Vasárnapi gondolatok

    Az előző hónap > > >      











































Augusztus 2., Évközi 18. vasárnap

Mt 14,13-21: A csodálatos kenyérszaporítás

A másik két szinoptikusnál ezt az eseményt a tanítványok igehirdető körútjáról való visszatérése előzi, míg Máténál ez a két esemény különvált egymástól. Márk és Lukács azt hangsúlyozzák, hogy Jézus a tanítványokkal együtt vonul vissza, míg Máté azt emeli ki, hogy Jézus egyedül akar lenni. Abban azonban mindhárman megegyeznek, hogy közvetlen előzményként Keresztelő János halálát említik. Az elvonulás szándékát keresztül húzza a tanításra éhező, segítségre szoruló tömeg, aki utánuk megy. Márk evangelista azt írja, hogy Jézusnak „megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani” (Mk 6,34).

„Juhaim pedig elszéledtek, mert nem volt pásztoruk; prédájává lettek a mező minden vadjának és elszéledtek. Ott bolyongtak juhaim minden hegyen és minden magas dombon; a föld egész színén elszéledtek juhaim, és nem volt senki sem, aki velük törődött volna, nem volt, mondom, aki velük törődött volna” (Ez 34,5).

Ebbe a siralmas, reménytelen helyzetbe ragyog be számukra a Jézusban remélt messiás megtalálásának a fénye és reménye:

„Vesd le, Jeruzsálem, gyászod és nyomorúságod ruháját,
és öltözzél annak a dicsőségnek díszébe és pompájába,
melyet megad neked Isten örökre.
Vedd körül magadat az Isten igazságának palástjával,
és tedd fejedre az Örökkévaló dicsőségének koronáját.
Mert Isten megmutatja rajtad fényességét
mindenkinek, aki az ég alatt van.
Mert Isten ezt a nevet adja neked mindörökre:
`Igazság békéje` és `Jámborság dicsősége`.
Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra,
tekints kelet felé,
és nézd, mint gyűlnek egybe fiaid
napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára,
és örvendeznek azon, hogy megemlékezett róluk Isten!”
(Bár 5,1-5)

„Íme, jönnek napok
– mondja az Úr –,
és éhséget bocsátok a földre,
éhséget, de nem kenyérre,
szomjúságot, de nem vízre,
hanem az Úr igéjének hallására”
(Ám 8,11).

De természetes dolog, hogy miután Jézus jóllakatta tanításra éhező lelküket, mint jó pásztor, a testi táplálásukról is gondoskodik, élő bizonyítékát adva a 6. fejezetben elhangzottaknak:

„Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: `Mit együnk?', vagy: `Mit igyunk?', vagy: `Mibe öltözködjünk?' Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá" (Mt 6,31-33).

Öten vagyunk testvérek, a szüleim első gyermeke 1940-ben, az utolsó 1950-ben született. Már a háború után, az 1947-ben született gyermeknél tanácsolták édesanyámnak, hogy vetesse el, ne szülje meg, hiszen olyan nagy a szegénység, olyan zavaros a helyzet, pont elég lesz három gyermeket felnevelniük. De édesanyám, aki otthon is gondos vallásos nevelést kapott, ami biztos alapot szolgáltatott az apácák nevelésének, akikhez iskolába járt, nem törődött a jó tanácsokkal, még azzal sem, hogy volt, aki ki is gúnyolta. A Mennyei Atya gondviselő szeretetére bízta a családunkat, és állítom, hogy soha nem éheztünk. Igaz, volt időszak, amikor nem volt elég tüzelő és édesanyám kukoricaszárral tüzelt a sparheltban, hogy meg tudja főzni az ebédet, de a sok nehézség közepette még az is megtörténhetett, hogy az ötödik gyermek születése után egy nagyobb házat tudtak venni, hogy jobban elférjünk. Szegények voltunk, de szükséget soha nem szenvedtünk. Sőt a hozzánk játszani jövő gyerekeknek is mindig jutott egy szelet lekváros kenyér és alkalmilag hol egy ismerős fiatalember talált fedelet nálunk, amíg meg nem tudta oldani a lakhatását, hol az unokabátyám időzött hónapokig nálunk. Édesanyám még egy fecskepárnak is megengedte, hogy az előszobában fészkelhessenek. Természetesen mindez nem ment volna a szüleim mély vallásossága, Istenre bízott élete nélkül:

„Az Úr az én pásztorom,
nem szűkölködöm,
zöldellő legelőkön adott nekem helyet,
csöndes vizekhez vezetett engem.
Felüdítette lelkemet,
és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért.

