Szombati beszélgetések (3)
Biblia játékosan – Beszélgetés Jelenits Istvánnal
május 31.
9:05
A Biblia évében Jelenits István
piarista szerzetes, irodalomtanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika
Tanszékének oktatója a Bibliának az oktatásban és nevelésben játszott
szerepéről és ennek kapcsán magukra maradó jó ötletekről beszélt a Magyar
Kurírnak.
– Elég hangsúlyt kap a Biblia az oktatásban? A leginkább
használt ötödikes irodalom tankönyvben például csupán két szemelvény található
a Szentírásból.
– Mostanában ebek harmincadjára került az irodalomoktatás,
mivel nagyon kitágították a tanári szabadságot. A tankönyvtől függetlenül a
tanár hónapokig beszélhet a Bibliáról, de ki is hagyhatja, ha úgy tartja kedve.
De ha egyoldalú, racionalista megközelítésben szerepel a Biblia az órán, annál
jobb, ha egyáltalán nem szerepel.
Ugyanakkor a Biblia átszövi az európai irodalmat, így ha nem is
tanítjuk őt magát, de fölmutatjuk például a Hamlet biblikus vonatkozásait,
akkor esetleg többet mondhatunk, mintha két órán át direkt a Bibliáról
beszélnénk. Arany János Ágnes asszonyában az „ó, irgalom atyja, ne hagyj el”
például Szent Páltól van, talán ő maga sem emlékezett arra, hol olvasta. Ha az
ilyen utalásokat egy tanár okosan fölfejti, sokat tehet a Bibliáért, hisz
megmutathatja annak élő voltát, hogy az nem csupán egy archív emlék, mint
például a Gilgames. A Biblia megértése a saját világunk megértésében is
segíthet, ismerete nem pusztán műveltség.
Nem baj, ha a hittanórán a Bibliát nem mint szent könyvet, hanem
irodalmi jellegű művet olvassuk, tehát játékra készen, elgondolkodva, hisz
annak nem a szava a kinyilatkoztatás, hanem az egész világa.
Jobb, ha nem tudja valaki, hogy a tékozló fiú példabeszéde honnan
ragadt meg az emlékezetébe, de él benne, mintha tudja, hogy az a Bibliából van
és emiatt le sem veszi a polcról. Nem sokan tudják például, hogy az „Aki másnak
vermet ás, maga esik bele” is szentírási idézet. Az írók ragaszkodnak ahhoz,
hogy a nevük alatt kerüljön forgalomba, amit kieszeltek, de az igazán nagy
mondásokra nem emlékszünk, honnan valóak. Még a szovjet alkotmányban is volt
egy mondat a Bibliából: aki nem dolgozik, ne is egyék. Sztálin talán kispap
korából emlékezett erre. Az eredeti Szent Pál szövegben persze ez úgy van, hogy
„aki nem akar dolgozni, az ne is egyék”, és ez már sokkal emberségesebb.
– Mit lehet tenni a Biblia évében az iskolában, ami fölhívja erre a
figyelmet?
– Fizikaórán is előkerülhetne a Szentírás: Galilei pere
kapcsán össze lehetne hasonlítani a csillagász és az írások világképét, és
elmondhatná a tanár, hogy az egyház sem akarta, hogy megtagadja Galilei azt,
amit állított, hanem annyit kért tőle: egyelőre ne hirdesse, mert az
félreérthető. A hitoktatásban is meg kell kapnia a maga helyét a Bibliának,
mivel a hittankönyvét később csak kiselejtezi az ember, de egy templomi
prédikáció alkalmával eszébe juthat, hogy ő az adott szövegről mit tanult. A
Biblia olyan mint a csillagok: azok mindenkinek ragyognak, és ha egymásra
gondolunk, fölnézünk a közösen kiválasztott csillagra. A Biblia mondatai is
lehetnek ilyen csillagok.
Ki lehetne emelni például zsoltárverseket egy imában a katolikus
iskolában a tanítás előtt, vagy este otthon, és a mesterkélt együgyűséggel
megírt gyermekimádságok – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem –
helyett vagy mellett azt imádkozni. Nem olyan oktalan a gyermek, mint mi azt
képzeljük: ha nem is fogja fel a zsoltár értelmét, de a tágasságát érzékeli, és
idővel úgyis hozzá fog nőni. Vagy érdemes lenne kiírni a táblára minden héten
egy másik, kevésbé ismert idézetet a Szentírásból. Persze az sem jó, ha a
csapból is a Biblia folyik.
– Nem nehéz eligazítani egy gyermeket a Biblia rengetegében?
– Az, de a csillagos égen is nehéz eligazodni. Ellenben nem
nehéz azt mondani: nézz föl és bámuld a csillagokat. Nem muszáj zsebre dugni az
egész Szentírást és kezelési útmutatót adni hozzá. Szempontokat adhatunk
persze. Például mondhatjuk, hogy az történt, amit az evangéliumban olvasunk, de
nem biztos hogy úgy: Jézus nem feltétlenül csak azt mondta, amit ott kiemelt az
evangélista, aki össze is sűríthetett öt sorba egy félórás beszédet. Szabad egy
szöveggel eljátszani. Minden hasonlat sántít, az Isten hasonlatai is
sántítanak, Jézus is kapufákat rúg sokszor a példabeszédeivel. Nem feltétlenül
az igazság maradéktalan megfogalmazásaként kell tekinteni ezekre, hanem egy
igazság éles megvilágítására.
Márknak a magától növekedő vetésről szóló példabeszédét például
nem vették át a többiek, biztos attól féltek, hogy lustaságra csábíthat.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem csupán rajtunk állnak a dolgok, nem a tanáron
múlik az, hogy egy gyerekből ember legyen, mert ugyan segíthet ebben, de nő az
magától is.
– Hatott valamiképp a Biblia éve az oktatásra? Megpezsdített valamit?
– Igen. Akik ezt kitalálták, nem hiába remélték, hogy sokakban
megmozdít ez valamit. Valóban rendeztek előadássorozatokat, ügyes
kiállításokat, sokan álltak elő életrevaló ötletekkel. Nekünk ugyanakkor
Magyarországon – s talán ezt a diktatúra éveiből örököltük – nincs akkora
„központi” fantáziánk, hogy igazán meg tudjunk tölteni egy ilyen ötletet.
Felvetjük, és sorsára bízzuk egy kicsit.
Amikor II. János Pál az ezredfordulón meghirdette az Atya évét, Olaszországban
minden templom előtt óriása plakátra ki volt téve a tékozló fiú képe
Rembrandtól, amit kapni is lehetett a könyvkereskedésekben, és adtak hozzá egy
kis füzetet, egy triduum bibliai témavázlatával közös vagy egyéni
feldolgozásra. Ezt központilag kigondolták, kinyomtatták, nem voltak a papok
magukra hagyva az ötlettel, hogy az Atya éve van.
Nálunk sok jó ötlete van a szerveknek, de ehhez még nincs
hozzárendelve egy agytröszt féléves munkája. Sokkal többet bíznak az egyének
invenciójára, ami azonban hol működik, hol nem. Mi későn tudjuk meg, hogy a
jövő év mondjuk a Biblia éve, s mire ötleteink támadnának, már majdnem vége is
van.
Szilvay Gergely / Magyar Kurír