Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Március 1., Nagyböjt 1. vasárnapja

Mt 4,1-11: Jézus megkísértése

A bűnbeeséskor a kísértő csábítása nyomán az ember nemet mondott Isten akaratára. És ez a kísértés azóta is itt kísért a világban: A magam akaratát keresni, nem Istenét. Mert ha az én akaratom beleolvad Istenébe, akkor hová leszek én, megszűnök létezni, mondja az ember.

„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,5-11).

Jézus gyönyörű hasonlatát kiterjeszthetjük az Isten és az ember kapcsolatára. A szőlővesszőnek csak addig van élete, amíg a szőlőtő része. Ha leválik róla, elszárad. Tehát az ember nem hogy akkor szűnik meg létezni, amikor akarata beleolvad az isteni akaratba, hanem éppen ellenkezőleg, csak addig van élete.

A szinoptikusoknál mindjárt Jézus nyilvános működése előtt ott találjuk a megkísértés történetet. Ez a sorsfordító pillanat minden küldetésre hívott ember életében bekövetkezik, sőt újra meg újra megismétlődik: Jót akarok tenni, de a magam akarata szerint, vagy Isten akarata szerint? Mint látjuk, még a jó szándékunkból is csapdát tud állítani a kísértő. Jézus példája a megkísértés történetben megmutatja számunkra, hogy csak akkor van esélyünk, hogy megússzuk az elbukást, ha minden körülmények között meg tudunk maradni Isten akaratában.

Különösen a János evangélium hangsúlyozza a Fiú és az Atya akaratának egységét:

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem” (Jn 4,34)

„Én és az Atya egy vagyunk. Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában" (Jn 10,30.37-38).

Szinte minden vallás ismeri a böjtöt és mindegyikben egyfajta megtisztulási gyakorlatot jelent, többnyire felkészülést egy szent cselekményre vagy valami nagy dologra. Jézus negyven napos böjtje is besorolódik ide. De a böjtöt befejező megkísértés már valami egészen másról szól. Sziénai Szent Katalin azt mondja, hogy a legnehezebb böjt az akarat böjtje. Jézus negyven napos böjtjére ez az akarat böjtje teszi fel a koronát. A getszemáni kertben a szenvedés előtt Jézus újra megerősíti:

„Ne az én aka­ratom teljesedjék, hanem a tiéd” (Lk 22,42).

„Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy ott megkísértse az ördög” (1.v.) A szinoptikusok közül csak Máténál találjuk azt, hogy a Lélek azért vitte a pusztába Jézust, hogy ott kísértést szenvedjen. Ebben Máté az ószövetségi hagyományt követve értelmezi Jézus megkísértését, mint az Isten iránti hűségének és szeretetének próbatételét. Sok más próbatétel és megkísértés történet mellett, az Ószövetség három helyén találkozunk ilyen klasszikus próbatétellel. Az első a bűnbeesés története a Teremtés könyvében (Ter 3,1-19): Isten egy parancsot ad az embernek, hogy ezzel próbára tegye. Az ember vágyai és a Gonoszt megtestesítő kígyó miatt elbukik, nem állja ki a próbát. A második szintén a Teremtés könyvében Ábrahám próbatétele (Ter 22,1-19). Ábrahám kiállja a próbát és jutalma az isteni ígéretek beteljesedése. A harmadik Jób megpróbáltatása (Jób könyve), aki szintén kiállja a próbát és jutalma nem csak az Úr sokszoros áldása, hanem hogy saját szemével látja Istent (Jób 42,5).  Jézus megkísértése mindjárt azután történt, hogy megkeresztelkedett és kinyilvánult az Atyával való különleges kapcsolata: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17). Úgy tűnik, egészen odáig rejtve maradt kiléte még a Sátán előtt is. Most, hogy Isten kinyilvánította, hogy ő a szeretett fiú, a Sátán megkísérti, mint Ádámot, hátha ő is engedetlenné válik. Mint ember ugyanolyan gyönge, esendő volt, mint bárki más, mint ahogy a Zsid 4,15 írja, Jézus „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett”, csakhogy szemben az első emberrel, minden próbát kiállt, „a bűntől ment maradt”. Igazi próbatételről nem is a megkísértés történetben számolnak be az evangéliumok, hanem Getszemáni kertben: „Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Az engedetlen, saját akaratát kereső Ádám után ő az új Ádám, Isten igazi fia, aki a végsőkig, egészen a halálig aláveti magát Isten akaratának.

