Sokakért és mindenkiért – Ld. www.katolikus-honlap.hu
A Vatikán nyilatkozatban tette közzé, hogy a „pro multis” szavakat minden fordításban a „sokakért” kifejezéssel kell visszaadni. Jelenleg számos nyelven a „pro multis” helyén a „mindenkiért” kifejezés áll, többek között a német misekönyvben is. Francis Arinze bíboros, az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusa levélben közölte a Vatikán döntését a világ összes püspöki konferenciájának elöljárójával. A levél – amelyet a CWNews nyilvánosságra hozott – a 2006. november 17-i dátumot viseli. A levél (németből vett) magyar fordítása:
Eminenciás Uraim,
2005 júliusában az Istentiszteleti és Szentségek
Kongregációja – a Hittani Kongregáció beleegyezésével – levélben kérte a világ
összes püspöki konferenciájának elnökét, hogy mondjon jól megfontolt véleményt
a szentséges Vér konszekrációjánál használt „pro multis” kifejezés különböző
nyelveken történő helyes fordításáról.
A válaszokat két vatikáni kongregáció tanulmányozta át,
majd vizsgálódásuk eredményéről jelentést tettek a Szentatyánál.
A pápa megbízásából most e kongregáció a következő szavakkal fordul Önökhöz, Eminenciás Uraim:
1. Az Egyház hagyománya olyan szöveget hagyott ránk, amelyben a „pro multis” megfogalmazás szerepel. Ez a szöveg szó szerint rögzíti azt a kifejezést, amit a latin Egyház római rítusában az első századoktól kezdve használtak. Mégis, az elmúlt harminc évben a „pro multis” (=sokakért) kifejezést néhány approbált népnyelvű kiadásban a „mindenkiért” – „für alle” (németül), „per tutti” (olaszul) vagy más ekvivalens – szóval fordították le.
2. Nem kétséges azon misék érvényessége, melyeket a szabályszerűen approbált szavakkal celebráltak, és amelyek a „mindenkiért” egy ekvivalensét tartalmazzák, miként ezt az Istentiszteletek Kongregációja egyszer már (1974-ben) kijelentette. A „mindenkiért” kifejezés kétségtelenül megfelel Urunk szándékának korrekt interpretálásával, amit a szöveg kifejez. A hit egyik dogmája, hogy Krisztus minden férfiért és nőért halt meg a kereszten.
3. Mégis van számos olyan érv, melyek a hagyományos formula,
a „pro multis” precízebb fordítása mellett szólnak.
a. A szinoptikus evangéliumok (Mt 26,28; Mk 14,24)
határozottan „sokakért”-ra vonatkoznak, akikért az Úr meghozza az áldozatot.
Ezt a megfogalmazást különböző biblia-tudósok kapcsolatba hozták Izajás próféta
szavaival („Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám” – Iz
53,11). Az evangéliumok szövegeiben könnyen megtehették volna, hogy a „mindenkiért”
szót használják (lásd Lk 12,41: „Uram, ezt a példabeszédet csak nekünk mondod
vagy mindenkinek?”). Az átváltoztatás szavai mégis így hangzanak: „sokakért”.
Ezért lettek e szavak a modern biblia-kiadásokban is így lefordítva.
b. A római rítusban a kehely átváltoztatásánál latinul
mindig a „pro multis” (=sokakért) és soha nem a „pro omnibus” (=mindenkiért)
áll.
c. A különböző keleti– akár görög, szíriai, örmény
vagy szláv nyelvű – rítusok anaforái a latin „pro multis” szó szerinti
megfelelőit tartalmazzák.
d. A „pro multis” pontos fordítása a „sokakért”, míg a
„mindenkiért” inkább olyan fajtájú kifejezés, amely valójában a katekizmusba
tartozik.
e. A „sokakért” kifejezés minden egyes ember számára
elérhető, és azt a tényt tanúsítja, hogy a megváltás nem mechanikus módon – az
egyes ember beleegyezése vagy közreműködése nélkül – megy végbe. A hívő igenis
arra szólíttatik fel, hogy azt az ajándékot, amelyet felkínálnak neki, hívő
módon vegye, és fogadja a természetfeletti életet, ami azoknak adatik, akik
ebben a titokban részt vesznek, és akik erről életükben tanúságot is tesznek,
úgy hogy azok közé a „sokak” közé számíttassanak, akikre a szöveg vonatkozik.
f. A Liturgiam authenticam instrukció előírásai arra
figyelmeztetnek, hogy az anyanyelvű kiadásokban pontosan ragaszkodjanak a latin
szöveghez.
Azon országok püspöki konferenciái tehát, amelyekben a „mindenkiért” vagy ezzel ekvivalens kifejezés van használatban, arra szólíttatnak fel, hogy a következő egy vagy két évben tartsanak a híveknek katekizmusokat e témáról, hogy őket a „pro multis” pontos fordításának – például „sokakért”, „for many” (angolul), „per molti” (olaszul) – bevezetésére a népnyelvben előkészítsék. Ez a pontos fordítás fog szerepelni a római misekönyv jövendő fordításaiban, melyeket a püspökök és a Szentszék a különböző országokban a jövőbeni használatra engedélyezni fog.
Sokakért és mindenkiért („korizoli”) Ld. Jezsuita blog > > >
Hamarosan megváltozik a mise egyik legfontosabb imaszövege. Az eucharisztikus imában: „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik” lesz. Azaz az eddig használt „mindenkiért” szó helyett a „sokakért” fog szerepelni. „Ennek használata 2009. Pünkösd ünnepétől kötelező” - írja a püspöki kar papokhoz szóló körlevele. Már egy hete, hogy a körlevélre gondolok. Meg megállva és bizony nem értettem, hogy mi is az értelme ennek a változásnak. Elég indulatos is lettem tőle. Mi fog ebből kisülni? Mennyire félreérthető ez a „sokakért”. A napokban találkoztam valakivel, aki azt a téves következtetést vonta le, hogy „akkor Krisztus biztos sokakért, de nem mindenkiért halt meg”. Hányan lesznek még ebben a cipőben?
Persze lehet és kell is magyarázni a liturgiát, de azok, akik ebben nem részesülnek, mert csak ritkán járnak misére, szinte szükségszerűen félreértik a jézusi mondat valódi értelmét. A média korában a szent szövegek már nem egy beavatott közegben hangoznak el, mint az ókeresztény korban, hanem boldog boldogtalan hallja és szükséges háttérismeret híján bizony félre is érti.
Sorolhatnám még az ellenérveket, amik eszembe jutottak, de lassan beláttam, hogy ezzel nem sokra megyek. Csak bosszankodom. Viszont ha nem akarom pusztán szolgai engedelmességből mondani pünkösd után az átváltoztatás módosított szavait, akkor keresnem kellene azokat a szempontokat, amik a változás mellett szólnak. Mert hát engedelmesség ide, engedelmesség oda, az értelmi belátás nélküli engedelmességben nincs sok köszönet. Szeretnék megosztani veletek néhány szempontot, ami segített nekem, hogy már ne durcás lélekkel fogadjam a változást.
