Székely János püspök szentbeszéde a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón
         Nagymros, 2008. május 26.

Közben hallgathatod is...  

Elhangzott 2008. május 24-én, szombaton, a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón.

Kedves fiatalok!

Ma van Krisztus testének és vérének ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy Isten nemcsak megalkotta értünk ezt a gyönyörű, csodaszép világot: szeretetből teremtett minket. Nem is csak távolról akarta az embert szeretni. Nem csak valamit akart nekünk adni: önmagát akarta odaadni egészen. Egészen egy akart velünk lenni. Ezt a fölfoghatatlan titkot ünnepeljük, hogy a világot teremtő hatalmas Isten az apró porszem teremtményével, velünk eggyé akart válni. Önmagát kínálja nekünk. Minden emberi szeretet is ugyanerre törekszik. Ha egy férfi és egy nő szeretik egymást és össze akarják kötni az életüket, akkor azt mondják egymásnak, hogy mindaz, amim csak van és ami vagyok, legyen a tiéd. Mindazt, ami az életemben szép és értékes, a testemet és a lelkemet neked adom, hogy táplálkozhass belőle. Az emberi szeretet is erre a totális odaadásra, eggyéválásra vágyik. Amit az emberi szerelem soha nem tud tökéletesen, végérvényesen megtenni, csak pillanatokra, csak töredékesen, azt az Isten szeretete megteszi: önmagát ajándékozza nekünk.

A Biblia évében jó arra gondolnunk, hogy Isten már a szavaiban is önmagát akarta nekünk adni. Amikor Isten szólt, elsősorban nem információkat akart közölni. A Biblia nem hittankönyvhöz hasonlít. Isten nem „okos dolgokat” akart nekünk elmondani. Mindenekelőtt önmagát akarta belerejteni a szavaiba. A huszadik század egyik legnagyobb teológusa, Karl Rahner mondta: a kinyilatkoztatás önközlés. Isten önmagát akarta nekünk adni a szavaiban. A Biblia végtelenül egyszerű mondatokkal van tele. Ahhoz hasonlóakkal, amilyeneket egy édesanya mond a gyermekének. Ne félj, én veled vagyok. Ha tengereken kelsz is át, ott leszek, a folyók nem borítanak el. Isten azért szólalt meg, hogy önmagát adhassa nekünk. Az ő jelenlétének a tüze rejtőzik a Biblia szavaiban, a sorok között. Az az ember kezdi érteni a Bibliát, aki megérzi ezt a tüzet a betűk mögött, a sorok között. Isten szava elsősorban nem betű, hanem lélek és élet. Isten élő jelenlétét hordozza. Akkor kezdjük érteni a Bibliát, ha magunkon érezzük Jézus tekintetét. Ugyanúgy, mint valaha Máté, aki a vámasztaltól fölkel, és megbabonázva mindent otthagy. A Biblia nem egy kényelmes könyv. Nem érthetjük meg a fotelben ülve, lapozgatva. Csak az életünkkel érthetjük meg. Az ember akkor tudja a maga életébe beengedni az élő Istent, ha engedi, hogy ott sok mindent felforgasson.

14 éves voltam, amikor szinte a teljes Ószövetséget elolvastam a nyáron. A Balatonnál voltunk. Akkor alig értettem az Ószövetség történeteinek részleteit, a neveket, hogy melyik király melyik ellen harcolt és miért. Mégis hatalmas élmény volt. A Balaton partján egy gyönyörű jegenyesor van, ott hasaltam vagy ültem a fűben, fújta a fákat a szél, futottak a felhők az égen, és azt éreztem, mintha odaátról jönnének a szavak. Éreztem a Biblia hatalmas erejét és szépségét. Az élő Istent, aki szól.

Kedves fiatalok, mindannyiótokat bátorítlak arra, hogy vegyétek a kezetekbe ezt a könyvet. Akkor is, hogy ha nem értitek egészen. Az élő Isten rejtőzik benne, az ő ereje, ami az ember életét teljesebbé teheti, szép lendületet adhat egy emberi életnek. Boldog, aki olvassa! Isten már a szavaiban is önmagát akarta nekünk adni. Ez teljesedik be aztán az Eucharisztiában. Saját testét, önmagát kínálja nekünk Jézus. Az élet kenyerét, amely életet ad a világnak.