Vágvölgyi Éva

 



























Március 8., Nagyböjt 2. vasárnapja

Mk 17,1-8: Jézus színeváltozása


A rendszerváltás előtti időkben megfigyeltek és üldöztek minden vallásos ifjúsági közösséget. Titokban jöttünk össze, titokban mentünk évenként kétszer négy-öt napra valahová a hegyek közé valami eldugott ún. kulcsos házba lelkigyakorlatra, amit mi magunk között „Hegy”-nek hívtunk. Az egész napot csendes elmélkedéssel töltöttük, különböző szentírási részekről elmélkedtünk. Csodálatos napok voltak, megtapasztalhattuk, hogy mit jelent felmenni a hegyre Jézussal, ahol megmutatta magát nekünk. Az első napokban nehezen tudtunk kilépni a mindennapok bensőnket eltöltő zajából, nehezen ment az elcsendesülés, ami nem csak hallgatást jelentett, hanem a lelkünk elcsendesülését is. Aztán, ahogy eltelt néhány nap, elhalkultak a belső zajok és lassan-lassan felragyogott bennünk az Ő arca, hihetetlen örömöt és felszabadultságot szülve bennünk. Legszívesebben ott maradtunk volna a hegyen, mint a tanítványok, de attól sem féltünk többé, hogy visszatérjünk a „világba”, ahol megfigyeltek, üldöztek bennünket. A bennünk lassan megszülető csend nem magától jött létre bennünk.  A Szentírás igéiben fürösztöttük, mostuk egyre tisztábbra a gondolatainkat és a lelkünket. Életre szóló élményt adott mindenkinek az esti allelujás hálaadás, spontán imák és énekek véget érni nem akaró áradata. Aztán mindenki visszatért a saját hétköznapi tennivalói közé és fél évig, az újabb „Hegyig” ennek az egy hétnek az élményéből éltünk. Elég volt egy kép, egy szó, egy ének, hogy újra előhívja bennünk a Jézussal való találkozás felszabadító örömét. Nekünk is, mint a tanítványoknak, akik egyébként mindig Vele voltak, szükségünk van arra, hogy kilépjünk a hétköznapok világából és fölmenjünk Jézussal  a hegyre, hogy lelkünket megfürösztve és átmosva a Szentírás szavaiban élővé váljon, felragyogjon bennünk az Ő arca. Fölmenni a hegyre, átlépni egy másik dimenzióba, ebből a világból az Isten világába. Bár Jézus azt mondja a búcsúbeszédében, hogy ebben a világban hagyja őket, de előtte megmutatja nekik, hogy hol van az igazi hazájuk, hogy el ne felejtkezzenek arról, hogy hová tartoznak, hová kell majd eljutni és másokat is elvezetni:

„A mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20).

Jézus az előző fejezetben megjövendölte szenvedését és felhívta tanítványai figyelmét, hogy aki az ő útján akar járni, annak szintén szenvednie kell: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mt 16,24). Aztán azt a három tanítványt, aki majd a getszemáni kertben látni fogja őt remegni és gyötrődni (Mt 26,36), maga mellé veszi és egy magas hegyen színében elváltozik előttük. A hegy mind a mitológiákban, mind az Ószövetségben istenek lakóhelye, az isteni kinyilatkoztatás helye, a fényjelenség pedig Isten megjelenésének kísérője (villám, tűz, stb.). A „szín” az arcot, megjelenési formát jelent. A képnek ószövetségi párhuzamai vannak: Mózes egy magas hegyen találkozott az Úrral és a találkozás után arca ragyogott (Kiv 34), Illés próféta is felmegy a Hórebre, hogy az Úrral találkozzon (1.Kir 19,8), Dániel könyvében a végítéletkor az igazak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye (Dán 12,3). Az Újszövetségben pedig angyalok, égi lények viselnek ragyogó fehér ruhát (Mt 28,3; Jel).

