Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Október 4., Évközi 27. vasárnap

Mt 21,33-43: Példabeszéd a gonosz szőlőművesekről

33 Hallgassatok meg egy másik példabeszédet. Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. 34 Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését. 35 A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. 36 Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. 37 Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: `A fiamat majd tiszteletben tartják.' 38 De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: `Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.' 39 Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték. 40 Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel?` 41 Azt felelték neki: `A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében.` 42 Jézus ekkor azt mondta nekik: »Sohasem olvastátok az Írásokban:

`A kő, amelyet az építők elvetettek,
szegletkővé lett;
az Úr tette azzá,
és ez csodálatos a mi szemünkben'?

43 Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit. 44 Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát, akire pedig ez ráesik, azt szét fogja zúzni.`

Jézus ezekben a példabeszédekben, amelyeket a főpapoknak és a véneknek mond, ugyanúgy jár el, mint Nátán próféta Sámuel második könyvében a 12. fejezetben, amikor Dávid elé járul, hogy szembesítse vétkével a királyt, hogy megölette Uriást, hogy megszerezze a feleségét. Ott is a példázat végén maga Dávid mondja ki az ítéletet a történetben szereplő gazdag ember, illetve saját maga fölött:

„Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte” (2 Sám 12,5).

Ebben az evangéliumi eseményben ugyanígy történik, a nép vezetői megértve a példabeszédet maguk mondják ki az ítéletet önmaguk felett:

„Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel?« Azt felelték neki: »A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja” (40-41.v.)

Csakhogy Dávid, amikor a próféta szembesíti vétkével bűnbánatot tart:

51. ZSOLTÁR (50)

Könyörgés megbocsátásért és újjászületésért

A karvezetonek. Dávid zsoltára,
amikor Nátán próféta eléje járult,
miután o Batsebával vétkezett.
Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,
könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől,
bunömtől tisztíts meg engem!

Mert elismerem gonoszságomat,
és bűnöm elottem van szüntelen.

Ellened vétkeztem, egyedül ellened,
s azt cselekedtem, ami előtted gonosz,
hogy igaznak bizonyulj beszédedben,
és igazságos a te ítéletedben.”

 Ezzel szemben a főpapokról és a nép véneiről ezt tudjuk meg a folytatásban:

„Példabeszédeit hallva a főpapok és a farizeusok megértették, hogy róluk beszél. Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől, mert az emberek prófétának tartották őt.” (Mt 21,45-46)

Már Izajás prófétánál is találkozunk a szőlőskert motívummal, hogy Izrael az Úr szőlőskertje:

„Szőlője volt kedvesemnek
termékeny hegytetőn;
körülásta, és a kövektől megtisztította,
majd beültette nemes szőlővel;
közepén tornyot épített,
sajtót is vájt benne;
és várta, hogy szőlőfürtöt teremjen,
de vadszőlőt termett”
(Iz 5,1-2).

De amíg az izajási hasonlat az Úr és a választott nép kapcsolatáról szól, Jézus tovább viszi ezt a képet. Az ő példabeszédében is Izrael az Úr szőlője, de már nem a szőlőről és az ültetőjéről szól, hanem ebbe a képbe bejönnek új motívumként a szőlőművesek vagyis a nép vezetői és a szőlősgazda szolgái, a választott néphez küldött próféták, valamint a szőlős gazda fia, vagyis ő maga.. A példabeszéd szőlőművesei gonoszul elbántak a szolgákkal, ugyanúgy, ahogy a választott nép vezetői a prófétákkal. Szt. Jeromos ezt írja:

Lekaszabolták, mint Jeremiást, megölték, mint Izajást, megkövezték, mint Nábotot és Zakariást, akit a templom és az oltár között öltek meg.

Aranyszájú Szt. János azt mondja, hogy:

A gonoszság minden fokozatát Isten irgalmassága követte, és az isteni könyörületesség minden egyes fokának megfelelően növekedett a zsidók gonoszsága, így Isten kegyességével versengett az emberi gonoszság, ahogyan az a példabeszédben következik: „Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is” (36.v.).

Aranyszájú Szt. János azt állítja, hogy amikor a szőlősgazda végül a fiát küldte a bérlőkhöz, akkor még mindig reménykedett abban, hogy jobb belátásra térnek:

A fiát nem azért küldte, hogy a bűnösöknek ítéletet, hanem hogy a bűnbánóknak bocsánatot hirdessen; azért küldte, hogy megszégyenítse őket, nem pedig, hogy megbüntesse.

Az egyházatyák szerint a vallási vezetők nem tudatlanságból követik el bűnüket, hiszen a példabeszédben ezt mondják a bérlők:

„Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét” (38.v.)

Tehát a főpapok és a vének felismerték, hogy kicsoda Jézus, de ők akarják birtokolni a szőlőt, vagyis a választott népet, mert anyagi hasznuk van belőle, el akarják birtokolni az Úrtól. Emiatt aztán az Úr, miután megbüntette a gonosz bérlőket, másoknak adja bérbe, vagyis az apostoloknak, akik majd megadják az Úrnak, ami az Úré.

Rabanus azt mondja, hogy:

Morális értelemben akkor kapja ki-ki bérbe a szőlőt, hogy megművelje, amikor a keresztség szentségét kapjuk, hogy tetteinkkel gyakoroljuk. Elküldi az első, második és harmadik szolgát, amikor a Törvényt, a zsoltárokat és a próféciákat olvassák fel, hogy ezek intéseinek nyomán helyesen cselekedjünk. A küldöttet azonban megölik és kidobják, amikor megvetjük beszédét, sőt, ami rosszabb, káromoljuk azt.  Az örököst az öli meg (amennyire rajta áll), aki az Isten Fiát lábbal tiporja és a lelki kegyelmet meggyalázza. A gonosz szőlőműves elpusztítása után más kapja meg a szőlőt, amikor a gőgös által megvetett kegyelmi ajándékot az alázatos kapja meg.

