Vallomás a Szentírásról

Közben hallgathatod is...  

A Szentírással már nagyon kis gyerekkoromban találkoztam, és minthogy mostmár eléggé öreg lettem – mert bizony 83 éves lettem már –, úgy 75 év óta foglalkozom valamiképpen a Szentírással. És mindjárt el is mondanám, hogy nagyon érdekes tulajdonsága a Szentírásnak az, hogy nem válik unalmassá. Bár ezelőtt 2000 évvel írták, mindig friss, mindig új, mindig meglepő, mindig új felfedezéseket talál benne az ember, mindig új felismerésekre ad alkalmat a Szentírás. Ebben nagyon különbözik az emberek által írt könyvektől, amelyeknek jó része bizony elavul. Ki olvasná mostanában Leninnek az empirio-kriticizmusról szóló könyvét például? Azok ott porosodnak valahol, ha ugyan még megvannak, a régi könyvtárakban.  Azt hiszem, ezeket már képtelen lennék elolvasni.  Viszont a 2000 évvel ezelőtt írt Evangéliumok még most is olyanok, mint egy tavaszi ének, mit egy madárdal, mint a pacsirtának a trillázása. Mindig új, mindig friss!

A Biblia olvasásánál persze az embernek néha nehézségei is támadnak, mert mégiscsak ősi, régi könyvek ezek, méghozzá sok száz ember írta őket, több évszázadon keresztül Jézus Krisztus előtt, azután az ő saját szavai vannak a Bibliában, aztán az ő apostolaié… Ez bizony hosszú történet! Egy nép találkozott az ő Istenével, és különböző istenélményei voltak. Jó élményei is és rossz élményei is. Voltak dolgok, amiket nagyon szépen megfogalmaztak a régi próféták az Istenről, voltak azonban olyan dolgok is, amelyek bizony elég tökéletlen Isten-képzeteket mutatnak. Ezért például amikor nekem mint fiatal papnak a zsoltárokat kellett minden héten a Zsoltároskönyvben imádkozni, bizony voltak olyan zsoltárok, amelyeket – őszintén megv­allom – nem szívesen imádkoztam, amikor a harag és gyűlölet, az ellenség iránti bosszú és hasonlók voltak benne. Most az új Zsolozsmás könyvből – nagy örömömre – ezek kimaradtak. De régen ezeket minden héten olvasnom kellett, és valahogy nem voltam eléggé megelégedve ezekkel a dolgokkal. Úgy segítettem magamon, hogy miután egy ilyen eléggé haragos és gyűlölködő szöveget olvastam, egy percre megálltam a zsolozsmázásnál, és azt motyogtam magamban, hogy „mondatott a régieknek, gyűlöld ellenségedet, én pedig mondom neked, szeresd ellenségedet. Tedd a jót azokkal, akik titeket bántanak. Ha a jobb arcodat megütik, fordítsd oda a balt” – ezt mondja az Úr, a mi Urunk Jézus Krisztus, akinek a szavai el nem múlnak. Bár ég és föld elmúlik, az ő szavai nem múlnak el.

Bizony, így van ez! Akkor tudunk a Bibliával igazán jól foglalkozni, ha tudjuk, hogy bár sok száz ember írta hosszú évszázadokon keresztül, de Isten szempontjából nézve ez csak egy könyv, egyetlen egy könyv, amelynek a szerzője, a fő-fő alkotója maga az Úristen.  És amint minden könyvben van egy csattanó, van egy végkifejlet, úgy a Bibliában is megvan ez. A régebbi könyveket értelmezik a ké­sőbb írottak, az egész Ószövetséget értelmezi az Újszövetség és a végső isteni önkinyilatkozás. Az már nem is egy betű, hanem az maga az Úr Jézus Krisztus. Ő az Isten Igéje – ezért az ő szavai, az ő viselkedése, az ő személye az, ami teljesen megbízható, tökéletesen mértékadó. Mindent ehhez kell viszonyítanunk és ezzel kell mérnünk. A régi, ókori egyházatyák, amikor nehézségeik voltak az egyes ószövetségi szövegekkel, mindig azt mondták: az egész Bibliát Istenhez méltóan kell értelmezni.

