Vallomás a Szentírásról
Gyakorló lelkipásztor, úgynevezett »mezei« teológus beszél Önökhöz. Ezért most ne várjanak valamiféle különleges okosságot. Másféle »csatornán« próbálok közelíteni. Mondanivalóm inkább vallomás, bizonyos »helyszíni közvetítés« a magam tapasztalatából. Bemutatom az összegyűlt és feldolgozott élményeimből, bennem miként él a Szentírás, és ebből következően hogyan látom a világot.
a.) Sokan közülünk abban a tévhitben élnek, hogy ha visszaszerzik az ingatlanjaikat, megvásárolják a régi egyenruhákat, kitűzik az ősi jelvényeket, akkor újraindul az elvett iskola, talpraáll az apácarend, megjelennek a cserkészek. Szép számmal akadnak naív lelkek, akik úgy gyűjtik a diplomáikat, mint a régi grófok a trófeákat. A jegyzeteik, mint monolit kövületek süllyednek az agyukba. Természetesen tanulnak szentírástu-dományt is, s azt hiszik, ennyi elég is, ettől a világ máris különbbé válik.
A valóságban viszont rengeteg másra is szükség van. A szakértelmen kívül kell „szív” is. Szükség van az indulatok „hőfokára”, korszerű stílusra, a magánéleten átparázsló meggyőződésre, látható tettekre..., végső soron az élő Istennel való bizonyos konzsenialitásra. Isten természetesen nem azonos valamiféle papírhalmazzal. A róla szóló tudomány is – csak állványzat a Titok körül. Vele kapcsolatban a Zsidókhoz írt levél elképesztő dinamizmust sejtet: „Miután többféleképpen, különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korszakban Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,1).
b.) Isten közeledése, s ennek következtében a világ életrekelése nem az írásbeliséggel kezdődik. „Többféleképpen, különböző módon” történt az; de mit jelent, hogy „próféták útján” (Zsid 1,1), „angyalok által” (Zsid 2,2)? Mi a prófétai jel, az angyali szó? Amint a földgolyón szüntelenül keresztülzáporzik a szemnek láthatatlan gamma-sugárzás, úgy az Isten szeretete is jelen van a világban. A mindenség nem „szekularizált” (Róm 1,20), legfeljebb a mi agyunk szikkadt. Fülünk van, de nem hallunk, szemünk van, de nem látunk (Mt 13,15), pedig a világ tele van „példabeszéddel” (Mt 13,35). A nicaraguai költő, Ernesto Cardenál, mielőtt nekikeseredve politizálni kezdett volna, még „látott”. Egy alkalommal így ír: „A meteorok írásvonala az égen és a csúszómászók nyoma a homokban, a vándormadarak tovahúzó röpte őszi éjszakákon..., az évgyűrűk egy cédrus törzsében... mind-mind... üzenetet közvetítenek.” Hozzá hasonlóan a modern misztikusok: a német Guardini, a francia Foucauld, az olasz Carlo Carretto, az amerikai Merton és sokan mások is észrevették a nekünk szóló jeleket. A piarista egyetemi tanár és költő, Sík Sándor a „Mindennevű” című versében Nazianzi Szt. Gergelyre utal vissza. Ha zörren az ablak – tudja, Isten sétálni hívja, amikor bejön egy kutya, s mancsát a térdére teszi, akkor ő elszégyelli magát, mert még a kutya szeméből is az Isten hűségét érzi. Az anglikánból katolizált Chesterton állítja, hogy a világmindenség csendje: a betegszoba irgalmas csendje, mert „ha meghallanánk az angyalok kacagását, a kábító energia a földhöz vágna...”
c.) Jézus – övéin – számon is kéri a jelekre való érzékenységet. Hiszen azok, mint a nyomjelző lövedékek, vezetik is az asszociációk sorozatát, az ész logikáját. A természet jelei összefüggnek az „idők jeleivel” (Mt 16,3). A jelek jele pedig, amit a karácsonyi angyal hirdetett (Lk 2,12), maga Jézus Krisztus. Benne artikulálódik Isten minden szeretete, rajta arcot ölt a világ értelme (Jn 3,16). Az ő eljövetele – az első – az emberi történelemnek bizonyos értelemben nem a közepe, hanem a startvonala. Ami odáig történt, az készülődés, ami azután jön, az a kicsomagolás, a „forgalmazás”. Gyerekeknek úgy magyarázom az Ószövetséget, hogy az óriási ajándékcsomag. Csupa titok. Múlnak az évszázadok, jönnek az adventi próféták, s elkezdődik a csomag bontása. Egyre jobban látszik, hogy mit rejtenek a borítások (2 Kor 3,16); tisztul a Messiás-fogalom, szelídülnek a szokások, megerősödik a monogám házasság. Állandósul a várakozás, fokozódik a készülődés. Hegyre visz az ösvény, s Valaki jön velünk szembe. Jézusban találkozik ég és föld, Isten és Ember. Az egész Újszövetség nem más, mint ennek az ajándéknak a bemutatása, majd „felhasználása”. A katolikus dogmatika Jézus Krisztus személyének az elemzése. Ő akkorát hozott önmagában, hogy utána az első 400 évet betöltik a krisztológia és a mariológia fölfedezései. Nyomukban kivirágzik a kegyelemtan, majd megjelenik a szentségtan, kifejlődik a morális és az egyháztan. Ma már foglalkozunk a következményekkel is: az emberről, a társadalomról szóló tanításokkal. Máig érvényes Izajásnak Szent Pál által is idézett szava (1 Kor 2,9): „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.”
a.) Szakemberek eljátszottak a gondolattal, hogy mi változna abban az esetben, ha valamelyik kumráni barlangból előkerülne egy „ipari csoda”. Találnának egy eddig ismeretlen szerkezetet, amiről kiderülne, hogy ókori videó. Eredeti kép- és hangfelvételeket tartalmaz a názáreti Jézusról. Az egyik egyetem laboratóriumában át tudnák tenni mai rendszerre, s látnánk-hallanánk „első kiadásban” a Hegyi Beszédet, s minden továbbit, ami történt. Azt mondják – s bizony igazuk van –, hogy az nem lenne akkora szenzáció, mint a kezünkben lévő Szentírás. Az ún. „eredeti”, a történelmi prototípus ugyanis éppúgy bizonytalanságban hagyna minket, mint az elsőket. Látnánk a mindenben hozzánk hasonlóvá vált (Fil 2,7) ács fiát (Mt 13,55), aki még ötven esztendős sincs (Jn 8,57), aki felől még korának legnagyobb prófétája is csak kérdezősködött (Mt 11,3). Az eredeti képek igazából a régészeket, a nyelvtudósokat, a filmrendezőket örvendeztetnék.
