Székely János püspök szentbeszéde a
Nagymarosi Ifjúsági Találkozón
Nagymros, 2008. május 26.
Elhangzott 2008. május 24-én,
szombaton, a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón.
Kedves fiatalok!
Ma van Krisztus testének és vérének ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy Isten nemcsak
megalkotta értünk ezt a gyönyörű, csodaszép világot: szeretetből teremtett
minket. Nem is csak távolról akarta az embert szeretni. Nem csak valamit akart
nekünk adni: önmagát akarta odaadni egészen. Egészen egy akart velünk lenni.
Ezt a fölfoghatatlan titkot ünnepeljük, hogy a világot teremtő hatalmas Isten
az apró porszem teremtményével, velünk eggyé akart válni. Önmagát kínálja
nekünk. Minden emberi szeretet is ugyanerre törekszik. Ha egy férfi és egy nő
szeretik egymást és össze akarják kötni az életüket, akkor azt mondják
egymásnak, hogy mindaz, amim csak van és ami vagyok, legyen a tiéd. Mindazt,
ami az életemben szép és értékes, a testemet és a lelkemet neked adom, hogy
táplálkozhass belőle. Az emberi szeretet is erre a totális odaadásra,
eggyéválásra vágyik. Amit az emberi szerelem soha nem tud tökéletesen,
végérvényesen megtenni, csak pillanatokra, csak töredékesen, azt az Isten
szeretete megteszi: önmagát ajándékozza nekünk.
A Biblia évében jó arra gondolnunk, hogy Isten már a
szavaiban is önmagát akarta nekünk adni. Amikor Isten szólt, elsősorban nem
információkat akart közölni. A Biblia nem hittankönyvhöz hasonlít. Isten nem
„okos dolgokat” akart nekünk elmondani. Mindenekelőtt önmagát akarta
belerejteni a szavaiba. A huszadik század egyik legnagyobb teológusa, Karl
Rahner mondta: a kinyilatkoztatás önközlés. Isten önmagát akarta nekünk adni a
szavaiban. A Biblia végtelenül egyszerű mondatokkal van tele. Ahhoz
hasonlóakkal, amilyeneket egy édesanya mond a gyermekének. Ne félj, én veled
vagyok. Ha tengereken kelsz is át, ott leszek, a folyók nem borítanak el. Isten
azért szólalt meg, hogy önmagát adhassa nekünk. Az ő jelenlétének a tüze
rejtőzik a Biblia szavaiban, a sorok között. Az az ember kezdi érteni a
Bibliát, aki megérzi ezt a tüzet a betűk mögött, a sorok között. Isten szava
elsősorban nem betű, hanem lélek és élet. Isten élő jelenlétét hordozza. Akkor
kezdjük érteni a Bibliát, ha magunkon érezzük Jézus tekintetét. Ugyanúgy, mint
valaha Máté, aki a vámasztaltól fölkel, és megbabonázva mindent otthagy. A
Biblia nem egy kényelmes könyv. Nem érthetjük meg a fotelben ülve, lapozgatva.
Csak az életünkkel érthetjük meg. Az ember akkor tudja a maga életébe beengedni
az élő Istent, ha engedi, hogy ott sok mindent felforgasson.
14 éves voltam, amikor szinte a teljes Ószövetséget
elolvastam a nyáron. A Balatonnál voltunk. Akkor alig értettem az Ószövetség
történeteinek részleteit, a neveket, hogy melyik király melyik ellen harcolt és
miért. Mégis hatalmas élmény volt. A Balaton partján egy gyönyörű jegenyesor
van, ott hasaltam vagy ültem a fűben, fújta a fákat a szél, futottak a felhők
az égen, és azt éreztem, mintha odaátról jönnének a szavak. Éreztem a Biblia
hatalmas erejét és szépségét. Az élő Istent, aki szól.
