Amikor elhatároztam, hogy a Biblia lapjain keresztül megpróbálom­ a jó Isten nevelői tevékenységét a mai modern nevelési elvek alapján rendszerezni és azt így bemutatni, rájöttem arra, hogy a Jézus Krisztusban köztünk megjelent Isten szava és tette elegendő arra, hogy Isten pedagógiai működését szemlélhessük, és a mai kor szoká­sa szerint mindent mikroszkóp alá helyezve – így Jézus életét is – a mai­ ember mindent rendszerező agya szerint előtárjunk. Pázmány Péter ezt így fejezte ki: „Elsőben cselekedettel, azután élő nyelvének oktatásával tanított minket az Úr Krisztus.”

A kérdés tehát így hangzik: Jézus szavaiban és tetteiben hogyan mutatkozik meg a mai értelemben vett oktatói- nevelői tevékenység?

A következő vázlat szerint állítottam össze e kis előadásomat:

A nevelés lehetősége és szükségessége

A nevelés színterei

A nevelés feladatai

A nevelő személyisége

A nevelő és neveltek kapcsolata

A nevelés eszközei – a mi Urunknál, Jézus Krisztusnál.

I. A nevelés lehetősége és szükségessége

A történelem folyamán nagy nevű pedagógusok a végletekig elmen­tek annak hangsúlyozásában, hogy a nevelés hogyan épül bele az ember egyéniségének kibontakozásába.

Voltak, akik a nevelés hatását túlhangsúlyozták, és az egyéni jellem­ és személyiség quasi mindenhatósága mellett törtek lándzsát. Fi­gyelmen kívül hagyták az öröklés és a környezeti hatások emberre tör­­ténő hatását. Ez az indeterminizmus a pedagógiában különösen az eg­zisztencialisták körében volt elterjedt. Így Sartre állítása szerint az ember megteremtheti önmagát. 

Mások a nevelés hatástalanságát hangsúlyozták, és azt mondták, hogy minden az öröklésen múlik. „Az alma nem esik messze a fájától”- így vélték. Ezt az elméletet determinizmusnak nevezi a pedagógia.­

Lombroso azt tartotta, hogy vannak született gonosztevők, és bár­mit­ tesznek a szülők és nevelők, falra hányt borsónak bizonyulnak a ne­velési erőfeszítéseik.

Schopenhauer azt állította, hogy a jellem nem változhat, a nevelés­sel­ csak a másodrendű tulajdonságok bontakoztathatók ki.

Kretschmer a biológiai determinizmust hangsúlyozta, amikor is az em­ber alkatából következtette ki annak jellemét.

Freud pszichoanalízise pedig az öröklött ösztönt teszi meg az embert­ meghatározó tényezővé.

Napjainkban Hermann Nohl állítása lett divatos eszme, amely azt ta­nítja, hogy a nevelés ugyan szükséges, de a személyiség kibontakozá­sát az átöröklés dönti el.

Mindezt azért mondtam el, mert Jézus nevelői tevékenységét sem az­ indeterminizmus, sem a determinizmus nem jellemzi. Jézus nevelé­sét­ a pedagógiai optimizmus hatja át.

Tudja, hogy az ember gondolkodásmódját meghatározza a természe­te, a környezete, a hivatása, stb. de megfelelő módon egyénekhez szabottan minden ember nevelhető és egyénisége formálható. Amikor Nikodémust oktatja az újjászületésről, akkor az írástudói öntudatra hi­vat­kozik: „Te Izrael tanítója vagy, és nem érted ezeket?” (Jn 3,10) Amikor pedig az apostolokhoz szól, ismerve azok egyszerűségét, tü­rel­mesen megmagyarázza az írásokat és példabeszédeket (pl. a mag­vető­ről szóló példabeszédet).

 A félszeg és foglalkozása által megvetett Zakeusnak önbizalmat ad,­ amikor a nép előtt bejelenti, hogy most az ő házába tér be: „Zakeus!­ Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5).

Jézus minden emberben látja a lehetőséget, és senkit sem zár ki az Isten­ országából mondván, hogy „kutyából nem lesz szalonna”.

 Türelmes Jakab és János túlbuzgóságával szemben is, amikor azok le akarják hívni az istennyilát az őket be nem fogadó falura. Jézus nem adta fel a reményt sohasem, amikor egy ember megmentésé­ről volt szó.

Bizalmat önt a jobb latorba, akiben egy pálfordulást tapasztal, és ez­zel is bizonyítja, hogy életünk végső percéig, utolsó leheletünkig van­ lehetőségünk a megjavulásra.

Tehát minden ember, bármilyen környezetben, családban nőtt is fel,­ javítható, nevelhető és kormányozható. Hiszen, ha másképpen gon­dolkodott volna, akkor nem bíztatta volna az embereket a megtérés­re.

II.  A nevelés színterei

1. Ma különösképpen harcolunk azért, hogy iskolai keretek között tarthassuk meg a hittanórákat. Természetesen ennek okai vannak: vé­dett idő, biztosított tanterem, az iskolai fegyelmezés rendelkezésünk­re álló eszközei az iskolai hitoktatás mellett szólnak. Mások viszont­ esküsznek a plébániai körülmények egyedüli üdvözítő lehetősé­gére, állítva azt, hogy az iskolában a hitoktatás „tantárgy-ízű”, ahol do­minál az oktatás, és elvész a nevelés lehetősége.

2. Jézus mindig ott – tavon, példabeszédekben szólva, vagy éppen az utolsó vacsora termében – tanítja meg tanítványainak a legfontosabbat: a­ szeretet parancsát. 

Jézus azt mutatja meg számunkra, hogy a jó nevelő mindig nevel akár szavával, akár példájával, és távol áll tőle a mesterkélt nevelői te­vékenység, amikor is felhívná a figyelmet arra, hogy: „Figyeljetek ide,­ mert most oktatlak és nevellek benneteket.”

3. Tudomásul kell vennünk, hogy nevelt és oktatott, ahol éppen volt­. A hegyen mondja el a szép boldogságokat. A Genezáreti nekünk ke­resztény embereknek is Jézus példája szerint megfelelő pru­den­ci­á­val­ mindig nevelnünk kell szavainkkal és magatartásunkkal, akár uta­zunk, akár társaságban vagyunk, vagy éppen otthon a családban tartóz­kodunk. Ezért nem elhanyagolandók a hitoktató által szervezett tá­bo­rozások kínálta alkalmak, amikor a hosszú túrák alatt vagy éppen a tábortűznél megfelelő módszerrel hatni tudunk a fiatalokra. Ezeket, mint­ nevelési alkalmakat ki kell használni! Jézus soha nem válogatott az­ adott színterek között. Ezért egyetlen nevelő sem mondhatja azt, hogy csak addig vagyok pedagógus, nevelő, míg a gyerekek között va­gyok, amíg le nem jár a hivatali időm, vagy amíg az iskolában tartóz­kodom.

4. Jézust tanítványai nem egyszer meglesték, amikor imádkozott az­ éjszaka csendjében. Hogyan imádkozhatott Jézus? Úgy, hogy tanít­ványai megkívánták az imádkozást és kérték: „Uram, taníts meg min­ket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványa­­it” (Lk 11,1).