Amerikában történt a XX. század elején. Elcsodálkoztak azon orvosok, hogy nagyon sok olyan kis csecsemő, akiket a szüleik eldobtak, eltaszítottak maguktól, otthagytak a kórházban, nagyon sokan ezek közül a csecsemők közül a csecsemőotthonokban meghaltak. S nem tudták kideríteni, hogy mi lehet ennek az oka, hogy ilyen magas a halálozási arány az elhagyott kisgyermekek között. Jártak otthonról otthonra, aztán átjöttek Európába, és itt is mindenütt ugyanazt találták. Egyetlen kivétel volt: Németországban, Düsseldorfban volt egy otthon, ahol sokkal több csecsemő életben maradt. Csodálkoztak, hogy mi lehet ennek az oka. Sokáig vizsgálgatták ezt az otthont, semmi különlegeset nem találtak. Ugyanolyan tápszereket, orvosságokat adtak a csecsemőknek. Aztán felfigyeltek valamire: volt ott egy nagyon idős ápolónő, Anna néninek hívták, akinek nem volt családja, s miután nyugdíjba ment, kérte, hogy hadd maradhasson ott a kórházban. Csináltak neki egy kicsi szobát az egyik lépcső alatt, ott lakott Anna néni. S minden nap végigjárta az összes csecsemőt a kórházban. Kézbe vette őket, megsimogatta őket, becézgette őket. Ez volt a különbség. A simogatás, az emberi szó miatt voltak képesek ezek a csecsemők dönteni az élet mellett, küzdeni az életükért. A szeretet életet adó erő. A szeretet teremtő és alakító hatalom. Krisztus ilyesfajta kenyeret ad nekünk, a szeretet kenyerét. Nem is csak a kis csecsemőnek van égető szüksége erre a fajta teremtő szeretetre, hanem a felnőtt embernek is éppen így. Hadd idézzek fel egy esetet abból az időből, amikor a katonaságnál voltunk, és minket kispapokat büntetett előéletű fiatalokkal együtt tettek egy laktanyába. Volt ott egy nagytermetű cigány fiú, aki rettenetesen rondán káromkodott, mindenkinek az anyját szidta, s ami a legmeglepőbb volt, a végén mindig a saját anyját is szép cirkalmasan mindennek elmondta. Csodálkoztunk rajta, és egyszer megkérdeztük tőle, hogy miért szidja a saját anyját is. Elmondta, hogy amikor ő megszületett, az édesanyja, amikor megszületett, úgy ahogyan volt, a szülés után egy rongyba betekerte és otthagyta egy kórház lépcsőjén. Soha életében azt sem tudta meg, hogy hogy hívták a szüleit. Vezetéknevet is az állam adott neki. Azt sem tudta meg, hogy vannak-e testvérei, egy szál egyedül nőtt fel a világban. Akkor megértettük, hogy miért beszél ő így. Nem tudta, hogy mit jelent az, hogy édesanya. Ahol nekünk az édesanyánk iránti szeretet és hála volt a szívünkben, ott neki egy nagy seb volt. A beszéde tükrözte az életének a megsebzettségét. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy így van ez a mi életünkben is. Az, hogy hogyan beszél valaki, az tükrözi azt, hogy milyen a lelke. Szavaink a szívünkből jönnek elő. A beszéd a lélek tükre. Ha valaki észreveszi azt, hogy sok csúnyaság is kijön a száján, az egy rossz jel. Jelzi, hogy talán valami belül is durvábbá vált, megváltozott. Volt ezzel a fiúval aztán egy nagyon szép élményünk karácsony előtt. Őt sem engedték haza, mert nagyon sok konfliktusa volt a tisztekkel, és minket kispapokat sem. Nem volt a laktanyában semmiféle karácsonyi ünnep, még karácsonyfát sem állítottak fel. Tudtunk azonban a fenyőfákról néhány gallyat törni, szereztünk egy-két gyertyát és volt néhány narancsunk, valaki kapott egy csomagot és abból maradt még néhány narancs, ez volt a teljes karácsonyi díszlet. Estefelé, ahogy a tisztek elmentek, a szobában énekeltünk néhány karácsonyi éneket, és utána elhatároztuk, hogy ezt a néhány narancsot odaadjuk ennek a fiúnak, akitől ahogy mondtam, elég sokat szenvedtünk. Döbbenetes volt, ahogy odaléptünk hozzá és a kezébe adtuk, ez a hatalmas termetű fiatalember elkezdett sírni. Azt mondta, hogy ő még soha életében ilyen ajándékot nem kapott. Csak „egyforma” ajándékot kapott, amit mindenkinek adnak az intézetben. De hogy neki személyesen bárki bármit adjon, ez most először fordult elő vele életében. A szeretet életet adó erő. Hogy ha valaki átéli azt az ajándékot, amit Isten ad nekünk, az ő szeretetét, akkor természetes lesz az, hogy azt másoknak is továbbadjuk, hogy mi is hasonlóvá válunk az Eucharisztiához. A mi életünk is megtört kenyér lesz, odaadott élet. Ahogy gyönyörűen mondja a magyar mondás a nagylelkű emberről, jó, mint egy falat kenyér: sokan táplálkozhatnak belőle. Jézus a saját testét adja nekünk, azért, hogy testvérekké tegyen minket és eggyé tegye ezt a világot. Fel akarja építeni az ő különleges, titokzatos testét. Ahol egymásnak valóban testvérei vagyunk, egy lélek jár át minket: Krisztus szeretetének a lelke, s ezáltal eggyé lehetünk, testvérekké válunk.