Rabanus példája nyomán mi is kíséreljük meg magunkra vonatkoztatni Jézus példabeszédét:

Mit mond nekem ez a történet itt és ma, mi az ami nekem szól belőle? Ez a jézusi példabeszéd a választott nép és Isten kapcsolatáról szól, nem vonatkozik rám. Mondhatom azt is, hogy semmi közöm a gonosz szőlőmunkásokhoz, nem vertem meg, nem öltem meg senkit, de a szolgákhoz és a fiúhoz sincs közöm, mert engem sem vert meg, nem ölt meg senki. De nézzük meg közelebbről, próbáljam behelyettesíteni magam valamelyik szereplő helyébe: Ki lehetnék, ki vagyok én ebben a történetben?

Az úr, nyilván Isten, tehát ő nem. Akkor csak vagy bérlő lehetek, vagy a szolgák egyike vagy a fiú. Nézzük meg mit jelent, ha én vagyok a bérlő:

A keresztségben Isten meghív, hogy építsem Isten országát. Kapok egy szőlőt, hogy műveljem, vagyis kapok képességeket és lehetőségeket ehhez a munkához. De én a kapott képességeket a magam hasznára fordítom, saját zsebre dolgozom, anyagi és szellemi javakat gyűjtök velük magamnak. Elbirtoklom Isten ajándékait. Az úr küldöttei, a szolgák azok a szükséget szenvedők, akikkel találkozom, akiknek képében maga Isten szólít meg, hogy a neki járó részt megadjam (Mt 25,31). Ebben a példabeszédben szereplő bérlők nyilvánvalóan az átkozottak, vagyis a gonoszok közé tartoznak (Mt 25,41), akik kárhozatra jutnak:

„Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?' Akkor ő így felel majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.' És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre”. (Mt 25,44-46)

Mit jelent, ha én vagyok a szolga, az úr, vagyis Isten küldötte? Az evangéliumokban két csodálatos halfogás történetet találunk. Egyet Lukácsnál, amikor Jézus meghívja Pétert az apostolságra: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel” (Lk 5,10). A másikat János evangéliumában találjuk, ami után a feltámadt Jézus a vértanúságra hívja meg Pétert: „Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent (Jn 21,18-19). Tehát a jézusi tanítványság a vértanúság kockázatát is magában hordja, a szeretetben késznek lennem, hogy elmenjek a legvégsőkig, kész legyek akár a teljes önfeladásra is.

Ahogy a választott népet Isten arra hívta meg, hogy az ő valódi arcát megmutassa a világnak, keresztényként mi is arra vagyunk meghívva az Egyházban, hogy a Jézus által megismert isteni arcot megmutassuk a világnak, úgy legyünk jelen, mint ő, legyünk életünkkel és szavainkkal Isten országának hírnökei.

A példabeszéd végén Jézus figyelmeztet: Ha életünk nem hozza meg Isten országának gyümölcsét, hiába kaptuk az ígéretet, hogy a Fiúval együtt társörökösök leszünk, nem nyerünk bebocsátást Isten országába, hanem azok jutnak be, akikről az utolsó ítéletkor az Emberfia kimondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.' Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: `Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?' A király így válaszol majd nekik: `Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,34-40).

Vágvölgyi Éva

 



























Október 11., Évközi 28. vasárnap

Mt 22,1-14: Példabeszéd a királyi mennyegzőről


Ezután Jézus újra beszélni kezdett, és ismét példabeszédekben szólt hozzájuk: `Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött ezekkel a szavakkal: `Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen van. Jöjjetek a menyegzőre. De azok nem törődtek vele. Elmentek, egyik a földjére, a másik az üzlete után, a többiek pedig megragadták a szolgáit, gyalázatokkal illették és megölték.

Haragra gerjedt erre a király, s elküldte hadseregét. A gyilkosokat elpusztította, a városukat pedig felégette. Azután azt mondta a szolgáinak: `A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre.` 10 A szolgák kimentek az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egy­aránt, s a menyegzős ház megtelt vendégekkel.

11 Amikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. 12 Azt mondta neki: `Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?` Az nem szólt semmit. 13 Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: `Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás! 14 Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.`

Ebben a példabeszédben nem egy szőlősgazda a főszereplő, hanem egy király, aki vendégeket hív a fia menyegzőjére. Azonban hiába küldi szét szolgáit a meghívással, a vendégek nem akarnak elmenni. Eddig még semmi szokatlan nincs a történetben. De az már különös, hogy amikor újabb szolgákat küld, azokat egyesek „gyalázatokkal illették és megölték” (6.v.). Mert az könnyen előfordulhat, hogy valakit meghívnak valahová és más dolga van, nem akar eleget tenni a meghívásnak, na de, hogy a meghívást kézbesítő szolgát bántalmazza, sőt meg is öli, az nem szokott előfordulni. Ez a fordulat egy felkiáltó jel a hallgatóság számára, hogy nem királyról, nem menyegzőről és nem menyegzős vendégekről van szó.