Jézus színében elváltozott, tehát az apostolok nem a test szerinti Jézust látják, hanem a megdicsőült Jézust. Ez a Jézus emberi szemmel nem látható. Amikor Jézus felvezeti őket a magas hegyre azt is jelenti, hogy kivezeti őket a világból, alkalmassá teszi őket valami más megtapasztalására, a természetfölötti világ közelébe vezeti őket.

A jelenetnek két csúcspontja van:

1. átváltozás, mennyei öltözet, Mózes és Illés társasága

2. Jézus Isten szeretett Fiaként való bemutatása

Mózes és Illés megjelenése több irányba vezethet bennünket. Mózes adta Izraelnek a Törvényt, az itt szereplő magas hegy az új Sínai-hegy, Illés pedig küzdött Isten dicsőségéért. Az Ószövetség két nagy alakja megjelenik Jézus oldalán. Ez egyrészt igazolja Jézus személyét, mutatja a folyamatosságot az Ó és Újszövetség között, de egyben azt is még egyértelműbbé, bizonyossá teszi a tanítványoknak, hogy Jézusban nem Mózes, nem Illés tért vissza. Mi keresztények Mózesben Krisztus előképét látjuk, ugyanígy Illésben a messiás előfutárát, kísérőjét.

Péter az átváltozást evilági jelenségként értelmezi, kifejezi örömét Jézus megdicsőülése miatt. A „hadd csináljunk három sátrat” a prófétai ígérteket juttatja eszünkbe, amikor a messiási korban Isten övéivel fog lakni.

 „Az égből szózat hangzott: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17) - ez a mondat hangzott el Jézus megkeresztelésekor, Jézus nyilvános működésének kezdetén. Most szintén egy nagy fordulópontnál állunk, Jézus szenvedésének első megjövendölésével elindult a kereszt felé. Mindkét pillanatot az Atya jelenlétével úgymond szentesíti. A kereszteléskor a Lélek „keni fel” Jézust a nyilvános működés megkezdése előtt. A színeváltozás külön nem említi, de a fényes felhő, amely beborítja Jézust, az ő jelenlétére utal. Tehát most, a keresztút küszöbén a szenvedésre keni fel őt a Lélek. A két teofániával a két esemény egymás mellé helyeződik, azonos hangsúlyt kap. János evangéliuma nem ír a színeváltozásról, de a szenvedéstörténet előtt nála is szerepel ez a teofánia: „Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért.  Atyám, dicsőítsd meg  nevedet! Erre szózat hangzott az égből:„Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni!” (Jn 12,27-28)

Vágvölgyi Éva

 







































Március 15., Nagyböjt 3. vasárnapja

Jn 4,5-42: Jézus és a szamariai asszony


Mindnyájunk életében előfordulhat, hogy rossz döntést hozunk. Ha szerencsénk van, a dolog helyrehozható. De sajnos van, akinek az élete a rossz döntés miatt elromlik, helytelen vágányra kerül. Ilyen rossz vágányra került élet a szamáriai asszonyé is. Úgy tűnik végérvényesen el van rontva, egyre lejjebb csúszik. Mert még ha változni is szeretne, szép családi életet szeretne magának, hát kinek kellene? Hát Jézusnak kell! Azzal, hogy szóba áll vele, magához emeli őt, sőt arra méltatja, hogy nagyon fontos dolgokat közöl vele önmagáról, sőt apostolává, hírvivőjévé teszi. Ez a bűnös, szerencsétlen asszony viszi el a szamáriaiaknak az örömhírt, hogy itt a Messiás. Jézus számára nincs olyan elrontott élet, amiből ne tudna felsegíteni, hogy felálljunk, hogy újra kezdhessünk. Jézus nem nézi, hogy ki voltál, hanem csak azt nézi, aki most vagy, aki Vele találkozol és az eddigi jó vagy rossz életedet a kezébe helyezed. A megvetett, szerencsétlen életű asszony egy csapásra Jézus apostolává válik, vagy a keresztényeket üldöző Saulból Szent Pál, Jézus buzgó apostola. Nincs méltó és méltatlan, mert Isten előtt mindnyájan méltatlanok vagyunk. Csak az számít, aki ha hagyod, belépjen az életedbe, beragyog minden sötétséget. A szamáriai asszony csak vízért ment a kútra, de egy korsó víz helyett örökéletre  való forrást ajándékozott neki Jézus. Mindnyájan a boldogságra szomjazunk. Ilyen-olyan életünkkel csak egy korsónyit szeretnénk meríteni belőle. És Jézus megszólít, hogy hagyjuk a korsót, az ilyen-olyan kutakat. Az általunk keresett kicsi boldogság helyett, amibe hiába kortyolunk bele, újra és újra megszomjazunk, Jézus az örökélet boldogságát akarja nekünk ajándékozni. A szamáriai asszony már nem szégyelli elrontott életét, Szt. Pál már nem szégyelli, hogy üldözte a keresztényeket, sőt szinte dicsekszik vele és dicsőíti Isten nagyságát, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, lám, Jézus által fénybe vonta, beragyogta az ő sötétségét.

„Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1 Kor 15,9-10).

Aki megtapasztalja, hogy Jézus belép az életébe, aki megtapasztalja Isten jelenlétét, azt eltölti ennek az öröme, magával ragadja. Akkora lesz benne az öröm, hogy muszáj kiáradnia, muszáj hirdetnie. Kereszténynek lenni annyi, mint eltöltve lenni ezzel a túlcsorduló örömmel, amely akkora, hogy ki akar áradni belőlünk, meg kell osztanunk másokkal: Sötétben voltam, de világosság támadt, halott voltam, de Jézusban új életre keltem! A tékozló fiú öröme, aki méltatlanná vált arra, hogy apja fiának nevezze, de akit az irgalmas apa mégis magához ölel, új ruhába öltöztet, gyűrűt húz az ujjára, amikor elhagyja elrontott életét, és visszatér az apai házba. Mindnyájan szamáriai asszonyok és tékozló fiúk vagyunk, egyikünk sem jobb a Deákné vásznánál. De Jézus vár ránk, hogy örökéletet adó vízforrást ajándékozzon nekünk, vagyis saját magát.  

Egy semmire nem jó, zsákutcába futott élet értékessé válik a Jézussal való találkozásban, ő lesz a Messiás, a Krisztus első hírnöke. Jézus nem félt attól, hogy a hírvivő személye árnyékot vet rá, a törött cserépként félredobott élet pedig drága kincset őrző edénnyé válik. Isten soha senkit nem ír le. Nincs az az elrontott élet, ami Isten kezében, a vele való találkozásban ki ne tudna teljesedni, értékessé ne tudna válni. Az üdvtörténet folyamán Isten újra és újra azt választja ki, ami az emberek szemében kicsinek, megvetettnek számít:

„Ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe előtt (1 Kor 1,27-29).

Vágvölgyi Éva







































Március 22., Nagyböjt 4. vasárnapja

Jn 9,1-41.: A vak meggyógyítása


Ez az evangéliumi részlet egy ellentétpárról, a vakságról és a látásról szól. Kétféle vakságot és kétféle látást ismerünk meg belőle. A szem vakságát és a szív vakságát, a szem látását és a szív látását. Van a vakon született és vannak a farizeusok. Jézus a vakon születettnek visszaadja a látását és Jézus csodája nyomán nem csak a szeme, a szíve is látóvá válik. A farizeusok ugyan látnak a szemükkel, de a szívük vak és megátalkodottságuk miatt az is marad.

A szem az állati és az emberi szervezet egyik szerve. A szememmel látom a másik embert, hogy néz ki a külseje, stb. De attól még nem ismerem. Még akkor sem, ha egy gép segítségével belelátok, látom a belső szerveit.

Mi az, ami megismer? A szív.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8).

„Ti kinek tartotok engem?« 16 Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17 Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,16-17).

„János tanúságot tett és azt mondta: »Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. 33 Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: `Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.' 34 Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,32-34).

„Még egy kis idő, és a világ többé már nem lát engem. De ti láttok engem” (Jn 14,19).

A szív is az állati és az emberi szervezet egyik szerve, de így a Szentírásban ritkán fordul elő (1Sám 25,37; 2Sám 18,14; 2Kir 9,24). A Szentírás főleg átvitt értelemben használja az ember vonatkozásában:

A) A fizikai élet székhelye (Ter 18,5; Csel 18,17; Jak 5,5)

B) A lelki élet székhelye.

