudnak lépre csalni a szemfényvesztésükkel. Ahogy Jézus megígérte Péternek, az alvilág kapui nem vesznek erőt rajtunk (Mt 16,18).

Vágvölgyi Éva







































Április 22., Húsvét 4. vasárnapja

Jn 10,11-18: Jézus a jó Pásztor


A névnek fontos szerepe van a különféle vallásokban, varázslásokban, babonákban. Aki tudja valakinek a nevét, hatalma van fölötte és ezzel vissza is élhet, ezért sokan titkolják a nevüket, szellemek is (vö. Ter 32,30; Bír 13,6).

A zsoltáros így beszél arról, hogy Isten a világmindenség ura:

„A csillagoknak sokaságát megszámlálja,
és nevén szólítja valamennyit.
Nagy a mi Urunk, nagy az ő hatalma” (Zsolt 147,4-5a).

 Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!«

Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!« Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden é­lőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának” (Ter 2, 15,20).

Hogy az ember nevet adhatott az állatoknak, azt jelentette, hogy Isten rábízta, fölékjük rendelte, neki adta őket, az embernek hatalma van fölöttük.

Manapság is, az ember a megszelídített állatainak nevet ad.

Az embereknek is van neve. Attól válik személlyé, valakivé. A névnélküli ember jelentéktelen, megvetésre méltó: „Senkik fiai, akik számba sem jönnek a földön (Jób 30,8). A vak koldus is ilyen szerencsétlen senki, Bartimeusnak nincs is saját neve, Bartimeus igazából Bar Timeus, vagyis Timeus fia, csak Timeus fiaként tartják számon.

Izrael, Isten választott népe, az ő tulajdona, akit nevén szólít, aki Istenhez tartozik, akire vigyáz, akiről gondoskodik:

„Most pedig így szól az Úr,
a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael:
»Ne félj, mert megváltottalak!
Neveden szólítottalak, az enyém vagy.
Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok,
és ha a folyókon, azok nem borítanak el;
ha tűzben jársz, nem égsz meg,
és a láng nem perzsel meg téged.
Mert én vagyok az Úr, a te Istened,
Izrael Szentje, a te szabadítód” (Zsolt 43,1-3).

Valakinek a nevét viselni azt jelenti hozzá tartozni:

„Hiszen te közöttünk vagy, Uram,
és a te nevedet viseljük” (Jer 14,9).

 Megragad majd hét asszony
 egy férfit azon a napon, és így szól:
`A saját kenyerünket esszük,
és a saját ruhánkba öltözünk;
csak hadd viselhessük nevedet!`” (Iz 4,1)

„Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek” (Csel 11,26), vagyis Krisztushoz tartozónak.

Ha valaki kimondja valakire valamilyen hatalmasságnak a nevét, ezzel az oltalmába helyezi. Amikor a pap áldást ad, Jahve nevét hívja le a népre:

 „Hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket” (Szám 6,27).

Jahve neve minden bajtól megoltalmaz:

”Az Úr neve erős torony,
hozzá menekül az igaz,
és biztonságban van” (Péld 18,10).

Az egyiptomi fáraó megváltoztatta Júda legyőzött királyának a nevét s ezzel egyszersmind a személyiségét is, így kifejezte, hogy a hatalmában volt (2Kir 23,34; 24,17). Az Ószövetségben  és az Újszövetségben számos helyen szerepel, hogy valaki új nevet kap Istentől, ami egyben kijelöli a további hivatását is, pl.:

Ábrám – Ábrahám: Sokaság Atyja

Sárai – Sára: Fejedelemasszony

Jákob – Izrael (Jiszrael): „Mert Istennel (El) és emberrel küzdöttél (szarítá) és győztes maradtál  (Ter 32,29b).

Simon – Péter: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is"  (Mt 16,17-19).

Negyven évig tanítottam. Minden évben újabb gyerekcsoport került hozzám a kimenők helyére. Nagyon igyekeztem, hogy az első hetekben megtanuljam a gyerekek nevét, hogy mindenkit a nevén tudjak megszólítani. Ez nagyon fontos volt a velük való személyes kapcsolat kialakításában, amit alapvetően fontosnak tartottam a tanításban. Hogy ne csak egy névtelen valaki legyen a tömegből a harmadik padsor jobb szélén. Azzal, hogy megtanultam a nevüket, éreztettem velük, hogy személynek, valakinek tisztelem, tudom, hogy kicsoda. Ez volt egyébként a rendnek is az alapja, figyelmeztetni tudtam, ha kellett, hogy Vili ezt vagy azt ne csináld. A közös munka során megismertük egymást, én őket, ők engem. Ismertük egymás hangját és egymás nyelvét, értettük egymást. Ezért tudtunk együtt dolgozni, ezért tudtunk eredményesen együtt dolgozni.