Itt azonban mindjárt fölmerül a kérdés, hogy milyen Istenhez méltóan, mert bizony a Bibliában is különböző istenképek vannak. Az egyházatyák egyértelmű válasza az volt, hogy ahhoz az Istenhez méltóan, akit az Úr Jézus Krisztus mint jó Atyát, mint irgalmas Istent mutatott meg, a bűnösöket és a gonoszokat is irgalmasan kereső, magához ölelő Istent, aki megbocsátó és üdvösségünket nagyon akaró és azon munkálkodó Isten. Ő az igazi Isten, akiről Jézus azt mondotta, hogy ő ismeri az Atyát – ezért én nagyon rá szeretnék hagyatkozni Jézusra. Ő maga is megtapasztalta e világnak minden baját egészen a keresztre feszítésig, és mégis azt mondta, hogy ismerem az Istent, és ez az Isten jó. Ezért ennek a jó Istennek a Jézus általi önkinyilatkoztatásával kell mérni mindent-mindent, amit a Biblia mond. Ha pedig valami nem egészen egyezik ezzel, akkor azt kell mondanunk, hogy itt a szöveg még egy tökéletlen istenismeretet tükröz. Vagy talán még azt is lehet mondani, hogy azért szerepel így valami az ősrégi Bibliában, mert az akkori embereknek a szíve még kemény volt. Ez merész állítás, de maga Jézus mondta ezt, amikor arról volt szó, hogy szabad-e a férfinak a feleségét elbocsájtani. Jézus Krisztus azt mondta, hogy nem. Mikor aztán azzal érveltek az írástudók, hogy dehogyis nem, hiszen az van Mózes könyvében, hogy így meg így mégis lehet. Jézus erre mondta azt, hogy ez bizony azért íratott így, mert a ti szívetek akkor már kemény volt. De kezdetben nem így volt, és ezután se legyen így.

Hiszem, hogy ez nagyon fontos dolog: így a Szentírást mint egészet nézzük, és az egészet annak a végkifejletéből tudjuk mi mostmár szépen megérteni. Ezt a következő példával szoktam megvilágítani. Detektívregényeket, őszintén szólva, nem szoktam gyakran olvasni, de azért néha velem is megesett már, hogy unalmamban, vagy amikor nagyon fáradt voltam, elővettem egy ilyen detektívregényt. Az elején mindig történik valami, többnyire meggyilkolnak valakit, és az a kérdés, hogy a sok szereplő közül ki a gyilkos. Az ember egyre feszültebbé válik, mert nem tudja, hogy melyikük lehet az. Nos, néha velem is megesett, hogy odalapoztam szépen a könyv végére, és akkor láttam, hogy nahát, ez volt az! Így aztán már minden érthető, ami korábban történt. Persze, a detektívregényt nem szabad így olvasni, mert akkor az már nem is érdekes. De a Szentírást azt igen! A Szentírás egészét a végéből, Jézus Krisztus személyéből kiindulva kell visszafelé olvasni, akkor lesz számunkra az örök élet igéje.

A Bibliával elég sokat kellett kint, Japánban is foglalkoznom, mert a II. Vatikáni Zsinat egyik okmányában van egy kis mondatocska: ez azt mondja, hogy a különböző keresztény felekezetekhez tartozó emberek közösen is lefordíthatják a Bibliát. Ha azután ezt a fordítást a püspökök is jóváhagyják, akkor a katolikusok is használhatják azt, akár még a szentmisében is. Ez nagy újdonság volt, mert régen bizony a felekezetek közötti ellenséges hangulatban még pápák is azt mondogatták, hogy jaj, csak kezedbe ne vedd, el ne olvasd azokat a fordításokat, amiket a protestánsok készítettek, mert ki tudja, mi van azokban! Most azonban már rájöttünk, hogy ők is kedves testvéreink, nem rosszakaratú emberek, akkor miért ne lehetne közösen nekilátni a Biblia lefordításának. A mi Bibliánk – hál' Istennek közös –, fordítsuk hát le együtt! Ez biztosan még bennünket is közelebb fog hozni egymáshoz! A Zsinat után – mintha egy nagy gátszakadás történt volna – a zsinati szövegecskének a nyomán sok-sok nyelven hozzáfogtak a közös bibliafordításhoz.

Hallottam egy amerikai protestáns professzor úrnak a beszédét, amikor eljött Japánba, hogy együtt ünnepelje velünk a közös japán katolikus-protestáns bibliafordítás megjelenését – mivel a zsinatban ezek a szavak olvashatók voltak. Ők, akik ott New Yorkban az Egyesült Nemzeti Bibliatársaságok emberei voltak, elcsodálkoztak, és azt gondolták: Nahát, igazán szép dolgot mondott a Zsinat – de úgyse veszik azt majd komolyan. De utána mi történt? Jött egy levél Rómából, a Keresztény Egységtitkárságtól: készítsünk elő egy közös dokumentumot, fektessük le az irányelveket, hogy hogyan lehet közösen fordítani a Bibliát. Akkor aztán az ő  csodálkozásukból nagy izgalom támadt! Na lám, a Katolikus Egyház, amely eddig elzárkózott előlünk, most kinyújtja kezét,  és nekikezdhetünk a közös munkának! Neki is kezdtünk. Japánban egy nagyon kedves protestáns lelkésztől, Kisi Csitosze professzor úrtól – aki nekem kedves jó barátom volt – jött az indítvány (mert ő volt a japán Bibliatársaság elnöke), hogy próbáljuk meg együtt lefordítani a Bibliát. A japán püspökök, akik mind japán emberek voltak, kicsit elcsodálkoztak, és nem mondták mindjárt azt, hogy igen – a pöspökök ritkán mondják mindjárt ki az igent – ők sem mondták, hogy igen, hanem kineveztek egy bizottságot. No, ha kineveznek egy bizottságot, akkor abból általában nem lesz semmi!