5. Fontos dolog, hogy a nevelő olyan környezetet biztosítson neveltjei számára, ahol jól érzik magukat. Jézus erről is gondoskodott­. A Tábor hegyen bepillantást engedett az égi hazába, hogy vágya­kozzanak oda, hiszen Péter így kiáltott fel: „Uram, jó itt nekünk” (Mt 17,4). – Péter vallomásából is tudjuk, hogy Jézus közelsége számuk­ra igen fontos volt: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak” (Jn 6,68).

6. Szívesen tanított a zsinagógában és a templomban.: „Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába és olvasásra jelentkezett  (Lk 4,16).

„Az ünnep javarészén már túl voltak, amikor Jézus fölment a temp­lomba és tanítani kezdett” (Jn 7,14).

III. A nevelés feladatai

         Ide tartozik:     1. Az értelmi nevelés

                                  2. Az erkölcsi nevelés  

                                  3. A liturgiára nevelés

                                  4. A testi nevelés

                                  5. Esztétikai nevelés

Hogyan mutatkozott meg mindez Jézus nyilvános működése során?­

1.  Az értelmi nevelés: A feladatokat meghatározzák a nevelés céljai.­ Jézus mit akart elérni az emberekkel való foglalkozás során? Isten országába akarta őket bevezetni, amely már itt a földön elkezdődik, és majd az örökkévalóságban folytatódik.

a.) Jézus is figyelembe vette az ember szellemi képességeit és azokon­ keresztül hatott az ember egyéniségére. Nem hanyagolta el az em­ber értelmi nevelését.

Formálta az emberek tudatát, és ismereteiket bővítette. Fontosnak tar­totta Nikodémus oktatását is, és ezért még az éjszakáját is rááldozta,­ hogy a törvénytudó ismereteit gazdagítsa.

Ha azonban szükség volt rá, akkor a hallgatói eddigi ismereteit korrigálta is. Pl. ügyes módszerrel tanította meg az írástudót arra, hogy­ minden ember a mi felebarátunk. Gondoljunk csak az irgalmas sza­maritánus példabeszédére. A választott nép csak saját népének gyer­mekeit tartotta felebarátnak. Jézus a farizeus szájával mondatja ki,­ hogy az ellenség is felebarátunk, akit szeretnünk kell. Vagy amikor­ tanítványainak megmagyarázta a házasság felbonthatatlanságát, az­ eddigi tudásukat, ismereteiket kijavította: „Mózes a ti keményszívűségetek miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket” (Mt 19,8) – mondta.

 
b.) A külső szokásokat pedig szembeállította a belső élet fontossá­gá­val: „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjá­tok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztá­talansággal” (Mt 23,25). Bizonyos dolgokat meg kell tanulni, de fel­hívja a figyelmet arra, hogy ne kövessék a farizeusok példáját. „Az í­rás­tudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mon­danak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kö­vessétek, mert mondják ők, de nem teszik” (Mt 23,2-3).  A nevelésben­ nem lehet igaz a régi axióma: Aliter in teoria, aliter in praxi. Más a teória és más a gyakorlat.

c.) Jézus ismerte azt a fontos pedagógiai elvet, hogy mindig az ismerttől kell haladnunk az ismeretlen felé. Vagyis mindig a már meg­lévő ismeretekre kell építeni az új ismereteket.

A hegyi beszédben így kezdi az egyes parancsok, mózesi törvények­ magasabb szintre emelését: „Hallottátok a régieknek szóló paran­csot…” Azután idézi a törvényt, majd hozzáteszi: „Én pedig azt mon­dom nektek…” (Mt 5. fej.) Ezt az ismeretbővítést ezzel a mondatá­val vezeti be: „Nem azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegyem” (Mt 5,18).

2. Jézus az erkölcsi nevelésre nagy súlyt fektetett.

a.) A közösségi nevelés gyönyörű példáját adta, amikor finoman ki­tért a két tanítvány édesanyjának kérése elől, hogy fiai üljenek az Isten országában az Ő jobbján és balján. Nyomban észrevette a tanítvá­nyok neheztelését, és megelőzte a köztük kialakulóban lévő szakadást.­ Megmagyarázta nekik, hogy ki lehet a legnagyobb: „Aki első a­kar­ lenni, az legyen a legutolsó és mindenki szolgája” (Mk 9,35). A kö­zösségi életnek alapvető tulajdonságára hívta fel a figyelmet, vagyis­ hogy a szolgálat teszi a közösséget olyanná, hogy ott az ember jól­ érezze magát. Milyen más lenne a családi közösség, a társadalmi kö­zösség, ha a szolgálat hatná át a tagok erkölcsi magatartását, ha Jézus tanítását megfogadnák.

Az Ószövetségben az egyén csak a közösségen keresztül tudott Istenhez közelíteni, tudva azt, hogy az ígéretekben és Istentől kapott ja­vakban is csak a közösségen keresztül részesülhet.

Jézus is fontosnak tartotta a közösség szerepét, hiszen ő maga is kö­zösséget szervezett, de kiemelten hangsúlyozta az egyén felelősség­­tel­jes és személyes kapcsolatát is az Istenhez és embertársaihoz. Hiszen nem mindegy, hogy a közösséget milyen egyének alkotják.

b.) Jézus szeretetről szóló tanításának sarkalatos pontja a megbocsá­tás. Az ember tévedhet, botladozhat, másokat megbánthat, de a bo­csá­natkérés és a megbocsátás újra és újra helyrehozza az erkölcsi rendet.

Mivel Jézus tudta, hogy a legnehezebb, a legmegalázóbb elismerni bű­nösségünket, ezért keményebb hangot üt meg és quasi megijeszt be­nnünket, amikor azt mondja: „ha nem bocsáttok meg az embereknek­, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket” (Mt 6,15). Fontosnak tart­ja,­ hogy a mindennapi kenyér kérése mellé az imába belevegye azt a szán­déknyilatkozatot, hogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezők­nek.

Tehát nemcsak a közösségi nevelést tartotta szem előtt, hanem az em­ber egymással való jó, személyes kapcsolatának kialakítását is.

c.) A jócselekedetekre úgy buzdít bennünket, hogy ismerve az em­bert­ és ama  tulajdonságát, hogy sokszor a szimpátia, és az unszimpátia­ határozza meg a másokon való segítségnyújtásunk szándékát, önma­gát állítja a másik ember helyébe, amikor arról van szó, hogy mér­le­gelni kezdjük, hogy segítsünk-e, vagy ne segítsünk másokon: „Amit e­ legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Itt már nincs mit spekulálni, mert a másikban Jézust kell látnunk.­

d.) A nők egyenjogúságát ő hirdette meg először, amikor figyelmez­tette az erősebb nemet arra, hogy: „A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik és a kettő testben egy lesz” (Mt 19,5).

e.) A gyermekeket, a legkiszolgáltatottabbakat védelmébe vette, amikor a felnőtteket figyelmeztette, miszerint: „aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára, s a tengerbe dobnák” (Mt 18,6). Ezeket a ke­mény szavakat kénytelen volt használni, mert a gyermekekben a véd­te­len embert és az élet jövőjét látta, akikre nagy gondot kell fordítani.

f.) A család egysége mellett is síkra szállt: „Amit tehát Isten egybe­kötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,7).

g.) Az ember személyiségének erkölcsi formálására szintúgy nagy súlyt fektet. Ráneveli az apostolokat arra, hogy a félelem megbénítja az embert: „Mit féltek ti kicsinyhitűek?” (Mt 8,26) – A bűntől kell fél­ni,­ amely eltéríti az embert végső céljától: „Ne féljetek azoktól, akik meg­ölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is pokolba taszíthatja” (Mt.10,28). Jézus tehát ezekkel a szavakkal meg is adja az erkölcsi értékrendet. A testnél fon­to­sabb a lélek, az anyagiaknál az örök értékek, és a végső célt soha nem szabad szem elől téveszteni. „Mit ér az embernek ha az egész vi­lá­got megnyeri is, de lelke kárt szenved?” (Mt 16,26)

3. A liturgiára való nevelés  

Ez Jézus életében saját példáján keresztül és szavaival történt.

