Vasárnapi gondolatok









































Június 3., Úrnapja

Mk 14,12-16.22-26: A húsvéti vacsora

Az utolsó vacsora a Jézus által megvalósított, az Istent és az embert irgalmas szeretetben összekapcsoló közös étkezések csúcspontja, és azok kenyérszegéskor történő folytatásának kiindulópontja. Jézus ezen a vacsorán egy prófétai, szimbolikus tettel elvállalja Jahve Szolgájának, az újszövetség vértanúáldozatának és megtestesítőjének szerepét, és önmagát, mint az újszövetség egyetlen áldozatát adja nekünk a kenyér és  a bor formájában azért, hogy az újszövetség  egészét magában foglaló Krisztust együk és  igyuk, és így részesüljünk az újszövetség kegyelmében, a Krisztus és a Szentlélek által közvetített  isteni szeretet-életben. Ez az emléklakoma egyesít bennünket a magát  Atyjának odaadó, Atyjához menő Jézussal, Jézusban egyesít egymással, és elvezet az örök mennyei lakomára.

Szt. Ágoston: Az Úr a testét és vérét olyan dolgokban adta át, amelyekben sok alkotóelem lesz eggyé, a kenyér ugyanis sok gabonamagból áll össze eggyé, a bor pedig sok szőlőszemből lesz egy., Így bennünket jelzett az Úr Jézus Krisztus, és békénk és egységünk misztériumát szentelte meg asztalánál.

Szt. Ambrus: A megszentelés szavai előtt ez a kenyér, szokásos kenyér, mikor azonban megszentelik, a kenyérből Krisztus teste lesz. A megszentelés mely szavakkal és mely beszéddel valósul meg? Nemde az Úr Jézus szavaival? Ha ugyanis akkora az ő szavának ereje, hogy a nem létezők elkezdenek létezni, mennél inkább képes tevékenységével megtenni azt, hogy azok a dolgok, amik léteztek, tovább létezzenek és mássá változzanak. Ha ugyanis a mennyei beszéd munkálkodik más dolgokban, vajon nem munkálkodik a mennyei szentségekben? Tehát a kenyérből Krisztus teste lesz, a borból pedig vére a mennyei igével történő megszentelés által.

Szt. Ágoston: Az Úr meghívta szolgáit, hogy önmagát adja nekik eledelül. Azonban ki merészelné enni az Urát?  De a mikor esszük őt, táplál, de nem fogy el; miután ették, él, mivel miután megölték, föltámadt; és amikor esszük őt, nem daraboljuk részekre, bár a szentségi jelekben darabokra törjük. Tudják a hívek, hogy hogyan eszik Krisztus testét: mindenki a saját darabját kapja! Darabonként eszik a szentségben, mégis teljesen ép marad, teljes egészében van az égben, és teljes egészében a te szívedben. Azért nevezik ezt szakramentumnak, mivel azokban mást látunk,  és mást értünk: ami látszik, annak anyagi megjelenési formája van, amit értünk, annak lelki gyümölcse van.

 

Sziénai Szent Katalin, Dialógus 110 fejezet:

A papok méltóságáról Krisztus testének szentségéről. A méltó és méltatlan módon történő áldozásról

Most válaszolok neked arra, amit a szent Egyház szolgáiról kérdeztél. És annak érdekében, hogy jobban megismerhesd az igazságot, nyisd fel az értelem szemét és lásd meg kiválóságukat, hogy mily nagy méltóságba helyeztem őket. És mivel az ellentétes dolgokat jobban meg lehet ismerni ellentétük által, ezért meg akarom mutatni neked azok méltóságát, akik erénnyel kezelik azt a kincset, amit a kezeikre bíztam; és ebből jobban meg fogod látni azok nyomorúságát, akik ma táplálkoznak e menyasszony keblén.

Akkor ez a lélek, hogy engedelmeskedjék, elméjét az igazságra irányította, ahol meglátta, hogyan ragyognak fel az Istenség igaz ízlelőinek erényei.