De ebből lett valami. Tudniillik a bizottságnak az volt a feladata, hogy utánanézzen, lehetséges-e itt Japánban egy közös Bibliát, közös bibliafordítást elkészíteni. Ez a kis bizottság, amelyben én is tag voltam, a következőkre jutott: a közös Biblia Japánban szükséges és lehetséges. Érdekes, hogy ilyen lassan jöttünk rá az igazságra. Először arra döbbentünk rá, hogy szükséges. Mert hisz mekkora botrány, hogy azt mondjuk, a kereszténység a szeretet vallása, és mégis olyan rosszban vagyunk egymással, hogy még a közös Bibliánkat sem tudjuk együtt lefordítani és a 120 millió japánnak a kezébe adni. Tehát szükséges. Hogy valóban lehetséges lesz-e, abban nem voltunk annyira biztosak, de reménykedtünk, mert Isten bizonyára akarja ezt, majdcsak megsegít, és át tudunk majd minden nehézségen gázolni. És sikerült! Tizennyolc évig dolgoztunk rajta. Magam nem fordítottam, ezt mind a japán tudósok végezték, de minden szöveget nekem is át kellett néznem. Sokat dolgoztam rajta, én is meg a többiek is. Többszáz ember működött közre ebben a nagy műben, és végül megjelent egy nagyon jó, vaskos Ószövetség, majd az Újszövetség, végül az egész Biblia, szép japán nyelven úgy, ahogy azok a bizonyos „felekezetközi irányelvek” mutatják. Alig telt el egy-két év, és majd’ egymillió példány elkelt belőle, annyira vágytak rá az emberek.

Nos, hát ennek során sokat kellett a Bibliával foglalkoznom. Amikor a japán fordításokat elküldték nekem, kiraktam az asztalomra a német bibliafordítást, a franciát, angolt, sőt, még a magyart is, no meg a spanyolt, és csuda tudja, még micsodát, és ezekkel igyekeztem összevetni a fordításokat: hogy más nyelveken hogyan csinálják, hogyan tudják a mai ember számára hűségesen és érthetően tolmácsolni a Bibliát. Aztán leírtam javítási indítványaimat, amelyekből jó párat el is fogadtak a fordítók. Így született meg ez a nagy kincs, a közös Biblia. Mostmár a katolikus szentmisék olvasmányaiban is ezt használják. És ennek során sok-sok szép dolgot fölfedeztem újra a Bibliában, mert vannak benne rejtett kincsek bőven.

És persze nem csak a nagy személyiségekre kell ráfigyelni, hanem ott vannak a Bibliában azok az eldugott kis szereplőcskék is, akiktől annyit, de annyit lehet tanulni. Ott van például a kánai menyegző – emlékezünk rá –, ahol kifogyott a bor, és a Szűz Anya figyelt föl erre. Mindjárt szól is Jézusnak, hogy nincs borunk. Milyen kedves, ugye, ez is: nem azt mondja, hogy csinálj már valamit, hanem csak úgy kedvesen mondja, hogy nincs borunk. Majd csak fogsz valamit csinálni. Ennek az édesanyának az érző szíve és figyelmes szeretete – az volt Jézus számára a jel, hogy igenis, itt az idő, és el kell kezdenie csodatételeit és az Újszövetség meghirdetését. No, és aztán mi is történt? Először Mária szól a szolgáknak – mert úgy látszik, ő volt ismerős abban a házban: – Tegyetek meg mindent, amit az én fiam mond nektek. Jézus pedig azt mondja nekik, hogy töltsék meg szépen ezeket a nagy edényeket – többszáz liter belefért azokba a korsókba, amelyek a mosakodás miatt voltak ott. A szolgák meg is töltötték azokat színig. És ez olyan kedves: megtöltötték színig. Ha csak félig töltötték volna meg, akkor csak félannyi bor lett volna belőle Jézus csodája révén, ha csak háromnegyed részig, akkor csak háromnegyednyi bor. De ők színig megtöltötték. Többet tenni ők nem voltak képesek, nem tudtak vizet borrá változtatni. Nem tudták a menyegző nagy örömét fokozni. Azt csak Jézus tudja. Azt csak Isten tudja. Azért valamit ők is tudtak tenni: megtöltötték színig.

Ez voltaképpen ránk is vonatkozik, azt hiszem. Amit mi megtehetünk, az bizony olyan kis apró dolog: igyekszünk, próbálgatunk valamit csinálni. De Isten az, aki a növekedést adja. Mi megtesszük, amit tudunk, de mindent rá kell bízni nagy-nagy bizalommal az Istenre. Nagyon szépek ezek a bizalmat sugalló kis példabeszédek az evangéliumban!