Fontosnak tartotta, hogy amikor elérte a nagykorúságot, a tizenkét évet, elmenjen szüleivel a templomba.

Részt vett keresztelő Szt. János bűnbánati liturgiájában.

A kánai menyegzőn a fiatal párral együtt ünnepelt.

a.) „Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment…Vacsorát rendeztek tiszteletére” (Jn 12,1). Tehát elfogadta az ünneplést. Mind az istentiszteleti liturgiát, mind a családi ünneplést fontosnak tartotta, mi­vel ezek az alkalmak az emberi szeretetközösség fontosságát hangsúlyozzák. Továbbá az Istennel való egységet, közösséget szimbolizálják. Ma úgy mondanánk, hogy a családegyház ünneplésének jelentőségét emelte ki.

b.) A példabeszédeiben gyakran használta az ünnepi lakoma képét, amikor a mennyei boldogságról beszélt (Lk 14,12-24). Pl. a királyem­ber­ lakomát rendezett a fiának, amelyre sok embert meghívott (Mt 22,1-13).

4. Azt gondolná az ember, hogy Jézus nem fektetett nagy gondot az emberek esztétikai nevelésére. De igen.

a.) Az esztétikai nevelés célja az, hogy a nevelő képessé tegye nevelt­jeit az objektív világ valamennyi területén a szép felismerésére, megóvására, értékelésére és létrehozására. Az esztétikai vonatkozású is­mereteknek mély és gazdag esztétikai élményekkel, emóciókkal kell együtt járniuk. Ez Jézusnál többször előfordul.

 
b.) Amikor az olajfák hegyéről csodálatosan csillogott a déli napfényben a fehér márvánnyal borított jeruzsálemi templom, és a tanítványok nem állták ki szó nélkül, hogy ne szóljanak elismeréssel a szép építmény láttán, akkor Jézus sírva fakadt. Sajnálta a szép templom pusztulását, amit megjövendölt, és amely hamarosan Kr. u. 70-ben be is következett: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnyai alá csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyott lesz házatok” (Lk 13, 34-35).

c.) Felhívta tanítványainak figyelmét arra, hogy az ég madarai és a mező liliomai, amelyekről a mennyei Atya gondoskodik, milyen szépek. Megtanította hallgatóit arra, hogy figyeljék meg a körülöttük lé­vő szép természetet: „Nézzétek a  liliomokat, mint növekednek! (Lk 12,27) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak…s mennyei Atyátok táplálja őket” (Mt 25,26). „Még Salamon sem volt minden dicsőségében úgy felöltözve, mint egy ezek közül" (Mt 6,29).

5. A testi nevelés sem állt távol Jézustól.

a.) Tanítványainak pihenéséről is gondoskodik: „Jöjjetek félre egy magányos helyre és pihenjétek ki magatokat egy kicsit” (Mk 6,31). A gyógyításai is mind azt bizonyítják, hogy a testi egészséget Jézus sokra értékelte.

b.) Nemcsak azért tett csodát a betegek meggyógyításával, hogy megmutassa isteni hatalmát, hanem azért is, hogy segítsen a rászorult nyomorult embereken.

IV. Jézus nevelői személyisége

1.  A nevelő hatása csak akkor lehet igazán erőteljes, ha azt a pedagógus személyes állásfoglalása is alátámasztja. A tanulók a tanítás anyagában félreérthetetlenül benne érzik a nevelőjük őszinte véleményének kifejeződését is. Üresen kopognak a szavak, és nem lehet érdemleges nevelési eredményre számítani, ha a pedagógus közömbös semlegességgel, „kötelezően előírt” jelleggel végzi oktatói-ne­ve­lői mun­káját.

2. Itt a legnagyobb problémája a mostani, egyházi kezelésbe vett katolikus iskoláknak is. Az, hogy a mai katolikus iskolai nevelés nem tud úgy hatni a gyermekekre, mint ahogy kellene, azért van, mert az Egyház az iskolával együtt a pedagógusokat is átvette. Márpedig a pedagógusok nagy része ateista volt, és ma sem tudja megtagadni múlt­ját, de legalábbis vallásilag közömbös lett, és nem gyakorolja hi­tét, vagy titokban egyenesen vallás-ellenes. Hogy tudna keresztény ne­velési hatást gyakorolni növendékeire egy ateista beállítottságú pedagógus? Bár-milyen szépen is beszél Istenről és az Egyházról, mert most így illik, a mellékzörej kihallatszik.

3. Nem véletlen, hogy Jézust Rabbinak szólítják. Valóban ő „vér­be­­li” tanító volt. Máté így vezeti be a hegyi beszédet: „A tömeg láttá­ra Jézus fölment a hegyre. Ott leült, tanítványai pedig köréje gyűltek” (Mt 5, 1). Názáretben pedig a zsinagógában „Olvasásra jelentkezett” (Lk 4, 16). Majd a felolvasás után: „Minden szem rászegeződött” (Lk 4,21), vagyis várták a tanítást, a Szentírás magyarázatát, amit meg is tett.

4.  Jézusból sugárzott az a meggyőződés, hogy szavainak és a tetteinek összhangja a legjobb argumentum mások meggyőzésére.

a.) Jézus, pl. amikor a vagyonszerzés veszélyességéről beszélt, hogy: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”(Mt 5,3),  akkor a saját anyagilag szegény életével, a földi dolgoktól iránt közömbös magatartásával igazolta mondanivalójának igazságát.

b.) Nem véletlen, hogy megkérdezik tőle: „Mester hol lakol?” (Jn 1,38) Erre a válasza őszinte: „A rókának oduja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét.” (Lk 9,58)

c.) A pedagógus személyisége tehát a nevelési folyamat meghatározó tényezője. A nevelő – minthogy a nevelési folyamat célratörő, cél­szerű jellegének szubjektív megtestesítője – vezető szerepet játszik a nevelésben. A nevelés valamennyi tényezője közül a céltudatosan nevelő ember a legfontosabb. A nevelő személyisége semmilyen mód­szerrel nem pótolható. Aligha túlzás tehát kimondani, hogy a pe­dagógus legfontosabb és legnagyobb hatású „nevelési eszköze” tu­laj­don személyisége, és az abból eredő pedagógiai hatásrendszer tudatos irányítása.