Számomra Isten nem egy személytelen erő, hatalom, hanem valaki, akit meg tudok szólítani. És ő is megszólít engem. Ismerem a bennem megszólaló Lélek hangját. De sokféle hang beszél bennünk, mi segít abban, hogy meg tudjam különböztetni a bennem megszólaló sokféle hangból, hogy melyik az övé? Minél többet találkozom vele, minél többet együtt vagyok vele, annál könnyebben felismerem a hangját. Mint a juhok, pontosan meg tudják különböztetni a saját pásztoruk hangját, akivel sok időt töltenek együtt, aki gondoskodik róluk, az idegen ember hangjától. Mint ahogy a kisbaba is megtudja különböztetni az édesanyja hangját másétól. „Tudja”, hogy az a hang jót jelent, táplálékot, gondoskodást, biztonságot jelent számára (így válhat a csecsemő számára a nevelőanya „édesanyává”). No, de térjünk vissza a problémához, hogy mi segít bennünket, hogy eligazodjunk a sokféle hang között. Első helyen kell említenem a Szentírást, Isten élő Igéjét. „Aki ismeri a Szentírást, ismeri Isten szívét”. Aki ismeri a Szentírás szavait és tettekre is váltja azokat, abban újra és újra megfogan, reincarnálódik, újra megtestesül az Ige, ismeri Őt, mert magában hordozza.

A János evangélium sajátosságai közé tartoznak az ún. „én vagyok” kijelentések, melyek legfrappánsabb kifejezései annak, hogy lényege szerint kicsoda Jézus és mit jelent az ember számára. Ugyanakkor ezek az „én vagyok” kijelentések tömör és összefoglaló kifejezései Jézus önkinyilatkoztatásának is. Már a szinoptikusoknál és azután Jánosnál is találkozunk az abszolút, magában álló „én vagyok” kifejezéssel, amely a Kiv 3,14 kinyilatkoztatásformáját használja fel. Ezzel a formával Isten Mózesnek, mint Izrael közel lévő és óvó, szabadító Istene nyilatkoztatta ki önmagát. Ha már most Jézus is használja ezt az „én vagyok” formát, ezáltal egyedülálló, semmi máshoz nem hasonlítható igénnyel lép fel. Ugyanakkor kifejezésre juttatja, hogy ő az emberekért akar itt lenni.

János már kibővíti ezt az abszolút „én vagyok” kijelentést egy képi és üdvfogalmi kijelentéssel, amely képszerűen ki tudja fejezni Jézusnak ezt az igényét és jelentőségét az üdvösség szempontjából. Az alkalmazott képek vagy üdvfogalmak ősszimbólumai az emberi érzékelésnek és észlelésnek. Részben az ószövetségi üdvtörténet és kinyilatkoztatás vonatkozására is utalnak (pl. a szőlő vagy a pásztor képe, vö. Jer 2,21; Ez 17; 34). Ámde ez nem zárja ki, hogy az adott kor vallási fogalmaira is befolyást gyakoroljanak.

A János evangélium sajátosságai közé tartozó „én vagyok” kijelentésekből összesen hét van:

Én vagyok az élet kenyere  (Jn 6, 35.48)

                  a világ világossága (Jn 8,12)

                  az ajtó (Jn 10,7.9)

                  a jó pásztor (Jn 10,11.14)

                  a föltámadás és az élet (Jn 11,25)

                  az út, az igazság és az élet (Jn 14,6)

                  az igazi szőlőtő (Jn 15,1)

A képes beszédet néha még az üdvösség ígérete vagy fenyegetés követi, hogy a hallgatót döntésre késztesse, így a felhasznált kép a következő felépítést mutatja:

1. Önkijelentés az

    a) „én vagyok” kijelentés és a

    b) képi vagy üdvfogalmi kijelentés.