Márknál is van egy ilyen történet, ami nagyon érdekes. Meglepő módon ezt se Máté, se Lukács nem vette át. Máté és Lukács jó néhány jézusi példabeszédet közöl, Márk nagyon keveset.  És ezen  kevés példabeszéd között van egy, amit Máté és Lukács, akik egyébként nagyon kedvelték a példabeszédeket, mégsem vettek át. Melyik ez a példabeszéd? A magától növő magról szóló. Egy ember – így kezdi Jézus, tehát nem saját magáról beszél –, egy ember elveti a magot a földbe. Azután elmegy és lefekszik aludni, fölébred, majd megint elalszik, és ismét fölébred. Jönnek a nappalok, jönnek az éjszakák, és ez a mag nő, magától! Az emberünk nem tudja, hogyan. És lesz belőle előbb szár, azután kalász, azután a magok a kalászban, és amikor kész az aratásra, akkor az ember veszi a sarlóját, és begyűjti az egész termést. Magától nő ez a mag. Nem tudja emberünk, hogy hogyan, de bizony nő. Lukács és Máté talán azért nem vették át ezt a példabeszédet, mert nem akarták, hogy valaki arra használja föl, hogy ellustuljon, mondván, hogy úgyis ád az Isten mindent, nekem nem is kell már igyekeznem. Ez így nem lenne helyes, de az nagyon is igaz, hogy a növekedést az Isten adja. Ismerjük Reményik Sándornak azt a gyönyörű szép versét, amelynek az a címe, hogy "Kegyelem". Ebben az a refrén, hogy "magától". Amikor vágyaidnak rózsafáján aranyalmák teremnek, és egy kis csillag a kezedbe száll, s elmúlik a vihar. Magától.  Ez a kegyelem. Ilyen szép dolgok is vannak eldugva a Biblia kis, rejtett helyein, és még annyi-annyi minden más!

Például Jézus viselkedése. Jézus názáreti életére is rámutatnak néha a Bibliában elrejtett jézusi mondások. Egyszer például, amikor azt követelik Jézustól az írástudók, hogy ő is tartson, parancsoljon nagy böjtöléseket a tanítványokra, Jézus azt mondja, hogy egy régi köntöst nem szabad új szövettel megfoltozni, mert akkor az új széttépi a régi köntöst. De honnan tudja ezt Jézus? Honnan tudja, hogy egy régi ruhára, ha elszakad, nem szabad új szövetet rávarrni? Tudja, mert látta, hogy csinálta a Szűzanya. Bizony szegény emberek voltak a názáretiek! Amikor elszakadt a Kisjézusnak a ruhája, akkor Szűz Mária varrt rá szépen egy foltot. És közben nagyon figyelt arra, hogy a folt ne legyen új szövet. Mindannyian tudjuk, hogy az új szövet az első mosásnál összemegy. A régit sokszor mosták már, az már nem megy össze. Az új összemegy, és a régit, amely már foszlófélben van, még jobban elszakítja. Milyen kedves dolog, hogy Jézus ilyen figyelmesen tudott nézni mindenre, így megfigyelte a dolgokat. Azt is megfigyelte, hogy az asszony hogyan keveri a kovászt a lisztbe, és hogy hogyan történik a magvetés, a halászat, és hogyan viselkednek az emberek. Jézus nem volt merev, fanatikus valaki. Bár az erős indulatok embere volt, mégis nagy kedvességgel és figyelemmel élt Istennek ebben a szép világában, nemcsak nézve, hanem a dolgokat meglátva, megfigyelve és megértve.

A szövet-példa után Jézus mond még egy hasonló dolgot a borról: senki sem önti az új bort a régi tömlőbe, mert az új bornak még forrnia kell. A régi tömlő kemény, és az új bor szétveti azt. Főleg, ha a tömlő szája be is van kötve. Az új bor új tömlőbe való – mondja Jézus. Nagyon fontos ez a mondás! Mi, vallásos emberek, gyakran nagyon hagyománytisztelők vagyunk. Ez tulajdonképpen fontos is. De néha túlságosan azok vagyunk. Be akarjuk gyömöszölni az evangélium újdonságát, az új bort a nagyon is régi-régi tömlőkbe, mindenféle aprólékos előírásokba, amikbe az ma már nem fér bele. De vigyázzunk! Jézus nem azt mondta, hogy az új bornak nem kell tömlő, hanem azt mondta, hogy az új bornak új tömlő kell. Erre is oda kell figyelni. A tartalom és a forma! Tartalom nélkül a forma – fojtogató valami. Milyen rémes például, ha valamelyik közösségben már csak a szabályok, az előírások, a külsőségek maradtak meg, a belső, a szentlelkes tartalom pedig elpárolgott. De igaz ez fordítva is. Ha nincsen forma, ha nincsenek szép szokások, ha nincs valahogy kifejezve a közösségi életben az úrjézusi tartalom, akkor az is könnyen elpárolog! A végén nem marad belőle semmi.