Sajnos a mai világ nem ilyesfajta társadalmat épít. Sokkal inkább egy piramisszerű társadalmat építünk, ahol mindenki küzd a másik ellen, hogy feljuthasson a piramis csúcsára. A szabadversenyt magasztalják, állítólag az fogja megoldani a világ minden gondját. S nem veszik észre, hogy ebben a szabadversenyben a gyönge, a szegény, a beteg, az idős mindig menthetetlenül lemarad. Ez a fajta küzdelemre nevelő világ rengeteg depressziós, keserű embert termel. Azért is, mert nem tud mindenki mindig a csúcsra feljutni. De még inkább azért, mert az ember nem erre született. Nem arra születtünk, hogy könyökölve küzdjünk egymás ellen, hanem arra születtünk, hogy szeressünk és adjunk. Az ember akkor lesz boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Krisztus egyetlen testnek szerette volna az emberiséget. Olyan testnek, ahol – így mondja Szent Pál apostol – a gyöngére különleges módon figyelünk. A gyöngére még több szeretet, odafigyelés jut. Manapság látjuk egész Európában, de talán különös drámaisággal itt Magyarországon a nagy szolidaritási rendszereink, az egészségügy, az oktatásügy összeomlását. Ennek nemcsak és nem is elsősorban anyagi okai vannak, nem elsősorban a pénzhiány az oka. Sokkal mélyebb okai vannak. Kezd eltűnni az emberekből a testvériességnek az a tudata, hogy valóban összetartozunk: a gyenge, az idős is testvérem. S a világ legtermészetesebb dolga, hogy a gondjait magamra veszem. Boldog vagyok, ha adhatok neki, és embertelenné válnék, ha nem nyújtanék neki segítő kezet. Kezd eltűnni a testvériesség érzése. Jelenlegi szentatyánk írta a reményről szóló körlevelében, hogy egy társadalom emberiességének a legfőbb mércéje az, hogy hogyan fordul a gyengéhez, az időshöz, a szegényhez, a beteghez. Kezd eltűnni az emberiesség, a testvériesség tudata. Oktatásügyünk válságának egyik legfőbb oka pedig az, hogy az idősebb generáció mintha már elveszítené, elveszítette volna azt a tudatot, hogy vannak objektív értékek, amelyeket át lehet és át is kell adni a fiatalabb generációknak. Nem elsősorban a pénzhiány a nagy szolidáris rendszereink összeomlásának az oka. Kedves fiatalok, II. János Pál pápa újra és újra ezt mondta nektek: ti vagytok a jövő reménye. Azt reméli és várja tőletek a világ, hogy szebbé tegyétek, emberivé tegyétek. Egy nemzedék múlva, néhány évtized múlva ti fogjátok formálni ezt a világot.

Befejezésül még egy esetet szeretnék felidézni: egy asszony műtétre került be egy kórházba karácsony előtt. S a műtét után jobban lett, de ott kellett töltenie az ünnepeket. Rengetegen meglátogatták és rengeteg ajándékot kapott. Kapott egy kicsi karácsonyfát, a gyerekei karácsonyfadíszeket és egy gyönyörű karácsonyi gyertyát hoztak, a férjétől egy hatalmas piros rózsacsokrot kapott, mikulásvirágot, rengeteg képeslapot: úgy érezte, ez a karácsonya is mégiscsak igazi karácsony. Volt a betegszobában mellette egy másik asszony, egy fogyatékos asszony, Down-kóros volt, Bonninak hívták. Őt egy intézetből hozták be. Hozzá egyáltalán nem jött senki látogatóba, senkitől ajándékot nem kapott. Az asszony megsajnálta a szobatársát, és elhatározta, hogy valamit a maga ajándékai közül majd odaad neki, de annyira megszerette az ajándékokat, mindnek már eltervezte a helyét a lakásában, hogy végül is nem volt szíve egyet sem odaadni. Aztán egyik délután Bonni is kapott ajándékot mégiscsak. Az intézetből hoztak neki egy kis adventi koszorút. Szép kis koszorú volt, szalaggal átkötve. Bonni magánkívül volt a boldogságtól. A fél kórháznak megmutatta, hogy ez az ő karácsonyi ajándéka. Az arca ragyogott az örömtől. Aztán néhány nappal később Bonni hazamehetett. Búcsúzkodott, a szobában összepakolta a holmiját, kezébe fogta a kis adventi koszorút is, és már az ajtónál volt, amikor egyszer csak megfordult, visszament a szobatársához, és odaadta neki az adventi koszorúját. Azt mondta: „boldog karácsonyt”, és megölelte őt. Az asszony elvörösödött és csak annyit tudott mondani: „köszönöm”. S azt érezte, hogy Bonni szíve mennyivel jobb, mennyivel gazdagabb, mint az övé.

Jézus testvérekké akar minket tenni. Saját testét adja nekünk, hogy testvérekké tegye az embereket. Kívánom, hogy sikerüljön befogadni Krisztus szavát és az ő testét és vérét, amelyben önmagát adja ajándékul. Kívánom, hogy sikerüljön továbbsugározni ezt a szeretetet szüleiteknek, testvéreiteknek, szegényeknek, szenvedőknek. Kívánom, hogy általatok is szebbé váljon ez a világ, általatok is teljesedjen Jézus Krisztus álma, az Isten Országa, ahol boldog lehet a szegény, ahol az éhező enni kap, ahol a szomorú vigasztalást talál.

Ámen

© Magyar Kurír.

Székely János: A pap és a Szentírás