A kezünkben lévő írott Biblia több, mint csupasz látvány. Ez már a „megtalált” Jézus. Ez a felfedezett igazság, a Szenlélektől értelmezett esemény. Ez a leleplezett és beteljesedett Ószövetség. Ezért is becsülik meg nagyon. Jobb helyeken a főpapi ceremóniák élén viszik feltartott kézben. Égő gyertyák közt olvassák, és a felolvasás végén megcsókolják. A szentélyben díszes trónuson őrzik, mint az Eucharisztiát. Az ősegyházban kisebb papi rendhez tartoztak, akiket lektorokká avattak. Csak ők nyúlhattak hozzá, és olvashattak az egybként is „drága” példányokból. Aki pedig a szent iratokat az üldözések idején ijedtében kiszolgáltatta a hatóságoknak, az hittagadóvá vált. A többiek az ilyen embert „traditor”-nak bélyegezték, s messze kerülték...
b.) Eredeti kézirat nem maradt ránk. Az egyiptomi papírusz-sás kiszárított lapjaira, kézzel, primitív tintával írt szövegek hamar kifakultak. Ha nem téglába égették vagy rézre karcolták a betűket, akkor azok a növényi eredetű felületen elmosódtak. A tekercs formájú írás fakult, töredezett, s még mielőtt olvashatatlanná vált, le kellett másolni. Így érthető, hogy kb. 50 évenként készültek az újabb és újabb másolatok. A kezdetleges technika és a ritka alapanyagok miatt egy-egy példány ára felérhetett a mai méregdrága színes tévék árával. A használhatatlanná vált iratokat, mint a halottakat, tisztelték. Nem dobták ki. Úgynevezett „genizába”, tekercstemetőbe tették. Szerencsénkre a régészek, valahol Egyiptomban, rábukkantak egy ilyen furcsa „sírboltra”. A mai módszerekkel már azt is el lehetett érni, hogy ezek az évezredes, eddig holt sorok életre keltek, újból olvashatókká váltak. Kiderült, hogy szinte betű szerint egyeznek a mostani példányaink szövegével.
Gerhard Kroll jezsuita, német tudós azt is megvizsgálta, hogy a különböző ókori kéziratok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Hitvédelmi ereje van az eredményének. Összehasonlító táblázata szerint a legtöbb filozófiai vagy irodalmi műnek másolata csak a 10. századtól maradt ránk. Az Újszövetség első teljes szövegtanúja viszont már a 4. századból épen maradt. Sőt, az eddigi legrégibb kézirat-töredéket (a János-evangélium egy részletével) a Kr.u. 125-ből származtatják. A felfedezője nevéről keresztelték el „Ryland” papírusznak. Ezeket a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat a világ különböző tudományos intézeteiben páncélszekrényben őrzik. Már régen mikrofilmre vették, úgy, hogy a kutatók mindenhez hozzférhetnek, egymás eredményeiről naprakészen tájékozottak. Az eredeti nyelvek rekonstrukciója, a fordítások pontosítása a világ szakembereinek szeme előtt történik. A szakma lelkiismerete vigyázza.
Ma már tragikomikus emlékké zsugorodik a 60-as évek egyházellenes harca. Közpénzeket pocsékoltak silány, szovjet brosúrákra, bibliaellenes fércművekre. Hírhedtté vált bizonyos „Kriveljov” nevű szerzőnek az „evangéliumi legendákról” összehordott műve. Esztergomban a biblikum-órákat öreg professzorunk 5 percnyi Kriveljovval kezdte. Mit is mond az elvtárs? – s idézett egy döbbenetes ökörséget –, azután bemutatta, hogy mit válaszol erre a szaktudomány. Dőltünk a nevetéstől. Túlságosan is nagy lett a siker, abba kellett hagyni ezt a rovatot, mert tanárunk állását kockáztatta. Természetesen mi a helyi könyvesboltban megvettük a „divatos” kis füzetkét, s magunk folytattuk a vizsgálódást. Akkor vettem észere egy újabb alpigazságot. Minden állítás annyit ér, amennyire azt a hirdetője bizonyítani tudja. Döntő tehát az, hogy milyen és mennyi forrásmunkára hivatkozik a szerző. Kriveljov a könyve végén kb. 10 forrást emlegetett. A tízből hat ismeretlen szovjet szerző, a többi pedig még a múlt században élt, régen elavult, megcáfolt nyugati racionalista volt. Mi a főiskolán akkoriban az öt kötetes Simon-Prado tankönyvből készültünk. Ennek a hatalmas műnek minden oldalán, szinte minden sorhoz, apróbetűs lábjegyzet csatlakozott. Abszolút világos volt adatról-adatra az állítás eredete. Ott volt a kutató neve, a könyvének címe, a kiadás éve, helye, a lapszám, sőt a döntő szakaszoknál eredeti nyelven beidézve az igazoló szöveg. A kötetek elején pedig kb. tíz oldalnyi, témakörökbe rendezett, abc-sorrendben közölt forrásmunkák jegyzéke állt. Dőlt betűkkel még a másvallású szakemberek idevonatkozó munkáit is jelezték. Ezek után, Kriveljovot és a spanyol szerzőpárost összehasonlítva egyértelmű volt, hogy mi a „legenda”, és hol kezdődik a tudomány.
c.) A Biblia lapjain hatalmas kincs van a kezünkben. Válasz a lét alapkérdéseire, információ az egyén sorsáról, a világ értelméről. Jelentés a „túlpartról”, sőt, magának a Végtelen Istennek a névjegykártyája... Tökéletesen érthető tehát a régiek gondoskodó figyelmessége, amellyel egy betűcskét se, egy vesszőt se vesztettek az átszármazó örökségből. Érthető a maiak szomjúsága is. Ártatlanul börtöntjárt papok mesélték, alkalom adtán sikerült egy vékonyka Újszövetséget becsempészni valamelyik cellába. Az állandó motozás veszélye miatt nem merték eredeti formájában rejtegetni. Szétszedték lapokra és egymás közt csereberélték a széttépett Biblia részeit; Isten igéje ott keringett a „pokol tornácán”. Hihetetlen erőt adott egyiküknek például a sapkája bélésében őrzött Efezusi levél néhány fejezete. Kívülről tudta minden sorát. Százszor és százszor ízlelgette, fontolgatta, imádkozta.