Jézusnak minden mondásában vannak különös szépségek. Ilyen az is, amit a Jézus Szíve tisztelői annyira szeretnek, mert az egyetlen szöveg az Evangéliumban, ahol Jézus az ő szívéről beszél. Ezt csak egyetlen egyszer teszi: ez Máté 12. fejezetében olvasható. Jézus azt mondja, jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, terheket cipeltek. Milyen szép ez! Mindnyájan. Erre biztosan fölfigyelünk, mert nincs olyan ember a világon, aki ne lenne fáradt. Akinek nem kellene terheket cipelnie. Jézus azt mondja, felüdítlek titeket, megenyhítlek titeket, legyetek a tanítványaim – és most szól a szívéről –, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű. Ezt kétféleképpen is lehet értelmezni – és mind a két értelem igaz. Vegyünk példát Jézusról: legyünk mi is szelídek, legyünk alázatos szívűek mi is. De úgy is lehet ezt értelmezni, hogy ha a mi Mesterünk szelíd és alázatos szívű Mester, akkor jó az Ő tanítványának lenni. Akkor jól érezzük magunkat nála. Most aztán azt várnánk, hogy Jézus azt mondja, hogy ha hozzám jöttök, felüdítlek titeket, s aztán nincsen se iga, se teher – ekkor érezné az ember igazán, hogy mennyire fel vagyok frissítve! De nem!  Jézus azt mondja, vegyétek magatokra az én igámat, mert az én igám édes, az én terhem könnyű. Van jézusi iga, van jézusi teher. Van olyan ember, aki semmi igát nem akar húzni – olyan például, mint a versenylovak a lóversenyeken. Ezek nem akarnak igát húzni, és nincs is semmi hasznuk, csak a pénzüket vesztik el rajtuk az emberek. A régi jó lovak meg húzták a nagy szekereket a nagy igával – azok igen, azok segítették az embereket.

És a teher? A mai fiatalok nem szeretnek semmiféle koffert sem cipelni a kezükben, legfeljebb a hasukra kötik rá a motyójukat, vagy még azt se, és csak legénykednek. A jó édesanya pedig cipeli a bevásárló szatyrot, a jó édesapa pedig aktatáskával vagy szerszámos ládával megy. Ők az életnek a viselői, ők akik használnak másoknak, akik jót tesznek másokkal. Ezért hát legyen is igánk, legyen is terhünk, és az édes is lesz, meg könnyű is. Csak úgy, ha szeretjük azt cipelni. Szent Ágoston olyan szépen fogalmazta meg ezt: ott, ahol van szeretet, ott az ember fáradtságot nem érez, és hogyha véletlenül mégis érez fáradtságot, akkor még azt a fáradtságot is szereti. Örül annak, hogy most fáradozik valakiért.

Az is nagyon szép, amiről Pál apostol beszél, de a János-iratokban is megtalálható: a szabadság. Ahol a lélek van, ott szabadság van. Jézus mondja János evangéliumban: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” De hogyan lehet az ember szabad, amikor ott vannak azok a jézusi parancsok, hogy szeresd ellenségedet, és hasonlók, hogy adj kölcsön, bocsáss meg hetvenszer hétszer és így tovább. Ezek a parancsok nem tűnnek nagyon könnyűnek! De mégis szabad az ember akkor, ha belső öröm számára az, amit persze csak a Szentlélek tud megadni, hogy jó legyen, és Jézus nyomában járjon. Jézusnak az első, nagy ajándéka a Szentlélek, ő engedi az embernek azt a belső örömet megtapasztalni, hogy szeret szeretni, és hogy örömét leli a jóságban. Így már nem érzezzük a terheket tehernek, nem érezzük a parancsokat parancsnak, hanem tele vagyunk hálával életutunkon a bennünket befogadó, szerető, jóságos Istennek a gyermekeként. Az ember közben még talán allelujázni is tud! Mert azt tesszük, amit akarunk tenni: nem is akarunk már mást tenni, mint mindig csak a jót. Ezért olyan nagyon fontos ez a benső hasonulás Jézushoz.

Most éppen készítgetek egy könyvet – nem tudom, mikor fog elkészülni, mert mindig elakadok más munkákkal. Ez a könyv Jézusról szólna, és sok-sok „És” lenne a fejezetcímekben: Jézus és az emberek, Jézus és a gyerekek, Jézus és az asszonyok, Jézus és a bűnösök, Jézus és a törvények, Jézus és a betegek, Jézus és a hegyek, Jézus és a virágok, Jézus és a madarak, és így tovább, tovább. Mert sokszor nem figyelünk föl erre, pedig olyan sok mindent meg lehet Jézusról tudni, ha ezeket a különböző viszonyulásokat nézzük. Hogy hogyan viszonyult ő az Atyaistenhez, hogyan viszonyult mihozzánk, és így tovább. Jézus legalapvetőbb, kettős viszonya az, hogy mindenét másoknak odaadja, ő a másoknak élő ember, és ő másokat szépen befogad. És ugyanígy viszonyul ő az Atyaistenhez is: „Legyen meg a te akaratod” – mondja. Ez az Atya teljes befogadása ott a Getszemáni kertben; ugyanakkor nagyon aktív nekifeszülés, hogy igenis tenni, tenni, mindenben megcselekedni az Atyaistennek szent, szép és jó akaratát.

