Székely János

A zsidó nép és Szentírása a keresztény Bibliában
– a Pápai Biblikus Bizottság dokumentuma

A Pápai Biblikus Bizottság 2001 május 27-én egy új dokumentumot hozott nyilvánosságra a fenti címmel.

Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa a dokumentumhoz írt bevezetőjében felidézi szent Ágoston életének egyik fontos fordulópontját. 373-ban 19 évesen éli át az első nagy megtérés-élményt nem utolsó sorban Ciceró Hortensius című művének hatására. Érzi, hogy Istenhez fordulása Krisztushoz fordulás kell hogy legyen, ám amikor Cicerót letéve a Bibliát veszi kezébe, óriási csalódást él át. Az Ószövetség bonyolult előírásaiban és sokszor kegyetlen történeteiben képtelen volt felismerni azt a Bölcsességet, amelyet keresett. Végül olyan embereknél kötött ki, akik egy szellemi kereszténységet hirdettek, és elutasították az Ószövetséget: a manicheusoknál. Bár a manicheusok ígérete hamar csalókának bizonyult, ezzel Ágoston problémája még nem oldódott meg. Ahhoz, hogy a katolikus Egyház kereszténységéhez megtérjen, szent Ambrus Ószövetség-magyarázataira volt szüksége, melyeken keresztül felismerte, hogy Izrael népének Szentírása Krisztusra irányul, és Őbenne nyeri el igazi értelmét.

Ratzinger bíboros a bevezetőben idézi még Adolf von Harnack liberális protestáns teológus állítását 1920-ból: „Az Ószövetséget a II. században elvetni (Harnack itt Markion-ra utal) hiba volt, amit a nagyegyház joggal utasított vissza. Az Ószövetséget a XVI. században megtartani olyan szükségszerűség volt, mely alól a reformátorok nem voltak képesek kivonni magukat. Az Ószövetséget még a XIX. században is úgy megőrizni, mint a protestantizmus kánoni, az Újszövetséggel egyenértékű forrását, ez egy vallási és egyházi bénultság következménye” (A. von Harnack, Marcion [1920 Darmstadt] 217).

Miért szent könyve a kereszténységnek az Ószövetségi szentírás is? Hogyan viszonyul egymáshoz a két szövetség? Az Újszövetség éles kijelentései a zsidók ellen nem lettek-e később az antiszemitizmus okozói? Ilyen és hasonló kérdések gyakran felmerülnek a Biblia mai olvasóiban is. Ezekre kívánt válaszolni a Pápai Biblikus Bizottság dokumentuma.

A dokumentum három fejezetből áll:

I. A zsidó nép Szentírása a keresztény Biblia alapvetően fontos része. A fejezet kifejti, hogy az Újszövetségi szentírás elismeri az Ószövetség tekintélyét, és kiemeli a maga (vagyis a kereszténység) Ószövetséggel való megegyezőségét, folytonosságát.

II. A zsidó nép Szentírásának alaptémái és ezek felvétele a Krisztusba vetett hitbe. A fejezet bizonyos fő témák (kinyilatkoztatás; az ember: nagysága és nyomorúsága; Isten a Szabadító és Megváltó; Izrael kiválasztása; a szövetség; a törvény; kultusz; isteni kifogások és ítéletek; ígéret) jelenlétét, fejlődését vizsgálja a két szövetségben a folyamatosság és különbözőség (kontinuitás és diszkontinuitás), valamint a fejlődés szempontjából.

III. A zsidók az Újszövetségben. A dokumentum röviden végigelemzi a Krisztus előtti és utáni 1-2 évszázad eseményeit, különös tekintettel a zsidóság és a kereszténység közötti szakítás folyamatára. Ezután az Újszövetség egyes könyveinek zsidókra vonatkozó kijelentéseit magyarázza.

Ebből az igen gazdag dokumentumból csak néhány fő gondolatot szeretnénk itt kiemelni. Az apró betűs részek a szerző kapcsolódó reflexióit, magyarázatait tartalmazzák, nem a szentszéki dokumentum ismertetését.