A Zsinat utáni magyar miseszövegben egészen 1991-ig „sokakért” szerepelt, amikor a német és más nagy nyugati nyelvek misefordításai nyomán „mindenkiért”-re változtatták. 2006-ban viszont a Szentszék kérte a püspöki karoktól, hogy térjenek vissza az eredeti „sokakért” kifejezéshez. Az indoklásból > > > néhány alapelv tűnik ki:
1. Törekvés az eredeti biblikus szöveghez való szorosabb ragaszkodáshoz.
A görög szentírási szövegben (Mt 26,28), amit itt idéz a misekönyv, a „peri pollón” szerepel, aminek a latin fordítása „pro multis”, magyarul pedig „sokakért” a szó szerinti fordítás.
2. A hagyomány szempontja
Az római egyház liturgiájában kezdettől fogva a „pro multis” szó szerepelt. Az elmúlt 30 évet kivéve, soha nem volt a „pro omnibus” (=mindenkiért). Az egyház életében a liturgikus folytonosság lényeges szempont. Sok változás történet persze az évszázadok alatt, de szüntelen a törekvés, hogy a lényegi dolgokban folytonosság legyen. A sokakért használata erre a folytonosságra ad lehetőséget.
3. Az ökumenikus szempont
A keleti rítusú kereszténység (görög, szír, örmény, szláv) liturgiáiba is a „sokakért” szó megfelelője szerepel.
4. személyes elkötelezettség fontosságának hangsúlya
Jézus szavai: értetek és a sokakért (sokaságért) egy nyitott közösséget jelöl, amibe bárki beletartozhat. A „sokakért” itt kitágító értelmű. A görögben szövegből hiányzik a „sokakért” olyan, a szándékban jelenlévő korlátozó jelentésárnyalata, ami a magyarban megvan: sokakért, azaz nem mindenkiért. Jézus szándékában viszont nincs korlátozás, egyetemes akar lenni az ő életáldozata: sokakért, amibe bárki beletartozhat, nyitott mindenkire. Ugyanakkor Isten senkit nem kényszerít arra, hogy ennek a közösségnek tagja legyen. A „sokakért” helyet hagy arra, hogy ha valaki nem akarja, akkor nem lesz gyümölcsöző számára Jézus áldozata. Szükséges az emberi szabadság igenje.
Itt még meg kell jegyezni, hogy a Szentírás más helyeiből világos, hogy Jézus mindenkiért adta az életét, mindenkiért meghalt. A Katolikus Egyházban ez dogma. Az olyan rigorista nézeteket (pl. janzenizmus), hogy Jézus nem minden emberét halt meg, hanem csak a választottakért, az Egyház elvetette. Ugyanakkor az, hogy mindenkiért meghalt, még nem jelenti automatikusan, hogy mindenki el is fogadja ezt. Csak reméljük, hogy Isten szeretetét végső soron, majd mindenki elfogadja, de erre nincs bizonyosságunk.
Igazából se a „sokakért” se a „mindenkiért” szó önmagában nem fejezi ki azt a két igazságot, hogy Isten üdvözítő szándéka egyetemes, ugyanakkor szükséges az emberi szabadság igenje is. Ezért bármelyik szót is használjuk a misében, mindenképpen értelmezésre szorul.
--------------------------------------------------------
Hűen az Úr
testamentumához
„SOKAKÉRT”
vagy „MINDENKIÉRT”?
Írta: P. Michael Wildfeuer
Fordította: Király József
(forrás:
http://www.pro-missa-tridentina.org/upload/rb31/04_ProMultisPWildfeuer_K_130306.pdf;
http://www.kath-info.de/wandlungsworte.html#Anchor-Vo-52291;
UVK (Una Voce Korrespondenz) 2006 Jan./Febr.
Ld.: http://www.katolikus-honlap.hu/0707/sok.htm
Ennek a rövid vizsgálatnak a célja, hogy az isteni kinyilatkoztatás fényében tisztán tárgyilagos módon megvizsgáljuk, hogy az átváltoztatás szavait a kehely fölött hogyan mondjuk helyesen: sokakért vagy mindenkiért (A kérdéssel, hogy ez érinti-e a szentség érvényességét, itt nem foglalkozunk, ez megérne egy külön vizsgálatot.)
E szavak a teremtés lehető legszentebb és leghatalmasabb szavai: a legszentebbek, mert Isteni Megváltónk végrendelkezésének szavai, a leghatalmasabbak, mert a pap szájának leheletével egy halott matériából az élő Istenember testét és vérét hozza elő. Ez magára Istenre emlékeztet, aki szájának leheletével a halott anyagból élő embert teremt. (Ter 2,7) A konszekráció szavai úgyszólván végrendelkező és teremtő szavak.
A Novus Ordo Missae (NOM) népnyelvű kiadásáig a mindenkiért-sokakért
probléma ismeretlen volt. Azonban míg a Novus Ordo Missae latin nyelvű Editio
typica-ban pro multis szerepel, addig a nyugati kultúrnyelvekben, még a
püspökök által jóváhagyott hivatalos liturgikus szövegekben is mindenkiért
áll: for all, por todos, per tutti (…), a franciában pedig pour la
multitude [a sokakért], ezzel szemben a lengyelben és az oroszban: sokakért.
Figyelemreméltó a következő adat: Mgr. Börsch kazahsztáni általános helynök az
oroszországi németek nemzeti nyelvű misekönyve számára legszigorúbban a sokakért
használatát írta elő. Ezzel szemben, amikor a németnyelvű püspökök 1974-es
salzburgi konferenciáján Degenhardt paderborni érsek azt indítványozta, hogy a mindenkiért
helyett az eredeti sokakért szerepeljen, a többség azzal szavazta le,
„nem lehet, hogy már megint változtassanak valamit”. A magyarországi nemzeti
nyelvű kiadásban először a sokakért szerepelt, utána kizárólag azért
jött ki egy új kiadás, hogy a mindenkiért kerüljön a szövegbe. (ford.
megj.: A magyar görög-katolikus liturgia a sokakért szót használja)
A zsinat előtti német misekönyvekben és az Újszövetség
német kiadásaiban a sokakért szerepelt. A kérdéses helyeken még a
Németország, Ausztria és Svájc püspökeinek, a Német Evangélikus Egyházak
Tanácsának és a Német Bibliatársulatnak megbízásából, a Katolikus
Bibliaintézetnél megjelent licenckiadásban is a sokakért szó áll. Az
Oberammergau-i Passiójátéknál is a sokakért szót halljuk a megfelelő
helyeken. Továbbá a sokakért szó szerepel a Luther-bibliában a Mt
26,28-nál és Mk14,24-nél, valamint a Matthaeus-Merian-bibliában, a nagyon
pontos Elberfeldi fordításban és számos egyéb fordításban. A terület nagy
szaktekintélye, Klaus Gamber mondja, „hogy a Mt 26,28-at semelyik régi fordítás
sem fordítja mindenkiért-nek, valamint egyetlen keleti liturgiában sem
használják a mindenkiért szót”. Ezzel szemben az evangélikus
Württembergi Bibliaintézet (Stuttgart) 1967-es, 1971-es és 1978-as kiadásában a
mindenkiért szerepel.
Még a mai civil társadalmunkban is szörnyűség volna ez a jelenség: képzeljük el, hogy egy hivatalos ENSZ–dokumentum angol eredetijében a many (=sok) szerepelne, a német, spanyol és francia fordításban viszont a mindenki.