Jézus az emberek felé sem akart mindig csak adni, hanem nagy örömmel tudta őket be is fogadni. Ez is milyen szép a Bibliában! Akkor például, amikor visszajöttek a tanítványok nagy örömmel, hogy az emberek hittek nekik, hittek az evangélium hirdetésének. Ó, de jó is ez! Lukács azt írja erről, hogy Jézus ekkor felujjongott a Szentlélekben és elkiáltotta magát: "Atyám! Hálát adok neked, hogy ezt kinyilvánítottad a kicsinyeknek!" Jézus számára az, hogy őt örömmel hallgatták, hittel hallgatták az emberek, nagy-nagy öröm volt. Egyáltalán nem volt számára mindegy, hogy hallgatják vagy nem hallgatják. Ezt nagyon meg tudom érteni, mert  amikor valahol prédikálok, és látom, hogy az emberek nagyon figyelnek, akkor könnyen gördül a szentbeszéd is! Akkor csak az a veszély, hogy túl sokáig beszélek. De néha, amikor órám van az iskolában, és látom, hogy a diákok rettenetesen unják már az órát, akkor nagyon nehéz tovább beszélni, ilyenkor azt sem tudom már, hogy mit mondjak. Jézus esetében valami ilyesmi történt. Nem is volt nagyszámú publikuma, de az minőségi publikum volt, amely csak úgy itta a szavait. Ilyenkor Jézus önfeledten csak mondta-mondta, azt, amivel tele volt a szíve: Istennek, a jóságos Király uralmának, országának eljöttét.

Nagyon szép az a jelenet is, amikor Jézus és az apostolai egyszer­csak betoppannak Mártáék házába. Mártának volt egy húga, Mária, és volt egy öccse, Lázár. Ezek hűséges tanítványok voltak, de Jézus tőlük nem követelte meg, hogy hagyják el házukat, és vándoroljanak vele, sőt örült annak, hogy néha – amikor fáradt volt az egész apostoli csoport – náluk megszállhattak. Nos, ismerjük ezt a történetet. Jézus ott van a szobában, Márta sürög-forog, süt-főz, minden. A húga pedig, a Mária, mit csinál? Szépen lecsücsül oda, Jézus lábához, és csupa fül lesz belőle: csak hallgatja, hallgatja Jézust. És minthogy Jézusnak ilyen publikuma van ott, aki ennyire-ennyire csupa fül és így hallgatja Isten országának örömhírét, bizony Jézus is csak mondja neki önfeledten azt, amivel tele van a szíve. Azt hiszem, akkor ők mindketten nagyon örültek ennek, Jézus is, és természetesen Mária is. De volt valaki, aki nem volt ezzel a dologgal megelégedve, mégpedig Mária testvére, a Márta. Azt hiszem – bár ezt nem mondja a Biblia, de én úgy sejtem -, hogy a jó Márta többször is, szándékosan átment azon a szobán, ahol Jézus ült, meg a lábánál az ő húga, és talán még a lábosokkal is csörömpölt kicsikét közben. De sehogysem vették észre! Ekkor aztán Márta kirobban, és mondja Jézusnak, hogy nem bánod, Mester, hogy az én húgom egyedül hagy engem így szolgálni? Ez is olyan szép, hogy így lehetett Jézussal beszélni. Nem kellett úgy szólítani, hogy kegyelmes uram, méltóztassék, vagy ilyesvalami. Még így kirobbanni is lehetett Jézus felé. Jézus válasza nagyon titokzatos, és ezen is érdemes sokszor elgondolkodni. Ezt válaszolta: "Márta, Márta te sok mindennel törődsz és nyugtalan vagy." A sok mindennel törődés önmagában nem baj, Jézus is – gondolom – utána jó étvággyal megette a Márta által készített vacsorát. De az ember a sok törődés miatt nyugtalan lesz, és ez már nem jó. Jézus azt mondja: "A húgod, Mária a jobbik részt választotta, a legjobbat. Mert csak egy a szükséges." Azt már nem mondja meg, hogy mi az az egy. Olyan érdekes ez, el kell gondolkodnunk rajta. "Egy a szükséges", Mária "a jobbik részt választotta." A folytatást pedig többféleképpen is lehet fordítani, de szerintem így kell: „És ezt nem szabad tőle elvenni.” Mi hát az az egy szükséges? Nem a szemlélődő élet, mint ahogy egyesek gondolják, mert Mária itt egyáltalán nem szemlélődő: Jézust nagy szeretettel, hittel és vágyakozással hallgatja, és már ott teljesen az ő követésére szentelte magát. Azt mondom ezek után, az egy szükséges nem más, mint Jézust hallgatni. Hallgatni őt úgy, hogy az isteni ige magja belénk hulljon, és legyen belőle harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termés.