Jézus példabeszédében Isten meghívott valakiket, de nem fogadták el a meghívást, sőt a szolgákat is bántották, akik a meghívást vitték. Nyilvánvaló, hogy ezek a szőlőművesekről szóló példabeszédhez hasonlóan a választott nép és Isten kapcsolatát példázzák, az utakról behívottak pedig a pogányokat. A szolgák a prófétákat jelentik, akiket az Úr a választott néphez küldött. A szolgák küldése itt is, mint a szőlősgazda példabeszédében megismétlődik, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon. Sőt egy fokozás is van az ismétlésben, mert a másodszorra küldött szolgákat egyesek már bántalmazzák is, sőt meg is ölik. Ez a példabeszéd a fiú, vagyis Jézus haláláról nem tesz említést. Viszont ebben a jézusi példabeszédében van egy új szereplő is, az a valaki, aki méltatlan külsővel, ünnepi köntös nélkül ült az asztalhoz. Kivel tudjuk őt azonosítani? Mit jelent ünnepi köntös nélkül asztalhoz ülni? Ez a szedett-vedett népség már mi vagyunk, és nem kell hozzá túl nagy találékonyság, hogy rájöjjünk, az ünnepi köntössel kapcsolatban az ember lelkéről van szó. A disznók mellől hazatérő és apja bocsánatát kérő koszos, lerongyolódott fiút az apja drága ruhába öltözteti, gyűrűt húz az ujjára, sarut a lábára, és úgy ülteti oda a lakomához (Lk 15,22-23). Aki megbánja a bűnét, azt az Atya magához öleli, visszafogadja, ünnepi köntösbe öltözteti. De jaj annak, akinél elmarad a bűnbánat, szennyes lélekkel nem ülhet asztalhoz Isten országában. Isten mindenkit meghív országába, el is fogadhatjuk, el is utasíthatjuk a meghívást. De ha elfogadtuk a meghívást, a szívünket megtisztítva, ünnepi köntösben járulhatunk hozzá. Ő öltöztet fel, a mi részünkről elég annyit megtenni, mint a tékozló fiú, visszatérni az atyai házba és bocsánatot kérni.

Mi, ahogy az utakról behívottak, jók és rosszak vagyunk, de Isten az üdvösség ruhájába öltöztet minket, hogy méltóképpen vehessünk részt a menyegzős lakomán:

„Örvendezve örvendek az Úrban,
ujjong lelkem az én Istenemben,
mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem,
az igazság palástját terítette rám”
(Iz 61,10)

Meszkin atya  Isten megtapasztalása az imában c. könyvében Nagy Szent Makariosz ezt mondja:

21. Ha valaki nem viseli az Istentől kapott mennyei köntöst, vagyis a Lélek erejét, ahogy mondva van: „Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9), az sírjon és könyörögjön az Úrhoz, hogy megkapja az égből ezt a lelki köntöst és betakarja mezítelen lelkét az égi erővel, mert aki nem ölti magára a Lélek ruháját, az a szenvedélyek gyalázatába öltözködik.

Az első ember, amikor látta, hogy mezítelen, szégyent érzett, nagyon szégyellte a mezítelenségét. Ha tehát a test mezítelensége ekkora szégyent okoz, mennyivel nagyobbat az isteni erőtől megfosztott léleké. Aki nem burkolja be magát, és nem öltözik az elmondhatatlan és romolhatatlan lelki ruhába, ami magának Jézus Krisztusnak, az Úrnak igazsága, az nagy szégyenbe és a szenvedélyek gyalázatába burkolja magát!

Tehát imádkozzunk és könyörögjünk Istenhez, hogy öltöztessen bennünket az üdvösség köntösébe (vö. Iz 61,10), az elmondhatatlan fénybe, a mi Urunk Jézus Krisztusba. A lelkek, akik ebbe vannak öltözve egy örökkévalóságon át nem lesznek megfosztva tőle.

Ha az Úr, aki a földre jött, a romlandó testeket meggyógyította, mennyivel inkább meggyógyítja az ő képére és hasonlatosságára teremtett halhatatlan lelket.

Tehát higgyünk, és igazságban közeledjünk hozzá, hogy rögtön gyógyulásnak induljunk. Megígérte, hogy valóban megadja a Szentlelket azoknak, akik azt kérik tőle (vö. Lk 11,13), hogy ajtót nyitnak annak, aki zörget, és hogy aki keres, az talál (vö. Mt 7,7) és nem hazug az, aki azt megígérte (vö. Tit 1,2). Dicsőség és hatalom neki mindörökké. Amen. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales  20,1-8)

Egyszer mind elmegyünk

Egyszer mind elmegyünk,
Görnyedten vagy délcegen,
Hosszan készülődve vagy hirtelen,
Egyszer mind elmegyünk.

Átlépünk, ahová láb nem léphet,
Nincs világos és nincs sötét
Csak örökkévalóság van, és örök jelen,
Csak az örök Van.

A lélek ruháját földi pályáján szőtte,
Maradandó tettei által.
Van, aki díszes ruhában,
Van, aki mezítelen dideregve,
Magát takargatva, szégyenkezve
Találja szembe magát Istenével.

A hitbe, reménybe és szeretetbe öltözött
Ember bátran halad útján előre,
Szenvedés, fájdalom nem töri, bár kínozza,
Nem akadályozza a haladásban.