A dokumentum hitet tesz az Ó- és az Újszövetség közötti folytonosság mellett. Mindkettőben „ugyanaz az Isten lép kapcsolatba az emberrel, és hívja meg az embert a Vele való közösségben élni…” (84. p.). A két szövetség ugyanannak az Istennek önajándékozó szeretetén alapszik. Ezért a kettő csak együtt érthető helyesen. „Az Ószövetség nélkül az Újszövetség érthetetlen könyv volna, gyökerek nélküli növény, mely kiszáradásra van ítélve” (uo.). Hasonlóképpen elengedhetetlen az Ószövetséget Krisztus fényében újraolvasni” (19. p). „Egy teljes törés az Egyház és a zsinagóga között ellentmond a Szentírásnak” (85. p.). Ilyen értelemben a dokumentum hangsúlyozza – II. János Pál pápát idézve –, hogy a zsidóságnak „sajátos szerepe, egyedülálló helye van a többi vallások között” (36. p.); „a léte természetfeletti esemény” (86. p.).

A két szövetség ugyanannak az isteni önajándékozó, kinyilatkoztató tettnek a kezdete ill. a beteljesedése, ezért egymástól elválaszthatatlanok. A kinyilatkoztatás teljessége Krisztus, akiben az Ige testet öltött. Az Ószövetség értelmezésének Ő a legfőbb kritériuma. Az Ószövetség annyiban Isten szava, amennyiben Őrá mutat, Ővele harmóniában van. Egyéb esetekben a Ószövetség gyarló emberi ruhájával állunk szemben.

Ugyanakkor a szentszéki dokumentum megfogalmazása szerint a két szövetség között diszkontinuitás, törés is van. Az Ószövetséget olvasva „nem csak annak Krisztusra irányulását, hanem a Tőle való távolságát is felfedezzük” (21. p.). Az Ószövetség „egyes elbeszélései nem mentesek az álnokságtól és az erőszaktól… A kinyilatkoztatás a történelemben hosszantartó fejlődést mutat: az isteni pedagógia ott érintett meg egy embercsoportot, ahol az tartott, és türelmesen vezette az Istennel való egység és az erkölcsi tisztaság ideálja felé” (87. p.).

A két szövetség közötti kontinuitás és diszkontinuitás abban is megnyilvánul, hogy Izrael népének kiválasztása kezdettől fogva az összes nép kiválasztottságára irányul. A dokumentum idézi Ámosz próféta szavait (Ám 9,7), „aki relativizálja a kiválasztást, és más népeknek is tulajdonít olyan kivonulást, mint ami Izraelnek osztályrészül jutott” (34. p). A régi szövetség elégtelen volt, ezért Isten új szövetséget kötött minden néppel, akik így „választott nép, királyi papság, szent nemzet (1Pét 2,9), Isten népe (1Pét 2,10), a kiválasztott Úrnő” (2 Ján 1.13) lettek (35. p.).

A kiválasztottságot a Biblia nem nacionalista-faji értelemben magyarázza. Ábrahám fiai közül csak Izsák, Izsák fiai közül csak Jákob örökli az ígéretet. Nem a test szerinti leszármazottak az örökösök, hanem csak azok, akik Ábrahám hitéből valók (vö. Gal 4,23; Róm 9,6). A próféták szerint csak egy kis maradék tér majd meg a népből. A kiválasztottság nem az emberről, hanem Istenről tett kijelentés. Azt állítjuk, hogy Isten szeretete valóságos, a térben és az időben megjelent, kiválasztott konkrét pillanatokat, ahol megérintette az emberiség történelmét. Később a kiválasztottság gondolata gyakran eltorzult, és az emberről szóló kijelentésnek vették: ’engem választott, mert különb vagyok a másiknál’. A kiválasztás kiváltsággá silányult. A kiválasztottság nacionalista-faji értelmezése nem kis mértékben hozzájárult a fajelmélet kialakulásához.

Az első szövetség kezdettől fogva az Újszövetség beteljesedésére irányul. Pünkösdkor a nacionalista korlátokat átlépve létrejön minden nemzetből Isten népe. Amikor a kereszténység ennek a krisztusi beteljesedésnek a fényében olvassa az Ószövetséget, akkor nem belelát valamit, ami nincs ott, „hanem a szövegben rejlő jelentéspotenciált” fejti ki (64. p.).