2. Felszólítás a döntésre a

    a) felhívással és az

    b) üdvösség ígérete ill. fenyegetés.

A döntésre való felhívás nem csatlakozik mindig kifejezett formában a képes beszédhez, de megtalálható a megfelelő szövegösszefüggésben. Az azonban fontos, hogy mindig szorosan összekapcsolódik az élet központi fogalmával.

Jézus az Atya küldötte és kinyilatkoztatója, aki megadhatja az igazi életet a világnak. Ő a „jó pásztor”, ugyanabban az értelemben, mint ahogy ő „a világ világossága”, „az élet kenyere”, az „igazi szőlőtő” ... Mindegyik esetben arról van szó, hogy Jézust úgy hirdetjük, mint aki a hívőnek életet ajándékoz. Hiszen „azért jött, hogy életük legyen és bőségben legyen”(vö. 10,10; 12,50; 20,31)

A jó pásztor képét egy egész példabeszéd bontja ki számunkra. Szemben a Zakariásnál leírt vezetőkkel, a választott nép pásztoraival, akik nem bizonyulnak valódi pásztornak, nem gondozzák, nem gyarapítják a nyájat, hanem elhanyagolják, felélik:

„Mert íme, én olyan pásztort támasztok a földön,
aki nem néz az elveszettek után,
az elszéledteket meg nem keresi,
a megtörtet meg nem gyógyítja,
a fáradtnak nem viseli gondját,
hanem a kövérek húsát megeszi
és körmeiket összetöri.
Jaj a semmirekellő pásztornak,
aki elhagyja a nyájat!
Kard érje a karját
és a jobb szemét;
karja szárazra aszalódjon,
jobb szemét érje homály és sötétség!« (Zak 11,16-17)

Jézus valóban jó pásztor, aki életét adja a juhokért, aki nem fut el, amikor látja, hogy jön a farkas, aki ismeri övéit és övéi ismerik őt, aki életét adja a juhokért. (vö. 11-14.)

Jézus alakja az ószövetségi írásokban a nyáj legfőbb vezetője és atyjaként ábrázolt Jahve alakjával azonosul, a szerető Istennel, aki szemben a nép vezetőivel, mint a jó pásztor, gondoskodik népéről:

„Isten, aki pásztorom volt
ifjúságomtól kezdve mind a mai napig” (Ter 48,15)

 „Ám összetört az íjuk,
s karjuk inai szétszakadtak
Jákob Hatalmasának keze által,
Izrael Pásztorának, Kövének neve által” (Ter 49,24)

„Figyelj ránk, Izrael pásztora,
aki Józsefet nyájként vezérled!  (Zsolt 79,2)

 „Az Úr az én pásztorom,
nem szűkölködöm,
zöldellő legelőkön adott nekem helyet,
csöndes vizekhez vezetett engem.
Felüdítette lelkemet,
és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért” (Zsolt 23,1-3).

„Isten irgalma azonban kiterjed minden élőlényre.
Ő megkönyörül, tanítja és oktatja őket,
mint a pásztor a nyáját” (Sir 18,12b-13)

„Mint pásztor, legelteti nyáját,
karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi,
az anyajuhokat gondosan vezeti.« ”(Iz 40,11)

A prófétáknál az eljövendő Messiás, az új Dávid kapja meg a jó pásztor címet, akire Jahve rábízza a nyáj irányítását. Ezekiel szerint a messiási korban egyetlen pásztor lesz, az új Dávid, Jahve pedig Istenük lesz. Amikor Jézus ezt a képet alkalmazza saját magára, azt is kimondja vele, hogy ő az új Dávid, a várt Messiás. Erre a messiási korra utal az „egy akol lesz, és egy pásztor” (16.v.) kifejezés is.

A János evangélium bizonyos szempontból annak a története, amit Jézus tett Istenért. Ez különösen világossá válik Jézus utolsó, Atyjához intézett imájából és a kereszten mondott utolsó szavából. Imáját ezzel a kijelentéssel kezdi: Megdicsőítettelek a földön, beteljesítve a művet, amelynek elvégzését rám bíztad (Jn 17,4). Bizonyos értelemben Jézus élete (amelyben az Atya tetteit hajtja végre) és halála Isten művének megvalósulása. Ebben az életben és halálban ismertük meg Istent.

Vágvölgyi Éva