Az örök Isten pedig mondta neki:

Drága leányom, először a méltóságról akarok beszélni neked, amelybe jóságom helyezte őket. Ez a méltóság fölötte áll annak az általános szeretetnek, mellyel teremtményeim iránt általában voltam, amikor a saját képemre és hasonlatosságomra megteremtettem őket, majd valamennyit újjáteremtettem a kegyelemre egyszülött Fiam vérében. Így jutottatok ahhoz a nagy kiválósághoz (az egyesülés által, melyet Istenségem és az emberi természet között hoztam létre), hogy az angyaloknál nagyobb méltóságtok, hiszen Én a ti természeteteket és nem az angyalokét vettem magamra. Ugyanis, miként már mondtam neked, Én, az Isten emberré lettem és az ember Istenné lett, az én isteni természetemnek az emberi természettel való egyesülése által.

Ez a nagyság (hogy megkaptátok a létet és a kegyelmet) általában minden értelmes teremtménynek megadatott; de mindnyájatok közül kiválasztottam az én szolgáimat üdvösségtek érdekében, hogy ők szolgáltassák ki nektek az alázatos és szeplőtelen Bárány, az én egyszülött Fiam vérét. Nekik megadtam, hogy szolgálják a Napot, azáltal, hogy átadtam nekik a tudomány világosságát, az isteni szeretet hevét, és a meleggel és fénnyel egyesült színt, amely az én Fiam Teste és Vére. Ez a Test nap, mert egyetlen valóság velem, az igazi Nappal. És annyira egy, hogy egyiket sem lehet elválasztani sem elkülöníteni a másiktól; amint a napban sem lehet elválasztani a meleget a világosságtól, sem a világosságot a maga melegétől, annyira tökéletes kettőjük egysége.

Ez a Nap nem hagyja el a maga pályáját, nem szakad el tőle; világosságot ad az egész világnak és melegíti mindazokat, akik melegedni akarnak; semmiféle tisztátalanság nem szennyezi be, s világossága, miként mondtam, mindig egy vele.

Ugyanígy nap ez az Ige, az én Fiam, a maga édességes Vérével; egészen Isten és egészen ember, mert egy valóság velem, és Én egy vagyok vele. Hatalmam nem szakadt el az Ő bölcsességéttől, sem a Szentlélek meleg és tüze nem különült el tőlem, az Atyától, vagy tőle, a Fiútól, mivel a Lélek egy és ugyanaz a valóság velünk, hiszen a Szentlélek tőlem, az Atyától és a Fiútól származik, és mi hárman egy és ugyanaz a Nap vagyunk.

Én, az örök Isten vagyok az a Nap, akitől a Fiú és a Szentlélek ered. A Szentléleknek tulajdoníttatik a tűz, a Fiúnak a bölcsesség. Ebben a bölcsességben kapják meg szolgáim a kegyelem világosságát, ezért ezt a világosságot világossággal és jótéteményeim, az örök Atya jótéteményei iránti hálával szolgáltatják ki, követvén annak a bölcsességnek tanítását, aki az én egyszülött Fiam.

Ő az a világosság, aki magában hordja a ti emberségtek színét mivel a szín és a világosság egyesítve van. Az én Istenségem világossága egyesült a ti emberségtek színével, amely szín ragyogóvá lett, amikor Krisztusban az Istenség ereje által, mely az isteni természet, szenvedőképtelen lett. Ti a világosságot e közvetítéssel, a megtestesült Ige által kaptátok meg, aki át volt itatva és fel volt kenve Istenségem, az isteni természet világosságával, valamint a Szentlélek tüzével és melegével. És kire bíztam, hogy Őt szolgálják? Az én szolgáimra a szent Egyház misztikus testében, hogy életetek legyen azáltal, hogy Testét eledelül, Vérét italul adom.

Mondtam, hogy ez a Test nap. Ezért nem kaphatjátok a Testet anélkül, hogy ne kapnátok vele együtt Vért is, sem a Vért nem kaphatjátok a megtestesült Ige Lelke nélkül, sem a Lelket és a Testet az én Istenségem, az örök Isten Istensége nélkül, hiszen egyik sem választható el a másiktól, miként egy másik helyen már mondtam neked; az isteni természet ugyanis soha nem különült el az emberitől, mivel sem halál, sem bármi más szét nem választhatja e két természetet.

