Szombati beszélgetések (3)

    Biblia játékosan – Beszélgetés Jelenits Istvánnal

     május 31. 9:05

A Biblia évében Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének oktatója a Bibliának az oktatásban és nevelésben játszott szerepéről és ennek kapcsán magukra maradó jó ötletekről beszélt a Magyar Kurírnak.

– Elég hangsúlyt kap a Biblia az oktatásban? A leginkább használt ötödikes irodalom tankönyvben például csupán két szemelvény található a Szentírásból.
Mostanában ebek harmincadjára került az irodalomoktatás, mivel nagyon kitágították a tanári szabadságot. A tankönyvtől függetlenül a tanár hónapokig beszélhet a Bibliáról, de ki is hagyhatja, ha úgy tartja kedve. De ha egyoldalú, racionalista megközelítésben szerepel a Biblia az órán, annál jobb, ha egyáltalán nem szerepel.

Ugyanakkor a Biblia átszövi az európai irodalmat, így ha nem is tanítjuk őt magát, de fölmutatjuk például a Hamlet biblikus vonatkozásait, akkor esetleg többet mondhatunk, mintha két órán át direkt a Bibliáról beszélnénk. Arany János Ágnes asszonyában az „ó, irgalom atyja, ne hagyj el” például Szent Páltól van, talán ő maga sem emlékezett arra, hol olvasta. Ha az ilyen utalásokat egy tanár okosan fölfejti, sokat tehet a Bibliáért, hisz megmutathatja annak élő voltát, hogy az nem csupán egy archív emlék, mint például a Gilgames. A Biblia megértése a saját világunk megértésében is segíthet, ismerete nem pusztán műveltség.

Nem baj, ha a hittanórán a Bibliát nem mint szent könyvet, hanem irodalmi jellegű művet olvassuk, tehát játékra készen, elgondolkodva, hisz annak nem a szava a kinyilatkoztatás, hanem az egész világa.

Jobb, ha nem tudja valaki, hogy a tékozló fiú példabeszéde honnan ragadt meg az emlékezetébe, de él benne, mintha tudja, hogy az a Bibliából van és emiatt le sem veszi a polcról. Nem sokan tudják például, hogy az „Aki másnak vermet ás, maga esik bele” is szentírási idézet. Az írók ragaszkodnak ahhoz, hogy a nevük alatt kerüljön forgalomba, amit kieszeltek, de az igazán nagy mondásokra nem emlékszünk, honnan valóak. Még a szovjet alkotmányban is volt egy mondat a Bibliából: aki nem dolgozik, ne is egyék. Sztálin talán kispap korából emlékezett erre. Az eredeti Szent Pál szövegben persze ez úgy van, hogy „aki nem akar dolgozni, az ne is egyék”, és ez már sokkal emberségesebb.

– Mit lehet tenni a Biblia évében az iskolában, ami fölhívja erre a figyelmet?
Fizikaórán is előkerülhetne a Szentírás: Galilei pere kapcsán össze lehetne hasonlítani a csillagász és az írások világképét, és elmondhatná a tanár, hogy az egyház sem akarta, hogy megtagadja Galilei azt, amit állított, hanem annyit kért tőle: egyelőre ne hirdesse, mert az félreérthető. A hitoktatásban is meg kell kapnia a maga helyét a Bibliának, mivel a hittankönyvét később csak kiselejtezi az ember, de egy templomi prédikáció alkalmával eszébe juthat, hogy ő az adott szövegről mit tanult. A Biblia olyan mint a csillagok: azok mindenkinek ragyognak, és ha egymásra gondolunk, fölnézünk a közösen kiválasztott csillagra. A Biblia mondatai is lehetnek ilyen csillagok.

Ki lehetne emelni például zsoltárverseket egy imában a katolikus iskolában a tanítás előtt, vagy este otthon, és a mesterkélt együgyűséggel megírt gyermekimádságok – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem – helyett vagy mellett azt imádkozni. Nem olyan oktalan a gyermek, mint mi azt képzeljük: ha nem is fogja fel a zsoltár értelmét, de a tágasságát érzékeli, és idővel úgyis hozzá fog nőni. Vagy érdemes lenne kiírni a táblára minden héten egy másik, kevésbé ismert idézetet a Szentírásból. Persze az sem jó, ha a csapból is a Biblia folyik.

– Nem nehéz eligazítani egy gyermeket a Biblia rengetegében?
Az, de a csillagos égen is nehéz eligazodni. Ellenben nem nehéz azt mondani: nézz föl és bámuld a csillagokat. Nem muszáj zsebre dugni az egész Szentírást és kezelési útmutatót adni hozzá. Szempontokat adhatunk persze. Például mondhatjuk, hogy az történt, amit az evangéliumban olvasunk, de nem biztos hogy úgy: Jézus nem feltétlenül csak azt mondta, amit ott kiemelt az evangélista, aki össze is sűríthetett öt sorba egy félórás beszédet. Szabad egy szöveggel eljátszani. Minden hasonlat sántít, az Isten hasonlatai is sántítanak, Jézus is kapufákat rúg sokszor a példabeszédeivel. Nem feltétlenül az igazság maradéktalan megfogalmazásaként kell tekinteni ezekre, hanem egy igazság éles megvilágítására.

Márknak a magától növekedő vetésről szóló példabeszédét például nem vették át a többiek, biztos attól féltek, hogy lustaságra csábíthat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem csupán rajtunk állnak a dolgok, nem a tanáron múlik az, hogy egy gyerekből ember legyen, mert ugyan segíthet ebben, de nő az magától is.

– Hatott valamiképp a Biblia éve az oktatásra? Megpezsdített valamit?
Igen. Akik ezt kitalálták, nem hiába remélték, hogy sokakban megmozdít ez valamit. Valóban rendeztek előadássorozatokat, ügyes kiállításokat, sokan álltak elő életrevaló ötletekkel. Nekünk ugyanakkor Magyarországon – s talán ezt a diktatúra éveiből örököltük – nincs akkora „központi” fantáziánk, hogy igazán meg tudjunk tölteni egy ilyen ötletet. Felvetjük, és sorsára bízzuk egy kicsit.
Amikor II. János Pál az ezredfordulón meghirdette az Atya évét, Olaszországban minden templom előtt óriása plakátra ki volt téve a tékozló fiú képe Rembrandtól, amit kapni is lehetett a könyvkereskedésekben, és adtak hozzá egy kis füzetet, egy triduum bibliai témavázlatával közös vagy egyéni feldolgozásra. Ezt központilag kigondolták, kinyomtatták, nem voltak a papok magukra hagyva az ötlettel, hogy az Atya éve van.

Nálunk sok jó ötlete van a szerveknek, de ehhez még nincs hozzárendelve egy agytröszt féléves munkája. Sokkal többet bíznak az egyének invenciójára, ami azonban hol működik, hol nem. Mi későn tudjuk meg, hogy a jövő év mondjuk a Biblia éve, s mire ötleteink támadnának, már majdnem vége is van.

Szilvay Gergely / Magyar Kurír