1. A szív a belső ember, szemben a hússal (Zsolt 73,26) v. a nyelvvel (28,3; 78,18). 1Pét 3,4 a szívről mint az „ember rejtett énjéről” beszél, melyet ismer az Isten (1Sám 16,7), aki az új szívet adja (Ez 36,26). Az emberek nem ismerik a szívet, csak a látszat szerint ítélnek (1Tesz 2,17).

2. A szívben gondolkodik az ember: töpreng (Dán 2,30; Mk 2,6.8; Lk 3,15), hisz és kételkedik (Mk 11,23; Róm 10,8), lát be igazságokat (Jób 34,10), emlékezik (1Sám 21,12), oktalankodik (Péld 10,21; Oz 7,11; Lk 24,25) és elvakul (Mk 6,52).

3. Az ember érzelmi élete a szívében zajlik: a szomorkodás (MTörv 15,10; Iz 65,14; Jn 16,6), az öröm (MTörv 28,47; Jn 16,22; Csel 2,26), a bátorság (2Sám 7,27), a félelem (MTörv 20,3; Jn 14,1; 2Kor 2,4), a felindultság (MTörv 19,6; Csel 2,37), a szenvedély (Szám 15,39; Róm 1,24), a harag (Csel 7,54) és hasonlók

4. A szív a fontolgató és döntést hozó akarat székhelye (1Kir 8,17; Iz 10,7; Lk 21,14; 2Kor 9,7).

5. A szívben lakik a lelkiismeret (1Sám 24,6; Jób 27,6; Zsolt 17,3; 51,19; 1Ján 3,19–21); a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet (1Sám 12,20), az Istenbe vetett bizalom (Péld 3,5) székhelye; a szívből ered a jó és a rossz (Mt 5,8; 15,19), a hűség, az elpártolás és a megátalkodottság (Kiv 4,21; 7,13; Neh 9,8; Iz 29,13). Amikor Isten meg akarja mérni az embert, próbára teszi a szívét (1Krón 29,17). A szív lehet körülmetélt v. körülmetéletlen (Lev 26,41; MTörv 10,16), és megkeményedett (2,30).

A szívben lakik az isten- és emberszeretet (6,5; Mk 12,30.33), ezért lesz a Szentlélek lakása (Róm 5,5; 2Kor 1,22; Gal 4,6) és Krisztus lakása is (3,17).

A szív megtisztításával tudjuk látóvá tenni a szívünket, mert csak a megtisztított szívben vesz lakást a Szentlélek. A szívünk csak a Isten Lelke által lát, a Szentlélek által ismeri Istent.

Istennek titkait az emberrel csak a Szentlélek ismertetheti meg (1Kor 2,10) a kinyilatkoztatás által. Ezért csak a „lelki ember” érti meg az isteni bölcsesség titkait, aki megkapta a Szentlelket és úgy él, ahogy a Szentlélek kívánja; a „testi ember”, vagyis az, aki nem kapta meg a Lelket (vö. Júd 19), nem tekinthet bele Isten mélységeibe és bölcsessége titkaiba (1Kor 2,12–16). Így mondta Jézus is „Dicsőítlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja” (Mt 11,25–27).

Jézus megnyitja a vak szemeit. A szemet megnyitni nem csak egy szerv épségének a helyreállítását jelenti, hanem a látóvá válás egyben Isten jelenlétének érzékelését is jelenti.

Jézusban elérkezett a próféták által megígért messiási korszak:

"Ő jön el, és megszabadít titeket.
Akkor majd kinyílik a vakok szeme,
és a süketek füle megnyílik".
(Iz 35, 4b-5)

A vak ember szemének megnyitása szimbolikus értelmet is hordoz, Jézus a lelkét is megnyitja és hite láttán kinyilatkoztatja magát neki. A hit a lélek látása. A hívő ember a vakkal együtt kijelentheti: „Vak voltam és most látok” (Jn 9,25).