Így tehát ebben az édességes Szentségben a kenyér fehérsége alatt az egész isteni lényeget fogadjátok. És miként a napot nem lehet megosztani, ugyanúgy az egészen Isten és egészen ember nem osztható meg az ostya fehérségében. Jóllehet az ostyát megtörik,. Mégis, ha ezer morzsát is törnének belőle, mindegyikben jelen van Krisztus, az egész Isten és egész ember. Miként darabokra törhető a tükör, de a kép, mely benne látható, nem oszlik szét; ugyanúgy amikor megosztják ezt az ostyát, sem az Isten, sem az Ember nem oszlik részekre, hanem minden részben teljesen jelen van. És önmagában nem fogyatkozik, amint a tűzzel is ugyaúgy van a következő példa szerint.

Ha neked volna világosságod és az egész világról hozzád jönnének, hogy fényt gyújtsanak a te világosságodról, világosságod – bár egészen átvették – nem csökkenne ettől. Igaz, hogy az egyik kevésbé, a másik jobban részesül a világosságban, mert mindegyik annyi tüzet kap, amennyi éghető anyagot hozott magával.

Hogy jobban megértsd, mondok egy másik példát. Ha sokan visznek gyertyát, és egyikük gyertyája egy unciás, a másiké kettő vagy hat, s van akié egy librás vagy még több, s valamennyien egy lánghoz járulnának, hogy meggyújtsák gyertyáikat: igaz, hogy minden meggyújtott gyertyában – akár kicsi, akár nagy – a teljes világosságot látnád, azaz a meleget, a színt és a világosságot együtt, mindazonáltal úgy ítélhetnéd, hogy akinek egy unciás gyertyája volt, az kevesebb világosságot kapott, mint az, aki egy librás gyertyát hozott.

Ugyanez történik azzal, aki e Szentséget fogadja. Hozza az ember a maga gyertyáját, a szent vágyát, amellyel veszi és fogadja ezt a Szentséget; ez a gyertya azonban önmagában nem ég, hanem csak a Szentség fogadásában gyullad meg. „Nem ég”, mondom, mert ti magatoktól semmi vagytok.

Az igaz, megkaptátok tőlem az anyagot, mellyel fogadhatjátok és táplálhatjátok magatokban ezt a világosságot: ez az anyag a szeretet, hiszen én szeretetre teremtettelek benneteket és így nem tudtok szeretet nélkül élni. A lét, melyet szeretetből kaptatok, a szent Keresztségben, azaz a Vér erejében megkapja a jó felkészültséget; más módon ugyanis nem részesülhetnétek ebből a világosságból, hanem olyanok volnátok, mint a gyertya bél nélkül, mely nem tud égin, és nem tudja magába fogadni a világosságot. Ilyenek vagytok ti, ha nem fogadjátok lelketekbe a belet, amely e világosságra gyullad, azaz ha nem fogadjátok lelketekbe a szentséges hitet azzal a kegyelemmel együtt, melyet a szent Keresztségben fogadtok lelketek érzületével: annak a léleknek érzületével, amely lelket Én teremtettem és alkalmas arra, hogy szeressen, annyira alkalmas, hogy nem tud szeretet nélkül élni, sőt eledele a szeretet.

Hol gyullad fel a lélek, melynek ilyen egysége van velem? Isteni szeretetem tüzénél, azáltal, hogy szeret és fél engem, s követi Igazságom tanítását. Az viszont igaz, hogy többé vagy kevésbé gyullad meg, aszerint , ahogyan hordozza ezt a tüzet és anyagot ad neki. Ugyanis jóllehet valamennyien ugyanazt az anyagot birtokoljátok, hiszen valamennyien az én képemre és hasonlatosságomra vagytok teremtve, s mint keresztények, birtokoljátok a szent Keresztség világosságát, mégis mindegyiktek úgy növekedhet kegyelmem segítségével a szeretetben és az erényben, ahogy nektek tetszik. Ez nem azt jelenti, hogy megváltoztathatjátok a természetfeletti életet, melyet Én adtam nektek, hanem hogy növekedhettek és gyarapodhattok az erény szeretetében, ha használjátok a szabad megfontolást az erény és a szeretet érzületében, amíg erre időtök van; mert ha az idő lejárt, már nem tehetitek. Így növekedhettek a szeretetben.

Ezzel a szeretettel jöjjetek és fogadjátok a Szentséget, az édes és dicsőséges világosságot, melyet azért adtam, hogy szolgáim eledelként osszák ki nektek. És bár teljes egészében fogadjátok, mégis annyit fogadtok be a világosságból, amennyit a szeretetből és az epedő vágyakozásból hordoztok magatokban.      