Járjak bár a halál árnyékában,
nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy,
vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem.

Asztalt terítettél számomra
azok előtt, akik szorongatnak engem.
Olajjal kented meg fejemet,
és kelyhem csordultig töltötted.

Mert jóságod és irgalmasságod kísér engem
életem minden napján,
hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig.” (Zsolt 23,1-6)

A kenyérszaporítás történetében kétféle magatartást tapasztalunk az emberek részéről: A lelkes tömeg, amely gondolkodás, előrelátó öngondoskodás nélkül, teljes bizalommal követi Jézust a pusztába. Nem annyira a Jézusba vetett hit, inkább a lelkesedés és a meggondolatlanság ennek a követésnek az alapja. A másik oldal a józan és realista tanítványok, akik nem hitetlenek, egyszerűen csak tisztában vannak az emberi szükségletekkel és el akarják őket küldetni Jézussal, mert a náluk lévő öt kenyér és két hal nekik maguknak is igen szűkös vacsora. Teljesen igazat adhatunk nekik. A tanítványok és mi csak egy valamit hagytunk ki a számításból: Jézus szívét. „Megesett rajtuk a szíve”, mondja az evangélium. Jézus csodáinál megszoktuk, hogy vagy maga a segítségre, gyógyulásra szoruló vagy annak valamelyik hozzátartozója kéréssel fordul Jézushoz, hogy segítsen. Itt senki nem fordul hozzá, hogy éhes, etesse meg, sőt a tanítványok részéről pont az ellenkező kérés érkezik, hogy küldje el az éhes tömeget. A naimi özvegy sem kéri, hogy támassza fel a fiát, csak sötét kétségbeeséssel kíséri utolsó útjára, akiben nem csak szeretett gyermekét, hanem élete egyetlen támaszát is elveszítette. Mária és Márta sem kérik, hogy támassza fel szeretett testvérüket, csak sírnak fájdalmukban és a jövőtől való félelmükben, hogy mi lesz velük és a védelmet jelentő férfi jelenléte nélküli otthonukkal. Ezekben az esetekben nem a szükséget szenvedő, hanem maga a jézusi szív szólal meg - „megesett rajtuk a szíve” – és készteti cselekvésre. Megsajnálta őket? Nem, ez többet jelent sajnálatnál, ez a másik iránt ébredt szeretetet és felelősséget jelenti, ez a szív teljes nyitottságát jelenti.

A kicsi szeretet kis tettekre, a nagy szeretet nagy tettekre, csodákra képes. Jézus, aki maga volt a szeretet, nagy csodákra volt képes. Isten Fia a saját erejéből képes a csodára. Mi emberek, Isten erejéből tudunk csodát tenni: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, `menj innen oda', elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek” (Mt 17,21). A csodákban, mint ebben az evangéliumi részletben, csak közreműködők, eszközök vagyunk, általunk történik, de nem mi tesszük. A szeretetünk és a hitünk utat nyit Isten számára, hogy csodái, működése kinyilvánítsák a világ számára szeretetét és jelenlétét.

Kardia ametanoétos: a meg nem tért szív, a meg nem váltott szív a birtok világának, kicsinyes dolgok rabja, sötét és zárt, a kegyelem nem tud megnyilatkozni benne.

Kardia metanoétos: a megtért, a megváltott szív nyitott, hagyja, hogy  Lélek világossága betöltse, a birtok világában él, de nem rabja az anyagi dolgoknak, szabadon át meg át járja a kegyelem és szabaddá teszi. A megtérés azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a kegyelem működjön bennünk és általunk. Megtérni annyit jelent, mint átadni életünket Istennek. A többi már nem a mi dolgunk, csak annyit kell tennünk, hogy hagyjuk, hogy a kegyelem formálja életünket, akaratunkat. Ilyen egyszerű. Nem igényel teológiai ismereteket, nem vár el tőlünk tökéletességet, hősiességet, egyszerűen csak annyit, hogy adjuk át magunkat neki. Hagyjuk, hogy az irgalmas Atya magához öleljen. A megtért, a megváltott szívű ember, akit eltölt az isteni szeretet, ugyanezzel a mozdulattal fordul aztán embertársai felé.