Vizsgálatunkat három szempont szerint folytatjuk:
A. Filológiai: Hogyan fejezte ki magát az Úr az Utolsó
Vacsorán?
B. Szisztematikus-dogmatikus: Mi következik ezzel
összefüggésben a hitbeli felfogásunkból?
C. A hagyományt figyelembe véve: Hogyan értelmezik ezt
a helyet az egyház nagy teológusai és tanítói?
Ha a liturgia számára mértékadó szövegből indulunk ki, a
Róma által kiadott latin szöveg: pro multis. „Tisztán filológiailag
jelentheti ugyan a multi olykor a tömeget, például az ‘unus ex multis’
környezetben, de sohasem jelentheti a multi az ‘össze-set’.
(Heinz-Lothar Barth)
Természetesen itt az inspirált eredeti görög szöveget
kell figyelembe venni. Az eredmény egyértelmű, egyértelműbb nem is lehetne,
mégpedig az összes változatnál: Mt 26,28: (perí pollón) és Mk 14,24: (hypér
pollón), azaz sokakért névelő nélkül. Lukács csak az értetek-et
említi. (Luk 22,20) János nem számol be az eucharisztia alapításáról, Pál pedig
az 1 Kor 11,25-ben csak annyit mond tömören: „Ez a kehely az Új Szövetség a
véremben.” Más hely erre vonatkozóan nem található az Újszövetségben. Egyes
magyarázók, pl. Joachim Jeremias (1900-1979) protestáns teológus, ezzel szemben
úgy vélik: bár valóban (polloi) áll Márknál és Máténál, de itt hebraizmusról
van szó (Gerhard Kittel). Álljon itt példaképp Werner Strenger (a Regensburgi
Egyetem asszisztense) gondolatfűzése: „Szószerint fordítva nem sok-nak
kell fordítani? Emellett az szól, hogy a görögben a sok, a kevés
ellenében értendő. A héber ezzel szemben a ‘(ha)rabbim’ – (a) sokak szót
arra is használja, hogy a már nem megszámlálandó sokaságot, a tömeget, az
összest kifejezze vele. (Lehetnek mindannyian, de ez nem szükségszerű.)
Különösen világos ez a Qumráni iratoknál. ‘Ha-rabbim’ = ‘a sokak’ ott a
teljes jogú közösségi tagok összességét jelöli. Helyenként a farizeusok is ha-rabbim-nak
nevezik a farizeusi közösség teljességét. Ezért a zsidó-görög írásokban a (hoi)
polloi-nak (= a sokak) is lehet ilyen értelme”.
Erre a következőt kell válaszolnunk:
1. Itt nem egy héber vagy arámi, hanem egy görög, ill.
egy latin szöveg fordításáról van szó. „Az átváltoztatás újszövetségi
beszámolói semmiképp sem tekintetők Izaiás egyszerű fordításának (vagy téves
fordításának), hanem egy önálló forrásnak” (Joseph Ratzinger bíboros, Isten
közel van hozzánk)
2. A héberben csakúgy, mint a görögben, latinban,
németben, külön szó van a sok-ra és a mind-re: rabbim = sok
és kol = mind. Ezt külön nyomatékosítja, hogy a rabbim egyértelműen
szemben áll a me’at = kevés szóval. Ugyancsak világosan megkülönbözteti
az arámi a sagî = sok szót a kul = mind szótól.
3. A héber, a görög, a német (a latin nem) ezenkívül
pontosan különbséget tesz a sok és a sokak között. (Ezzel szemben
a latinban nincs névelő, sem határozott, sem határozatlan.) Ezért hibás az 1969
és 1971 között használt fordítás, a sokakért, valamint a francia pour
la multitude; mert a görög eredetiben, mégpedig minden kéziratban, hiányzik
a névelő.
4. Hogy a ha-rabbim (= a sokak) egy összességre
vonatkozhat, és ezért mind-ként lehet fordítani, nem hebraizmus, nem
héber sajátosság, hanem, mint a felhozott példák sejtetik, ugyanúgy lehetséges
a görögben, latinban és németben. Ha pl. azt mondjuk, „A Földnek sok népe” vagy
„egy katolikusnak sok erénye”, kétségtelen, hogy a Föld összes népeire, ill.
egy katolikus összes erényére (melyek igen számosak) gondolunk. Avagy ha névelő
nélkül használjuk, mint pl.: „Rómának sok lakosa van”, akkor bizonyára itt is
az összes lakosra gondolunk. De Urunk nem a ha-rabbim (a sokak), hanem
csak a rabbim (= sok, névelő nélkül) szót mondta.
5. Általános utalás a logikára: A sok és a mind
közelinek tűnik. Azt gondoljuk, ha pontatlanok vagyunk, hogy ha a sokhoz még
néhány elemet hozzáadunk, akkor abból az összes lesz. Vagy fordítva: Ha az
összesből egy vagy kettő hiányzik, akkor az csak sok. Alaposan átgondolva
azonban rájövünk: A sok és a mind két külön kategóriába
tartoznak. A sok a mennyiség kategóriájába tartozik, az összes, a
teljesség kategóriájába (egy halmaz lezártsága vagy le nem zártsága). A sok
egy halmaz elemeinek nagy számát (kvantitását), míg a mind a halmaz
teljességét, lezártságát jelenti. Az összesség egy igen nagy mennyiséggel (pl.
az összes természetes szám vagy egy egyenes összes pontja, vagy egy sík összes
pontja), de egy igen kicsivel (pl. a Mars összes holdja: kettő; a Föld összes
holdja: egy; avagy határesetként a Merkur összes holdja: egy sem) is
összekapcsolható.
Ezzel szemben a sok ellentéte a kevés, és ebbe a
kategóriába tartozik: egy pár, néhány, számos, rengeteg, stb. A sok fokozható:
sok, több, a legtöbb (latinul multi, plures, plurimi, görögül polloí, pleíones,
hoi pleístoi).
Ezzel szemben a mind nem fokozható, és
ellentéte a nem mind, nem összes, azaz csak egy rész. Tulajdonképpen itt
két eset van: vagy összes vagy nem összes, univerzális avagy
parciális, lezárt vagy nem lezárt. (A modern matematika megengedi a már
említett határesetet: a rész, amely olyan kicsi, hogy már nem tartalmaz elemet,
az az üres halmaz.) Egyébként a héber kol szó a kul = összefog
szóból származik. …
Az összes nyelv, amelyben a sok - mind vonatkozásában vizsgálódhattam, világosan megkülönbözteti a két fogalmat: számos indoeurópai nyelv (ezek között a germán, román, szláv nyelvek, görög, perzsa, hindu), továbbá nem-indoeurópai nyelvek, mint pl. a magyar [finnugor nyelvcsalád], a török (cok/hepszi) [tatár eredetű nyelvek], japán (takuszan/szobete), kínai (xüduo/szuoyou), afrikai nyelvek, mint a csikaranga (wasinsi/wosze) vagy zulu vagy shona – és emellett természetesen a héber és az arámi is, melyek a szemita nyelvek családjához tartoznak. Egy olyan nyelv, amely nem képes a sok és az összes között különbséget tenni, a gyermeki gügyögés körébe tartozna.