Emlékszem az ötvenes évek elejére. A legvadabb terror idején csöppentem bele az illegális Regnum Marianum közösségbe. Az egyik tavaszi vasárnap akadályversenyt tartottunk a Pilisben. Reggeltől estig jártuk az akkor még elhagyatott vidéket egy Kis-Ázsia – Közel-Kelet „vaktérképpel” a kezünkben. Mi voltunk Szent Pál és a kísérete. Fel kellett ismernünk, hogy hol járunk – s azt rögvest rá kellett rajzolnunk a térképünkre. Tudni kellett, amit Pál is tudott, hinni kellett úgy, amint ő, s ezek birtokában ki kellett vágnunk magunkat ezernyi vészből, csábító csapdából, úgy, amint ő is tette. Igen ám, de mint kezdő kisdiák, aki sötétedés után lopakodott a lakásokon tartott hittan-órákra, honnan is tudjam, hogy ki volt Szent Pál?! A máig használatos Békés-Dalos féle, modern szentírásfordítás csak 1951-ben készült el. Évekbe tellett, amíg elterjedtek az első becsempészett példányok. A nagyszabású játékra tehát úgy készültem hónapokon át, hogy egy valahonnan előkerült régebbi kiadásból kézzel kimásoltam Pál életét.
Csak sok év múltán találkoztam Bradburynak a „Fahren-heit 451” című kisregényével. Az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom e remekéből filmet is készítettek.
Játszódik a „Gutenberg galaxis” után, a hanyatló Európában. Az emberek régen leszoktak az olvasásról, s vele együtt a gondolkodásról is. A Tűzoltóság már csak égetéssel foglalkozik. A titkon olvasókat feljelentik, s elkobzott könyveiket elégetik. A papír gyulladási hőmérséklete: Fahrenheit 451 fok. Innen a vésztjósló cím... Amelyik ház tetején nincs antenna, az eleve gyanús. Ha a lakó nem tévézik esténként, akkor mit művel? Csak nem olvas? Az hihetetlenül veszélyes lenne az államra... Az olvasó, és így feltehetőleg gondolkozó polgár nehezebben csapható be, s esetleg még önállósítja is magát. Montag, a parancsnok, egyre kíváncsibbá válik, egyeseknek miért oly fontos a könyvük, hogy érte mindent kockáztatnak. Az egyik riasztásuk alkalmával, amikor a tettenért idős néni mint az anyamadár borul a lángbaboruló könyveire, ellop egy könyvecskét. Otthon, éjszakánként, szívdobogva betűzgeti az ismeretlen szöveget. Kiderül, hogy Máté evangéliumát tartja a kezében. Rájön, hogy eddig ő hamis Krisztusban hitt. Álszent, édeskés, semmit se követelő, mit sem érő vallás vette körül... Váratlanul félbeszakadnak a gondolatai, mert a saját felesége rajtakapja tiltott olvasáson. Most rá kerül a sor. Önmaga ellen kell föllépnie. A szirénázó, csillogó tűzpiros rohamkocsi odaszáguld a lakásuk elé. Montag égeti a könyveit, de velük együtt a hitvesi ágyat is, s az egész eddigi hazug világát. Odavágja a lángszórót, és kimenekül ebből az elátkozott kultúrából. Rozsdás sínek mentén eljut az erdő mélyére, ahol már várják az előtte elbujdosottak, a „könyvemberek”. Fel s alá sétálnak a tó partján, s addig tanulják azt a magukkal hozott egyetlen könyvet, amíg betéve nem tudják. Mihelyt megbízhatóan működik a memóriájuk, a kimenekített kötetet – a bűnjelet – elégetik ők is. Most már nem kell, mert eggyé váltak a könyvvel. A maguk régi nevét is leteszik, s azontúl a megtanult mű címén mutatkoznak be: „én vagyok Gróf Monte Christo első kötet”, „én meg a második”, „Ezekiel próféta vagyok az Ószövetségből”..., s így tovább.
A könyv olvastán eszembejutott a régi latin mondás: „timeo hominem unius libri”, „félek az egykönyvű embertől”. Az ugyanis lehet rémisztően buta is, de ennek fordítottja is bekövetkezhet. Aki szinte eggyé válik egy könyvvel, például a Bibliával, az lehet elképesztően bölcs is. A kereszténynek ez utóbbi fajtához kellene tartoznia. Ha Isten szava számomra már nem pusztán a papíron van, hanem belém épül, akkor elérte a célját. A hitem életté válik. Ez azt jelenti, hogy amíg az iskolás hittanból legfeljebb langyos illemtan következik, addig a bibliás ember kitűnő érzékkel eltalálja, az adott körülmények közt, hogyan kell Jézust követnie. Az ilyen embernek ugyanis, mint a jó muzsikusnak, „belső hallása” van, élő Szentlélekre figyel, hűségét megtartva, könnyedén tud – ha kell – változni is. A változások soha nem ötletszerűek, nem a divathoz igazodnak, hiszen azoknak a partitúrája a kinyilatkoztatásban rejlik. Évezredek kottája a tudományok királynőjének mondott „dogmatikában” szólal meg. A „dallam”: a dogma. Ez persze nem a politikai „tabu”, hanem a vallási „irányfény”. A dogma háttere a biblikum, pontosabban: az abban rejlő élet. Más hasonlattal: a felismert hittétel olyan, mint a sugárzó érc, s mögötte az uránbánya, a biblikum. Az egésznek a mélyén pedig ott az Isten, aki által minden lett (Jn 1,3).
a.) Diákéveim során szellemi étvágyam újabb és újabb kalandokba sodort. Chesterton „paradoxonjait” olvasgatva jöttem rá, nem kell félnünk semmiféle földi ellenféltől. Ő úgy vette észre a kereszténység igazát, hogy összeolvasott mindenféle hitellenes iratot. Azok belső ellentmondásai józanították ki. Rátalált az ellentétes irányokból támadók sorai nyomán az ostromlott Központra, a katolikus hitre.