Vágvölgyi Éva

 







































Október 18., Évközi 29. vasárnap

Mt 22,15-21: Kérdés az adóról


15 Ekkor a farizeusok elmentek és kitervelték, hogy hogyan csalják őt tőrbe szóval. 16 Odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal és azt mondták neki: `Mester! Tudjuk, hogy igazmondó vagy és az Isten útját az igazság szerint tanítod, nem törődsz senkivel, mert nem nézed az emberek személyét. 17 Mondd meg tehát nekünk, mit gondolsz: Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?` 18 Jézus azonban felismerte gonoszságukat és így szólt: `Miért kísértetek engem, ti képmutatók! 19 Mutassátok meg nekem az adópénzt!` Azok odahoztak neki egy dénárt. 20 Ekkor megkérdezte tőlük: `Kié ez a kép és a felirat?` 21 Azt felelték neki: `A császáré.` Erre azt mondta nekik: `Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.` 22 Azok ezt hallva elcsodálkoztak, otthagyták őt és elmentek.

A mai ember számára is nagyon is ismert az adó fogalma, hiszen minden államrendhez hozzátartozik, így volt ez Jézus korában és így van ez most is. Jézus idejében birtokadót kellett fizetni a királynak, tizedet a gabonából a borból és a jószágból. A rómaiak erre még rátették a saját adójukat, a földadót és a fejadót, ezenkívül  az áru ki és bevitelekor az ún. vámot. Minden izraelitának templomadót is kellett fizetnie. Ez azt jelentette, hogy minden 20 évnél idősebb férfi köteles volt évente 1/2 sékel templomadóval hozzájárulni a Templom fenntartásához és ez a szórványban élő zsidó férfiak számára is kötelező volt. Évente egyszer összegyűjtötték, és valaki felvitte a jeruzsálemi Templomba. A Palesztina területén forgalomban lévő sokféle pénznem miatt a Templom területén pénzváltóknál lehetett ezeket átváltani a Jézus korában templomadóként elfogadott tíruszi érmére. A szocializmus idején mi nem sok adót ismertünk, aztán a rendszerváltás után nekünk is bele kellett tanulni a sokféle adónembe, jövedelemadó, kamatadó, súlyadó, stb-stb. Emlékszem egyszer azt kérdezte valaki, hogy ugyan hány bőrt lehet még lenyúzni egy szamárról, mire a másik azt mondta, hogy ugyan, itt már a békákat nyúzzák. Szóval az ember számára nem túl örömteli dolog, vannak akik meg is próbálnak kibújni alóla, de azt mindenhol szigorúan büntették és büntetik ma is.

Vannak nem hivatalos adók is, ami azt jelenti, hogy rendszeresen fizetek valamiért. A kérdés az, hogy kinek fizetek, mivel fizetek, mennyit fizetek?

Epiktetosz azt mondja: Nem hívott meg valaki lakomára? Nyilván nem adtad meg neki, amiért az étkezést adja: magasztalásért adja, megalázkodásért adja. Ha megéri neked, fizesd meg az árát, amiért adják. Ha viszont nem akarod megfizetni az árát, és anélkül akarod megkapni, telhetetlen és ostoba vagy.

Jézus szava, hogy „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” nem arra biztat, ahogy sokan félreértelmezik, hogy légy megalkuvó, fizess ide is, oda is, akkor minden oldalról be vagy biztosítva. A farizeusoknak adott válaszában azt mondja, hogy ha használjátok a császár pénzét, akkor fizessétek meg neki az adóját is.

Ez számunkra egyben figyelmeztetés is: Amilyen mértékben használjuk a világ javait, amennyire fontosak az életünkben, olyan mértékben meg is fizetjük az árát.

„Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24).

Meszkin atya ezt írja az Isten megtapasztalása az imában c. könyvében:

Egy vizsgálódó pillantást vetve az életünkre, megállapíthatjuk, hogy akaratunk ellenére milyen erős a vonzereje, hogy hasonuljunk és hozzáidomuljunk a tömeg nagy részének ritmusához, a világ múlékony dolgaihoz való ragaszkodásukhoz.

Furcsa, hogy miközben másokban észrevesszük, hogy milyen nagy erőfeszítéseket tesznek ezért a világért, mégsem vagyunk képesek arra, hogy mi másképp viselkedjünk. Közel megyünk az emberek zajos menetéhez, mintha az élet egyfajta őrültségét el tudnánk érni, miközben kivonjuk magunkat az áradat sodrásából. Ezzel szemben a mi mozgásunk is felgyorsul, mi is rohanni kezdünk és másokat is magunkkal hívunk, hogy egyesüljünk ezzel a sötét végezete felé haladó rendetlen menettel.

Talán nem pont te vagy, kedves olvasó, akire ezek a szavak vonatkoznak? Nem fontos, hogy pap vagy-e, vagy szerzetes, fölszentelt szolga, vagy egyszerű hívő, mert nem a külső ember felé fordulok, hanem a lelked felé, függetlenül minden múlékony látszattól: hány szőlővesszőt hajtott a lelked, ami lelki gyümölcsöket fog teremni?

Ne nyújtsd be igényed az Úrnál: „A te nevedben beszéltem az evangélium szolgálatában, gyógyítottam a betegeket”, hogy ne kelljen a folytatást is hallanod: „Távozzatok tőlem… megkaptátok már a béreteket rangban, pénzben,  ünnepeltségben és jó hírnévben” (vö. Mt 7,22-23; 6,2)

Azt se mondd nekem: „Rendszeresen eljártam templomodba, mindennap bemutattam az áldozatot és a tömjénáldozatot este és reggel, hogy ne halljam a te kemény szavaidat: „Minek nekem véres áldozataitok sokasága? …  A tömjénfüst utálat számomra” (Iz 1,11;13); „hosszú imádságotok csak ürügy” (vö. Mt 23,14 a Vulgátában).

Mindez nem gyümölcs, csak zöldellő levél. Egy bizonyos időszakban szükség van rá, de egy nap elszárad, lehullik, és életünk őszén csupaszon hagy bennünket.