Joachim Jeremias protestáns teológust azonban hatalmas filológiai ismeretei és tanulmányai sajnos nem óvták meg egy súlyos logikai tévedéstől: Bár a görög polloí és héber rabbim szavak alapos vizsgálatából helyesen vonta le a következtetést: Izaiás többször beszél sok népről, miközben az összefüggésből adódóan ténylegesen az összes népet érti alatta. De utána ebből azt a logikailag hamis következtetést vonta le, hogy a héberben a sok a mind-et is jelentheti. Holott az összesség ezeken a helyeken nem a sok szóból, hanem az összefüggésből adódik. …
Így tehát nem mondhatjuk: A sok – akár a héberben, görögben, latinban vagy egyéb nyelvben – mind-et is jelenthet. Sokkal inkább az adott összefüggésből derül ki, hogy a sokaság az összességként fogható-e fel, és ezáltal (azaz a felfogás és nem a sok szó által) egy összesség lesz-e kifejezve. Ha valakinek már csak három foga van, joggal mondjuk: kevés foga van. Ugyanakkor ebben az esetben ez alatt minden fogát értjük. Modernista-exegéta logikával arra következtethetnénk ebből, hogy a kevés az minden-t is jelenthet: ezt viszont mindenki láthatja, milyen abszurd.
Joachim Jeremias tévedésében az a botrányosan tragikus, hogy hibája két-három kivételtől eltekintve az egész katolikus exegézisre kiterjedt, és mintegy ördögi módon még magába az átváltoztatás szavaiba is belopódzott. Még jó papok sem látják ezt át. Az „Ecclesia de Eucharistia” kezdetű enciklikának a vatikáni honlapon > > > közzétett formájában az inkorrektségnek egyik műremekét találhatjuk. A 2. pontban pro omnibus, a 16. pontban pedig pro multis szerepel. Ugyanabban a dokumentumban! A hivatalos közzététel az AAS-ben (Acta Apostolicae Sedis) ezzel szemben korrekt, mind a két helyen a pro multis áll.
Emellett még a sok egy relatív fogalom is. Ha valakinek öt szál haja van, az kevés. Viszont öt hajszál a levesben, már sok. Ezért nincs ellentmondás azon kijelentés, hogy Jézus szövetség-vérét sokakért ontotta ki a bűnök bocsánatára (lásd: Mt 26,28) és a másik kijelentés között, hogy „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). Viszonylag kicsi a megmentettek száma az összes emberhez viszonyítva – mert minden meg nem mentett már eggyel több a kelleténél –; de számuk szerint nagy, ha nem az emberiség összességéhez, hanem az apostolok köréhez viszonyítjuk.
Ha azt gondoljuk, hogy itt hebraizmusról van szó, és a két evangélista a valóságban mindenki-t akart mondani, nyugodtan feltételezhetünk róluk – és a primer szerzőről, a Szentlélekről – annyi intelligenciát, hogy ezt átlátják, és a peri panton = mindenkiért kifejezést használják. De nem ezt tették. Ennek oka volt, mégpedig az, hogy ezzel valami egészen bizonyosat akartak mondani. Hogy mit, azzal fogunk a következő fejezetben, a szisztematikus részben foglalkozni. Tisztán filológiai szempontból mindenesetre egyértelmű, hogy Jézus a sokakért szót használta. De eközben a mindenkiért-re gondolt, halljuk gyakran az ellenvetést. Ez vezet minket szükségszerűen vizsgálatunk B pontjához: mely azt tárgyalja: Valóban a sokakért szót használta, és a mindenkiért-re gondolt?
Igen, pontosan így van: Krisztus mindenkiért meghalt – hála Istennek! Ő, amint Keresztelő Szent János is tanúsítja, „az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Még világosabban ír János evangélista első levelében: „Ő engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1 Jn 2,2); továbbá evangéliumában: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)
Néhány további, hasonló értelmű hely:
Ter 12,3: „Általad nyer áldást a föld minden
nemzetsége!”
Mt 28,19: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind
a népeket!”
Jn 4,42: „Mert magunk is hallottuk, és most már
tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Jn 12,32: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a
földről, mindenkit magamhoz vonzok.”
Róm 1,5: „Általa nyertük a kegyelmet és az apostoli
küldetést, hogy neve dicsőségére munkálkodjunk a hitért minden nép
között.”
Róm 5,18: „Amint tehát egynek vétke minden emberre
kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek üdvösséget szerző tette minden
emberre kiárasztotta az életet adó megigazulást.”
Róm. 11,32: „Isten ugyanis minden embert az
engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.”
1 Kor 15,22: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal,
úgy Krisztusban mindenki életre is kel.”
2 Kor 5,15: „És ő azért halt meg mindenkiért,
hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és
feltámadt.”
1 Tim 2,4: „[Isten] azt akarja, hogy minden
ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.”
1 Tim 2,5f: „Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is
Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért
és tanúságtételül a meghatározott időben.”
1 Tim 4,10: „Hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert
bízunk az élő Istenben, aki minden embernek üdvözítője, kivált a
hívőnek.”
Zsid 2,9: „[Jézus] Isten irgalmából mindnyájunkért
megízlelte a halált.”
Nem bizonyítják ezen idézetek a napnál világosabban a mindenkiért-et?
Az isteni szeretet és igazságosság káromlása is volna,
ha azt feltételeznénk, a Megváltó akár egy embert is kizárt volna megváltó
szenvedéséből. Mert akkor ennek az embernek semmi esélye sem volna, hogy
üdvözüljön.
Azonban!!! Számtalan más helyen a sokak szó szerepel:
Iz 53,11f: „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni
fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat
megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért
osztályrészül sokakat adok neki…” (figyelem: A Septuaginta a «sok» szót
minden esetben névelő nélkül írja! A vokalizált ősszövegben sehol sincs névelő.
Mégis, pl. a Henne-fordítás kiteszi a névelőt.)
Mt 20,28: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul
sokakért.”
Mt 8,11: „Sokan jönnek majd napkeletről és
napnyugatról, és letelepednek .. a mennyek országában.”
Jn 10,11: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét
adja [az ő] juhaiért.”
Jn 17,9: „Értük könyörgök. Nem a világért
könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál.”
2 Tesz 3,2: „És hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz
emberektől. A hit ugyanis nem mindenkié.”
Zsid 2,10: „Illett ugyanis, hogy azt, akiért és aki
által minden lett, mivel számos fiát elvezette az üdvösségre, az
üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse.”
Zsid 9,28: „Úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát,
hogy sokak bűnét elvegye.” (pollón, névelő nélkül minden változatban).
Hogyan? Az egész világért adja tehát életét az Üdvözítő – vagy csak a bárányokért, de nem a farkasokért? Csak sokakért, vagy mégis mindenkiért?
„Krisztus mindenkiért meghal” – „Krisztus sokakért hal meg.” Mindkét kijelentés igaz, de más értelemben.
Krisztus mindenkiért hal meg abban az értelemben,
hogy végtelen kiengesztelése által minden ember számára meg akarja nyitni a
mennyet. Minden ember üdvösségét akarja. „Isten, aki azt akarja, hogy minden
ember üdvözüljön...” (1 Tim 2,4): Ez a korlátlan üdvösségi ajánlat.