A Fiorettiben ezt olvassuk:

A szent engedelmesség nevében parancsolom mindnyájatoknak, akik itt összejöttetek, hogy senki se törődjék közületek étellel és itallal és általában azzal, amire a testnek szüksége van.  Egyedül azon legyetek, hogy Istent imádjátok és dicsérjétek, egyebekben pedig hagyatkozzatok Rá, mert Ő különösképpen gondoskodik rólatok. ­– Egytől egyig örvendező szívvel és vidám arccal fogadták a parancsot, és amikor Szent Ferenc befejezte beszédét, mindannyian imába merültek.

Ám Szent Domonkos, aki jelen volt és megfigyelte mindezt, furcsállotta, sőt egyenesen helytelennek tartotta Szent Ferenc parancsát, mert el sem tudta képzelni, hogyan lehessen ekkora tömeget együtt tartani anélkül, hogy valaki rendszeresen gondoskodnék ellátásukról. A Jópásztor, az áldott Krisztus azonban meg akarván mutatni, hogy gondja van az ő juhaira, és különösen szívén viseli szegényeinek sorsát, arra indította Perugia, Spoleto, Foligno, Spello, Assisi és a többi környező város lakóit, hogy vigyenek ételt és italt ennek a szent gyülekezetnek. Íme hamarosan meg is jelentek a környékbeliek, ki szamáron, ki lovon, ki meg szekéren, megrakodva kenyérrel és borral, babbal és sajttal és sok más jó falattal, hogy ellássák Krisztus szegényeit. Hoztak ezenfelül terítőket, korsókat és poharakat, tányérokat és egyéb edényeket, mindazt, aminek hasznát vehette ez a sok ember. /Fioretti: Szent Ferenc egyetemes káptalant tart Assisiben/

A kenyérszaporítás csodája Jézust nem csak, mint a nép jó pásztorát mutatja be, hanem mint bölcset, akivel szemben ott áll a kishitű tanítványok csoportja. Ez az ajándékozó csoda Jézust nem csak, mint Izrael pásztorát, hanem egyben, mint a megfáradtak és megterheltek Üdvözítőjét mutatja be, mint a gazdag embert, aki mindenkit meghívott az asztalához

A Jánosnál levő kenyérszaporítás és az azt követő eukarisztikus beszéd, mint a kenyérszaporítás magyarázata már kifejezetten úgy mutat Jézusra, mint az élet kenyerére:

„Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.` Ekkor azt mondták neki: `Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!` Jézus azt felelte nekik: `Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.`

Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.

`Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,32-40.48-51.53-58).

Vágvölgyi Éva

 



























Augusztus 9., Évközi 19. vasárnap

Mt 14, 22-33: Jézus a vízen jár


Nagyon gazdag ez a szentírási rész, az ember nem is tudja melyik részleténél álljon meg elmélkedni. Maradjon a hegyen imádkozó Jézus alakjánál és abban mélyedjen el, vagy a viharba került tanítványokon és Péter vízen járásán, hitén és hitének megingásán elmélkedjen. Csábító a rendkívüli kép, Péter vízen járása, de az igazság az, hogy abban valójában nem is vízen járás a lényeg. Ha jól odafigyelünk a szövegre, észrevesszük, hogy Péter nem azt kéri, hogy járjon ő is a vízen, hanem, hogy Jézushoz menjen, minden akadályt legyőzve. Ha kérjük, hogy Hozzá mehessünk, megadja, még úgy is, hogy közben a víz tetején kell járnunk. De a Jézushoz menésnek nem feltétele a vízen járás. A vízen járás csupán a hitünk fokmérője, ahogy a többi jel is:

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag… (Mt 17,20), „kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik…” (Mk 16,18).

Péter hitt a jézusi szónak, hogy „gyere” és kilépett a vízre. A lényeg, hogy hitt a szónak. Mint ahogy hitt a kafarnaumi százados is a szónak (Jn 8,5), és a szolgája meggyógyult, anélkül, hogy Jézus elment volna hozzá, mint ahogy Ábrahám is hitt Isten szavának (Róm 4,3) és elindult, anélkül, hogy az ígéret azonnali beteljesedését látta volna. De van negatív példa is. A gazdag ifjú nem hitt a szónak:

„Add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem. E szó hallatára az ifjú szomorúan elment, mert nagy vagyona volt.” (Mt 19,21-22)

Bár volt benne vágy, hogy közelebb kerüljön Istenhez, de kevés volt benne hit, nem merte egészen rábízni magát, jobban bízott a vagyonában. „Add el, amid van” (Mt 19,21) ugyanazt jelenti, mint hogy, gyere, lépj ki a csónakból, merd rám bízni magad. Az anyagi és szellemi javak a hozzájuk való ragaszkodás miatt jelentenek veszélyt számunkra. A tanítványoknál és sok szentnél az ezekről való lemondás általában tényleges tettet jelent. Jézus a Hegyi Beszédben ezt mondja Máté evangéliumában:

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

Ezt sokan szembe állítják a Lukács evangéliumban elhangzott:

„Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa” (Lk 6,20)

Azt mondják Lukáccsal szemben Máté spiritualizálja a szegénységet, pedig nem, hanem kiterjeszti, nála a szegénység nem csak az anyagi javaktól való szegénységet jelenti, hanem mindenfajta, a szellemi javaktól való szegénységet is, a nem ragaszkodást semmihez, még az akaratunkhoz sem, amiről talán a legnehezebb lemondani.

Szt. Pál a damaszkuszi fordulat után kész volt nem csak az anyagi javait, de farizeusi, egész addigi mivoltát is elhagyni, és elindulni Jézus után.

Chiara Lubich azt mondja, hogy a másik iránti szeretetben menj el a bűn határáig, ne ragaszkodj ahhoz, amid van, pl. még a véleményedet se védd körmöd szakadtáig, hagyd, hogy a másiknak legyen igaza.

A szerzetes rendek odáig mennek a szegénységben, hogy az engedelmességi fogadalomban még az akaratukról is lemondanak.

A szegény számára egyetlen biztonság van, Isten, a valódi hit számára egyetlen biztonság van, Isten. Nem az anyagi javak, nem a tudása, csakis Isten, az Ő szeretete és az én iránta való szeretetem.

Epifánia a tengeren

A perikópa három evangéliumban szerepel (Mt 14,22-33; Mk 6,45-52; Jn 6,16-21), méghozzá azonos sorrendben, a kenyérszaporítást követi. A történet olyan személyként mutatja be Jézust, aki tanítványai előtt kinyilvánítja lényének természetfeletti voltát. Jézus, miután a tanítványokat elküldte és azok elhajóztak, elbocsájtotta a tömeget és „egyedül fölment a hegyre imádkozni” (23. v.). Az Ószövetségben a hegy mindig Isten kinyilatkoztatásának a helye, Máté is ennek előkészítésére utal azzal, hogy Jézus a hegyre megy. A tanítványok a hullámokkal küszködnek a tengeren, elég sokáig, mert a szöveg azt írja, hogy Jézus a negyedik őrváltás idején ment oda a hozzájuk a vízen. Abban az időben négy részre osztották az éjszakát és az őrök is eszerint váltották egymást, innen származik a név. Az első őrváltás alkonyatkor kezdődött és a negyedik hajnalban fejeződött be. A négy őrváltás ideje (ez a római katonáké, a templomi csak három):

                                            az első 6-9

                                            a második 9-12

                                            a harmadik 12-3

                                            a negyedik 3-6

A negyedik őrváltás a 3-6 közötti időszakot, vagyis a kora hajnalt jelentette. A reggelt megelőző időszak már az Ószövetségben is az isteni segítségnyújtás ideje:

„Az est idején, íme, itt a rémület,
és reggelre már nincsenek többé!”
(Iz 17,14)

 „Mielőtt megvirrad, megsegíti őt Isten” (Zsolt 46,6).

Isten hatalmáról beszélve azt mondja a Jób könyve: „Egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain” (Jób 9,8). Tehát Jézus vízen járása nem csak egy csodajel, hanem annak kinyilatkoztatása a tanítványoknak, hogy benne Isten van jelen a világban.

A vízen járó Jézustól a tanítványok megijednek – ez jellemzője a teofánia műfajának. Jézus szavai hangsúlyos isteni szavak: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (27. v.) Különösen az „én vagyok” kifejezés, amely ószövetségi kinyilatkoztatási formula. Jézus ajkán újszövetségi kinyilatkoztatási mondattá válik.

Önkinyilatkoztatás és mentőcsoda

Önkinyilatkoztatás (Isten önfeltáró  „Én vagyok” mondata teofánia (Ószöv) és Jézus önfeltáró mondata krisztofánia,

Jézus beszáll a csónakba: a tanítványok számára feltárulkozó személy közösségre is lép velük, beszáll hozzájuk a hajóba.

Új fénybe helyezi a kenyérszaporítást: már az is Jézus önkinyilatkoztató csodája volt.