A lelked, kedves barátom, a szőlővessző, és a gyümölcs, amit a szőlőműves keres, a lelked növekedése a kegyelemben és javulásod a lelki életben. Igyekezz gyümölcsöt teremni, attól félve, nehogy a szőlőszüreted jelentéktelen legyen, nehogy a szőlőművesnek a gondozásod érdekében kifejtett erőfeszítései hasztalanok maradjanak, és az legyen a véged, mint a lemetszett szőlővesszőnek, amit tűzbe dobtak.

Ha meg akarod ismerni gyümölcseidet, vonulj vissza a szobádba, csukd be az ajtód, ülj le, csendben imádkozz és vizsgáld meg a lelked mélyét. Akkor fel fogod fedezni, milyen nagy a mezítelenséged, fel fogod fedezni, hogy nem vagy olyan gazdag, mint gondoltad, hanem szegény, szánalmas és meztelen (vö. Jel 3,17).   

Kétségkívül látni fogod, hogy életed szőlővesszője, vagyis a lelked, minden lelki gyümölcsöt nélkülöz. Az összes munkálkodás és zajos aktivitás, amellyel betöltötted az űrt, piszkos rongyoknak fognak tűnni.

Amikor egészen egyedül leszel Isten előtt, amikor áhítatos csendben fogsz jelenlétében állni, képmásodat, mint tükörben megpillantod Istenben, felfedezed a látványod középszerűségét, és hogy semmiben sem hasonlítasz rá.

Különleges gyengédsége miatt, Isten nem egy csapásra ébreszt rá téged szégyenedre és meztelenségedre, hogy lelkedet nehogy leteperje a szomorúság. Az Úr apránként fedezteti fel veled neheztelésének okait ellened: hűtlenség, gőg, harag, lázadozás, lopás, rágalmazás, irigység, féltékenység. Megmutatja neked, hogy jóllehet ezek a vádak mindig érvényben vannak ellened, Krisztus vére pecsétjének köszönhetően fel vannak függesztve, és őszinte megtérésre és szent egyezségre várnak.

­­Az ember részére nagy kegyelem a saját bűneinek felfedezése. Az egyetlen út, ami a gyógyuláshoz vezet.

A csendben világosan láthatod a gyarlóságaidat és bűneidet, amelyek büntetés alá vonnak téged.

A csendben alkalmat találhatsz a sírásra, hogy könnyeiddel lemosd tetteid ostobaságát. És minden alkalommal csak azután távozhatsz az isteni kihallgatásról, ha megkaptad az új izsópot, hogy lemossa a lelkedet, fehérebbé téve a hónál.

De ne higgyük, hogy elegendő eltávolodni az emberektől, hogy magányban legyünk, visszahúzódunk a szobánkba, hogy csendben legyünk. Nem, a magány mindenekelőtt a szívben születik, a csend az értelmünkben kezdődik, nem a szánkban. Az ember, aki a magányba lép, mindent kiüresített a szívéből: boldogságot és szomorúságot, reményt és elkeseredést, szeretetet és gyűlöletet. Elhagyott minden érdeklődést és észrevételt, odabízott mindent, átadott mindent, mint aki sírba készül lépni. 

A magányban és csendben nincs helye a fizikai aktivitásnak. Ez az a terület, ahol a bebörtönzött lélek magánosan tud repülni és kibonthatja minden energiáját.

A Jézus korabeli zsidók közül sokan berzenkedtek az ellen, hogy adót fizessenek a rómaiaknak, a megszállóknak. Persze az ebből adódó feszültség jó alkalom volt az írástudóknak, hogy Jézust tőrbe csalják: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Először dicsérik, hogy elaltassák az éberségét, aztán feltesznek egy olyan kérdést, amire - szerintük - csak rosszul lehet válaszolni: Ha azt mondja, hogy szabad adót fizetni a császárnak, akkor hazaáruló, együttműködik a megszállókkal, ha azt mondja, hogy nem szabad, akkor fel lehet jelenteni a rómaiaknál, mint felbujtót. Jézus nem csak a csapdát kerüli ki könnyedén a válaszával, hanem arra is rávilágít, hogy a pénz evilági, a politikai, gazdasági hatalom része, Isten országának semmi köze ehhez a világhoz. De itt és most, mi közöm van nekem ehhez a régen történt eseményhez? Amikor leírták, az is jóval később történt, és akiknek leírták, azoknak fel akarták hívni valamire a figyelmét, ami lehet, hogy ránk is vonatkozik.