Istennek titkait az emberrel csak a Szentlélek kinyilatkoztatása által ismertetheti meg (1Kor 2,10). Ezért csak a „lelki ember” érti meg az isteni bölcsesség titkait, aki megkapta a Szentlelket és úgy él, ahogy a Szentlélek kívánja; a „testi ember”, vagyis az, aki nem kapta meg a Lelket (vö. Júd 19), nem tekinthet bele Isten mélységeibe és bölcsessége titkaiba (1Kor 2,12–16). Így mondta Jézus is „Dicsőítlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja” (Mt 11,25–27).

Az ember számára csak a hit által válik lehetségessé az istenismeret (Jn 6,69; 10,38; 16,30; 17,7 kk.; 1Jn 4,16).

Mivel az istenismeret természetfölötti, és csak a hittel fogadott kinyilatkoztatás révén válhat az ember osztályrészévé, az Újszövegségben az istenismeret gyakorlatilag azonos a hittel. A hit vagy az istenismeret Istenhez vagy Krisztushoz, az örök élet forrásához való ragaszkodást (5,21; 11,25; 14,6), ill. a hit tárgyának, Istennek vagy Krisztusnak a befogadását (6,35.37.45; 1Jn 2,23) jelenti. Az Isten ismerete és szemlélete révén az ember hasonlóvá válik Istenhez (3,2), ezért a hit és a megismerés az örök életnek (Jn 3,15 kk. 36; 6,40.47.51) és az istengyermekségnek is záloga, sőt az istenismeret maga az örök élet: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (17,3). Az Atyát ismerni annyi mint elismerni, hogy Ő az egyedül igaz Isten. Jézus Krisztust ismerni annyi mint elismerni, hogy Ő az Atya küldötte (16,30; 17,7.21.26), s vallani, hogy Ő van (8,28) vagy hogy az Atya benne van és Ő az Atyában (18,38; 14,10 kk. 20). Ebből következik, hogy aki Őt ismeri, az ismeri az Atyát is (8,19; 14,7.9).

Mint a hit, ez az istenismeret is Isten kegyelmi ajándéka. Ha az ember meg akarja ismerni Istent és Krisztust, kell, hogy az Atya a Fiúnak adja (17,2 kk.; vö. 6,37.39). Ha az ember hinni akar, kell, hogy az Atya Krisztushoz „vonzza” (6,44), vagy hogy neki adja (6,37–39), meg kell, hogy adja neki az Atya, hogy hozzá menjen (6,65). Az Istentől valónak (4,6; 8,47), az igazságból valónak (18,37), Isten szülöttének (1Jn 5,1; vö. Jn 1,12 kk.) kell lennie. Ez a 3 fordulat egyfelől Istentől kiinduló hatásra utal, másfelől az ember jó erkölcsi felkészültségét tételezi föl (8,43–47; 3,18–21; 1Jn 2,29; 3,8–10.12; 4,7).

Az istenismeret Pál szerint is Isten kegyelme, mert hiszen Istent ismerni valójában annyi mint ’Istentől ismertnek lenni’ (Gal 4,9; 1Kor 8,3), az ismer ige tulajdonképpeni ószövetségi értelmében (Kiv 33,12 kk.; Jer 1,4; Oz 13,4; Ám 3,2): ’az Istentől áldottnak és kiválasztottnak lenni’.

A keresztény istenismeret a földön még nem tökéletes; csak az eljövendő új világban válik tökéletessé: „Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy most engem ismernek” (13,12). Ugyanez áll az örök életre és az istengyermekségre, az istenismeret gyümölcseire is (1Jn 3,2).

Az élet negatív eseményeit (betegség, halál, stb.) az ember gyakran büntetésként éli meg. Ennek gyökerei az Ószövetségre vezethetők vissza, melyben csak később alakult ki a túlvilághit, kezdetben úgy gondolták, hogy Isten ebben a létben, ebben a világban jutalmazza meg a jókat az anyagi javak bőségével, egészséggel, boldogsággal, hosszú élettel, s a rosszakat pedig megbünteti bajjal, nyomorúsággal, betegséggel, korai halállal. A babiloni fogság előtt működő próféták számára Jahve ítélete a történelemben teljesedik be (Ám 5,18-20.26-27). A halál után jók és rosszak egyaránt az ószövetségi alvilágba, a Seolba kerülnek (Prédikátor könyve, Jób könyve, Zsolt 39), amely a holtak gyűjtőhelye (“Meghalt és népéhez tért”, Ter 24,8; 35,29;49,32 stb.). Csak később, a fogság utáni próféták (Dán 12,2) korában bukkan fel a túlvilághit. A Kr. e. II. században találkozunk (2 Makk) a végítélet fogalmával, amikor az ember halála után elszámol jó és rossz tetteivel. Jézus korában egymás mellett él a két felfogás, a szadduceusok nem hisznek a feltámadásban, a farizeusok hisznek benne (Csel 23,6-9).