Krisztus mindenkiért hal meg abban az
értelemben is, hogy kiengesztelése az egész emberiségért történik, azaz az
egész emberiség bűneiért fizet váltságdíjat, hogy az isteni igazságosságnak
eleget tegyen (korlátlan kiengesztelés). Ezt túláradó irgalmából teszi
az emberek helyett, függetlenül attól, hogy az egyes ember akarja-e vagy sem.
Egy kicsit banális, de világos példa: Jancsi elveri Pistit, és közben
elszaggatja Pisti ingét és nadrágját. Jancsi apukája kifizeti a keletkezett
kárt, függetlenül attól, hogy Jancsi akarja-e vagy sem. Az apa Jancsi helyett
teljesít elégtételt.
Végezetül Krisztus mindenkiért hal meg olyan
értelemben is, hogy engesztelő halála minden ember megmentéséhez elegendő
lenne. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy az utolsónak már nem jut az
elégtételből, vagy egy embernek olyan nagy lehetne a bűne (adóssága), hogy
Krisztus engesztelése arra nem volna elegendő (korlátlan üdvösségi
elegendőség). Gondoljunk a janzenizmus ide vonatkozó tévedésének egyházi
elítélésére! (DS 2005)
De Krisztus nem hal meg mindenkiért, hanem csak sokakért abban az értelemben, hogy ténylegesen nem mindenkinek a bűnei nyernek bocsánatot. Effektív nem mindenki nyeri el az üdvösséget. Krisztus legnagyobb fájdalmára vannak emberek, akiknek lelkében nem lesz hatékony áldozati halála (korlátozott üdvösségi hatékonyság). „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta.” (Mt 7,13). (Vajon volna olyan modern exegéta, aki e szentírási helyen a sokat mindenkinek merné fordítani?)
Mi az oka annak, hogy Krisztus áldozati halála nem lesz hatásos mindenkiben? Istenen nem múlik. Ő a maga részéről mindent megtett. Az egyes emberen múlik, szabad akaratából fakadó döntésén. „Aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). Az üdvösség kínálata, a kiengesztelés, az üdvösség feltételeinek elegendő megléte korlátlan irgalmasságban: ez Krisztus megváltó műve – függetlenül attól, hogy egy bizonyos Kovács úr törődik-e ezzel vagy sem. De Isten nem kényszeríti senkire az üdvösséget. Hogy Kovács úr elfogadja-e az üdvösséget, hogy lelkében az üdvösség valósággá válik-e, az ő hozzájárulásától függ, az ő akaratának függvénye. Ezt a döntést Krisztus nem tudja meghozni helyette. Úgy, mint a fenti példában: az apa kifizeti a Jancsi okozta kárt, de hogy Jancsi tényleg kibéküljön Pistivel, ezt nem tudja helyette megtenni.
A kérdés tehát így hangzik: Az Üdvözítő az átváltoztatáskor az üdvösségi ajánlatról (illetve kiengesztelésről és az üdvösség elégséges feltételeinek meglétéről) vagy az üdvösség hatékonyságáról beszél? Mindkét igazság rendkívül fontos. Egyik sem hanyagolható vagy nyomható el a másik rovására. Az örömhír nem a mennyről susogó édeskés slágerek nyelvén szól hozzánk (az általános megváltó akarat kizárólagos hangsúlyozása) de nem is sötét, zord, rettegést keltő janzenista (a megmentettek korlátozott számának hangsúlyozása) hangon. Urunk azt várja tőlünk, hogy mindkét igazság polaritását elviseljük. Ő az égről és a pokolról is beszélt. És íme, mivel ismeri makacsságunkat – sőt nálunk jobban tudja, mi válik hasznunkra – gyakrabban a pokolról! Nem akarjuk a modern magyarázók dicséretes szándékát elvitatni, hogy megmutassák a mai, oly gyakran kétségbeesett embereknek Isten végtelenül jóságos atyai karjait. De a kétségbeesést nem lehet vakmerőséggel kúrálni. Mit mond tehát a Megváltó ezen a helyen?
Ő, aki maga az igazság (Jn 14,6), világosan a sokakért szót mondja, ahogy ezt az A) részben láttuk. Egyedül a filológiai megállapításból világosan kitűnik, hogy Krisztus itt az üdvösségi hatékonyságról beszél. Mert ebbe nem foglal bele mindenki-t. Nem foglalja bele azt, akinek „jobb lett volna, ha meg sem született volna” (Mt 26,24). Nem foglalja bele az „ország fiait, akiket kivetnek a külső sötétségre” (Mt 8,12). Nem foglalja be azokat, akikről Szent Pál mondja (Róm 10,16): „De nem mindnyájan engedelmeskednek az evangéliumnak.” Egy szóval: Isteni pillantásába itt mindazokat nem foglalja bele, akik saját szabad akaratukból tudatosan és véglegesen a világ és az ördög ajánlatát fogadták el az ő üdvösségi ajánlatával szemben. Őrajtuk nem lesz hatásos az Ő drága vére. Róluk mondja Angelus Silesius tömören: „És ha Krisztus ezerszer is született volna meg Betlehemben, de tebenned nem – ezerszer is elvesznél.”
De, figyeljünk csak a minden eldöntő kérdésnél egyszer nem a
sokakért szóra, hanem egy másikra, a konszekráció szavainak a reformerek
által érintetlenül hagyott másik fogalmára, a szövetség fogalmára: „Ez az Én
Vérem kelyhe, az új és örök szövetségé.” Létrejöhet egy szövetség – egy baráti,
egy házassági, egy államok közötti szövetség – ha csak az egyik fél akarja?
Ismét csak egy egyszerű példa: akárhogyan is udvarol a szerelmes, lehozhatja a
virágot a legmeredekebb szikláról, ha szíve választottja nem akarja, nem jön
létre a házassági szövetség.
Egy szövetséghez két akarat összetalálkozása
szükségeltetik: az Új és Örök Szövetségnél Isten akaratának (az üdvösség
felkínálása) és az egyes ember akaratának (üdvösség elfogadása, hathatóssága).
A szent Eucharisztia alapítója itt nem egy felkínált, hanem egy már létrejött,
valóságos szövetségről beszél. Ez világosan kitűnik Lukács és Pál szavaiból: Lk
22,20: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek
kiontanak...”; 1 Kor 11,25: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.”
Ezenkívül Lukácsnál egyértelműen arról van szó, hogy a vér „értetek ontatik
ki”. Azaz nem mindenkiért, hanem csak egy korlátozott halmazért, azokért,
akikben ez hatásos lesz. Így az Úr nem az üdvösségi ajánlatról, hanem az
üdvösségi hatékonyságról beszél. (Az új mise kenyér fölött mondott
konszekrációs szavai is ezt jelentik: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” A
mellékmondat (Lukács sajátja) hiányzik a régi Missale-ből, viszont belekerült a
Novus Ordo Missae-be. Ez a korlátozott üdvösségi hatást (hatékonyságot) jelzi
és nem az egyetemes üdvösségi ajánlatot. Van értelme Krisztus testének
konszekrációjánál a hatásról, a vér konszekrációjánál viszont az ajánlatról
beszélni?)