Keresztény kisközösségben beszélgettek erről a szentírási részről, és valaki azt mondta, hogy ha minden törvényi rendelkezést betartana, minden adót befizetne, tönkre menne a vállalkozása. Ha nyereséget akar, akkor muszáj csalni az adóbevallással, minimál bérre bejelenteni az alkalmazottját és zsebbe fizetni, nem kérni és nem adni mindenről számlát. Ez a jézusi felszólítás megvalósíthatatlan, ha meg akar élni, nem adhat meg mindent a „császárnak”. Parázs vita keveredett ebből. Érdekes, hogy úgy általában azt mondjuk, hogy nem lopunk, nem csalunk, nem hazudunk. Ha egy másik emberről van szó. De az állam, az olyan személytelen, ott nem érezzük ezt a korlátot, azt be lehet csapni. Pedig az is éppen olyan csalás, lopás, hazugság. Nem veszek buszjegyet, bliccelek. De ezzel senkit nem csapok be – mondom. Na jó, a közlekedési vállalatot, na de az nem valaki. Megkárosítom a közlekedési vállalatot, meg azokat, akik becsületesen jegyet vesznek és ezzel hozzájárulnak a közlekedés működőképességéhez. Az ő számlájukra bliccelek. Nem kötelező buszra szállni, de ha igénybe veszem, úgy tisztességes, ha ki is fizetem a jegy árát. Amikor Jézus elővetet az írástudókkal egy dénárt és megkérdezi kinek a képe és neve van a pénzen, kiderül, hogy a császáré. Vagyis a császár pénzén adnak-vesznek, az ő pénzét használják. Hát ha  a pénzét használjátok, akkor fizessétek meg neki az adóját is – mondja nekik Jézus. Vagyis ha adok-veszek, ha vállalkozom, közlekedek, stb. szóval részt veszek az evilág életében, használom, igénybe veszem, akkor fizessem is meg az árát. Nyilván senki nem követeli egy tanyán élő embertől, hogy városi közlekedési bérletet vegyen, miután nem is veszi igénybe a városi közlekedést, és senki követeli rajtam, akinek autója sincs, hogy vegyek autópálya matricát. Amit használok, amit igénybe veszek, annak fizessem is meg az árát, „adjam meg a császárnak, ami a császáré”. Nem szabad meglopni, megcsalni senkit, az államot sem, akinek a pénzét használom. Na jó, eddig világos, hogy mit jelent megadni a császárnak, ami a császáré. De hogy jön ide a mondat második fele, hogy az „Istennek, ami az Istené”? Mert Jézus és a farizeusok párbeszéde a templom udvarán zajlott. Vagyis a pénzt adjátok a császárnak, az imát pedig Istennek – mondja Jézus. Jézus felhívja a figyelmünket, hogy ne éljünk fordított világban. Mert ahogy akkor, úgy ma is, egy fordított világban élünk, a pénzt imádjuk, egész életünk a pénz, az anyagi javak szerzése körül forog, aztán hogy azért az üdvösségünket is biztosítsuk, némi pénzt adunk Istennek. Pedig Istennek nincs szüksége a pénzünkre. Ő a szívünk szeretetét várja, hogy az imáinkon keresztül egyre közvetlenebb kapcsolatba kerüljünk vele.

Vágvölgyi Éva







































Október 25., Évközi 30. vasárnap

Mt 22,34-40: Kérdés a főparancsról


 

34 2Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szaddúceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, 35 és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: 36 »Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?« 37 Ő azt felelte neki: `Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből'. 38 Ez a legnagyobb, az első parancs. 39 A második hasonló ehhez: `Szeresd felebarátodat, mint önmagadat' . 40 Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

A főparancs: ”`Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből' (36.v.). Szeresd felebarátodat, mint önmagadat' (39.v.)

40 Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták” (40.v.).

Mit ért a főparancs szeretet alatt? Lehet-e parancsra szeretni?

Induljunk el a végéről. Ha parancsolni lehet, akkor annak semmi köze az érzelmekhez, ahová mi általában a szeretetet soroljuk. A szeretet főparancsa azt jelenti, hogy minden körülmények között jót akarni. Jót akarni Istennek és jót akarni a másik embernek. Istennek jót akarni azt jelenti, hogy jól akarni, vagyis az Ő akarata szerint akarni és cselekedni. A másik ember iránti szeretet, jót akarás mást jelent. Azt jelenti, hogy azt akarom neki, ami javára válik, ami jó neki. És mi az ember számára a legfőbb jó? Az üdvössége. Tehát ha szeretem a másikat, ha jót akarok neki, akkor segítem igazán, ha azon munkálkodom, hogy üdvösségre jusson.

Szent Pál gyakorta fejti ki leveleiben, hogy a szeretet főparancsára épül egész hitünk:

„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt. Azt ugyanis, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét (Kiv 20,13-17; MTörv 5,17-21), és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat {Lev 19,18}. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet”. (Róm 13, 8-10)

„Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény” (Gal 5,4.21b-23).

Mit jelent tehát a mindennapi gyakorlatban egy szeretetre épülő élet? Minden tettemnek az alapja a szeretet kell, hogy legyen. A főparancs első része az Isten iránti szeretetre vonatkozik. Hogy tudom ezt megélni? Azt jelenti, hogy kilépek a világból, és egésznap csak imádkozom, és vallásos cselekményekben veszek részt? De hát ez nem lehet minden ember számára fölállított követelmény. Az azonban mindenki számára járható út, minden élethelyzetben és bármilyen tevékenység közepette, hogy bármit teszek, azt Istennek, Isten iránti szeretetből tegyem, a mosogatástól a magasrendű művészi tevékenységig. Azt is mindenki meg tudja tenni, hogy mielőtt cselekszik, megvizsgálja, hogy az Isten akarata szerint való-e? A Szentírásban nagyon pontos irányelveket találunk, amik segítségünkre vannak, iránymutatást adnak ebben.

„Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19).

„A szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét is, s beteljetek Isten egész teljességével” (Ef 3,17b-19).

De vajon Isten hogy szeret bennünket, hogyan akarja a javunkat? A legfőbb ajándéka számunkra az életünk. A következő, hogy belehelyezett ebbe a világba, az emberre bízta ezt a világot, szabadon gazdálkodhat a föld javaival. Szabad akaratot adott nekünk, ezzel királyi méltóságra maga mellé emelt bennünket. Igent vagy nemet mondhatunk Rá, mintha valakik lennénk Vele szemben. És korlátot is adott számunkra, hogy a nagy szabadságban szakadékba ne zuhanjunk. És mindezt ingyen kaptuk, nem nyújtottunk érte semmit, nem vásároltuk meg magunknak semmivel. Ahogy a gyermeknek a szülei adnak életet és gondoskodnak róla, mielőtt ő ezért bármit is adni tudna.

