A Szentírás és én

Jézus a Hegyi Beszéd középső részében egy hosszabb összefoglaló katekézisben ad tanítást a zsidó hitélet három fő megvalósulási formájáról, az alamizsnálkodásról (Mt 6,1-4), az imáról (Mt 6,5-15) és a böjtről (Mt 6,16-18). Mindháromnál visszatérő felszólítás, hogy ne mások szeme láttára történjék, ne hivalkodjunk vele. A hit belső magatartás, amelynek rejtve kell maradnia (l. Mt 6,4.6.18). Valószínűleg ennek a téves értelmezésére vezethető vissza a mai vallásos emberek szemérmessége a hitbeli dolgokkal kapcsolatos megnyilatkozások terén. Amikor először álltam ki mások elé, hogy a Szentírással való kapcsolatomról beszéljek, az egyik fő nehézséget jelentette ennek a gátlásnak a leküzdése. Csak akkor tudtam túltenni magam rajta, amikor rájöttem, hogy itt nem rólam van szó, hogy én itt bármivel is hivalkodnék vagy dicsekednék, hanem hogy az Isten élő Igéjéről teszek tanúságot, amelyre többszörös felszólítást találunk a Szentírásban. Persze ha már ezzel a problémával meg is küzdöttünk, akkor sincs könnyű dolgunk. A Szentírásból jól ismert régi probléma, hogy nagyon nehéz az ebben a benső kapcsolatban megértett, megtapasztalt dolgokra szavakat, képeket találni, nehéz átadhatóvá tenni. Mégis, sokmindenki után én is megpróbálkozom vele, hiszen hogyan is hallgathatnánk arról az örömről, amit a szavakban inkarnálódott Istennel való találkozás jelent nap mint nap a számunkra? Egy barátság kezdetéről és folytatásáról fog szólni ez a vallomás, nem hallgatva el a nehézségeket és zökkenőket sem.

Az én gyerekkoromban a II. Vatikáni Zsinat előtti katolikus egyház szellemében zajlott a hitélet: katekizmus a hitoktatásban, latin nyelvű liturgia, első péntek, rózsafüzér, litánia: a Szentírásnak nem igen volt szerepe benne. Közben ugyan lezajlott a Zsinat, de nálunk a szembe miséző oltáron és a magyar nyelvű liturgián kívül nem igazán történt változás, sokmindennel együtt a Szentírás terén sem (igaz, nem is volt Szentírásunk, a háború után 28 évnek kellett eltelnie, hogy újra ki lehessen adni). Persze tudtam, hogy van, tanultunk is róla valamelyest a hittanórán, de nem „találkoztam” vele. Már vagy tizenhat éves lehettem, amikor egy húsvéti lelkigyakorlatot tartó atya olyan lelkesen beszélt róla, hogy rögtön elhatároztam, hogy ha ez ilyen jó dolog, én is el akarom olvasni. Amint hazaértem, megkérdeztem a szüleimet, hogy van-e nekünk Szentírásunk? Persze, hogy van, mondta az édesapám, és elővette az éjjeliszekrénye polcáról. Egy háború előtti Káldi-féle Újszövetség volt. No, nem mondhatom, hogy ez az első találkozás valami túl jól sikerült, nem volt az a „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”. Szépen elkezdtem az elejétől olvasni, mint bármelyik más könyvet. Kezdettől fogva nehézségeim voltak vele. Idegen volt számomra a régies nyelv, a gondolatvilág, sehogy nem illeszkedett be az én magyar és világirodalmi olvasmányaim közé, nem volt „ehető” számomra. Ráadásul ahogy egymás után sorra olvastam az evangéliumokat, megtorpantam: Az atya azt mondta, hogy a Szentírást a Szentlélek sugallta. Na de itt az egyik evangélium ugyanazt az eseményt másképp írja le, mint a másik, hogy van ez? Az egyiknek másképp sugallta, mint a másiknak? Vagy mégis úgy van, ahogy az iskolában folyton hallottuk, hogy az egészet csak kitalálták, Jézus nem is élt stb.? Húha! Nagy bajba kerültem, és ráadásul nem is volt senki a közelemben, akihez bizalommal fordulhattam volna ezzel a problémával. Rájöttem, hogy ha nem akarom elveszíteni a hitem, sürgősen be kell fejeznem a szentírásolvasást. Visszaadtam az édesapámnak, a problémával nem foglalkoztam tovább („csontváz a szekrényben”), és továbbra is jártam szorgalmasan misére, litániára, rózsafüzérezni stb.