Vágvölgyi Éva

 



























Június 10., Évközi 10. vasárnap

Mk 3,20-36: Jézus hozzátartozói


Jézus felülírja a vérségi, a családi kapcsolatokat, az ő új családja nem azon alapul: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« Aztán végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.«

Az ember nem magányos farkas, fontos hogy legyenek barátai. Kit nevezünk barátunknak? A jó barát megért bennünket, feltárhatjuk előtte a szívünket, nem él vissza a bizalmunkkal, jót akar nekünk, számíthatunk rá a bajban. Az Ószövetség bölcsességi könyvei számos helyen dicsérik, kincsnek nevezik az igaz barátot ((Péld 17,17; 18,24; 27,10; Sir 6,15; 37,5).

Ki Isten barátja, ki Jézus barátja? Az Ószövetségben Ábrahám (2Krón 20,7; Iz 41,8; Jak 2,23), Mózes (Kiv 33,11) és egyáltalán az igazak (Péld 3,32; vö. Zsolt 25,14) Isten barátai.

Ki mondhatja el magáról, hogy Jézus a barátja? Jézus ezt mondja búcsúbeszédében a tanítványoknak:

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám­ is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki „ (Jn 14,15.21).

Ebben a mostani evangéliumi szakaszban azt mondja:

 „Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám” (35).

Jézus a hozzá való tartozásról indirekt módon beszél. A Jézushoz tartozást nem a rokoni, a vérségi kapcsolat foka szabja meg, hanem az, hogy ki mennyire teszi meg Isten akaratát. Nem csak úgy általában, hanem Jézussal kapcsolatban. Jézus teljes mértékben Isten akaratával összhangban cselekszik, tehát az tartozik hozzá, aki elfogadja benne Isten akaratának megvalósulását. Jézus itt egy új, nem vérségi alapokon nyugvó család alapját teszi le. Ebben a jelenetben a Jeruzsálemből érkezett írástudók egy oldalra kerülnek a rokonsággal, egyik sem hisz Jézusban, Jézus küldetésében.

Az Újszövetségben Jézus barátainak nevezi tanítványait (Lk 12,4), akikért életét adja (Jn 15,13). Lk 11,5–9: az imádkozó és az Isten közti viszonyt Jézus a barátok egymás közti viszonyához hasonlítja. Maga Jézus bensőséges baráti viszonyban volt Lázárral (Jn 11). Követői számára is új törvényt ír elő:

„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).

Az evangéliumokból kitűnik, hogy nem kell mindenkinek ugyanolyan módon járnia a jézusi úton.

A tanítványokat nagyon magas követelmény elé állítja:

„Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37).

„Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját életét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26).

Számukra Jézust követni azt jelenti, hogy Jézus hívó szavára elhagynak mindent és mindenkit:

„És mindenki, aki elhagyta házát, fivéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni” (Mt 19,29).

„Jézus azt felelte: »Bizony, mondom nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet” (Mk 10,29-30).

„Ekkor Péter megszólalt: »Íme, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Ő azt mondta nekik: »Bizony, mondom nektek: Senki sem hagyja el házát vagy feleségét, vagy testvéreit vagy szüleit, vagy gyermekeit az Isten országáért anélkül, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,28-30).

Mások viszont, akik szintén Jézus barátai, és akik szintén nagyon közel állnak Jézushoz, pl. Lázár és családja, megmaradnak saját életkörülményeik között. Mindenki külön kap meghívást Jézustól, más és más feladatra. Szt. Pál ezt a korai Egyház számára így fogalmazza meg:

„Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban” (Róm 12,6-8).

„Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából” (Ef 4,11-12).

Egy valami azonban mindenki számára érvényes:

„Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám” (35).

Vagyis, hogy bárhol, bármilyen feladatot kapok is az Egyházban, Krisztus testében, Isten kell hogy legyen az első helyen az életemben.

Ezek után feltehetem magamnak a kérdést: Barátom-e Jézus és én a barátja vagyok-e?