Jézusnak van egy közismert példabeszéde, ennek kapcsán azt szokás kiemelni, hogy vigyázzunk, ne legyünk útszéli föld, ahol nem jut a földbe a mag, vagy ne legyünk tövis és bozót, s ne akadályozzuk meg a mag a felnövését. Igen, jó erre is figyelni. De a példabeszéd csattanója a végén található: a mag a jó földbe hull, és harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést hoz. Ez a dolog a múltkoriban egyszer nagyon furdallta az oldalamat, és amikor egy ismerősöm autóval vitt a magyar alföldön és elmentünk egy búzatábla mellett, szóltam neki, hogy álljunk meg egy pillanatra. Odamentem a búzatáblához – éppen aratás előtti idő volt –, és megszámoltam, hogy hány mag van egy kalászban. Úgy emlékszem, negyven volt benne, de száz bizony nem. Amiről Jézus beszél, az egy csodás termés: csak az isteni mag képes erre, amely elhal, de aztán mégis, egészen váratlanul, ahogyan csak Isten tudja megadni, százszoros termést hoz. Ezt szépen rá kell bízni az Úristenre.

Amikor a különböző könyveket olvasgatjuk az Újszövetségben, amelyek Jézusról szólnak, az is nagyon szép, hogy észrevesszük: mindig ugyanarról a Jézusról van szó, de milyen más a visszhangozása Jézusnak az egyes szerzőkben. Márk olyan, mint egy pásztorsíp: gyönyörű melódiát hallunk tőle Jézusról, s a fülünkbe cseng Jézusnak ez az éneke. És mi lehet Máté? Ő talán egy oboa, vagy valami hasonló. Ő más hangnemben, kicsit bővebb variációkkal szolgáltaja a muzsikát.  Lukács meg egy hegedű, amely szépen játssza Jézus nagy irgalmasságát. János nem is lehet egyéb, mint egy cselló: szépen, nagyon szépen játssza, önmagát is ismételve. De az ismétlődő melódiák olyan szépek, hogy belopják magukat az ember szívébe. Végül pedig Pál egy nagy dob és trombita. Erre is szükség van, hogy meglegyen a szimfónia. Így teljes az egész, sőt, talán még hozzáolvashatjuk a régi egyházatyák magyarázatait: ezek olyanok együtt, mint egy nagy orgona, amelynek ezer sípja van. Aztán megint visszatérhetünk Márkhoz, újra meghallgatjuk ezt a pásztorsípot, és akkor élvezhetjük igazán annak csodálatos szépségét.

Ilyen az Evangélium a maga nagy egyszerűségében. Ami Istenhez közeli, az mind egyszerű. De oly mélységes titkok vannak benne, hogy a legnagyobb tudós sem tudja kimeríteni, viszont a legegyszerűbb gyermeknek is a szívéhez szól. Az emberek hajlamosak arra, hogy komplikálják a dolgokat. Vannak emberek, akiknek csodálatos tehetségük van arra, hogy az egyszerű dolgokat komplikálttá tegyék. Jézus nem ilyen. Jézus úgy tudott beszélni a legmélyebb misztériumokról, hogy az egyszerű galileai nép – talán még a gyerekek is – szépen meg tudták érteni, fölcsillant a szemük, és jól érezték magukat Jézus közelében.

Ez is jellemző dolog, amire érdemes fölfigyelni a Bibliában. És arra is, amikor az apostolok – megint buta módon – arról vitatkoztak egymással, hogy ki az első közöttük. Jézus akkor odaállított középre egy kisgyereket, és azt mondta, hogy ha nem tértek meg és nem lesztek olyanok, mint a kis gyerek, nemhogy elsők nem lesztek, még be se mentek a mennyek országába. Ebből azt is megtudjuk, hogy a gyerekek mindig ott sündörögtek Jézus körül. Ha kellett neki egy kisgyerek, hogy középre állítsa, nem kellett messzire mennie, ott volt valahol a közelben. Mert a gyerekek nagyon jól megérzik azt, ha valaki igazán egy jó ember. Jézus pedig egyértelműen egy jó ember volt.