Amikor a tanítványok megkérdezik Jézust: “Ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2) a fent említett ószövetségi gondolkodás szerint értelmezik a vakságot, mint Isten büntetését. (Csak zárójelben jegyzem meg, a kérdés következetlen, mivel vakon született, ő maga nem követhetett még el bűnt). Az Ószövetség elgondolása szerint nem csak a vétkes bűnhődik bűnéért, hanem az utódok is: „Az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén” (Kiv 20,5). „Sorvadozni fognak gonoszságaik miatt ellenségeik földjén és meggyötrődnek atyáik és önmaguk bűneiért” (Lev 26,39). Tehát a vakon született  szülei bűne miatt is bűnhődhet. Jézus válaszában felmenti a vakon születettet és szüleit is: “Sem ő nem vétkezett, sem szülei” (Jn 9,3). A mondat második felében új távlatot nyit az emberi életet megkeserítő betegségnek, nyomorúságnak, s végső soron a halálnak: “Isten tetteinek kell megnyilvánulna benne” (Jn 9,3). Hogyan nyilvánulnak meg Isten tettei az élet negatív eseményeiben, a betegségben, nyomorúságban és a halálban? Ha a szenvedő ember nem büntetésként, hanem Istentől kapott feladatként éli meg nehéz és kilátástalannak látszó helyzetét, akkor a lélek Isten erejében úrrá lesz a testi bajokon, vagy úgy, hogy Isten megszabadítja tőlük, vagy a szenvedés türelmes, hősies elviselésével. Mindkét módon Isten tettei nyilvánulnak meg benne, Isten jeleivé válnak a világban, ahogy ezt Pálnál látjuk: “Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben” (2 Kor 1,9). “Minket, élőket, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön” (2 Kor 4,11). “`Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.` Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.  Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12,9-10).

Minden sérülés korlátozza az embert. A régi ember  (és sok mai ember is) közvetlen kapcsolatot feltételezett a testi és a lelki sérültség között: a vak szeme együtt kezd látni a szívével, kezd hinni, stb. Ma már tudjuk, hogy a testi és lelki sérülések nem járnak szükségszerűen együtt. De a sérülés akár testi, akár értelmi, akár lelki, mind egyet jelent:

Sérültnek lenni annyit jelent, mint megsebzettnek lenni.

Megsebzettnek lenni annyit jelent, mint azonosnak lenni a kereszten függő és lehagyott Jézussal.

Vágvölgyi Éva

 





