Ez az élmény bátorított, amikor kézbevettem a hitehagyott papnak, Baranyai Árpádnak „A hitetlenség apológiája” című kötetét. Az illető hetet-havat összeírt, hogy önmaga aposztáziáját igazolja. Érdeklődve vetettem magam bele a fölhánytorgatott problémákba. Tudtam, ha felingerel egy kérdés, addig nem nyugszom, amíg azt nem tisztázom. A gondolkodással, az utánjárással csak nyerhetek. Így is történt. Baranyai állította, ha igazán elterjednek a népnyelvű bibliák, az lesz a vég. Szerinte a katolikus egyház halálos veszte: a saját Bibliája. Azt rögtön észrevettem, hogy a gondolat nem új. Száz évvel azelőtt az akkori, úgynevezett modernisták, meg azóta jó néhány szekta, szembeállítják a Biblia Jézusát az egyház Jézusával. Az viszont tényleg elgondolkodtatott, hogy egyházunk mennyire óvatos. A 20. századi katolikus bibliamozgalom, vagy a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja (a kötelező népnyelv tekintetében) bizony, alaposan lemaradt Husz János reformjától.
b.) Az eleinte megmosolygott okvetetlenkedést lassan kezdtem megérteni. No, nem a hitetlen pap módjára, hanem az egyház javára. A nagyon régi, más kultúrában keletkezett iratokat valóban félre lehet magyarázni. Az anyaszentegyház, mint jó anya, ettől féltette gyermekeit. Iskolapélda a tévedésre: az utolsó vacsora terméből feljegyzett párbeszéd félrehallása. Jézus feltűnően komoly és ijesztő dolgokról beszélt. Ekkor a hősködő apostolok közbevetették: „Itt van két kard”; talán a házigazdáék faldíszei lehettek, még a Makkabeus-korból megőrizve. A Mester azonban csak annyit mondott: „Elég!” (Lk 22,38). Mióta a világ világ, minden épeszű olvasó úgy értette ezt, hogy „elég ebből az ostobaságból, indulunk a Getszemáni kertbe”. A középkor elején azonban a „két kardra” államfilozófiát alapítottak. Azt állították, hogy két kard: vagyis a pápa meg a császár elég a világ kormányzásához, harmadikra már nincs szükség. Kínosabb, amikor valaki úgy ferdíti el Jézus szándékát, hogy pl.: a vacsora közben önmagára mutatott, amikor ezt mondta: „ez az én testem”, s az ételre gondolt, mondván: „vegyétek és egyétek...”. Köztudott, hogy az immár több száz irányra szétszakadt protestantizmus mindegyik ága ugyanarra a Bibliára hivatkozik, csak azt másként értelmezve. Az ókori manicheusok a házasságot vetették el, a középkori katharok a kastélyok kincseit szórták máglyára, manapság meg kollektív öngyilkosságokat követnek el..., s mindezt a Bibliára hivatkozva. Bizony, ez már nem tréfa. Még azt az ártatlan játékot sem veszem szívesen, amikor jeles napokon kisközösségekben igekártyákat húznak, s az így véletlen folytán hozzájuk került szentírási idézetben Isten akaratát vélik felismerni. Nem olyan könnyű megtalálni Isten akaratát.
c.) Ha a Biblia egy-egy mondatát kiszakítom az összefüggéséből, növekszik a szubjektív, az egyéni értelmezés, sok esetben a félreértelmezés lehetősége. Igaz ugyan, hogy Isten Szentlelkét nem kötik a mi szabályaink, miként a szél, „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). Mondhatja Ágostonnak, hogy „vedd és olvasd”, – s ő ekkor oly pontosan rátalál a Római levél 13. fejezetének a 13. versére („Éljünk tisztességesen..., ne lakmározásban és részegeskedésben...”), mintha az csakis neki íródott volna. Az is igaz azonban, hogy felfogóképességemet befolyásolhatja az időjárás-változás, rejtett betegség, gonosz propaganda, hiányos műveltség és még sok más. Könnyen áldozatává válhatok ilyen esetekben akármelyik szekta elszánt ügynökének.
A Szentírásnak nemcsak egy mondatát, de még egy egész könyvét se ragadhatom ki a környezetéből. A búskomor Prédikátor alapján nem állíthatom, igaza van a pesszimista Schopenhauernek, ezen a bolygón nem lehet élni. Még jó, hogy kiábrándult huszadik századi nyomoroncok eddig nem figyeltek fel ezekre az unalmat szuggeráló, a kétségbeesést sugalló mondatokra, hogy „minden hiábavaló..., fölkel a nap, de úgyis lenyugszik..., semmi értelme az egésznek...” Akik közel jártak a szellem pályájának ehhez a széléhez, mint pl. az ateista egzisztencialisták, azokról mondják is, hogy a fasizmusnak, a világháborúknak a szálláscsinálói. A Bibliában szerencsére más is van. Van nekünk csodálatos Kolosszei levelünk, káprázatos távlatokat nyitó „Jelenéseink”, s az a sokat emlegetett János-idézetünk, miszerint „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...” (3,16). A Bibliát „sztereóban” kell hallanunk, eseményeit „szélesvásznon” kell látnunk. A Biblia nem valami szeszélyes idézetgyűjtemény. A mai technikával egybefűzött Könyv, igazából egy egész Könyvtár, amelynek egységes a rendszere. Hasonlítják hatalmas asztal körül tanyázó, 72 tagú társasághoz. Az egyes szerzők beszélgetnek, néha egymásnak nemet is mondanak, de végül közös a zárónyilatkozatuk. Ez érthető is, hiszen az asztaltársaság vendéglátója, az egésznek a fő szervezője – a sugalmazó Szentlélek. A napi liturgia az ünnepeknek megfelelően fel-fel erősít szólóhangokat. Így bekövetkezhet néhanapján, hogy búsong Jeremiás, vagy átkozódik Izajás, de ugyanabban az egyházi évben (!) az angyalok is énekelnek Lukács evangéliumában, és a pünkösdi szelek is zúgnak az Apostolok cselekedeteiben. Isten szava, helyesen olvasva, egységes pedagógiával az Életre nevel. Döntő szempont tehát, amit Jézus a szamariai asszonynak magyarázott: „Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24). Nem lehet az Írást – fundamentalista módon – betű szerint olvasni, mert „a betű öl, a Lélek pedig éltet” (2 Kor 3,6).