5. A példaadás a leghatásosabb nevelői eszköz.

Pázmány Péter írja: „Értelmünk tanítására és akaratunk izgatására nincs annyi ereje a füllel hallott tanításnak, mint a szemmel látott példának.” És idézi Senecát, aki azt mondja: „Longum iter est per prae­cepta: breve ac efficax per exempla.” (Hosszú és nehéz törvények­ből, parancsolatokból tanulni: gyors és hatásos a példákból való tanulság.)

Így szólt Jézus a lábmosás után: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn13,15). – Amikor Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban, Szt. János érzi, hogy Jézus keresztsége példaértékű. Meg is jegyzi: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz énhozzám?” (Mt 3,14)  Jézus megmagyarázza: „Hagyd el ezt most! Úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami méltányos” (Mt 3,15). Jézus helyesli János ténykedését, és példájával mintegy felszó­lít­ja az embereket a bűnbánatra ill. annak külső szertartására. – Példaér­tékű volt Jézus gondoskodása édesanyjáról, amikor a kereszten Já­nos apostol gondjaira bízta őt: „Nézd, ő a te anyád” (Jn 19,27).

6. A jó nevelő szereti neveltjeit.

a.) A növendék szemében minden pedagógus a lehetséges emberi magatartásformák, egyéniségek sajátos iskolája. Példaképül szolgál, vagy egyszerűen vonz, közönyt idéz fel, vagy eltaszít, de sohasem ma­rad hatás nélkül.

b.) Aki emberekkel, ember-palántákkal foglalkozik, ismernie kell minden egyes növendékének lelki alkatát, életének történetét és jelenlegi problémáit. Bele kell éreznie magát neveltjének helyzetébe. Azaz empátia-érzékkel kell rendelkeznie.

c.) A jó nevelő irányában a növendékekben kialakul a vágyó szere­tet, hiszen érzik a másokra való ráutaltságukat. Ez a szeretet skolasz­tikus megfogalmazásban az amor concupiscentiae, pszichoanaliti- kus szóval: captivitas.

 Ezt azonban éppen a nevelés útján tovább kell fejleszteni, nehogy személyiségromboló önzéssé fajuljon, ki kell alakítani az adakozó, áldozatokra kész szeretetet, az „amor benevolentiae”-t, vagy más szó­val ablativitas-t. Sík Sándor ezt így jellemzi: „A boldogság, amely nincs másutt, mint a szeretetben, nem abban áll elsősorban, hogy en­gem szeretnek, hanem abban, hogy nekem van kit szeretnem. Ez a lel­ke a szeretetnek.” Szt. Pál Jézus szavaként idézi: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Csel 20,35).

d.) Empátiájáról tesz tanúságot Jézus, amikor

- Sír Lázár halálakor, és meg is jegyzik: „Nézzétek, mennyire szeret­te őt!” (Jn 11,35-36)

- Beszél a jó pásztorról, aki elhagyja a 99 igazat, hogy megtalálja az elveszett századikat. És nem nyugszik, amíg meg nem találja. „Éle­te­­met adom a juhokért” (Jn 10,16) – mondja.

- A csodálatos kenyérszaporítás előtt az embereket látva „meg­esett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (­Mk 6,34).

- Amikor Jairus leányát feltámasztotta, úgy megrendültek, hogy teljesen elfelejtkeztek arról, hogy a kislány éhes. Jézus figyelmeztette a szülőket arra, hogy adjanak neki enni. Ilyen kis dologra is odafigyelt.

- Nem alázta meg Zakeust, aki eléggé nevetségesen hatott, amikor felmászott a fára. De nem vetette meg az utcanőt sem, habár környezete ezt tette.

 Azok a kijelentések, amelyek Jézus szeretetét illusztrálják, mind alátámasztást nyernek élete példájában. Ő mondta Niko­dé­mus­nak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). „Amint az atya szeret engem, én is úgy szeretlek titeket” (Jn 15, 9).

 „Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk” (1 Ján 3,16). „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hor­doztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28).

A Biblia minden lapját idézhetném, ha azt akarnám bizonyítani, hogy Jézus szerette az embereket.

Jézus adakozó szeretete a teljes önfeláldozás fokáig jut: „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja oda barátaiért. Ti az én ba­rátaim vagytok…”(Jn 15,13) – mondja az utolsó vacsorán.

7. A jó nevelő igazságos

Nagyon jól ismerjük neveltjeink igazság-érzékenységét. Ugyan­akkor sokszor az emberi környezet diktálja cselekedeteinket. Emiatt nem egyszer szembekerülünk lelkiismeretünk szavával. Nem lehet két­ség: Jézus mindenben a mennyei Atya akaratát követte szavával és cselekedeteivel.

a.) Jézus nem részrehajló, és nincs tekintettel az előkelőségekre és a gazdagságra. Még ellenfelei is elismerik: „Mester, tudjuk, igazmondó vagy és helyesen tanítasz. Az emberek személyére sem vagy te­kin­tettel, hanem Isten útját az igazság szellemében tanítod” (Lk 20,21) 

Hányszor tesszük fel a kérdést: Mit szólnak az emberek? Elfog a félelem, hogy elmarasztalnak, barátaink kizárnak a körükből, vagy rossz véleménnyel lesznek rólam, ha az igazságot képviselem, és bát­ran kiállok mellette.

b.) Simon farizeus házában Jézus finoman rendreutasítja a figyelmetlen és udvariatlan házigazdát, amikor az lenézi azt a nőt, aki könnyeivel öntözi az ő lábát. „Házadba jöttem, de lábamra vizet nem adtál. Ez viszont könnyeivel öntözte és hajával törölte meg lábamat” (Lk 7, 44).

c.) Amikor pedig tőrbe akarják csalni azzal a kérdéssel, hogy: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy sem” – nem elfogult népe iránt, hanem az igazságot mondja ki:„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Lk 20,25).

d) Kilátásba helyezi a szigorú igazságosságát: „Az Emberfia ugyanis el fog jönni angyalaival Atyja dicsőségében és akkor megfizet mindenkinek tetteihez mérten.” (Mt 16,27).

Jobbjára állítja a jókat, baljára a gonoszokat.

8. A nevelő tekintélyének is nagy szerepe van a nevelésben.

a.) Tekintélyen értjük általában az irányítás elismerését, esetenként az irányításhoz szükséges hatalom birtoklását is. A tekintély (auc­­toritas) két személy akaratának egymáshoz való viszonya.