Szerencsére a dolog nem maradt annyiban. Néhány évre rá egy fiatal káplán összegyűjtött egy ifjúsági csoportot, és ennek az első lelkigyakorlatán az egyik lánynak volt egy csinos, műbőrkötésű, zsebméretű Békés-Dalos féle Újszövetsége. Rácsodálkoztunk: – Hát neked ez honnan van? – Küldte neki a Török Jenő bácsi Bécsből. Csak írni kell neki, és a Török Jenő bácsi olyan jóságos, hogy küldi a Szentírást. Hát ez elég hihetetlennek hangzott, hogy a Török Jenő bácsi vadidegen gyerekeknek ingyen küldözgeti a Szentírást, de egy levelet megér a dolog, gondoltam. Na nem mintha nagyon olvasgatni akartam volna, csak ha már neki van, nekem miért ne legyen. Elküldtem a szívhez szóló levelet, és csodák csodája, a Szentírás két hónap múlva a kezemben volt. És nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki írt a közösségből Bécsbe a Török Jenő bácsinak. És ha már megvolt, bele-bele kóstolgattunk.  Meglepődve tapasztaltam, hogy ez mintha érthetőbb szöveg lenne számomra, mint az a másik volt. Óvatos voltam már, az nem jutott eszembe, hogy folyamatosan olvassam, csak innen-onnan felcsippentettem egy-egy mondatot. A többiek is hasonlóképpen voltak vele, és kialakult köztünk az a társasjáték, hogy egy-egy ilyen szentírási gondolathoz kerestünk valami szép kis képecskét, és aláírva a szöveget, megajándékoztuk vele egymást. Pl. „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött”, „Ne félj” stb. – ilyet és ehhez hasonló, rövid, találó, a mindennapi életünkben sokatmondó, az egyes élethelyzetekben segítő, továbblendítő mondatokat „mazsoláztunk” ki az Újszövetségből. Aztán a következő lépést az jelentette, amikor a lelkigyakorlatainkon elkezdtük a Szt. Ignác-i szemlélődő elmélkedéseket, és ezek témája egy-egy szentírási szakasz volt. No, akkor kiderült, hogy itt csodák vannak! És ismét elkezdtem saját magam forgatni és olvasni a Szentírást. Újra meg újra elolvastam a már átelmélkedett részeket, meg ötletszerűen itt-ott belelapoztam, és csak azt olvastam el, ami megtetszett. Másutt, ahol láttam, hogy nem boldogulok valami nehézség miatt, azt félretettem, mintha nem is lenne. Lassan elindult a Szentírás és köztem valami barátságféle. Lépésről lépésre szelídültünk egymáshoz, ahogy Saint-Exupéry leírja a Kis hercegben. Hogy, hogy nem – egyszercsak azon vettem észre magam, hogy mindennap olvasom, hogy mindig ott van a táskámban. Hol értettem, hol nem, de jó volt olvasni. Aztán 1973-ban a fokoláre-mozgalommal való megismerkedéskor tanultam meg azt, hogy ez nem csak egy egyszer volt történet, amit elolvasok, szép életpéldákkal, hasznos tanácsokkal, hanem élet, életté váltható, az Isten élő Igéje, Valaki.

Bár akkoriban már volt teljes Szentírásunk, de az Ószövetséggel nem tudtam mit kezdeni. Azok az átkozódások a zsoltárokban, meg hogy az ősatyák mi mindent csináltak, az a sok szörnyűség és vér – nincs nekem ehhez semmi közöm, mondtam magamban. Vagy az a történet is, mint Jákob harca Istennel. Nem tudok én ezzel a Jákobbal azonosulni, hát micsoda dolog ez, amit csinál?! Nagyon furcsállottam, amikor a Kerekes atya egyszer lelkendezve beszélt az Ószövetségről, hogy az milyen gyönyörű. – Hát – húztam be a nyakam – neki biztos, de én nem sok vonzót találok benne. A krisztusi embertől teljesen idegen világ az – mondtam hamis öntudattal és sok önismereti hiánnyal.