a.) Nem is lenne semmi problémánk Isten szavával, ha vegytiszta szellemek lennénk egy áteredő bűn nélküli álomvilágban. A gond akkor jelentkezik, amikor az Egyház emberi képviselői eljátsszák a becsületüket. A hívő ilyenkor megzavarodik. Van, aki dühöngeni kezd, mondván: »Csapják be az öreganyjukat!« Van, aki kiutat keres a csapdából. A 16. századi hitújítók »sola scriptura« vagyis »egyedül az Írás«-ra figyelő alapelve »vándormotívum« az egyháztörténelemben. Régen is, ma is, botrányok árnyékában, fel-felbukkan a heves vágy: »Vissza az alapokhoz!« »Le kell fúrni a legmélyebb rétegig, a négy evangélium Jézusáig, ott a legtisztább a kinyilatkoztatás forrása!« Számomra jó részben érthető, sőt, megható korunk szektásainak lelkesedése... A szomjúság mindig is a víz létének bizonyítéka. Csak az a kérdés, hogyan lehet a vízre, az »élő vízre« (Jn 7,38) rátalálni. Más a perzselő hőség délibábjában a káprázat, és más a valóság.
Gál professzor úr, az idős hittudós mondta egy alkalommal, hogy ha valaki visszafúr az evangéliumokig, akkor túlfúrt. A történelmi Jézus életében még nem történt meg minden. Még nem halt meg, nem küldte el a Szentlelket. Jézus egész földi élete az Egyház előkészítése. A máig ható folyamatok, a ma is használható hagyományok eredetét kutatva az igazán izgalmas korszak az első század második fele.
b.) A fiatal Jézus a Lélek újdonságával lépett fel, s lenyűgözte hallgatóit (Róm 7,6). Nem írt a Bibliába egy sort se. Nem bízott a papírban, ő emberekkel foglalkozott, a szívekbe írt, és a folytatást is így tervezte. Figyeljük csak adatainkat! Nagycsütörtökön úgy búcsúzik, hogy »még sok mondanivalóm volna, nem vagytok rá azonban elég erősek« (Jn 16,12). A János-evangélium utolsó mondata így hangzik: »Jézus még sok mást is tett. De ha valaki mind le akarná írni..., az egész világ sem tudná befogadni.« (Jn 21,25). Később a Péter-levél meg beszámol már az újabb problémákról is.
Vannak a szent szövegekben nehezen érthető részek, »amelyeket a tanulatlanok és a hitben ingadozók vesztükre ferdítenek el...« (2 Pét 3,16). Miről van tehát szó? Jézus, aki nem lazsált, éjt nappallá téve tanított, a fáradtságtól még a viharban is aludt, nem tudott elmondani mindent. Ami keveset elmondott a végtelen titkokról, azt meg mi alig írtuk le, s még a maradékot is elhibázzuk. Döbbenetes a kórlapunk. Ezek szerint füstbe ment terv lenne az Isten álma, hogy elérkezzék hozzánk az ő országa? Szerencsénkre nem erről van szó. Jézus tudta, mire számíthat. Látta előre a hamisított iratokat (az apokrífeket), az egzaltált gnosztikusokat, akik csűrik-csavarják a betűket, a mai világ házalóit, akik privatizálják a vallást... Amikor Amerikában jártam, vasárnap délelőttönként, jobb dolgom nem lévén, a tévében kalandoztam csatornáról csatornára... Istentisztelet itt is, ott is. Sportcsarnokból, székesegyházból..., hallelujázó kórusok, nekihevült szónokok és Biblia, Biblia, Biblia – minden mennyiségben, minden minőségben, egymásnak homlokegyenest ellentétesen értelmezve. No, ez az, amit biztosan nem akart Jézus. Amikor a betániai vacsorától az utolsó vacsoráig húzza az időt, az nem a »lapzárta« elodázása.
Még az utolsó köztünk töltött teljes napján, nagycsütörtök délelőtt is virágnyelven beszél a »vizes korsót vivő férfiről...«, nem adja meg a vacsora lakáscímét, szemlátomást most már minden óra, minden perc drága számára. Az utolsó simításokat végzi a jövendő talapzatán. Most vési a döntő vonásokat, nem valami iratra, hanem a maga köré gyűjtött Közösség idegeibe, szíve mélyébe. Kimondom végre a szót: Jézus Egyházat alapít, és nem Bibliát ír. Az első nemzedéknek csak »Ószövetsége« volt, no meg Jézusa. Az a Jézus viszont nem fakult emlékké. Az ígért Szentlélek valóban eljött, megértetett mindent (Jn 14,26), és elvezette őket a teljes igazságra (Jn 16,13). Így született meg az Egyház (Csel 2,46). Ez a közösség 17 évvel a feltámadás és az első pünkösd után elkezdte leírni a köztük végbement eseményeket, először levelekben (1 Tessz stb.), majd evangéliumokban. Előbb éltek, aztán írtak (Lk 1,1). Ez biztosabb és emberibb megoldás volt, mintha az Úr egy Központi Irodát működtetett volna. Az Egyház nem lobogókból, ingatlanokból meg süvegekből áll. Az Egyház a megkeresztelt Jézus-követőknek a jól szervezett társasága. Bibliás nyelvre fordítva, arról van szó, hogy Péter baráti köre napról napra összejár. Esténként végezték a »vacsorát«, ahogy az Úrtól tanulták. Emlékeztek, beszélgettek, tanúságot tettek... »Hogy is volt akkor, amikor a magokat rágicsáltuk?» »Hát amikor a hegyre mentünk«, »meg amikor majd a vízbe fúltunk...?« »Mit is mondott akkor? Miért is mondta...?« »Most kezdjük érteni!« Itt köztük nem lehetett csalni. Rögtön kiigazították volna egymást. Hatalmasan működött a »társadalmi kontroll«, és diadalmasan kísérte őket a Szentlélek garanciája. Az, aki az elsőket tanította, a későbbieket sem hagyta magára, hiszen megígérte: »aki titeket hallgat, engem hallgat« (Lk 10,16). Ma így mondjuk: aki titeket hallgat, az nem tévedhet hit és erkölcs dolgában. Mindez azért van, mert »Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökre« (Zsid 13,8).