Olyan viszony ez, amelynek lényege nem az, hogy a hallgatóság egyszer vagy ismételten aláveti magát a nevelő akaratának, hanem ab­ban áll, hogy a rá hallgató emberek tartósan sajátjukként fogadják el a nevelő akaratát. A tekintély alapja lehet testi fölény, gazdasági fölény, szellemi és erkölcsi fölény. Személyi tekintélynek mondjuk azt a tekintélyt, amely egyéni tulajdonságon alapszik; hivatali, amikor bi­zo­nyos szerepkör betöltéséhez fűződik.

b.) Jézus tekintélyét vizsgálva nem beszélhetünk hivatali tekintélyről, mert ő semmilyen köztiszteletben álló párthoz, semmilyen tár­sa­sághoz, mint pl. farizeusokhoz, írástudókhoz vagy szaddú­ceu­sok­hoz nem tartozott. Jézus személyiségvonásai értéket képviseltek az em­berek előtt, vagyis tekintélyét személyi tekintélynek nevezhetjük. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy isteni hatalma is közrejátszott abban, hogy a nép követte. „Úgy tanított, mint akinek hatal­ma van, és nem úgy, mint az írástudók.” Tekintélye irracionálisan nagy volt. Érezhető volt, hogy tekintélyének eredete nem a tudásban, sem származásában, de még kapcsolataiban sem volt található. Egysze­rűen érezhető volt, hogy a tekintélye természetfölötti eredetű. „Tanúságot tesz rólam az, aki küldött engem: az Atya” – mondta a zsidóknak. (Mt 7,29)

c.) Csodái, tanításának nagyszerűsége, emberiessége hozzájárult ahhoz, hogy az emberek felnézzenek rá. Egy törvénytudó farizeus és írástudó sem merte kimondani azt, amit Jézus mondott a bűnösöknek: ”Bűneid bocsánatot nyertek.” Jézus szavai a bűnös kétségeit el­osz­latták, és biztos lehetett abban, hogy Isten nem kéri tőle számon bűnös tetteit, valóban megbocsátott. Megtisztulva kezdhetett új életet.

d.) A názáretiek viszont, mivel ismerték szüleit, ismerték rokonságát és egyszerűségét, ezért lenézték, sőt ki akarták végezni, mert nem voltak képesek elfogadni azt az embert, aki nagyobb náluk, akinek tudását, hatalmát nem tudták önmaguknak megmagyarázni.

e.)  A jó nevelő nem félti tekintélyét a neveltjeinek ellenvéleményé­től. Tiszteli vitapartnereit.

Gondoljunk csak arra, amikor Jézus a házasság felbonthatatlanságáról beszélt. Habár tanítványai ellenvéleményen voltak és hivatkoztak Mózes tekintélyére: „Miért parancsolta hát Mózes a válólevéllel történő elbocsátást?” – mondták. Jézus válaszolt, de érvei nem hatották meg hallgatóit. Sőt azt mondták: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10). Jézus nem torkolja le őket, hanem kijelenti, hogy „Nem mindenki tudja felfogni ezt, csak akinek Isten megadja” (Mt 19,11).

f.) Jézus tekintélyét nem veszélyeztetik azok a viták, amelyek során tisztázódnak a fogalmak és Jézus elgondolásai. Nem kényszeríti rá hallgatóira saját megközelítési módját, hiszen az adott célt többféleképpen el lehet érni. Megtérés, bűnbánat, gyógyulás, önkéntes sze­génység, a szeretetnek sokféle megnyilvánulása, egyaránt elvezetnek Isten országába.

9. Jézus egyéniségére jellemző a nevelői kiegyensúlyozottság.

a.) Juvenalis mondja: „Maxima reverentia puero.” Vagyis a gyer­­meknek meg kell adni a legnagyobb tiszteletet.

 Jézus keményen beszél arról az emberről, aki egy gyermeket megbotránkoztat, vagyis bűnre vezet. „ Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára s a tengerbe dobnák” (Mt 18,6). Ebből látszik, hogy mennyire tisztelte és féltette a kisgyermekeket.

b.) Jézus azonban nemcsak a gyermekeknek adta meg a tiszteletet, hanem felnőtt hallgatóinak is.

 - Megdicsérte a pogány századost hitéért, aki szavaival óriási bizalmat mutatott az Úr Jézus iránt. „Ekkora hitet senkinél sem találtam egész Izraelben” (Mt 8,10)  – mondta.

 - Tisztelte árulójának szabad akaratát, habár fájt neki, hogy nem tudta letéríteni hamis útjáról. „Tedd meg hamarosan, amit tenni akarsz!” (Jn 13,27) – szavakkal küldte el. És nem leplezte le az egész asztaltársaság előtt. Talán ez az igazán emberi magatartás döbbentette meg Júdást, és ezért dobta vissza az áruló pénzt.

10. Fontos a nevelő hangneme nyelvezete és stílusa.

a.) A nyelv adományának helyes ápolása és használata a keresztényi tevékenység minden ágazatára kiterjed: az otthonra éppúgy, mint egymással való érintkezésünkre. Különösen jelentős ez, ha mint nevelő állok neveltjeim elé.

b.) Az ember szavai belsejének vetületei. Amikor valaki kinyitja a száját, véleményt alkot bármiről, sok mindent elárul jelleméről, fel­fo­gásáról és életstílusáról.

 Ha a pedagógus finoman szól a gyermekekhez, ha türelmet tud tanúsítani akkor, amikor feszült a légkör, akkor a gyermekek visszafo­gottabbak lesznek.

 Minden nevelőt, pedagógust meg kellene tanítani arra, hogy kel­le­mes hangon beszéljen. Tiszta, és tökéletes nyelvezetet használjon, továbbá szívélyes és udvarias szavakat.

­ Minden egyes család, minden nevelői közösség és egyén kötelessége hogy, útját állja a romlott beszédnek. A gyermekek már a legkisebb korukban tanulják meg, hogy szüleikhez és egymáshoz tisztelettel beszéljenek. Meg kellene fogadni Szt. Pál tanácsát, aki azt írja a kolosszeieknek: „Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes s akkor helyesen tudtok majd megfelelni mindenkinek” (Kol 4,6).

c.) Ilyen lehetett Jézus beszéde is, hiszen Jézus szavairól az elfogatására kiküldött szolgák így nyilatkoznak: „Ember így még nem be­szélt” (Jn 7,46). Milyen lehetett Jézus hangja, hanghordozása, amikor az élet elesettjeihez szólt? Hiszen ő vallja: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot” (Mt 9,12). „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13).

A 38 éve beteg emberhez, a tetőről leereszkedő bénához, a jobb latorhoz vagy a lábát könnyeivel öntöző nőhöz az irgalmasság hangján tudott szólni, amely felemelte őket, de ugyanakkor kemény hangot használt, amikor a bűneikben megrögzött, gőgös farizeusokhoz szólt.

Amikor pedig szükségét látta a botránykeltésnek, hogy rá figyelje­nek a pénzükkel és árujukkal foglalatoskodó kereskedők, akkor os­tort is tudott fonni, és kemény csapásokkal hajtotta ki őket a templomból. A halk szó, a csendes figyelmeztetés bizony hatástalan lett volna abban az esetben.

d.) Beszéde bölcs volt, logikus, természetfölötti tekintélyt sugárzó, de sokszor fenyegető. Amikor pedig azt mondja, hogy „Ki vá­dolhat engem bűnről?” – akkor ez a kijelentés természetfölötti tekinté­lyre utal.

- Bölcs, amikor felállítja az aranyszabályt: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is” (Mk 4,24).

- Következtető és elgondolkodtató volt a beszéde, pl. amikor azt mondta: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6, 21).

Ki más merte volna mondani Jézus idejében az ország-világ előtt nagy tekintélynek örvendő farizeusoknak: Jaj nektek farizeusok, jaj nektek írástudók?