Kedves fiatalok, mindannyiótokat bátorítlak arra, hogy
vegyétek a kezetekbe ezt a könyvet. Akkor is, hogy ha nem értitek egészen. Az
élő Isten rejtőzik benne, az ő ereje, ami az ember életét teljesebbé teheti,
szép lendületet adhat egy emberi életnek. Boldog, aki olvassa! Isten már a
szavaiban is önmagát akarta nekünk adni. Ez teljesedik be aztán az
Eucharisztiában. Saját testét, önmagát kínálja nekünk Jézus. Az élet kenyerét,
amely életet ad a világnak.
Amerikában történt a XX. század elején. Elcsodálkoztak azon
orvosok, hogy nagyon sok olyan kis csecsemő, akiket a szüleik eldobtak,
eltaszítottak maguktól, otthagytak a kórházban, nagyon sokan ezek közül a
csecsemők közül a csecsemőotthonokban meghaltak. S nem tudták kideríteni, hogy
mi lehet ennek az oka, hogy ilyen magas a halálozási arány az elhagyott
kisgyermekek között. Jártak otthonról otthonra, aztán átjöttek Európába, és itt
is mindenütt ugyanazt találták. Egyetlen kivétel volt: Németországban,
Düsseldorfban volt egy otthon, ahol sokkal több csecsemő életben maradt.
Csodálkoztak, hogy mi lehet ennek az oka. Sokáig vizsgálgatták ezt az otthont,
semmi különlegeset nem találtak. Ugyanolyan tápszereket, orvosságokat adtak a
csecsemőknek. Aztán felfigyeltek valamire: volt ott egy nagyon idős ápolónő,
Anna néninek hívták, akinek nem volt családja, s miután nyugdíjba ment, kérte,
hogy hadd maradhasson ott a kórházban. Csináltak neki egy kicsi szobát az egyik
lépcső alatt, ott lakott Anna néni. S minden nap végigjárta az összes csecsemőt
a kórházban. Kézbe vette őket, megsimogatta őket, becézgette őket. Ez volt a
különbség. A simogatás, az emberi szó miatt voltak képesek ezek a csecsemők
dönteni az élet mellett, küzdeni az életükért. A szeretet életet adó erő. A
szeretet teremtő és alakító hatalom. Krisztus ilyesfajta kenyeret ad nekünk, a
szeretet kenyerét. Nem is csak a kis csecsemőnek van égető szüksége erre a
fajta teremtő szeretetre, hanem a felnőtt embernek is éppen így. Hadd idézzek
fel egy esetet abból az időből, amikor a katonaságnál voltunk, és minket
kispapokat büntetett előéletű fiatalokkal együtt tettek egy laktanyába. Volt
ott egy nagytermetű cigány fiú, aki rettenetesen rondán káromkodott,
mindenkinek az anyját szidta, s ami a legmeglepőbb volt, a végén mindig a saját
anyját is szép cirkalmasan mindennek elmondta. Csodálkoztunk rajta, és egyszer
megkérdeztük tőle, hogy miért szidja a saját anyját is. Elmondta, hogy amikor ő
megszületett, az édesanyja, amikor megszületett, úgy ahogyan volt, a szülés
után egy rongyba betekerte és otthagyta egy kórház lépcsőjén. Soha életében azt
sem tudta meg, hogy hogy hívták a szüleit. Vezetéknevet is az állam adott neki.
Azt sem tudta meg, hogy vannak-e testvérei, egy szál egyedül nőtt fel a
világban. Akkor megértettük, hogy miért beszél ő így. Nem tudta, hogy mit
jelent az, hogy édesanya. Ahol nekünk az édesanyánk iránti szeretet és hála
volt a szívünkben, ott neki egy nagy seb volt. A beszéde tükrözte az életének a
megsebzettségét. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy így van ez a mi életünkben
is. Az, hogy hogyan beszél valaki, az tükrözi azt, hogy milyen a lelke.