Vágvölgyi Éva

 







































Június 17., Évközi 11. vasárnap

Mk 4,26-34: Példabeszéd a vetésről, a mustármagról


Isten országa bennünk és általunk növekszik

A kereszténység első negyedszázada döntő fontosságú mind az egyház élete, mind az egybehangzó (szinoptikus) evangéliumok (Mt, Mk, Lk) kialakulása szempontjából. Ebben az első három évtizedben született meg az egyház, s mindaz, amit a három első evangéliumba foglaltak. Igaz ugyan, hogy az ötvenes évek első feléig az Újszövetségből mindössze a két Tesszaloniki levél készült el írásban, s a szinoptikus evangéliumokat valamivel később írták, mégis ezeket tekintjük legfontosabb forrásainknak, mivel ezekben azt az igehirdetést rögzítették, amely az ősegyházban az első évtizedekben formát öltött. Ennek a kezdeti, szóbeli ún. hagyományőrző igehirdetésnek a célja a jézusi emlékek felidézése  és továbbadása volt. Fölmerülhet a kérdés: Vajon miért olyan soká foglalták írásba a hitünk alapját képező jézusi tanítást, miért csak szóban adták tovább az örömhírt az első évtizedekben? Jézus nem írta le tanítását, és tanítványait sem buzdította erre. Ebben a korban az írni-olvasni tudás csak kevesek kiváltsága volt és olyan tárgyi és anyagi feltételekhez volt kötve ( drága állatbőrre vagy papíruszra írtak, képzett írnok és megfelelő tároló helyiség kellett hozzá), mellyel a szegény vándortanítóként működő apostolok nem rendelkeztek. Folyamatos ismétléssel és gyakorlással az emlékezet is nagy ismeretanyagot képes megőrizni, akár egész írásműveket is. Ennek kifejlesztésére a különböző iskoláknak megvoltak a maguk módszerei, de minden jel arra utal, hogy Jézus nem ilyen módon tanított. Ő nem tételesen megfogalmazott ismereteket akart közölni tanítványaival, hanem meghatározott életmódra és világszemléletre igyekezett elvezetni, ránevelni őket. A tanítványok feladata nem az volt, hogy pontosan megtanulják, szó szerint emlékezetükbe véssék mindazt, amit Jézus mondott, hanem hogy lélekkel, teljes valójukkal átéljék a történteket és hogy hatására átalakítsák életüket, gondolkodásmódjukat. Egyszerűen jelen voltak. Nem szavakat, a lényeget szívták magukba. Így természetes volt, hogy a későbbiekben, a továbbadás során is csak egy valami kötötte őket: az átélt valóság hűséges bemutatása. Nem ragaszkodtak a betű szerinti továbbadáshoz, rögzítéshez. Amit megértettek és megéltek, azt adták tovább, nem szavakat, hanem ahogy Szt. Pál mondja: Tanításom és igehirdetésem nem az (emberi) bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyításából (1 Kor 2,4).

A szóbeli hagyományőrzésnek megvannak a maga jellemző sajátságai.

Nem a szószerinti hűség, hanem a tartalmi hűség a követelmény.

Az adatszerű részletekkel szemben csak a lényeges, fontos mozzanatokat őrizték meg, adatokkal csak akkor találkozunk, ha annak a mondanivaló szempontjából jelentősége van (pl. Jézus szombaton gyógyít, (Mk 3,1); az asszony tizennyolc éve nyomorék (Lk 13,11).

A szóbeli áthagyományozás szükségszerűen egyszerűsít, mert nehezen tudná évtizedeken át megőrizni a bonyolultabb gondolatmeneteket, összetettebb helyzeteket, fordulatos eseménysorozatokat, helyzet- és jellemrajzokat. Egyetlen kivétel az utolsó napok, Jézus szenvedésének története, mely részleteket is megőrzött. Ennek egyik oka az lehet, hogy az apostolokat olyan mélyen megrázta, hogy évtizedek múltán is jól emlékeztek mindenre, a másik ok pedig, hogy valószínűleg nagyon hamar felismerték ezeknek az eseményeknek a fontosságát Jézus életművében, a megváltásban.

A szóbeliség bizonyos közlésformákat, sémákat alakított ki a hagyományanyag továbbadásában. Rövid, zárt önálló egységekben mondják el Jézus egy konkrét tettét, megnyilatkozását. Az emlékezés és az ismételt továbbadás során némely történet töredékessé vált, események és mondások elszakadtak eredeti összefüggéseiktől. A szenvedéstörténet ebben is kivételt képez, mert folyamatos történeti elbeszélés formájában maradt fenn.