Ezt erősíti meg az Ószövetség, amely nem más, mint
az Újszövetség előképe. „Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet és
így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek
mellett kötött veletek” (Kiv 24,8; Zsid 9,20). A szövetséget nem mindenkivel,
hanem csak a törvényt megtartókkal köti meg az Úr (Kiv 24,7). Világosan
kommentálja ezt Szent Izidor (ca. 560-633): „De az a vér, amellyel Mózes a
népet, a szövetség sátrát és az abban találhatókat meghinti, és megtisztítja
szavaival: ‘Ez a vér a szövetség vére’, csodálatos módon hirdeti az Úr Jézus
vérét, amelyben minden hívő szíve egyesül, amely megmutatja az egyház hitét,
amely által az egyház egész népe, azaz a sátor egész teste (‘corpus omne
tabernaculi’) megszentelődik, mert az Úr azt mondja: ‘mert ez az én vérem, az
Új szövetségé, amelyet sokakért kiontanak’ (Mt 26,28), hogy a valóságban is
beteljesedjen, amit Mózes által előképben láttunk.” Napnál világosabb, hogy itt
nem az üdvösségi ajánlat univerzalitásáról van szó.
A hittétel önmagában rendezett szépsége még egy további okot
is nyújt arra, hogy itt az üdvösségi hatásról van szó. Az eucharisztikus
áldozatnál éppen a megváltás gyümölcseinek a hívekhez való eljutásáról van szó,
azaz az üdvösség hatékonyságáról. A szentség által – az ember közreműködését
feltételezve – válik hatékonnyá benne a kegyelem. „Aki eszi az én testemet, és
issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6, 54). Nem így szól: aki eszi
az én testemet, és issza az én véremet, annak felkínálom az örök életet, hanem,
annak örök élete van. A Zsidókhoz írt levélben Szent Pál határozottan
ezt mondja: „Gondolhatjátok, mennyivel súlyosabb büntetést érdemel az, aki
lábbal tiporja az Isten Fiát, semmibe veszi a szövetség vérét, amely
megszentelte, és kigúnyolja a kegyelem Lelkét.” (Zsid 10,29) Továbbá
hasonlóképpen: „Mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt
cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta
áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid 9,14). Nagyon
szépen fejezi ki ezt a Pünkösd utáni 9. vasárnap prefáció előtti könyörgése
(csendes imádság): „Engedd nekünk, kérünk, Urunk, hogy e misztériumban méltóan
vegyünk részt, mert valahányszor ezen áldozatról való megemlékezést ünnepeljük,
megváltásunk műve megvalósul.”
Itt tehát a szent események legszentebbjéről van
szó. A Szentírásnak, kezdve a teremtés első napjától (Genezis 1) egészen az égi
Jeruzsálemig (Jelenések könyve 22), azaz az egész üdvösségtörténetnek
tulajdonképpen csak egy témája van; nevezetesen, hogy az ember kapcsolatba lép
Istennel. Ez a kapcsolat nem két, a piros lámpánál várakozó gyalogos
kapcsolata, és akik, ha zöldre vált a lámpa, megint a maguk útján mennek
tovább, hanem egy szövetség, egy kölcsönös egymáshoz kötés, mely bensőségesebb
minden emberi barátságnál, mélyebb a legboldogabb házasságnál. („Mert ő a mi
Istenünk, mi pedig legelőjének népe” Zsolt 94,10 [95,7]) a legbensőségesebb
szövetség, ami egyáltalán lehetséges: „Aki eszi az én testemet és issza az én
véremet, az bennem marad, én meg őbenne” (Jn 6,56).
Az Ószövetség összes szövetségkötései – Isten és
Ádám, Isten és Noé, Isten és Ábrahám, Isten és Mózes, Isten és Dávid között –
egyetlen célra, az új és örök szövetségre irányulnak, az Istenember és az őt
szerető lélek szövetségére. Konszekráció és szentáldozás összetartoznak, és az
Isten és a lélek szeretet-történetének csúcspontját jelentik.
Isten az Úr nem tehet többet, mint hogy mindenkit meghívjon,
csalogasson, mindenkinek felkínálja az üdvösséget, 99 bárányt otthagyjon, hogy
az elveszettet megkeresse, a „teremtés házát” felborítsa, hogy az elveszett
drachmát megtalálja, hogy utolsó csepp vérét kiontsa, hogy még az utolsót is
megmentse. Csak az örökkévalóságban fogjuk látni, mi mindent tett minden egyese
emberért. De a vérszövetséget csak az igenlővel, az akaróval, a szeretővel
tudja megkötni. A többieket nem ő zárja ki, hanem azok zárják ki magukat. A
szeretőket maga körül szeretné tudni miseáldozatánál, velük jön létre a
menyegző, amely itt a földön egy vérmenyegző. Ő a „vérvőlegény” (Kiv 4,25f) és
jegyese, a lélek, az ő vérében tisztul meg (Jel 7,14). És csak így jöhet létre
a „teogámia” (= eljegyzés Istennel, végső soron az Énekek Éneke témája). Mikor
történik meg az új és örök szövetség megkötése, ha nem abban a pillanatban,
amikor felhangzik: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.” Ez az az „óra”,
amelyről az Úr a János-evangéliumban beszél, és amelyről Jn 13,1-nél ez áll:
„Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az
Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.” A
konszekráció és a szentáldozás ennek az órának a megjelenítése. Ez az az óra,
ami után „vágyva vágyott” (Lk 22,15). Halála a szövetségkötés, a
„vértestvérség” Isten és a hívő és szerető lélek között.
Itt teljesedik be az Ábrahámnak adott ígéret:
„Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövényét,
utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját” (Ter 22,17). A tengerpart homokja
alatt a testi utódokat, a zsidókat lehet érteni, míg az ég csillagai alatt a
keresztényeket. De az utóbbiak is a valós utódok, mert ők Krisztus vérét és így
Ábrahám vérét veszik magukhoz. Bennük is „minden hívő ősatyjának” vére folyik.
A szövetség Ábrahámmal és összes utódaival köttetett.
Világosítsuk meg ezt egy másik szentség példáján: aki a
keresztséget fogadja (akaratának közreműködésével, azaz akarja, hogy
megkereszteljék), az megszabadul az eredeti bűntől. Nem pedig: az illetőnek
fölkínálják a szabadulást az eredeti bűntől. És ugyanígy van ez az összes többi
szentségnél.
Az üdvösség fölkínálása és a szentség úgy
különböznek egymástól, mint a békeajánlat és a tényleges béke. Mivel itt egy
szentségről, mégpedig a tényleges béke szentségéről, a legbensőségesebb, az
Isten és a lélek közt ténylegesen létrejött szeretetkapcsolatról van szó, az
Üdvözítő sajnos csak sokakról beszélhet. Ebből adódóan úgy
filológiailag, mint szisztematikusan csak azt a következtetést vonhatjuk le,
hogy a helyes szöveg a sokakért.
Miután érvelésünk filológiai és szisztematikus részében már egyértelmű választ kaptunk kérdésünkre, szerencsénkre még azt is megállapíthatjuk, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ezzel a kérdéssel foglalkozunk. Nagytekintélyű és -hírű személyek, akik úgy tudásban mint életszentségben kiemelkedőek, ugyanerre az eredményre jutottak. A filozófia docense, Dr. Franz Bader (Eichstätt) görög és latin forrásokat tanulmányozott át, és több mint 30 szerzőt „kérdezett ki”. Néhány fontosat kiválasztottunk.