Ezért mondta nekünk Jézus azt is, ami talán a legfontosabb az egész evangélium isteni kinyilatkoztatásában, hogy az Isten jó. Ezt Márk evangéliuma fejezi ki a legpregnánsabban, amikor jön a gazdag fiatalember, hízeleg Jézusnak, és azt mondja neki: Jó Mester, mit tegyek, hogy bejussak az örök életbe? Jézus felel neki, de előtte megkérdezi tőle: "Miért mondasz engem jónak? Csak egy valaki jó, az Isten." Az 'Isten' szó a Szentírásban öt-hat kivétellel mindig az Atyaistent jelenti. Jézus tehát azt mondja itt: az Atya Isten, Ő jó. Ez megdöbbentő állítás, és azt hiszem, mindennél fontosabb. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Jézus maga nem jó, de – ha a későbbi egyházatyák szóhasználatával pontosan akarunk fogalmazni – akkor azt kell mondanunk, hogy az Atya a forrás, az ős-jóság, Ő a jó, a ho agathosz, ahogy ezt az egyházatyák mondják, és maga Jézus is. És Ő az örök Ige. Következésképpen az ember-Jézus sem más, mint az Atyaisten jóságának a tökéletes tükörképe, Isten örök, végtelen jóságának az ikonja, a tükre, az önkinyilatkoztatója, a megmutatója.

Így vagyunk tehát az Istennel. Ez visszacseng mindig a többi példabeszédben is. Abban a háromban, amely ugyancsak a Mennyei Atyáról szól: a pásztor keresi az elveszett bárányt, a háziasszony keresi az elveszett ezüstpénzt, a tékozló fiú apja egy zokszó nélkül  befogadja fiát, mert megesett rajta szíve. Ez mind a Mennyei Atyáról szól.  Egy japán pap – tokiói egyházmegyés – egy nagyon szép licenciátusi szakdolgozatot írt a szplankhnizomai igéről az Evangéliumokban, ami annyit jelent magyarul, hogy megesett rajta a szíve. A szplankhna szó voltaképpen zsigereket jelent. Tehát egy belső fájdalom, együttérzés, irgalom, könyörület – ez sokszor előfordul a Bibliában. Jézusnak megesik a szíve a naimi özvegyen, akinek halott fiát viszik a temetőbe. A jó szamaritánusnak megesik a szíve azon az útszélen heverő, félholt emberen. Istennek megesik a szíve azon a szolgán, aki nem tudja visszafizetni a tízezer talentumot, és elengedi az egész adósságot. Jézusnak megesik a szíve a népen – amely olyan, mint a pásztor nélküli nyáj, amely ott van körülötte, és már nem is gondol az éhségére – és megszaporítja nekik a kenyeret.

Ez, a szívvel gondolkodni, ez nagyon fontos. „Csak a szívével lát jól az ember”, mondja Saint-Exupéry, és ez nagyon-nagyon igaz. Ágoston mondta ezt hasonlóképpen: „Csak azt ismerjük tökéletesen, amit tökéletesen szeretünk.” Jézus tökéletesen szeretett bennünket, ezért ismer bennünket – de ismeri a Mennyei Atyát is. Ezt mondja el nekünk ezer módon a Bibliában elsősorban ő, utána pedig az ő tanítványai, az ő prófétái és mindenki.  Mi tehát valóban – ahogyPéter első levele mondja – a hajnal emberei vagyunk, és amíg itt van az éjszaka, és amíg itt a déli verőfény – az örökéletbe még nem jutottunk el.

Legyen számunkra ez egy mécses, az Isten Igéje, amely vezet bennünket, és megvilágítja a mi úton járásunkat: minden emberi élet úton járás, és ehhez kell a fény. És aki a fényben jár, nem téved el. Milyen jó az, ha ég egy kis mécses. Az éjszaka bizony, néha ijesztő. Mikor nincsen se hold, se csillagok, és nagyon sűrű sötét az éj. Ilyenkor az ember megijed. Azt hiszi, hogy ennek a sötétségnek óriási hatalma van, és ki tudja mit fog ez ellenem elkövetni. De ha csak egy kicsi-kis mécsest meggyújtunk, vagy megjelenik akár csak egy kis szentjános bogár, akkor kiderül a sötétségről, hogy semmi hatalma nincsen. Mert – ahogy egy régi, ókori teológus mondta – a sötétség csak akkor mutathatja azt hamisan nekünk, hogy van hatalma a fény fölött, s hogy harcol ellene, és le is győzi, ha minden fénytől messze, távoli az a sötétség. Akkor hatalmasnak tűnik. De mihelyt nekiveselkedik a sötétség, hogy például egy kis gyertyát megtámadjon, hogy én ezt most eloltom, ahogy közeledik a gyertyához – ő maga is fénnyé változik, és egyáltalán nem is sötét már. Így mutatja meg a sötétség, hogy ő valójában egy nagy semmi. A fény pedig az élet. A fény maga Isten! A fény maga a jóság! Nem az evilági fény, hanem a jóságnak, a szeretetnek, az igazságnak, a szépségnek az a csodálatos fénye, amire minden emberi szív nagyon-nagyon vágyakozik.

Nemeshegyi Péter S.J.

Vissza