c.) Igen ám, de ezek után úgy tűnik, ördögi körbe jutottunk. Az Egyház a maga tekintélyét visszavezeti Jézusra, akit viszont a Bibliából ismerünk. Ugyanakkor azt is állítjuk, hogy az Egyház előbb volt, mint a Biblia. Ez nem a »tyúk vagy a tojás« elsőbbségének a kérdése? Talán egy hasonlat segít a tisztázásban. Élt egyszer egy híres feltaláló. Veszélyes műtétre készülődött, kórházba kellett mennie. Mielőtt bevonult volna, végrendelkezett. Természetesen nem a papucsáról vagy a macskájáról, hanem komoly dolgokról. Az eddigi eredményeiről, a további kutatás irányáról, az intézet vezetéséről... A műtét sikerült. Visszatért az intenzív osztályról, hamarosan felépült, s újból belépett a régi dolgozószobájába. Mit tett vajon? Kivette a fiókjából a végrendeletét és betüzelte, mondván, hogy ez már nem kell, mert itt vagyok én? Egészen biztosan ilyesmi eszébe se jutott. Amit egyszer ugyanis leírtunk nagy gonddal, azt később is használhatjuk. Egyetlen tanár se tüzeli el a múlt évi jegyzeteit, a zeneszerző se égeti a régi kottáit... Mindenki él a múltjából... Fordítva: ha a végrendelet beszélni tudna, szemtelenkedne-e a gazdájával? Mondaná-e neki, minek jött vissza? Nincs rá szükség, hiszen minden nagyon jól le van már írva. Eszébe se jutna ilyesmi, elvégre az irat gazdája mégiscsak jobban tudja, mit miért írt le.
Kilépve a hasonlatból, az Egyház és a Biblia viszonyában is ez a helyzet. Az Egyház nem pusztán valami porosodó »tradíció«. Az Egyház a bennünk tovább élő Krisztus (1 Kor 12,27). Valaki így mondta: az Egyház és a Biblia ugyanaz, csak az Egyház kicsit nagyobb, amint az autóbuszkerék külső pereme is nagyobb, mint a belső... A II. Vatikáni Zsinaton úgy beszéltek erről a titokról, hogy a Biblia az Egyház lelkitükre. Köteles sűrűn belenézni. A szentmiséinkben naponta olvassuk, papjaink naponta többször is mint imádságot mondják. A zsolozsma tulajdonképpen alkalmazott Biblia. A hittudományos szakkönyveinkben néha található úgynevezett »kvalifikációs« táblázat. Ez arról szól, hogy a hittételeinknek van egy bizonyossági – s így fontossági – sorrendje. Amennyire kinyilatkoztatott az az igazság, annyira kötelező. Van olyan tanításunk, ami betű szerint csak félig, vagy csak kikövetkeztethetően van a Bibliában, illetve az Egyház tanításában. Eszerint alakul a tudományos »rangja« egy-egy kijelentésnek. Ez a minősítés adja a kötelezés fokát, illetve a tétel tagadójának vétkét, s annak a büntetését. Valahol itt rejlik a szétszakadt keresztény egyházak egymás felé közeledésének a lehetősége is. A hitigazságoknak – az előbb említett szempontok szerint – hierarchiája van. Valószínüleg a régóta remélt, és előbb-utóbb beköszöntő unió magvát az egymásra találó szíveken kívül a legfontosabb hitelvek egysége adja. Ez esetben ami a lényeges tanítások koncentrikus körein kívül található, az fakultatív. Ott a másként gondolkodás nem bontó akadály, csak »rítus«-különbség...
A lényeg tehát az, hogy se a Bibliát, se az Egyházat nem szemlélhetjük statikusan. Egyik sem készen pottyant az égből. A középkorban kiéleződött feszültségeket az újkor számos felfedezése segít feloldani. A mai, mélyebb és tudományosabb látásunk már »historikus« és »pneumatikus«. Számunkra az Egyház nem múzeum, s a Biblia nem kövület. Az időszámításunk kezdetén megjelent Élet (Jn 1,4) élve maradt, köztünk maradt, bennünk... és a kezünkben..., egységben.
Úgy tudom, Magyarországon az eddig legjobban kiképzett biblikus szakember Mócsy Imre jezsuita professzor volt. Élete valóságos regény. Háromszori római doktorátusával itthon segédmunkás lett. Amikor az internálótáborban őrizték, rabtársainak »szabadegyetemet« szervezett... Akik később Nyugatra szöktek, s jelentkeztek valamelyik világhírű intézetnél, ha igazolni tudták a Mócsy-féle »kistarcsai« végzettségüket, azoknak a szentírástudományát elfogadták. Halála előtt nem sokkal, egyik utolsó lelkigyakorlatát a regnumi atyáknak tartotta. Megkérdeztem tőle, hogyan kell helyesen érteni a Szentírást, mert hála Istennek már minden valamire való kisközösségben olvassák, de többnyire úgy, mint az etióp udvarnok az Apostolok cselekedeteiben (Csel 8,31). Nincs, aki magyarázza. Mócsy páter válaszát máig nem felejtem. Azt mondta, a Bibliát hármas egységben kell olvasni. Egységben a főszerzővel, Istennel – tehát imádságosan, nyitott szívvel, tettre készen. Egységben kell lennünk az emberi szerzővel, aki Isten indítására írt – tehát ismerni kell a »szakmát«. Tudni kell válaszolni a klasszikus kérdésekre, vagyis ismerni kell, hogy az előttünk lévő iratokat ki írta, mikor, kinek, miért, mivel, hogyan stb. Végül egységben kell lennünk a »tulajdonossal«, az Egyházzal. Ismernünk kell az Egyház hivatalos értelmezését, a világ szakembereinek egységes álláspontját, stb.