1. A régi liturgiák
Ötven (többségében keleti) liturgia konszekráció szövegének átvizsgálása a
következőket eredményezte:
a) A régi liturgiák elenyészően csekély része
elhagyja a sokakért szót, ami minden további nélkül elképzelhető, mert
ez a szövetség-vér fogalomban – mégha rejtett módon is – bele van foglalva: A sokakért
ezzel csak nyelvileg, de nem lényegileg hiányzik. A sokakért elmaradása
itt a konszekrációs szavak páli-lukácsi hagyományának felel meg.
b) A régi liturgiák egy része a sokakért
szót már a kenyér átváltoztatásánál, vagy a kenyér és a bor átváltoztatásánál
együtt, vagy csak a kehely fölött használja.
c) A régi liturgiák egyike sem használja az
egyetemes értelmű mindenkiért (pro omnibus) szót, illetve nem fordítja a
peri pollôn kifejezést mindenkiért-nek.
A számos keleti liturgia néhány ősformára és őstípusra
vezethető vissza, amelyek az apostoli időkben gyökereznek, és a korai egyház
régi patriarchátusaiban találtak otthonra.
2. Egyházatyák, egyháztanítók és más szentek
A szerző ezek után többek között a következő egyházatyák és szentek
tanúbizonyságát hozza fel: Szent Ciprián, Aranyszájú Szent János, Szent
Jeromos, Szent Ambrus, Szent Fulgentius, Oikumenios, Szent Béda Venerabilis,
Boldog Rhabanus Maurus, Szent Paschasius Radbertus, Szent Prudentius, Szent
Remigius.
3. Catechismus Romanus, II. rész, 4./26.
„Azon szavak pedig, melyek hozzáadatnak: »értetek és sokakért...« Máté és
Lukács evangéliumából külön-külön vétettek, melyeket az Isten lelke által
vezérelt Anyaszentegyház összekapcsolt. Ezek a kínszenvedés gyümölcsének és
hasznának kifejezésére szolgálnak. Mert ha a kínszenvedés hatását tekintjük, be
kell látnunk, hogy az Üdvözítő mindenek üdvéért ontotta vérét. Ha pedig a
hasznot vizsgáljuk, melyet belőle az emberek nyernek, könnyen megértjük, hogy e
haszon nem mindenkire, hanem csak sokakra háramlik. Midőn tehát azt mondotta:
»értetek«, vagy a jelenlévőket értette vagy a zsidó nép köréből
kiválasztottakat. Ilyenek voltak Júdás kivételével a tanítványok, akikkel
beszélt. Midőn pedig hozzátette: »sokakért«, a többieket, a zsidók és a
pogányok közül kiválasztottakat akarta érteni. Helyesen történt tehát, hogy nem
így mondatott: »mindenkiért«, minthogy e helyen csak gyümölcséről volt szó a
kínszenvedésnek, mely az üdvösség gyümölcsét csak a kiválasztottaknak hozta.
Erre vonatkoznak az apostol ama szavai: »Krisztus egyszer áldoztatott föl, hogy
sokak bűnét elvegye«, és amit az Úr Szent Jánosnál mond: »Én értük könyörgök,
nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid.«
Az átváltoztatás ezen szavaiban sok más titok is rejlik, melyeket a
lelkipásztorok az isteni dolgok fölötti szüntelen elmélkedés és szorgalom által
Isten segítségével önmaguktól is könnyen kitalálhatnak.”
4. További tanúságtételek a tradícióból
Még a következő tanúkat lehet a tradícióból felsorolni: többek között Szent
Ágoston, Damiani Szent Péter, Karthausi Szent Brunó, Boldog Odo, Rupert von
Deutz, Petrus Lombardus, III. Ince pápa, Nagy Szent Albert, Szent Bonaventura,
Aquinói Szent Tamás.
A legújabb időkből a Hittani Kongregáció akkori
prefektusának, Šeper bíborosnak P. Gallus Tiborhoz (SJ) 1980 húsvétján írt
levelét kell megemlíteni, amelyben a bíboros szó szerint ezt írja: „Én is meg
vagyok róla győződve, hogy a mindenkiért-re fordítás szintén hiba
volt...”
Őeminenciája Joseph Ratzinger a mély gondolatokban
gazdag, „Isten közel van hozzánk” című könyvében körülbelül ugyanezt írja:
„Nyitva hagyom a kérdést, hogy volt-e értelme itt a »mindenkért« fordítást
választani, és ezáltal fordítást és értelmezést összevegyíteni.” Ezzel azonban
azt is beismeri, hogy a mindenkiért nem fordítás, hanem értelmezés. De
mivel itt a szónak pontos fordítása van, nincs helye az értelmezésnek, főképp,
hogy ez a jelentésnek és a hagyománynak is ellentmond.
A hagyomány legnagyobb tekintélyének a tridenti zsinatot kell tekinteni, amely ünnepélyesen kinyilatkoztatta: „Mivel ami szent, szentül kell kezelni, és ez az áldozat mindenek között a legszentebb, a katolikus Egyház – hogy ez méltón és tiszteletteljesen kerüljön bemutatásra – sok évszázaddal ezelőtt bevezette a szent kánont, amely így mentes minden tévedéstől (Kan. 6), hogy semmi ne legyen benne, amely nem a legnagyobb mértékben bizonyos szentség és jámborság illatát árasztja magából, és amely azoknak lelkét, akik azt bemutatják, ne Istenhez emelné. Az ugyanis magának az Úrnak szavaiból, az apostolok hagyományából és szent pápák ájtatos műveiből tevődik össze” (DH 1745).
Évszázadokon keresztül, 1962-ig ott állt a hivatalos római
misekönyvek első oldalain a „Hiányosságok, melyek a celebrációnál
előfordulhatnak” cím alatt a konszekráció teljes szövege, a kehely fölött
mondott szavakkal együtt: „...mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök
bocsánatára.” A konszekráció szavai az összes zsinat-előtti misekönyvben nagyon
nagy és nagyon vastag betűkkel vannak nyomtatva, élesen elválasztva a többi
miseszövegtől. Ezután azt olvashatjuk: „Ha valaki a test és vér konszekrációs
szavait megrövidítené vagy megváltoztatná, és a változás más értelmet adna a
szavaknak, a szentség nem jönne létre. Ha azonban olyasmit fűzne hozzá vagy
venne el belőle, ami a jelentést nem változtatja meg, ugyan bemutatná az
áldozatot, de súlyosan vétkezne (gravissime peccaret).”
Milyen elővigyázatos, pontos és szigorú volt az
Anyaszentegyház a szentségi ténykedéseinél, és milyen elővigyázatlanok,
pontatlanok és hanyagok a mai teológusok! Ahogy bevezetőnkben mondtuk, jelen
munkánkban nem foglalkoztunk az érvényesség kérdésével. (A szerző számos
beszélgetést folytatott szakértőkkel az érvényesség kérdéséről, de nem jutott
egyértelmű eredményre. Van ugyanis olyan nézet is, mely szerint a
kehely-konszekráció a főmondattal („Ez az én vérem kelyhe”) befejeződik. De
micsoda botrány, hogy szent vallásunk középpontjában egy egyértelmű kijelentés
helyett egy, a filológiai, dogmatikai és hagyománybeli bizonyosságnak
ellentmondó interpretációt találunk, és hogy az Úrnak, aki maga az igazság,
hamis idézetet adnak a szájába!