Használta a képes beszédet, az allegóriát, a megszemélyesítést, a hasonlatot annak érdekében, hogy szavait a legegyszerűbb hallgatói is megértsék.

- Alapvető pedagógiai elv, hogy a nevelőnek figyelembe kell vennie hallgatóinak gondolkodásmódját, szókincsét és gondolatfű­zését. Minél primitívebbek azok, akikhez szól, annál inkább kell al­-kalmaznia az egyszerű kifejezéseket, konkrét történeteket, amelyekből levonhatják a tanulságot.

- Az értelmileg fejlettebb hallgatóság már tud absztrahálni, és az elvont fogalmakat is megérti. Meg lehet figyelni, hogy Jézus hogywan beszélt az írástudó farizeussal, és hogyan az egyszerű, tanulatlan halászokkal és földművesekkel. Pl. mennyire más a stílusa, amikor a főembereknek bizonyítja, hogy Ő egy az Atyával, és egészen másként beszél a néphez, akik főleg példák és hasonlatok által értenek meg egy-egy igazságot.                                               

V.  Jézus kapcsolata a rábízottakkal

1.  A kisgyermekek valamit megéreztek abból a szeretetből, amit Jé­zus tanított. A gyermek csodálatos érzékkel bír. Mi felnőttek sajnos el­veszítettük ezt az érzéket, mert igen sokat csalódtunk már az emberek­ben. A gyermek nyomban meglátja a felnőtt szemében, hogy őt szereti, vagy sem. El bírja-e viselni, vagy teher. Le tud-e hajolni hozzá a felnőtt, vagy lenézi, lekicsinyli őt. Tud-e hozzá szépen szólni, vagy gorombáskodik-e vele.

a.) Amikor gyermekek keresik fel, amikor édesanyák viszik gyermekeiket Jézushoz, hogy rájuk tegye a kezét, hogy megáldja őket, ez a gyermeki bizalom indítja őket, hogy hozzá siessenek. „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, és ne tartsátok vissza őket!” (Mk 10,14) – adja ki a parancsot azoknak a tanítványoknak, akik el akarják utasítani őket. 

Ma felnőttek, sőt szülők is igen gyakran a tanítványok magatartását követik. Elutasítják a gyermekeket. „Hagyjál békén, nem érek rá!” „Ne zavarj, amikor annyi munkám van!” „Ne szólj bele, nem értesz te ehhez!” – ugye, ismerősek ezek a szavak?  Jézus pedagógiájában a gyermekek fontosak. Velük a maguk szintjén foglalkoz­ni kell. Nekik is lehetnek problémáik, nemcsak a felnőtteknek. Őket is meg kell hallgatni: 

b.) Majd tovább olvasva ezt az evangéliumi részt, ezt találjuk: „Aztán ölébe vette őket, és rájuk téve kezét megáldotta őket” (Mk 10, 16). Ezekben a szavakban benne van minden, ahogyan Jézus viszonyult a gyermekekhez. „Ölébe vette őket”(Mk 10,16), vagyis kimutatta szeretetét irántuk. Bizalmat ébresztett a kicsinyekben. Ha va­laki tudta, akkor Ő igen, hogy a gyermek csak a szeretet légkörében tud egészségesen kifejlődni. A gyermek iránti szeretet kifejezése az é­rintés. Ölébe venni annyit jelent, hogy: „Fontos vagy számomra, átö­lel­lek, érezd magadat nálam biztonságban.”

Bárcsak a szülők és nevelők olyan fontosnak tartanák a gyermek ne­­velésében a testi kontaktust, mint ahogy erre Jézus példát a­dott. Teológus koromban a spirituális atya óvva intett bennünket at­tól, hogy a gyermeket megérintsük. Talán féltett, hogy nehogy ferde haj­lam alakuljon ki bennünk. „Ne magukhoz, hanem Jézushoz vezessék a gyermekeket” – mondta. Ez igaz, de egy simogatás a kisgyermek fe­jén vagy egy kamasz gyerek oldalba-bökése igen sokat jelent a gye­rek számára. A személytelen nevelés fából vaskarika. Olyan, mint a semleges nevelés, ami nem létezik.

c)„Rájuk téve kezét megáldotta őket” (Mk 10,16). Megáldani annyit jelent, hogy Isten oltalmába helyezni. Rátenni a kezet a másikra, annyit tesz, hogy birtokomban vagy. Jézus joggal teszi rá a kezét a gyer­mek fejére, mert ilyeneké a mennyek országa. Ők Istenéi. Amikor a szülő Jézustól megtanulva kis keresztet rajzol a gyermeke fejére, tudatosítja magában és gyermekében, hogy ő Isten tulajdona, gyer­me­ke, ő a mennyek országának örököse.

2. A gazdag ifjúval való kapcsolata már egészen más. Az Isten egy bizonyos korban élethivatást ad az embernek. Nemcsak a házastárs megválasztásában van döntő szerepe annak, hogy felismerje az em­ber, mi az Isten akarata, hanem az élethivatás megválasztásában is. „Jézus rátekintve megszerette őt” (vagyis a gazdag ifjút) (Mk 10,21). Hogyne szerette volna meg, amikor a tízparancsolat törvénye­it megtartotta „gyermekkora óta.” Micsoda tisztalelkűség sugározhatott ebből az ifjúból. Jézus meghívja az Isten országának szolgálatába. Pa­pi hivatást szán neki. A másokért való élethez hozzátartozik az ön­zet­len lemondás. „Menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, vedd föl a keresztet és kövess engem” (Mk 10,21).

Jézus, mint jó pedagógus az ifjú elé állítja a célt: „kincsed lesz a mennyben”, kijelöli az eszközt: „vedd föl a keresztet!”, és az utat is meg­mutatja: „kövess engem!”

3. A felnőttekkel való kapcsolatát meghatározza az emberek e­gyé­­nisége. Jézus igen jó pedagógus, aki tudta, hogyan kell szólni a szang­­vinikus Péterhez, a melankólikus Jánoshoz, a flegmatikus Tamás­hoz.

a.)A csónakból kiugró és vízen járni szándékozó Pétert meginti: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) Amikor pedig dicsekszik, és fogadkozik: „Életem adom érted” (Jn 13,38), lehűti: „Bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem” (Jn 13,38). Péterhez, amikor szól, akkor elég keményen szól, úgy is mondhatnám, hogy nyersen, mert tudja, hogy szangvinikus.

 Péter nem tud megsértődni, de amikor Jézus azon határozatára, hogy Betániába fognak menni, és erre Tamás megjegyezte: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt” (Jn 11,16), akkor Jézus nem reflektál és nem mondja, hogy `Ti akartok velem meghalni? Hiszen elfogatásomkor elmenekültök, és te Tamás a feltámadásomban sem fogsz hinni.' Ismerte Tamás érzékeny lelki világát, és nem akarta őt megbántatni.