Az Egyház rendkívül igényes önmagával szemben. A szent szövegekhez csak az nyúlhat, csak az taníthatja, aki Rómában a Pápai Szentírástudományi Intézetben végzett. Oda pedig nem egykönnyen jut be egy földi halandó. Érettségije után 7 évig tanul a Hittudományi Karon, és doktorál. Ez már azt jelenti, hogy a »holt« nyelvek közül tudja a latint, görögöt, hébert, s az anyanyelvén kívül már egy-két élő nyelvet beszél. Ezekután megtanul olaszul, majd a biblikus felső tanulmányai során még évente vizsgázik egy-egy élő nyelvből. Mire végez, minimum »hét nyelven« beszél... Az osztályzás, hogy a tudás mérése még árnyaltabb legyen, tizes rendszerben történik. A vizsgázás pedig bármely világnyelven lehetséges. Tarjányi professzor, aki maga is ott végzett, mesélte: nagy derültséget keltett egyik tanáruk, aki kihirdette, hogy nála 11 nyelven, többek között vietnámiul is lehet vizsgázni. Az Intézet növendékei a szünidőben végiglátogatják a szentföldi, az iraki, egyiptomi, meg a görög-török területeken megkezdett ásatásokat. Ők nemzedékeket tanítanak majd, s nem hibázhatnak. Az orvostanhallgató sem hagyhat ki egy-két órát. Belehalna a páciens, ha a doktor csak úgy nagyjából értené a dolgát. Hatalmas a felelőssége annak, aki ma Isten szavát tolmácsolja. A legjobbat csak a legjobban lehet átadni.
a.) 1956 októberében az akkori Kossuth Rádió egyik emlékezetes adásában beismerte: »hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon«. A történelmünk folyamán apokaliptikus méreteket öltött a világ megtévesztése (Jel 13,14). Napjainkra már nemzedékek nőttek fel teljes értékzavarban (2 Tessz 2,2-12). Számunkra tehát nagyon is időszerű Szent Pál biztatása: »...hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan...« (2 Tim 4,2). Természetesen az tud eredményesen előállni és megszólalni, aki nem pusztán csatornája valamiféle információnak, hanem – Szent Bernát hasonlatával – gyűjtőmedencéje, túlcsorduló ciszternája az istenélménynek. Az ilyennek szinte szétpattan a szája. Nem hallgathat arról, amit átélt (Csel 4,20).
Bennem is soká érlelődött a mondókám. Óriási szerencsémre, éppen serdülő éveim kezdetén kaptam az első szentírásom. Állandóan olvastam, mindenhová vittem magammal. Ázott az a májusi viharban, velem volt a Magas Tátrában, de a balatoni evezésen is. Kötelező felszerelési tárgy volt minden kirándulásunkon, az összes összejövetelünkön. A Regnum radikális bibliaszeretetét kitűnően egészítette ki a piarista nevelés. Nemcsak tanultunk a Szentírásról, de őt magát is tanultuk. Évente rendeztek bibliamondó versenyeket. Ezek részint a legszebb részeknek kívülről megtanult szavalatai voltak, részint teljesítmény-mérések, ki mennyit tud belőle emlékezetébe vésni s hibátlanul felmondani. Mi, az akkori kis elsősök elbűvölten hallgattuk az iskola sztárját, aki órákon át mondott fel egy teljes evangéliumot. Úgy emlékszem, a nyertes fődíját a Püspöki Kar ajándékozta, és a zsűriben ott ült a híres költő, az akkori rendfőnök, Sík Sándor. A számtalan használat közben az én szentírásom is úgy járt, mint az ókori példányok. Bárhogy védtem zacskóban, tasakban, lassanként szétmállott. Ma körülbelül a hatodiknál tartok. A szívemhez nőtt, már érzi a kezemet, szinte magától nyílik ott, ahol akarom. Sőt, néha úgy veszem észre, mintha én is érezném őt. Mintha dobogó szívű madárkát zárnék a kezem közé... Életem egyik kedves sikerélményévé vált találkozásom a »Jehova tanújával«. Leszólított valahol a Keleti pályaudvar környékén. Nyugodtan néztem a szeme közé, miközben szó szót követett... Képtelen volt megzavarni. Több órás beszélgetés után ő adta fel a harcot. Csöndben eloldalgott, s maradt az ujjongó bizonyosság. Igaza lett Szent Pálnak: »gyerekkorod óta ismered a Szentírást: az képes arra, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által az üdvösségre oktasson téged« (2 Tim 3,15).
b.) A bibliaapostolkodás egyik legbeváltabb módja az állandó időpontra meghirdetett bibliaóra. Bátorítok mindenkit, kezdje el. Hihetetlen sikere lesz. Isten népe ki van éhezve a lelki táplálkozásnak ezen ínyenc falata után. Idős nénik hálálkodtak, csak azt nem értették, hogy' élhettek meg 60-70 évet úgy, hogy erről eddig nem hallottak. Volt, ahol a felnőtteknek hirdetett alkalomra lassan a nagy fiatalok is beszivárogtak. Hétről-hétre növekedett a szellemi étvágy, s vele a létszám.
A foglalkozásokat tartsuk barátságos, fűthető, jól világított helyiségben. Álljon elől egy ízlésesen terített asztalka, Bibliával, hangulatlámpával. Legyen kéznél tábla, kréta, falitérkép. Időben hirdessük, a szemüvegét senki se feledje otthon. Tartsunk készenlétben több tucatnyi »kölcsön« példányt, hogy mindenkinek a kezében lehessen a »főszereplő«, mindannyian együtt dolgozhassunk. Rögtön a kezdetben tisztázzuk, ne hozzanak magukkal képes bibliákat, monumentális díszkiadásokat. Ne törődjenek a lapszámokkal. Értsék, mi különbség van a katolikus és a protestáns kiadás közt, mi az emberi bevezető, hol kezdődik a szent szöveg, mire jó a lábjegyzet... Talán a leghálásabb forma, ha minden összejövetelen, bizonyos rendben, mindenről szó esik. Ez azért is sikeres, mert a kezdő is figyel, a haladó is elmélyül. Több korosztályt szólítunk meg igen színes, érdekes mondanivalóval. Nagyobb helyeken, igényesebb közösség esetén akár két csoportra is oszthatjuk a résztvevőket. A kezdőknek jutna több bevezető és változatosság, a gyakorlottabbak kaphatnák a speciális olvasási-kutatási programokat, számos elmélyítő csenddel, imával.