És mentőcsoda

Aranyszájú Szent János: „Miután elbocsátotta a tömeget, egyedül fölment a hegyre, hogy imádkozzék. – Ezzel arra tanít bennünket, hogy jó dolog a magány, amikor Istenhez szólunk. Azért ment a pusztába is és imádkozott ott egész éjszaka , hogy arra tanítson bennünket, hogy mind az idő, mind a hely szempontjából a nyugalmat kell keresnünk akkor, amikor, imádkozunk.

A tanítványok Jézus parancsoló szavára éjjel elindulnak a tavon keresztüli és ismét, mint korábban is, vihart szenvednek, akkor azonban Jézus velük volt a hajón, ezért tudták elviselni, most azonban egyedül voltak. Ugyanis Jézus lassanként nagyobb dolgokra vezeti őket, és tanítja azt, hogy mindent bátran tűrjenek el.

Hagyta, hogy egész éjjel hánykódjanak, a félelem után bátorította fel szívüket, nagyobb vágyat támasztott bennük iránta, és azt, hogy folyamatosan emlékezzenek rá, ezért nem segítette őket azonnal, ezért következik:  Éjszaka a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk, a víz tükrén járva.

Ezzel arra tanította őket, hogy nem rögtön kell keresni a fenyegető veszedelmek megoldását, hanem mindazt, ami megtörténik, bátran kell viselni”.

Isten szabadító erejének tudása tanítványok számára kézzelfogható tapasztalati valósággá válik Jézus által. Megtudják, hogy Jézusban Isten működik világban.

De Isten ennyire váratlan közelsége meg is ijeszti őket. A csoda megfélemlíti a tanítványokat. Csodálkozó rémület ez, amely abból fakad, hogy felismerik Isten jelenlétének kézzelfogható közelségét, működését. Isten jelenléte és hatalma különös módon megnyilvánul szabadító tetteiben, ezért a mentő-csodák fokozott mértékben kinyilatkoztatások, itt Jézus önmagáról, isteni mivoltáról ad kinyilatkozatást. Feltűnő rokonságot mutat a húsvét utáni lukácsi (Lk 24,36-53) és a szintén húsvét utáni eszkatalógikus jánosi perikópával (Jn 21,1-14).

Szt Ágoston már ebben a perikópában is felfedezi a végső időkre való utalást: „De mégis, miközben Krisztus a magasban imádkozik, a mélyben a hajó hatalmas hullámokon hányódott; mivel egyre magasabbra csapnak a hullámok, a hajó hánykolódhatott, de mert Krisztus imádkozik, ezért el nem süllyedhet. Ez a hajó az Egyházat jelenti, a viharos tenger pedig e világot. Amikor egy gonosz szándékú és nagy hatalmú ember üldözést indít az Egyház ellen, Krisztus hajója fölé hatalmas hullám magasodik. Az Úr eljön, hogy meglátogassa tanítványait, akik a tengeren hányódtak, a negyedik őrségváltás idején, vagyis az éjszaka legvégén: egy őrségváltás ugyanis három órát jelent, ebből következőleg egy éjszaka négy őrségváltás van. A negyedik őrségváltáskor, csaknem az éjszaka végén, vagyis e világ végén jön el, amikor már elmúlt a gonoszság éjszakája, hogy élőket és holtakat megítéljen. Csodálatos módon jön el. Föltornyosultak a hullámok, de le lettek taposva, mert bármennyire is támadnak az evilági hatalmak, a mi Fejünk letapossa azok fejét. Ez az egy apostol, Péter, aki az apostolok rendjében az első és a legfőbb apostol, és aki az Egyházat képviseli, kell jelképeznie mindkét fajta embert, vagyis az erőseket, azáltal, hogy a vízen járt, és a gyengéket azáltal, hogy kételkedett. Mert a vihart mindenki számára saját vágyai jelentik. Szereted Istent? Sétálni fogsz a tengeren és lábaid alatt lesz a világtól való félelem. Szereted a világot? Elnyel téged. De miközben szíved a vágytól hánykolódik, hívd segítségül Krisztus istenségét, hogy legyőzd a bűnös vágyat” (Szt. Ágoston: De verb. Dom. serm. 13. 14).

 Ahogy beszállnak a bárkába a szél eláll. Majd a perikópa a tanítványok hitvallásával fejeződik be: „Valóban Isten Fia vagy!” (33. v.) Az egyházatyák ezt is Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják, hogy ez jelképezi az Egyház örök békéjét és nyugalmát Krisztus dicsőségben való visszatérése után, és hogy az ő dicsőségét akkor világosan, színről színre fogják látni azok, akik most a hit útját járják.

Vágvölgyi Éva