Az, hogy az emlékek többsége önálló, zárt egységet képez, történhetett bármikor és bárhol Jézus működésének idején, elég nagy szabadságot adott az igehirdetőknek, hogy az ismeretanyagot saját teológiai mondanivalójuknak megfelelően és hallgatóságukra szabva rendezzék. Ez az elv érvényesül a szinoptikus evangéliumokban is.

a./ Térben és időben más-máshová helyeznek eseményeket: Hegyi Beszéd Mt 5,1 - Lk 6,17 ; Jézus megkeresztelkedése Mt 3,13 - Lk 3,21

b./ Kiegészítés (hiányzó adatok), részletek módosítása: Jézus a böjtről Mt 9,14 - Mk 2,18 ; gazdag ifjú Lk 18,18 - Mk 10,17

c./ Adatok elhagyása: Bartimeus Mk 10,46 - Lk l8,35 ; vízbe fulladt sertések Mk 5,13 - Mt 8,32

d./ Adatok megváltoztatása: pogány asszony Mt 15,22 - Mk 7,16 ;

jerikói vakok Mt 20,29 - Mk 10,46

e./ Jézus szavainak újrafogalmazása, kiegészítése: Hegyi Beszéd Mt 5,1 - Lk 6,17 ; Jézus követése Mt 10,37 - Lk 14,26 ; lámpás Mt 5,15 - Mk 4,24 - Lk 8,16 - Lk 11,33

f./ Összekapcsolás, átcsoportosítás: királyi mennyegző Mt 22,1-10.11-13 - Lk 14,15 ; Jézus beszéde a farizeusok ellen Mt 23,4 - Lk 11,39

g./ Áttétel (ugyanazt a kifejezést egyik helyen Jézusnak, máskor másoknak tulajdonítanak): Főparancs Mt 22,36 - Mk 12,28 - Lk 10,26

h./ Jézus szavainak kiegészítése: kilencedik boldogság Mt 5,1-10 - Mt 5,11; böjt Mk 2,19 - Mk 2,20 - Mt 17,21

A megfogalmazások és az adatok különbözősége a korabeli hallgatóságot nem hozta zavarba, mert a különböző közlésmódok mögött ugyanazt a valóságot (Isten uralma) értették meg, és ugyanazzal a személlyel találkoztak (Jézus). Az archaikus gondolkodásmód (ókori, keleti) számára a pontos, hű továbbadást nem a helyszínek és időpont precíz megjelölése, az elhangzottak betűszerinti lejegyzése jelentette, hanem a megélt, megtapasztalt valóság megragadása - szemben a modern (újkori, nyugati) gondolkodásmóddal, ahol ezeknek a külső részleteknek a pontos felsorolása, a szószerinti hűség elsődleges követelmény a hitelesség szempontjából.

Az igehirdetés fennmaradt anyagában sok olyan részletet (adatok, szövegek) találunk, amely nyilvánvalóan eltér az eredeti eseményekhez, ill. kijelentésekhez képest. Ugyanazon események leírása ill. ugyanazon kijelentések, stb. szövege a különböző feljegyzésekben eltér egymástól. Ez a mai embert zavarba ejti: hogyan tekinthetjük akkor sugalmazottnak?

 Az egyházi Tanítóhivatal mindenkor hangsúlyozottan tanította, hogy a Biblia egésze és minden része tévedhetetlen: e könyveknek mind egészét, mind részeit egyaránt Isten sugallta, és Isten, aki a szent szerzők által szólt, nem mondhatott egyáltalán semmit, ami az igazságtól különbözne (Providentissimus Deus enciklika, 1893). Honnan hát akkor ez a sokféleség, mi oldja fel számunkra az ellentmondást? A válasz egyszerű:

a./ Az eltérések a jézusi hagyomány lényegét nem érintik.

b./ Az őskeresztény igehirdetés egészen hiteles és megbízható, mert a jézusi tanítást olyan emberek őrizték és adták tovább, akik a Jézustól nyert új életet élték, vagyis ugyanazt, amit Jézus élt, és amelyből Jézus szavai fakadtak. És ha az őskeresztény tanítás nem pontosan ugyanolyan, mint Jézusé, ez nem azt jelenti, hogy megváltozott (megváltoztatták), hanem azt, hogy élő volt, – és élő maradt.