Végül a dokumentum kitér a zsidóság és a kereszténység közötti ellentétek, összeütközések kérdésére, és arra, hogy ezeknek mennyiben volt oka maga a Biblia. Mindenekelőtt kiemeli, hogy az egész ókori világban „jellemző volt az általánosítás, az ellenfél negatív oldalainak kiemelése, a pozitívak elhallgatása” (87. p.). Ez nyilvánul meg az Újszövetség egyes radikális kijelentéseiben, például amikor a zsidóknak azt veti szemére, hogy „a Sátán az atyátok” (Jn 8,44; 76. p). Ez, és hasonló kifejezések nem tartalmaznak „gyűlöletet és üldözési szándékot a zsidók, mint zsidók ellen…, hanem szemrehányások vallási okok miatt…” (87. p.).

Az Újszövetségben a ’zsidók’ kifejezés igen gyakran nem nemzeti, hanem teológiai értelemben szerepel. János evangéliumában a Betezda fürdőnél történt gyógyítás kapcsán például azt olvassuk, hogy a ’zsidók’ kérdőre vonják a meggyógyult bénát (Jn 5,10), noha világos, hogy a béna is zsidó volt. A ’zsidók’ kifejezés a Krisztust elutasítókat jelenti. Több bibliakutató (pl. F. Moloney) javasolja ezért, hogy – főként a János evangéliumban - a ’zsidók’ kifejezést idézőjelben hozzák a bibliafordítások.

Igaz mindez a Jézus kivégzésével kapcsolatos felelősség körüli vitára is. Jézust nem a zsidó nép ítéltette halálra és végeztette ki, és ez a felelősség nem is öröklődik nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan a középkor folyamán gyakran mondták, a zsidókat istengyilkosoknak nevezve. Máté evangéliumának mondata („Vére rajtunk és gyermekeinken”; Mt 27,25) nem értelmezhető ilyen módon. Jézus kivégzői a római katonák voltak, az ítéletet a római helytartó erősítette meg. Az ítélet meghozója sem a zsidó nép, hanem egyes vezetői voltak. Bármely nép lett volna akkor ott, a Szentírás szava valóra vált volna: „Övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Jézus kivégzésének kollektív felelőssége ilyen módon az egész emberiséget terheli. Személyes felelősségként pedig nyilvánvalóan nem öröklődik (vö. Ez 18,20). A Jézus kivégzéséért való felelősség faji-nacionalista értelmezése idegen a Szentírástól.

Máté evangéliumának idézett mondata teológiai értelmű. Azok, akik akkor és azóta tudatosan elvetették a Messiást, azok megszűntek Isten népe lenni. A gyilkos szőlőművesek példabeszédének végén olvassuk: „Elvétetik tőletek Isten országa, és egy más népnek adatik” (Mt 21,43).

Egyébként hasonlóan éles kifejezések zsidó részről is előfordultak, amikor „Jézust a gonosz lélektől megszállottnak, a tanítványait ostobáknak és átkozottaknak nevezték” (78. p), vagy amikor (Kr. u. 90 körül) a zsinagógai imádságba bekerült az eretnekek megátkozása: ’Átkozottak legyenek a názáretiek…’ (69. p). Ha valaki az Újszövetség kijelentéseiben antiszemitizmust látna, azt a dokumentum emlékezteti arra, hogy „az Újszövetségben a zsidók ellen irányuló vádak nem gyakoribbak és nem súlyosabbak, mint azok, amelyekkel a Törvény és a Próféták a zsidókat illetik” (87. p).

A dokumentum bevezető szavai felidézik a II. világháború alatt a zsidóság megsemmisítésére tett kísérletet, és azt a tényt, hogy noha „voltak keresztények, akik a veszélyben lévő zsidók segítségére siettek, nem ritkán az életüket is kockára téve…, sok keresztény nem tanúsította azt a lelki ellenállást, ami Jézus tanítványaitól joggal elvárható lett volna” (1. p.). A Pápai Biblikus Bizottság írásának záró gondolatai ugyanide térnek vissza, és leszögezik, hogy „az Újszövetség tanításával nem összeegyeztethető a zsidó mint zsidó elleni gyűlölet és üldözés. Az egyetlen igazán keresztény magatartás a zsidó néppel szemben a nagyra értékelés, a tisztelet és a szeretet” (87. p).