Isten szeret bennünket és nem azért, mert mi viszont szeretjük. Isten a rosszakat is szereti:

„Ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak” (Mt 5,45)

Természetesen az Istennel való szeretetkapcsolatunkban ránk is érvényes az ingyenesség, nem lehet benne üzleti szándék, hogy megteszem Istennek, amit ő akar, és elvárom, hogy Ő is megtegye, amit én elvárok Tőle.

A főparancs második része a mások iránti szeretetre vonatkozik. A szeretetben az a nehéz de egyben nagyon szép is, hogy nincs rá szabály, ami pontosan megmondaná, hogy a különböző élethelyzetekben hogyan kell szeretnem a különböző embereket, nincs pontos utasítás, hogy kettőt jobbra, egyet balra, és akkor minden rendben lesz. Ebben a nagy labdajátékban találékonynak és ügyesnek kell lennünk. Persze ebben is vannak kötöttségek, szabályok, mint pl. a labdarúgásban, hogy mi az, amit nem szabad, vagy pl. a Szeretethimnusz jó szempontokat ad ahhoz, hogy mit is jelent a másikat szeretni, de egyébként az már ránk van bízva, hogy a pályán, játék közben hogy találjuk el a labdát. Mikor kell beszélni, és mikor kell hallgatni, ha beszélünk, akkor mennyit és mit, mikor kell cselekedni, és mikor kell várakozni. Jézus az elveszett bárányról szóló példabeszédben azt mondja, hogy a jó pásztor utána megy az elkóborolt báránynak, de már az irgalmas apa nem megy utána tékozló fiának, hogy fülénél fogva hazavigye, hanem várakozik és kész rá, hogy kitárt karral visszafogadja.

Ahogy az Isten iránti szeretetünkre érvényes volt az ingyenesség, úgy mi mások iránti szeretetünknek, jó akaratunknak is ilyen ingyenesnek kell lennie:   

„Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Mt 10,8)

Nagyon fontos a szeretet vonatkozásában ez az ingyenesség. A szeretet nem üzlet, hogy elvárom a fizetséget érte és nem is árucsere: Szeretlek, ha szeretsz. Nem lehetnek a szeretetemért cserébe a másikkal szemben elvárásaim. Persze fájhat, ha közömbösséggel válaszolnak a szeretetemre vagy éppen rosszal fizetnek a jótetteimért, de Jézus azt mondja:

„Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,44-48).

És ezt találjuk Szt. Pálnak a rómaiakhoz írt levelében:

„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért! A jóra törekedjetek minden ember előtt! . Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel! Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az isteni haragnak, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek« – mondja az Úr. Hanem, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni! Mert ha ezt teszed, eleven parazsat gyűjtesz a fejére . Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!.” (Róm, 12,17-21).

Meszkin atya Isten megtapasztalása az imában c. könyvében ezeket a gondolatokat találjuk:

De miért választotta Isten az ember szívét pihenésének kizárólagos és kiváltságos helyévé? „Add nekem, fiam, szívedet, és szemed vigyázzon útjaimra” (Péld 23,26). Úgyszintén, az első parancs: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből” (MTörv 6,5).

Valójában az ember nem birtokol semmit, ami ilyen alapvetően érzékeny, lágy, édes, irgalmas és gyengéd, mint a szíve. A szív együttesen kifejezi az ember legmélyebb és legigazabb érzéseit. Mindazonáltal nem ezért kéri Isten az ember szívét.

A szívnek van egy tulajdonsága, ami felülmúlja az édességet, lágyságot, az irgalmat és a gyengédséget, mert ő a centrum, ahonnan a személyiség összes összetevője, jellegzetessége, sajátságai kiindulnak. Bizonyos szempontból a szív az emberben a szentek szentje. Kizárólag ez az egyetlen tulajdonság teszi méltóvá, hogy Isten lakóhelye legyen. Így ha az ember teljes szívből szereti Istent, az azt jelenti, hogy belsőleg neki ajándékozza magát.

Amikor Szent Makariosz azt mondja, hogy a szív magába foglalja az értelmet, a lelkiismeretet és a gondolatokat, arra a főigazságra teszi a hangsúlyt, hogy miért áll az emberi szív és szeretet Isten érdeklődésének középpontjában.

Isten számára érdektelen az érzelmi szeretet, akármilyen intenzív, sőt heves is, mert ez olyan szeretet, ami az út alatt, amikor az érzelmek megsérülnek, vagy sebet kapnak, szükségszerűen kialszik. Istennek az olyan szív szeretete kell, amelyben az ember odaajándékozza magát, mindent odaad, ami ő. Az ilyen szeretetnek a sebesülés után újraéled a lángja, a fájdalmak megtisztítják, és a halál tökéletesíti.

Ezért olyan fontos dolog a szív megtisztítása azoknak, akik Istent szeretik. Isten nem kér és nem fogad el részleges vagy megosztott szeretetet. Azt akarja, hogy a szív teljesen az övé legyen. A „teljes szívvel” azt akarja mondani: az emberi érzelmek minden fogyatékosságától, a test hajlamaitól vagy függőségeitől, az érzelmi felindulásoktól megtisztított szív, vagyis azt jelenti, hogy teljesen megtisztítva minden titkos bálványtól és azok ápolásától. A szentek szentje csak Istennek lehet szentelve és felékesítve.  