Március 29., Nagyböjt 5. vasárnapja

Jn 11,1-45: Lázár feltámasztása


Ez az evangéliumi esemény ugyanúgy kezdődik, mint az előző vasárnapi. Van egy baj, amire az egyikben Jézus azt mondja, hogy, „Isten dicsőségére” szolgál, a másikban pedig azt mondja, hogy „Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne” (9,3). Hogyan, miben nyilvánul meg az ember számára a bajban, a betegségben, a halálban Isten, Isten dicsősége? Az ember egy darabig magabiztosan éli az életét, azt hiszi, hogy minden rendben, biztos talajon áll, aztán egyszer csak ez a biztosnak tűnő talaj kiszalad a lába alól. Amikor az ember szembesül a bajjal, a betegséggel, a halállal, szembesül az emberi élet törékenységével és végességével. Ilyenkor történhet meg az a pillanat, amiről Jézus beszél, hogy kinyilvánul számára Isten. Mindazt, amiben bízott, elveszíti, rádöbben, hogy nincs bizonyosság Istenen kívül. Már ezzel a felismeréssel elkezdődik a csoda, amikor hinni kezd. Ez a hit Istenhez fordul, segítséget kér tőle. Igen ám, de azt látjuk, hogy a sok Istenhez kiáltó közül, az egyik megszabadul a bajtól, meggyógyul a betegségből, stb. a másik meg nem. Mária és Márta üzentek Jézusért, hogy jöjjön, segítsen, mert Lázár beteg. De hiába üzentek, hiába várták, Jézus nem érkezett meg, Lázár meghalt. Amikor Jézus megérkezik, Lázár már három napja halott. Márta szavaiban „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (21.v.) ott rejlik a kimondatlan szemrehányás, hogy nem jöttél, nem voltál mellettünk, nem segítettél a bajban. Hogy János evangelista nyomatékosítsa ezeket a szavakat, szórul szóra ugyanez elhangzik még egyszer Mária szájából is (32.v.). Bár Jézus késve jött a hívó szóra, nem segített, Márta hite rendíthetetlen maradt. A folytatás már erről a hitről szól:

„Tudom, hogy bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked” (22.v.).

„Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog,  és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?« Márta azt felelte neki: »Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.” (25-27.v.)

Ugyanakkor egy furcsa ellentmondás is elhangzik Jézus szájából: Először azt mondja, hogy aki hisz az is meghal, de élni fog, aztán meg azt mondja, hogy aki hisz, él, nem hal meg soha. Hogy is van ez, meghal, de él, él, és nem hal meg soha? Aki hisz. A hívő élete ugyanúgy véges, mint másoké, meghal ő is, mint bárki más, de ő tudja, hogy a halállal nincs vége az életének, mert örökélete van. Amikor Jézus feltámasztja Lázárt, azt nyilvánítja ki, hogy Isten ura az életnek és a halálnak is, a Jézusban való hit kaput nyit az ember számára az örökélet felé. Ebben az örökéletben való hit a valódi szabadulás. Hogy kiszabadulunk-e a konkrét bajból, szenvedésből, a halál torkából, már nem is fontos, a fontos az, hogy nem kell félnünk tőlük többé:

„Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba, akkor beteljesedik az ige, amely írva van:

Elnyelte a halált a diadal.
`Halál, hol a te győzelmed?
Halál, hol a te fullánkod?`” (1 Kor 15, 54-55).

„A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által. Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úrért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1 Kor 15,56-58).


Chiara Lubichnak van egy elmélkedése, ami ehhez az Első Korintusi levél szavainak folytatásához kapcsolódik:

Ma jobban, mint tegnap”

“Ünnepélyesen élni a jelen pillanatot.

Pillanatról pillanatra Jézusért, mindent Jézusért: szenvedni, aludni, betegnek lenni, dolgozni, Jézusért.

Semmi más nem számít. Nem számít, hogy dolgozol-e, hogy egészséges vagy-e, hogy szenvedsz, sírsz, vagy nevetsz... mindent Jézusért. Mindent jól tenni, tökéletesen.

Reggel fölkelek, és rendbe teszem a szobámat, jobban, mint tegnap. Dolgozni kezdek: jobban, mint tegnap. Beszélek valakivel, keresem a megfelelõ szavakat: jobban, mint tegnap, és így tovább. És mi a hatása annak, ha így élek?

Olyan pillanatokat élek át, amikor a lelkemet különleges, rendkívüli öröm járja át, amelynek Mennyország-íze van. Ezt fedezem fel néha magamban. És akkor ezt mondom Jézusnak: ezt is Érted, mint ahogy a fájdalom közt is ezt mondom: Érted élem ezt is.

És még egy újdonság: szeretek élni! Nem csupán “nem meghalni”, hanem élni ezt az életet. Alig várom, hogy reggel fölkeljek, hogy újra elkezdek élni. Alig ébredek fel, még szinte félálomban, ezt mondom magamnak: nosza, újra, elölrõl: azért, hogy szeressem Istent.

Jézus, Érted, mindent Érted.

És az élet szép! Most már értem, hogy Jézus miért mondta: ‘Én vagyok az Élet’, mert valóban, létünkbe ülteti az Életet.”

Vágvölgyi Éva