Szavaink a szívünkből jönnek elő. A beszéd a lélek tükre. Ha valaki észreveszi
azt, hogy sok csúnyaság is kijön a száján, az egy rossz jel. Jelzi, hogy talán
valami belül is durvábbá vált, megváltozott. Volt ezzel a fiúval aztán egy
nagyon szép élményünk karácsony előtt. Őt sem engedték haza, mert nagyon sok
konfliktusa volt a tisztekkel, és minket kispapokat sem. Nem volt a laktanyában
semmiféle karácsonyi ünnep, még karácsonyfát sem állítottak fel. Tudtunk
azonban a fenyőfákról néhány gallyat törni, szereztünk egy-két gyertyát és volt
néhány narancsunk, valaki kapott egy csomagot és abból maradt még néhány
narancs, ez volt a teljes karácsonyi díszlet. Estefelé, ahogy a tisztek
elmentek, a szobában énekeltünk néhány karácsonyi éneket, és utána
elhatároztuk, hogy ezt a néhány narancsot odaadjuk ennek a fiúnak, akitől ahogy
mondtam, elég sokat szenvedtünk. Döbbenetes volt, ahogy odaléptünk hozzá és a
kezébe adtuk, ez a hatalmas termetű fiatalember elkezdett sírni. Azt mondta,
hogy ő még soha életében ilyen ajándékot nem kapott. Csak „egyforma” ajándékot
kapott, amit mindenkinek adnak az intézetben. De hogy neki személyesen bárki
bármit adjon, ez most először fordult elő vele életében. A szeretet életet adó
erő. Hogy ha valaki átéli azt az ajándékot, amit Isten ad nekünk, az ő
szeretetét, akkor természetes lesz az, hogy azt másoknak is továbbadjuk, hogy
mi is hasonlóvá válunk az Eucharisztiához. A mi életünk is megtört kenyér lesz,
odaadott élet. Ahogy gyönyörűen mondja a magyar mondás a nagylelkű emberről,
jó, mint egy falat kenyér: sokan táplálkozhatnak belőle. Jézus a saját testét
adja nekünk, azért, hogy testvérekké tegyen minket és eggyé tegye ezt a
világot. Fel akarja építeni az ő különleges, titokzatos testét. Ahol egymásnak
valóban testvérei vagyunk, egy lélek jár át minket: Krisztus szeretetének a
lelke, s ezáltal eggyé lehetünk, testvérekké válunk.
Sajnos a mai világ nem ilyesfajta társadalmat épít. Sokkal
inkább egy piramisszerű társadalmat építünk, ahol mindenki küzd a másik ellen,
hogy feljuthasson a piramis csúcsára. A szabadversenyt magasztalják, állítólag
az fogja megoldani a világ minden gondját. S nem veszik észre, hogy ebben a
szabadversenyben a gyönge, a szegény, a beteg, az idős mindig menthetetlenül
lemarad. Ez a fajta küzdelemre nevelő világ rengeteg depressziós, keserű embert
termel. Azért is, mert nem tud mindenki mindig a csúcsra feljutni. De még inkább
azért, mert az ember nem erre született. Nem arra születtünk, hogy könyökölve
küzdjünk egymás ellen, hanem arra születtünk, hogy szeressünk és adjunk. Az
ember akkor lesz boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Krisztus egyetlen
testnek szerette volna az emberiséget. Olyan testnek, ahol – így mondja Szent
Pál apostol – a gyöngére különleges módon figyelünk. A gyöngére még több
szeretet, odafigyelés jut. Manapság látjuk egész Európában, de talán különös
drámaisággal itt Magyarországon a nagy szolidaritási rendszereink, az
egészségügy, az oktatásügy összeomlását. Ennek nemcsak és nem is elsősorban
anyagi okai vannak, nem elsősorban a pénzhiány az oka. Sokkal mélyebb okai
vannak. Kezd eltűnni az emberekből a testvériességnek az a tudata, hogy valóban
összetartozunk: a gyenge, az idős is testvérem. S a világ legtermészetesebb
dolga, hogy a gondjait magamra veszem. Boldog vagyok, ha adhatok neki, és
embertelenné válnék, ha nem nyújtanék neki segítő kezet. Kezd eltűnni a
testvériesség érzése. Jelenlegi szentatyánk írta a reményről szóló
körlevelében, hogy egy társadalom emberiességének a legfőbb mércéje az, hogy
hogyan fordul a gyengéhez, az időshöz, a szegényhez, a beteghez. Kezd eltűnni
az emberiesség, a testvériesség tudata. Oktatásügyünk válságának egyik legfőbb oka
pedig az, hogy az idősebb generáció mintha már elveszítené, elveszítette volna
azt a tudatot, hogy vannak objektív értékek, amelyeket át lehet és át is kell
adni a fiatalabb generációknak. Nem elsősorban a pénzhiány a nagy szolidáris
rendszereink összeomlásának az oka. Kedves fiatalok, II. János Pál pápa újra és
újra ezt mondta nektek: ti vagytok a jövő reménye. Azt reméli és várja tőletek
a világ, hogy szebbé tegyétek, emberivé tegyétek. Egy nemzedék múlva, néhány
évtized múlva ti fogjátok formálni ezt a világot.