Továbbá a melankólikus, érzelemdús Jánosra bízza édesanyját. Ő Jézus keblére hajolhatott az utolsó vacsorán, és neki volt bátorsága megkérdezni, hogy ki az áruló. Jánost nem utasítja el, mert tudta, hogy mi lakozik az emberben, vagyis ismerte a mély érzésű apostolát, akihez egészen másképpen szólt, mint pl. Péterhez, aki „nem szívta mellre” Jézus keményebb kijelentéseit.

b.) Odafigyel hallgatóságára, és példabeszédeit a szakmájukhoz i­gazítja, vagyis ami valóban érdekli őket. Halászat, pásztorság, földművesség, kereskedés, amelyből veszi példabeszédeit attól függően, hogy kikhez szól. Így sokkal inkább számíthat a hallgatóság érdeklődésére.

4.) A nevelők egységes eljárása igen fontos a nevelés terén.

a.) Vagyis az édesanyának soha nem szabad kritizálni a gyermeke előtt az édesapa nevelési eljárását. Pl. hogy miért büntette, vagy miért így büntette meg a gyermeket. Főleg a nagyszülők hajlamosak arra, hogy a gyermeket felmentsék a szülők szigorú intézkedése alól. A szülők tévedhetnek, amikor így vagy úgy büntetnek. Lehet a nagyszülőknek kifogásuk is bizonyos eljárás ellen, de ellenkező véleményüket soha nem szabad a gyermek előtt kifejteniük. Ugyanez áll egy nevelési intézmény tanárainak eljárásaira is. Egyik tekintélyét nem járathatja le a másik.

b.) Jézus többször is kifejtette, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk”(Jn 10,30). Cselekedeteim, melyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam” (Jn10,25). „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem” (Jn1037). Tehát teljes egység volt az Atya és a Fiú között. Jézus minden intézkedése, véleménye, sőt gondolata egyezett az Atya szándékával. „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött” (Jn 4,34).

VI. Mi volt Jézus tanításának anyaga?

Nem más, mint az élet kérdései, amelyek nagyon is izgatják az embereket.

1. Kicsoda az Isten? Korrigálta az eddigi felfogást, amely csupán egyik oldaláról ismerte az Istent: Úrnak, Mindenhatónak, félelmetes Teremtőnek tartották. Jézus gondviselő atyaként mutatta be.

Isten és ember kapcsolata az imádságban mutatkozik meg legjobban. Ezért mondta: „Mikor imádkoztok ezt mondjátok: Atyánk…” (Lk 11,2).

2. „A korabeli emberek érdeklődését mindenekelőtt az az örömhír ragadta meg”, – írja Tarjányi professzor úr: Jézus örömhíre c. munkájában – „amely Jézus tanításának alapgondolatát, lényegét képezte, és amely igehirdetésének középpontjában áll: az a híradás, hogy Isten uralma rövidesen megvalósul, Isten uralkodni kezd”… Az evangélisták megjelölik Jézus igehirdetésének tárgyát, és egyszerűen azt mondják: „Hirdette Isten uralmát, Isten uralmának örömhírét” (Mt 4,23: Lk 4,43,: 8,1).

3. Továbbá nagy gondot fordított arra, hogy az emberek lelkét építse, tökéletesítse.

Tanít az erényekről: az alázatról, a szeretetről, a megbocsátásról, és az Ő követéséről.

Alázat: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és bennem nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29).

Szeretet: „Ez az én parancsom, szeressétek egymást!” (Jn 15,17)

Megbocsátás: „Bocsásd meg a mi bűneinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12).

4.) Mi lesz a halál után? „Aki bennem hisz, még ha meg is halt,  élni fog” (Jn 11,25).

5.) Miért van szenvedés? „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és kövessen engem” (Lk 9,23).

6.) A bűn és bűnbánat: ( A tékozló fiú története)

7.) A földi élet értékrendszere (anyagiak és lelkiek): „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved?” (Mt 16,26)

VII. Melyek voltak Jézus nevelésének eszközei, módszerei ?

Magyarázat (előadás)

- A jó nevelő, amikor magyaráz, előad, akkor először is felkelti az érdeklődést a téma iránt.

- Továbbá mindig az ismert anyagból halad az ismeretlen felé. A konkrétumból vonja le a szabályt, ill. a gyakorlati dolgokból indul el az absztrakcióhoz.

- Jézus így kezdi beszédét a hegyen: „Hallottátok a régieknek szóló parancsot…”

Szodoma városa, Ábrahám hite, Siloéban a torony ledőlése, az áldozati kenyerek és Dávid eseménye ismert történetek voltak. Sokszor ilyenekből indult ki, hogy aztán általános érvényű tanítást vonjon le belőlük.

A kérdés-felelet módszere

a.) A kérdés-felelet módszerét a pedagógus különösen akkor használja, amikor egy igazságra rá akarja vezetni hallgatóit. Ennek lényege, hogy a megismert igazságból következtetni lehet egy újabb igazságra. Továbbá a konkrét esetekből következtetni lehet elvont meghatározásra. Az utóbbit nevezzük absztrahálásnak.

b.) Az evangéliumokból látjuk, hogy Jézus stilusa milyen gazdag, változatos, és színes. Amikor például a templomadót kérik tőle, kifejezésre juttatja, hogy neki és Péternek nem kellene adót fizetni, mert ők Istenhez tartoznak. Ezt az elvet azonban nem egyszerűen közli, hanem a beszélgetés módszerét alkalmazva rávezeti Pétert az igazságra:

- „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek adót, a fiaiktól vagy az idegenektől?

- Az idegenektől – válaszolta.

– Jézus így folytatta:

– A fiak tehát mentesek alóla” (Mt 17, 25-26).

Fülöp kíváncsian kérdez: „Mutasd meg nekünk az Atyát!” Majd rávezeti, hogy az Ő és az Atya egy.

 A szadduceusok feladványokat tesznek fel: A hét testvér és egy feleség: „A feltámadáskor tehát a hét közül melyiknek lesz a felesége?” (Mt 22,28)

Farizeusok tőrbe csaló kérdése: „Szabad-e adót fizetni a császárnak?”

„Milyen hatalommal tetted ezt?” – kérdezik Jézustól.

„Mi, akik mindent elhagytunk, mi lesz a jutalmunk?” Teszik fel a tanítványok az egzisztenciális kérdést.

A szemléltetés módszere

Szemlélni annyit jelent, mint az érzéki benyomásokat felfogni. Ebből világos, hogy a szemléltetés nem más, mint alkalmat nyújtani a szemlélésre.

Locke mondja: „Semmi sincs az értelemben, ami előbb ne lett volna az érzékekben.”

A helyes szemléltetés megkönnyíti a nevelő munkáját. Csupán szórakoztatássá válik, ha nem kapcsolódik hozzá értelmi munka. Ezért minden szemléltetést kísérjen magyarázat, melynek feladata a szemlélt dolgokból kiindulva a megértetést szolgálni.

Jézus, amikor a szemléltetés módszerét alkalmazta, mindig értelmi magyarázatot fűzött hozzá, és fontos nevelési feladatot oldott meg.

Szemléltetés lehet a természetben. Ilyen, amikor a nevelő a természetben megtapasztalható folyamatokra hívja fel a figyelmet, és azokból vonja le a következtetést. Jézus, amikor azt mondja, hogy: „Nézzétek az ég madarait!”…vagy „Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek!”, akkor valóban látják a röpülő madarakat, a mezei virágokat maguk körül. Aztán ebből a szemléletből elindulva Jézus az isteni gondviselés csodálatos tanítását adja elő.