147. Isten tűz, ami lángra gyújtja a szívet, mint a parázs. Így, ha azt érezzük, hogy a hideg elárasztja szívünket, akkor az ellenfél nincs messze, mert a gonoszlélek hideg. Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy jöjjön és hozzon tüzet a szívünkbe, az iránta való szeretet tüzét, és a felebarát szeretetének tüzét.  Isten teljesen forró valója elől elmenekül a gonoszlélek, és hidegsége szertefoszlik a szívben. (Szarovi Szent Szerafim) 

De térjünk vissza az evangéliumi szöveghez, amelyben a Jézushoz forduló írástudó kérdése arról árulkodik, hogy a legfőbb parancs, a legnagyobb parancs kérdése foglalkoztatta az írástudókat: Vajon melyik parancs az, amelyik minden más parancsot megelőz? Jézus válasza határozott és egyértelmű, idézi a Második Törvénykönyvet: "Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!" (29b-30.v.)

A Második Törvénykönyvben, amelyet Jézus idéz, a parancs két részből áll:  az első rész az istenfélelemről szól, a második rész pedig az Isten iránti szeretetről (vö. MTörv 6,1-9):

Isten legfőbb parancsai: szeretet és istenfélelem  „Ezek azok a parancsok, szertartások és rendeletek, amelyek felől az Úr, a ti Istenetek megparancsolta, hogy megtanítsalak titeket rájuk, s ti megtartsátok azokat azon a földön, amelyet majd birtokba vesztek. Teljes életedben féld az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg minden parancsát, amelyet én neked, fiaidnak és unokáidnak meghagyok, hogy hosszú életed legyen. Halld tehát Izrael, s vigyázz, tedd meg, amit az Úr megparancsolt neked, hogy jó dolgod legyen és felette megsokasodj azon a tejjel s mézzel folyó földön, amint az Úr, atyáid Istene megígérte neked.

Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Legyenek a szívedben ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked! Beszéld el ezeket fiaidnak! Elmélkedj róluk, ha a házadban ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel és ha felkelsz! Kösd őket jelként a kezedre, függeszd azokat a szemeid közé, írd rá őket házad ajtófélfáira és kapuira!”

Jézus csak az Isten iránti szeretetről beszél, mert a félelemből megtartott parancsokkal az ember soha nem azonosul Isten akaratával, nem áll helyre az a bensőséges kapcsolat Istennel, amely a bűnbeeséskor elromlott. Tökéletesebben teljesíti a törvényt, aki szeretetből teszi, mint aki csak félelemből engedelmeskedik parancsoknak. Nem egy elvont törvénynek való engedelmességről van szó, hanem egy személyes kapcsolat következményéből fakadó életről. Valójában, ha szeretünk valakit, spontán módon azt keressük, ami tetszésére van, az ő örömére szolgál. Isten azt akarja, hogy az ő képmása legyünk, képessé válva a szeretetre és szolgálatra, hogy valósága mind jobban áthassa a világot, hogy szeretete egyre inkább a béke és az igazságosság országává formálja közömbösségbe süllyedő és ellenségeskedő világunkat. Amikor válaszolunk Isten szeretetére, és szeretni kezdjük Őt és a másik embert, bekapcsolódunk Isten újjáteremtő szeretetébe. Szeretetben egynek lenni Istennel és egynek lenni a másik emberrel.

Aranyszájú Szent János ezt mondja:

Akinek az értelme Istennek szolgál, akinek a bölcsessége Istenre irányul, akinek a gondolatai Istennel foglakoznak, akinek az emlékezete a jó dolgokra emlékezik, az teljes elméből szereti Istent (Aranyszájú Szent János).

Az Isten iránti szeretetben a teljes ember részt vesz: lelke, az érzelmei, az intellektusa, értelme, a fizikuma, teste. Az embernek minden ajándékba kapott erejével és képességével szeretnie kell az egyetlen Istent.

Az Isten iránti szeretet és a felebaráti szeretet a Tízparancsolat két táblájának sűrített magyarázataként jelenik meg. Figyelemre méltók az írástudó szavai: "Őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál"(33.v.) Ezekkel a szavakkal mintegy kritikát mond a templomi kultusz felett. Szavainak külön súlyt ad, hogy mindez egy zsidó teológus szájából hangzik el a templomtéren. Jézus nagyon megdicséri őt, mert aki Istent minden erejével szereti, felebarátját pedig úgy, mint önmagát, az közel áll Isten országához, az ilyen embernek az Istenhez jutáshoz már valóban nincs szüksége az égő- és vágóáldozatokra.

Szent Ágostonnál ezt találjuk:

Aki pedig szereti az embereket, azért kell, hogy szeresse őket, mert igazak, vagy azért, hogy igazzá legyenek.

Aki tehát helyesen szereti felebarátját, úgy kell viselkednie vele szemben, hogy az illető is  teljes szívéből szeresse Istent. (Szt. Ágoston)

A hívő emberben felmerülő igazi kérdés nem az, hogy miként tehetnék nagy dolgokat az életemben, hanem hogyan táplálhatom az Örömhír bennem rejtőző csíráját, a Lélek életét, hogy növekedjen és termést hozzon, mi teszi lehetővé, hogy szüntelenül új lendületet kapjon életünk.

Isten szeretetet vár tőlünk, nem félelmet, nem rettegést, hanem bizalmat.

Az Istenhez fűződő új kapcsolat azonnali következménye az emberekkel való új kapcsolat. Nem azt várom, hogy mások szeressenek engem, hanem én kezdek el szeretni.

Vágvölgyi Éva