Befejezésül még egy esetet szeretnék felidézni: egy asszony
műtétre került be egy kórházba karácsony előtt. S a műtét után jobban lett, de
ott kellett töltenie az ünnepeket. Rengetegen meglátogatták és rengeteg
ajándékot kapott. Kapott egy kicsi karácsonyfát, a gyerekei karácsonyfadíszeket
és egy gyönyörű karácsonyi gyertyát hoztak, a férjétől egy hatalmas piros
rózsacsokrot kapott, mikulásvirágot, rengeteg képeslapot: úgy érezte, ez a
karácsonya is mégiscsak igazi karácsony. Volt a betegszobában mellette egy
másik asszony, egy fogyatékos asszony, Down-kóros volt, Bonninak hívták. Őt egy
intézetből hozták be. Hozzá egyáltalán nem jött senki látogatóba, senkitől
ajándékot nem kapott. Az asszony megsajnálta a szobatársát, és elhatározta,
hogy valamit a maga ajándékai közül majd odaad neki, de annyira megszerette az
ajándékokat, mindnek már eltervezte a helyét a lakásában, hogy végül is nem
volt szíve egyet sem odaadni. Aztán egyik délután Bonni is kapott ajándékot
mégiscsak. Az intézetből hoztak neki egy kis adventi koszorút. Szép kis koszorú
volt, szalaggal átkötve. Bonni magánkívül volt a boldogságtól. A fél kórháznak
megmutatta, hogy ez az ő karácsonyi ajándéka. Az arca ragyogott az örömtől.
Aztán néhány nappal később Bonni hazamehetett. Búcsúzkodott, a szobában
összepakolta a holmiját, kezébe fogta a kis adventi koszorút is, és már az
ajtónál volt, amikor egyszer csak megfordult, visszament a szobatársához, és
odaadta neki az adventi koszorúját. Azt mondta: „boldog karácsonyt”, és
megölelte őt. Az asszony elvörösödött és csak annyit tudott mondani:
„köszönöm”. S azt érezte, hogy Bonni szíve mennyivel jobb, mennyivel gazdagabb,
mint az övé.
Jézus testvérekké akar minket tenni. Saját testét adja
nekünk, hogy testvérekké tegye az embereket. Kívánom, hogy sikerüljön befogadni
Krisztus szavát és az ő testét és vérét, amelyben önmagát adja ajándékul.
Kívánom, hogy sikerüljön továbbsugározni ezt a szeretetet szüleiteknek,
testvéreiteknek, szegényeknek, szenvedőknek. Kívánom, hogy általatok is szebbé
váljon ez a világ, általatok is teljesedjen Jézus Krisztus álma, az Isten
Országa, ahol boldog lehet a szegény, ahol az éhező enni kap, ahol a szomorú
vigasztalást talál.
Ámen
© Magyar Kurír.
Székely János: A pap és a Szentírás