A kezdők esetében egy bibliás este így alakulhatna: 15 perc általános bevezető, 15 perc speciális – egy konkrét könyvbe – bevezető, 20 perc egzegézis, vagyis lassú, sorról sorra haladó szövegértelmezés, végül 10 perc – játékos – feladat-megbeszélés, illetve kiértékelés.
c.) Az általános bevezetésnél nyugodtan feltételezhetjük, hogy a mi »báránykáink« is a mostani nagy magyar »legelőről« jöttek. Ez azt jelenti: ha esetleg tudnak is valami keveset, azt is rosszul tudják. A megbeszéléseinket, oktatásainkat soha sem a nulláról kell kezdenünk, hanem mindig a mínuszból... Ellenszenveket, előítéleteket oszlatunk, miközben felkeltjük a csendes kíváncsiságot, majd a lobogó érdeklődést. Van, ahol például a katolikus sajtó ajánlását is csak »sörre átszámítva« értik igazán. Az egyszerű polgár néha akkor kap észbe egy szellemi értékkel szembesülve, ha – egy másik dimenzióban – felfogja, mibe is kerül ez neki... A kumráni barlangok szenzációs leleteit, abszolút kívülállók esetén, meg lehet közelíteni ilyen profánul is: az 1947-ben megtalált kétezeréves tekercset a beduin gyerek eladta »öt pénzért«, a tudós megvette a régiségkereskedőtől ötszázért, tőle a Régészeti Intézet megszerezte ötezerért, majd továbbadta a pátriárkának – mondjuk ötvenezerért, végül az izraeli állam 1954-ben a 7 és fél méteres Izajás-tekercsért fizetett állítólag kétszázötvenezer dollárt. Nekik megért ennyit. Nekünk meg még mérhetetlenül többet is, hiszen Izajást tartjuk az Ószövetség evangélistájának. Jézusról jövendölt, aki nem »30 ezüstöt« ért (Mt 26,15), hanem az egész világnál is többet (Mt 16,26).
Ez a kincs most a kezünkben van. Ha meg még azt is összeszámlálnánk, a világon hány írót, festőt, zeneszerzőt ihlettek alkotásra az örökértékű történetek, a mélyértelmű gondolatok, elvesznénk az adatok tengerében. Ma már a teljes Szentírás, vagy annak részlete földünk valamennyi nyelvén olvasható. A különböző kiadásokat a frankfurti nemzetközi könyvvásáron sok év óta óriási érdeklődés kíséri. Azt mondják, a vele foglalkozó szaktudomány ötven év óta szakadatlan forradalomban izzik. Amióta alkalmazzák a légi fényképezést, azóta felgyorsultak a régészeti kutatások. Nagy magasságból feltűnően árulkodik a gyep elszíneződése, ha alatta romok rejlenek. Rég elfelejtett városokra bukkantak rá, teherautó-számra találtak írásos leleteket. Néhol előkerültek egész cserép-könyvtárak, szótárakkal együtt. Van »holt« nyelv, amelynek ma már több, mint húszféle tájszólását ismerjük. A kutatások pontosabb fordításokat eredményeznek. Így jutunk közelebb a kinyilatkoztató Isten szándékához. A szótárak ehhez nem lettek volna elegendők. Azok egy-egy kifejezésnek néha tíz féle jelentését is leközlik. Az adott szövegben viszont egy szónak a pontos értelmét, s így a számunkra érkező üzenetet, csakis az összes szempont egybevetésével találjuk meg. Ebben segítenek a bibliaórák.
A speciális bevezető már a gyakorló bibliaolvasásra készít fel. A kezdő csoportok többnyire a Lukács-evangéliumot választják. Itt igen sok hittan, liturgiában sűrűn előforduló kulcsfogalom található. Ez az »anyás« evangélium, ez az »irgalmasság« evangéliuma. Szerencsénkre ma már a szentírás-foglalkozások vezetője számára igen sok forrásmunka áll rendelkezésre. A tapasztalat igazolja az ókori tudós, Szent Jeromos mondását. Olyan folyammal állunk szemben, amelynek a szélén a kismadár is iszik, s a közepén az elefánt is úszik. Kimeríthetetlenül ontja a szent szöveg az egyre mélyebb és mélyebb gondolatokat. A nyíltszívű, érzékeny bibliaapostol soha nem érzi magát eléggé felkészültnek. A munkáját képtelen befejezni, csak félbeszakítja..., aztán elmondja mindenkinek, hogy milyen nagy dolgot művelt az Isten (Lk 8,39).
Az egyes könyvek összehasonlításával, a szerzők egyéniségének, céljainak vizsgálatával, a műfajok felismerésével, a kortörténeti támpontokkal megerősítve – a sorról-sorra való olvasás, az ún. egzegézis, már kész gyönyörűség. Ez az a bizonyos Szent Jeromos-féle »mélyvíz«. Lehet »inni« is, »fürödni» is, »úszni« is, kit mire indít a Lélek...
Érdemes a résztvevőkkel nemcsak együtt olvasni a szöveget, hanem az olvasottakkal tovább is foglalkoztatni őket. Örülnek, ha kapnak otthoni feladatokat. Ügyes kérdésekkel rá lehet irányítani a figyelmüket új összefüggésekre. Neveljük rá őket, hogy legyen munkafüzetük, és abba jegyzeteljenek. Így írásban is megválaszolhatják, amit kikutattak a Bibliából. Az elmélyülő munka során lassan kialakul az egyházközség »kemény magja«. Megújul a templom népének az áhitata. Az atyák azt veszik észre, hogy a gyónók őszintébbek, az áldozók buzgóbbak. Szemlátomást a szektások megritkulnak, jelentkeznek új megtérők, és a meglévők nem kopnak le. »Jelek« lesznek, hiszen »közel van a nyár« (Lk 21,30). Áldani fogjuk az órát, amikor elfogadva az Úr hívását, belevágtunk ebbe a munkába (Lk 10,17).
Balás Béla püspök