 

Márk szerkesztési, teológiai szempontjai

Márk evangelista a negyedik fejezet 1-34-ben tartalmi hasonlóság alapján csoportosítja a szövegeket. Mindegyik Isten országának megvalósulásáról szól:

1. Magvető: nehezen valósul meg, de akkor elsöprő győzelmet arat (lásd százszoros termés).

2. Világosság: Isten uralmának kezdete kinyilvánult a világ számára.

A kép a tanítványokra bízott isteni ország titkának megvilágítására szolgál: ennek nem szabad mindig rejtve maradnia. Az evangélium szava fényként akarja elárasztani a világot. Az elrejtett és aztán nyilvánvalóvá vált dologról szóló mondás a messiási titokra vonatkozik. Amit elrejtenek, csak azért rejtik el, hogy végül napvilágra kerüljön. E misztérium mögött Isten áll, aki az evangéliumnak a világban való meghirdetésével Jézus messiási és istenfiúi mivoltát a kereszten és feltámadásban akarta kinyilatkoztatni.

Az ige hallgatása a nyitott embert gazdaggá teszi, ezzel szemben szegénységet eredményez abban, aki elzárkózik előle.

3. Mag: Isten műve rejtve, szinte nyomon követhetetlenül, emberi erőfeszítéstől függetlenül is növekszik. Isten országa olyan bizonyossággal jön el, mint ahogy a földön a magból szárba szökken a termés. A kicsiny, jelentéktelen és csupasz maghoz hasonlító kezdet, a valamint a földműves számára szinte csodaként mutatkozó végső, gazdag termés (Joel 4,13) közötti ellentétből kell kiindulni. A példázat nemcsak azt jelenti, hogy az ország bizonyosan eljön, hanem hogy már most a jelenben meg lehet tapasztalni üdvözítő működését, jóllehet ezt csak azok foghatják fel, akik hittel szemlélik a dolgokat. A megfigyelő olyan esemény tanújává válik, amely Jézussal kezdődött, és benne van jövője is.

4. Mustármag: bár jelenleg kicsinynek, semminek látszik, mégis minden fölé fog nőni.

„Amikor pedig kiterjesztette árnyékát,
ágai közt fészket raktak az ég madarai mind;
lombozata alatt ellett az erdo minden vadja,
és árnyékában lakott mindenféle nemzet”.(Ez 31,6)

Ez a fáraóra vonatkozik.

„Izrael magas hegyén ültetem el,
kisarjadzik majd és gyümölcsöt terem,
és nagy cédrussá lesz;
alatta laknak majd a madarak mind,
és fészket rak valamennyi szárnyas
lombjainak árnyékában” (Ez 17,23)

A próféta a képet a messiási országra vonatkoztatja.

A példabeszéd végén maga Isten országa jelenik meg, a maga teljességében, amelyhez odaözönlenek a népek.

Az első és az utolsó példabeszéd mondanivalója egybecseng, diadalmas végkifejletről beszél. A márki felfogás szerint a példabeszédekkel kapcsolatban az a döntő, hogy az ember az Isten Fia misztériumáról tudjon. E tudás nélkül a példabeszédek érthetetlenek maradnak. Emiatt a nép előtt a példabeszéd értelme homályban marad, nem fedi fel előttük a misztériumot. A voltaképpeni kinyilatkoztatás órája még nem jött el, majd csak a kereszten fog bekövetkezni. Ezzel szemben a tanítványok magyarázatot kapnak, ők a beavatottak, de ez egyben nagyobb felelősséget is jelent számukra

Az induló keresztény közösségek sokféle külső és belső nehézséggel küszködtek. Ezekre a problémákra, feszítő kérdésekre ad választ az evangelista. Célja, hogy megvigasztalja, bátorítsa őket: a jelen nehézségei és sikertelenségei láttán ne essenek kétségbe, Isten uralma elkezdődött, Jézus örömhíre megvalósulóban van, és a beteljesedés minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul be fog következni. Ez az üzenet számunkra is időszerű. Mi is szembesülünk azzal, hogy körülöttünk is annyi bajt és rosszat tapasztalunk, hogy mintha a rossz győzedelmeskedne a világban. Soha még nem volt ilyen mérvű a keresztényüldözés, a háborúk, a terrorizmus, stb-stb. De az evangélium bátorít bennünket, bármilyen semminek látszik is, Jézus által Isten országa elkezdődött itt a földön, bennünk és általunk növekszik, és el fog jutni a diadalmas végkifejletre.

Vágvölgyi Éva