Az a törekvés, hogy az embereknek az üdvösség lehetőségének univerzalitását, a Megváltó keresztáldozatát és az üdvözítéshez elégséges voltát (sufficiencia) hirdessük, kétségtelenül nagyon lényeges. De nem ugyanolyan lényeges éppen a mai, a mindenki üdvözülésének tanaitól elkábult, üdvösségi optimizmusban napozó emberekbe a korlátozott üdv-siker igazságát is belevésni? Az elmondottakból kitűnik, hogy ennek ezen a helyen kell megtörténnie. Itt hajtják végbe Krisztus testamentumát az áldozati Bárány vérében, a legszentebb cselekményt, ami csak létezik a földön. Ahol a vőlegény a sokakért szót mondja, ott igazi menyasszonya, az Egyház, nem mondhat mindenkiért-et. Sem embernek, sem angyalnak nincs joga Krisztus végrendeletét meghamisítani.
Szent Család Plébánia portálja
Miért változott Pünkösd óta a szentmise átváltoztatási szövege? Eddig ugyanis ezt mondta a celebráló pap: "ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára", most pedig: "... értetek és sokakért kiontatik..." Vajon nem halt meg Krisztus mindenkiért?
Dehogynem! Változatlanul hisszük és valljuk, hogy Jézus mindenkiért meghalt. A héber nyelv, amikor sokaságról beszél, ezt nem kizáró értelemben teszi. A "sok" nem feltétlen jelenti azt, hogy "nem mindenki". A "sokaság, a néptömeg" sokkal konkrétabb, elképzelhetőbb megnevezés, mint az elvont "mindenki" kifejezés. A keleti gondolkodás szereti a képi beszédet. A jelen változtatás tehát azt célozza, hogy pontosabban kövessük az eredeti szöveget - mely így magyarázatra szorul -, anélkül, hogy e változásnak teológiai okai lennének. Györök Tibor
Heti Válasz Online - 2009.06.08. (Sz. Sz.)
Érdekes vita bontakozott ki - pontosabban erősödött fel - pünkösd után a magyar katolikus egyházban. A Szentszék 2006-os rendelkezése értelmében mostantól megváltozik a mise szövege; míg a pap eddig - Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait felidézve - azt mondta: "Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára", a jövőben a szöveg a következő lesz: "Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára".
A látszólag apró különbség elsősorban a hívő ember számára takar lényeges teológiai tartalmat - ám mivel az új szóhasználatnak a széles nyilvánosság számára is jelentősége van, kijelenthető: korántsem a homousion-homoiusion vitához hasonló kérdésről van szó. (Ámbár éppenséggel az sem mindegy, hogy Jézus egylényegű-e az Atyával, vagy csupán hasonlatos hozzá.) A polémia pedig máris megindult a döntés helyességéről. A Szentszék rendelkezését vitatók azzal érvelnek: napjainkban, amikor az egyház egyre nyitottabbnak szeretne mutatkozni a világ felé, különösen rossz, bezárkózást sugalló üzenete van, ha a katolikusok azt hangsúlyozzák, hogy Jézus talán nem is minden emberért halt meg.
A tanácstalanságot mutatja, hogy még papok körében sem volt egyértelmű az új fordítás fogadtatása. „Nem értettem, hogy mi is az értelme ennek a változásnak. Elég indulatos is lettem tőle. Mi fog ebből kisülni? Mennyire félreérthető ez a »sokakért«. A napokban találkoztam valakivel, aki azt a téves következtetést vonta le, hogy »akkor Krisztus biztos sokakért, de nem mindenkiért halt meg«. Hányan lesznek még ebben a cipőben?" - írja például blogjában Koronkai Zoltán jezsuita. A szerzetes aztán, mint elárulja, tanulmányozta az indoklást, és meggyőződött róla, hogy van értelme a változtatásnak - ám bizonyára kevesen lesznek, akik hozzá hasonlóan veszik a fáradságot, és utánanéznek a módosítás mögötti szempontoknak.
A változtatás egyébként valójában visszatérés a korábban használatos formához. A II. vatikáni zsinat utáni magyar miseszövegben 1991-ig a Jézus szavait szó szerint idéző „sokakért" formula szerepelt, amikor a német és más nyugati nyelvek fordításai nyomán a Megváltó szándékait értelmező „mindenkiért"-re változtatták a szöveget. 2006-ban viszont a Szentszék azt kérte a hasonló cipőben járó országok püspöki karaitól, hogy térjenek vissza a szöveghűbb fordításhoz.
A két kifejezés közti különbség régóta botránykő a tridenti rítushoz ragaszkodó úgynevezett tradicionalista katolikusok körében; olyannyira, hogy szerintük a „mindenkiért" szó használata alkalomadtán érvénytelenné is teheti a misét - ha a pap nem az eredeti, hanem a „kiterjesztő" értelmében használja. A hagyományhoz foggal-körömmel ragaszkodó katolikusok, akik a világ felé való nyitás egyes jeleit protestáns, sőt adott esetben sátáni mesterkedésnek tudnak be, most elégedetten nyugtázhatják a változtatást - melyben mások bizonyára újabb bizonyítékot fognak felfedezni XVI. Benedek konzervatív voltára.
Pedig nem kell ahhoz feltétlenül tradicionalista katolikusnak lenni, hogy valaki belássa a kifejezés visszaállításának értelmét. Sőt a ferences Barsi Balázs szerint a „mindenkiért" fordítás nemcsak teológiai szempontból helytelen, hanem nyelvtanilag is hibás. A szerzetes érvelése alapján lássunk néhány szempontot ennek alátámasztására:
1. A bibliai szövegben nyoma sincs a „mindenkiért" formulának. Máté és Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára", Lukács evangéliumában pedig ez áll: „mely értetek kiontatik".
2. A latin és a görög szöveg is tudná így mondani: „mindenkiért", de nem ezt akarja mondani. Egyébként ha ezt akarná, akkor az „értetek"-nek sem lenne értelme, mert a mindenkiben a „ti" is benne van. Akkor így kellene fordítani: „ez a vér mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára".
3. A római egyház és a keleti rítusú kereszténység liturgiájában kezdettől fogva a „sokakért" szó szerepelt.
4. A „sokak" egyrészt jelentheti a pogány népeket - az „értetek"-kel jelölt zsidóktól megkülönböztetve -, másrészt arra utal, hogy bár Jézus kétségtelenül mindenkiért meghalt, ez még nem jelenti azt, hogy ezt az áldozatot mindenki el is fogadja. Ezért szükség van annak hangsúlyozására, hogy ez kétoldalú folyamat, ami feltételezi a hívő ember személyes elkötelezettségét.
„Nem az a kérdés tehát, hogy most miért váltottak vissza a jó fordításra, hanem az, hogy annak idején miért cserélték fel azt egy rossz fordításra" - összegez Barsi Balázs.