Szemléltetés személyekkel vagy tárgyakkal.

Amikor a gyermekeket veszi védelmébe, akkor középre állít egy kisgyermeket, hogy lássák annak ártatlan mivoltát, és elmondja fontos tanítását: Aki ilyen gyermeket befogad, engem fogad be.….stb.

Felteszik Jézusnak a kérdést, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak? Jézus sem igennel, sem nem-mel nem válaszol, hanem azt mondja: Mutassatok egy adópénzt. Majd felmutatja. Kinek a képe van rajta? Kérdezi. Aztán levonja a tanulságot „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené” (Mt 22,21).

Szemléltetni lehet a történetek elmondásával.

Ezek a történetek lehetnek a Bibliából, amely számunkra tanulságul íratott. „Minden Istentől sugalmazott Írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre” (2 Tim 3,16) – olvassuk a Timóteushoz írt 2. levélben.

Jézus Ábrahám hitét említi fel és állítja a hallgatóság elé, mint példaképet. Ugyanakkor Jónás próféta esetét is szemléltetésül használja annak megvilágítására, hogy a három nap, amit Jónás a hal gyomrában töltött, előképe Jézus három napos sírban való tartózkodásának.

A szemléltetés fontos formája a (költött) történetek.

A történetek elmondásával történő szemléltetés esetében először világosan látni kell a célt, hogy milyen igazságot, vagy erkölcsi tanul­ságot akarunk szemléltetni vele. A történet, amit kitalálunk, legyen izgalmas, feszültséget keltő, vagyis figyelmet lebilincselő. Ezért a történeteket olyan részletekkel kell tarkítani, amelyekre nem lehet nem odafigyelni. Mindezek a szempontok jól megfigyelhetők Jézus történeteiben, elbeszéléseiben. A példabeszédek, történetek, mint szemléltető eszközök sokszor megtalálhatók Jézus nevelői munkája során. Jézus gyakran használja ezt a formát. Gondoljunk csak az irgalmas szamaritánus izgalmas eseményére, vagy a tékozló fiú megrázó történetére. A magvetőről szóló történetek, vagy a földbe rejtett kincs kitalált történetek mind, mind nagyszerű igazságot szemléltetnek.

A példabeszédek megértésére nagy súlyt fektet Jézus. Fontosnak tartja, hogy először megértsék a történetet, majd le tudják vonni annak tanulságát. Legtöbb esetben ezt a műveletet, mármint az applikációt a tanítványokra bízza. Engedi, hogy vitatkozzanak rajta, mert tudta, hogy így mélyül el az a tanítás, amit a példabeszéd takar. Amennyiben nem tudják felfogni a történetet, vagy nem tudják alkalmazni, akkor ebben a műveletben Jézus segít. A magvetőről szóló példabeszédet nem értik. Ezért így szól hozzájuk: „Halljátok tehát, hogy mit jelent a magvetőről szóló példabeszédet”(Mt 13,18). És a történetben szereplő magok helyzetét magyarázza: A köves talajra esett az, aki hallgatja az igét és szívesen be is fogadja, de… A rávezetést nagyszerűen végzi. Sőt sokszor meglepi hallgatóit. Pl. az irgalmas szamaritánus történetével rávezeti az öntelt és soviniszta farizeust arra, hogy minden ember a mi felebarátunk. Fel is teszi Jézus a provokatív kérdést: „A három közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” Az igazságot tehát nem Jézus mondja ki, hanem a farizeussal mondatja ki. Az pedig kénytelen elismerni, hogy a gyűlölt szamaritánus volt az igazi felebarát és nem a pap, sem a levita. Nem is mondja ki a „szamaritánus” szót, hanem így válaszol: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele” (Lk 10,37).

Szemléltetés hasonlatokkal

Amikor a pedagógus hasonlatokat alkalmaz oktató nevelői munkájában, tudnia kell, hogy olyan példákat hozhat fel, amiket a növendékei ismernek, olyan eseményeket mondhat el, amelyek közel állnak hozzájuk. A kifejtés világos legyen és könnyen asszociálható. Jézus hasonlatai még a hebraizmus ellenére is kiállták az évszázadok próbáit. Könnyen érthetőek és kibonthatóak. Ennek oka:

A mintapéldát az emberek életéből vette. Pl. a halászok életéből: „Hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz” (Mt 13,47).

 Pásztorok életéből: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért” ( Jn 10,11).

 Földműves ember munkájából: „Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe.”

A szőlőmunkásokról: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn 15,4).

A kereskedők életéből: „Hasonlít a mennyek országa ahhoz a kereskedőhöz is, aki igaz gyöngyöt  keres” (Mt 13,45).

A behelyettesítési észmunka nem oly nehéz, hogy ne lehessen megfejteni. Amennyiben ez problémát okozott, akkor Jézus magyarázza meg. Pl. a magvetőről szóló példabeszédnél.

A hasonlatok előnye, hogy jobban megjegyzik az elvont igazságot, ha az kötődik valami konkrét dologhoz.

A jutalmazás és büntetés módszere

1. Jézus az emberek hitét mindig megjutalmazta. Bizalmat kért, és ha ez megvolt, akkor nem maradt el a jutalom.

- A gyógyításoknál tapasztalható leginkább Jézus jutalmazása. Pl. a vérfolyásban szenvedő asszonyt megjutalmazta gyógyulással. 

- A bűnös Zakeust azzal jutalmazta meg, hogy betért otthonába. Ez akkora örömet jelentett számára, hogy kész volt helyrehozni vétkeiből származó károkat, amelyeket másoknak okozott.

- Péter készségét, hogy „A te szavadra mégis kivetem a hálót”, bő halfogással jutalmazta.

2.­­­ Ha kellett, korholt és kemény szavakat használt. Ha pedig keményen kellett büntetni, akkor még a testi fenyítéket is alkalmazta. Kötélből ostort font, és kihajtotta a kereskedőket a templomból.

Befejezésül emlékeztetni szeretnék arra, hogy évszázadokon át nagyszerű pedagógusok és filozófusok léptek fel. Elméleteiket leírták. Ki ismeri elveiket, írásaikat?  Szókratész, Platón, Arisztotelész, Kant, Hegel, Diderot, Comenius, Locke, Rousseau stb. tanai megkoptak és nem állták ki az idők próbáját. Madáchnak ki tudja, hogy nincs-e igaza az Ember tragédiájában: „A bölcselet csupán költészete annak, amiről nincs fogalmunk.” Új találmányok, amelyek ma még szenzációs hatást keltenek, holnap már idejét múltakká válnak.

Jézus tanai, módszerei mindig frissek és újdonság élményével hatnak. Ahogy Gárdonyi írja:

 „Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá mállnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.”
Mindez igaz, mert egy a mi tanítónk, Jézus Krisztus!
                                                            (Mt 23,11)

IRODALOM: Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek II.k.

                          Magyar remekírók: Pázmány Péter munkáiból

                          Dr. Nagy S. és Horváth L.: Neveléselmélet

                          Dr. Rédly: Kateketika

                          Botka József: Szentírási üzenetek

                          White E.: Krisztus példázatai