Különböző feladatok miatt aztán mégiscsak rákényszerültem arra, hogy olvassam az Ószövetséget is, és bizony tükröt tartott elém. Amikor egyre többet olvastam, egyre inkább kiderült, hogy hát bizony, ahogy Illés próféta mondta, „én sem vagyok jobb, mint atyáim”. Egy centtel sem vagyok különb náluk. Elvileg másképp kellene élnem, mint ezek az ószövetségi emberek, de ugyanolyan kishitű vagyok, mint ők, ugyanúgy lázadok, ugyanúgy keresem a bálványaimat (vagy kisebb méretben ilyen gumicicákat, amiket az ember megfog és nem ereszt el) stb.-stb. – hosszan lehetne sorolni. Szóval ahogy a másik ember, úgy a Szentírás is tükör a számunkra. Tükör, amiben láthatunk, talán ma még homályosan, ahogyan Szt. Pál mondja. Mintha függöny takarná el, és mögüle sejlene csak fel valami. De ez a függöny úgy nyílik, ahogy minél közelebb kerülünk Istenhez. És minél közelebb kerülünk Istenhez, annál jobban megértjük a szavait, és minél jobban megértjük a szavait, annál tisztábban látunk, annál közelebb kerülünk Hozzá. Ha hit nélkül olvassuk a Szentírást, csak egy könyv marad, nem találkozunk benne senkivel. Ha egy Istennel való találkozásból kezdi valaki ezeket a szavakat kortyolni, csak akkor fogja bennük megtalálni Őt. És akkor nem kell félnünk az Ószövetségtől, hogy ott esetleg több problémával kerülünk szembe, mint az Újszövetségben. Aki a problémát keresi, meg is találja mindenhol. Ha pedig egy Istennel való benső kapcsolatból olvassuk, akkor meg minden kisimul. Az is, ami esetleg tényleg problémás. Nem muszáj mindig mindenre rögtön választ kapni. Van olyasmi, ami öt évvel ezelőtt nagy kérdőjel volt, és anélkül, hogy ügyet csináltam volna belőle vagy kergettem volna a választ, a dolog szépen továbbgördült, és ma a helyén van már, nem kérdés többé. Sokszor megtapasztaltam azt, hogy a legtöbb Szentírással kapcsolatos kérdésemre maga a Szentírás válaszolt egy másik helyén. Ez persze csak akkor valósul meg, ha olvassuk.

Az utóbbi években abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy valamilyen feladat kapcsán évente legalább egyszer, de néha kétszer is mindenestül végig kell olvasnom a Szentírást. Nagyon jó! Lehet, hogy mostmár úgy „elromlottam”, hogy kényszerítő körülmény nélkül is megtenném, mert az ember rászokik, rákap: „Akik engem esznek, még inkább éheznek, akik engem isznak, még inkább szomjaznak” (Sír 24,29). 

Ha az ember sokat olvassa a Szentírást, bocsánat a hasonlatért, de megragad benne, mint a bogáncs, és ha kell, ha nem kell, előjön, megszólal bennünk. Nemegyszer megtapasztaltam az életemben, hogy a saját eszem, indulataim szerint tettem volna valamit, aztán egyszercsak „beugrott” egy szentírási mondat, és rájöttem, hogy azt úgy nagyon rosszul tenném. „Szívembe rejtem igéidet, hogy ne vétkezzem ellened”, mondja a zsoltáros (Zsolt 119,11). Talán egy példát el is mondanék a sok közül. Valaki egyszer nagyon felbosszantott. Annyira kihozott a sodromból, hogy amikor eljöttem tőle, föl-alá mászkálva a metró peronján azt mondtam, hogy Jézus, mostmár barátkozz Te vele, nekem elegem volt! Csináld Te tovább! És nem megyek és nem nézem meg többet, pont! Aztán eltelt egy hét, és ott motoszkált bennem, hogy vajon mi lehet vele? De azt mondtam magamban, hogy nem vagyok én az anyukája, mit törődök én vele? Nem vagyok én az őrzője, nem megyek! És abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam magamban, valahonnan ismerős volt ez a „nem vagyok én az őrzője”. Hát persze, Káin! Ettől nagy levegőt vettem, hogy mi, ezt a Káin mondta! Na jó, sürgősen mentem, hogy megnézzem, mi van vele, én a Káinnal nem akarok egy húron pendülni.

Néha az ember teljesen elgyötörtnek érzi magát és elege van mindenből. És akkor kézbe veszi a Szentírást és elkezdi olvasni. Nem kell akarni semmit, se választ, se egyebet, csak belemerülni, mint a vízbe, és egyszercsak azt veszi észre, hogy felfrissült: „Lelkem elbágyadt a gondtól, erősíts meg igéddel engem” (Zsolt 119,28).

Ebben a Szentírással való párbeszédben gyakran vesszük a Bibliát úgy kézbe, hogy valamilyen kérdésre, problémára várunk tőle választ. Sokan ilyenkor konkrét választ  szeretnének kapni, hogy kettőt jobbra, egyet balra. Ilyesmi ritkán történik. Választ persze mindig kapunk, csak nem így. Én azt tapasztalom, hogy ha valamilyen kérdéssel fordulok az Úristenhez és úgy kezdem olvasni a Szentírást, annak ellenére, hogy az olvasott szövegnek semmi, de semmi köze nincs az én adott problémámhoz, a végére mégis megtudom a megoldást. Az a világosság, amit az Isten Igéjén keresztül kapok, az segít abban, hogy a helyes utat megtaláljam: „A te igéd lámpás a lábamnak, s ösvényeimnek fényesség” (Zsolt 119,105).

Valaki megkérdezhetné azonban, hogy mi a biztosítéka annak, hogy az ember nem a saját szája íze szerinti válaszokat olvassa ki a Szentírásból, nem azt olvas-e ki, amit akar? Hiszen ezerféle szekta járja a világot a Szentírást lobogtatva. Erre én azt mondom, hogy ha az ember nem akar kiolvasni belőle semmit, akkor van a legjobb úton. Ha nincs előzetes elképzelése, ún. prekoncepciója. Csak olvassa a „józan paraszti eszével”, hiszen érthetők ezek a szavak. Olyan gyönyörűen mondja az Úr Mózesnek: „Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben” (MTörv 30,14). Egyébként pedig lehetnek és lesznek is tévedéseink – az mindig ott van a „pakliban”, mert emberek vagyunk. De hogyha a Szentírással kapcsolatban is megélünk egy belső szegénységet, hogy ne akarjunk tőle semmit, hogy ne legyen se eszköz, se tárgy a számunkra, és ne legyen semmiféle elméletnek sem semminek az igazolása, hanem mi ott az Istennel akarjunk találkozni, akkor fogunk is találkozni Vele, és úgy lesz, ahogy a zsoltár mondja: „Világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10).

Amikor az ember nehezen talál szavakat valaminek a megfogalmazására, szívesen használ képeket, hasonlatokat, szívesen fordul valami foghatóhoz, ami közvetíteni tud valamit abból a tapasztalatból és élményből, amit át szeretne adni. A Duna mellett nőttem fel, és kisgyerekkorom óta valami különös, bensőséges kapcsolat fűz a vízhez. Mindenféle formában. Örülök neki, amikor a tenyerembe fogom, mielőtt megmosom az arcomat, szeretem a patakot és gyönyörködöm a tengerben, de a legkisebb harmatcseppben is, szépnek találom, amikor esőtől fényesek az utcák. Pompás dolog a vizben úszni és lubickolni. Nohát valami ilyesmit jelent mostmár számomra Szentírás is. Ilyen egészen közeli, tapintható találkozás az Úristennel, méghozzá nagyon örömteli és nagyon sokféle is, miként a víz is: másképp csodálkozik rá és feledkezik bele az ember egy tengerparton a végtelenbe vesző kékségbe, és egészen mást jelent, amikor csak egy harmatcseppnyi víz van előtte. Ugyanúgy lehet az Írásban is megfürödni és felfrissülni, mint a vízben. Ugyanúgy lehet kóstolgatni és lehet inni belőle. Ugyanúgy lehet pancsolni és fickándozni benne olyan örömteli fürgeséggel, mint a delfinek.

Nem véletlen, hogy az a vidék, ahol a Szentírás megfogalmazódott, olyan gyönyörűen beszél a vízről. Nekünk itt időnként túl sok is jut belőle, nem tapasztaljuk meg a bőrünkön azt, hogy a víz maga az élet, hogy víz nélkül kősivatag, homok és pusztaság minden. Ott azonban, ahol egyes vidékeken soha nem esik eső, ott az emberek nagyon is tudatában vannak, hogy milyen nagy ajándék az Úristentől a víz. Olyan gyönyörű módon fogalmazza meg a Szentírás és hasonlítja össze az élő vizet az élő Igével: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle” (Jn  7,37b-38). Mi kevesek vagyunk, és a világ valószínűleg nem is a mi bölcsességünkre, szépségünkre, ügyességünkre, okosságunkra kíváncsi, hanem az élő vízre szomjazik, amely belőlünk fakadhat a Szentírás nyomán. Kívánom, hogy mindenkiben buzogjanak és törjenek fel ilyen források, és pancsoljanak és merüljenek alá, és kortyolják és fogják a tenyerükbe, és adják másoknak is ezt az örömöt és élő vizet.