IRÁNYELVEK

 A felekezetközi együttműködéssel készülő bibliafordításokhoz

 Megállapodás a Vatikán és az Egyesült Protestáns Bibliatársaságok között.
Megjegyzés: 1. Az Ószövetségben a fordítás alapja a Héber Ószövetség
(középkorban revideált formájában=masszoréta szöveg) – a Hetvenes
fordítást figyelmre sem méltatva –, az Újszövetségben a protestáns
szakemberek által készített Nestle-Aland-féle kritikai kiadás.
2. A kiadói jog általában a protestáns félé (ez őket egyoldalú
előnyökhoz juttatja).

1. TECHNIKAI SZEMPONTOK

A szövegről

1.1.1. Szokásos szövegek:

Új szövetség: A tudóscsoportok a közös fordítások munkálatait alapozzák az Újszövetségnek arra a kritikai kiadására, amit a Nemzetközi Bibliatársaság adott ki, amely már a római katolikus és más keresztény felekezetek szakértőinek közös erőfeszítésével jött létre. A The Greek New Testament A és B besorolású szakaszainál kövessék a fordítók ezt a szöveget, a C besorolású szövegek esetében azonban választhatnak már elismert változatot is.

Jóllehet minden elismert fordítás alapját egy kritikai kiadás kell, hogy képezze, egyes felekezetek kérhetik, hogy egy bizonyos, az újszövetség bizánci hagyományában meglévő (és elsősorban a Textus receptus-ban szereplő) szakaszok is jelenjenek meg a fordításban. Ebben az esetben a lábjegyzetben jelenhet meg ez a szöveg-anyag, amelyre egy jel utalhat a főszövegben. E szövegek alkalmazásának mértéke természetesen a helyi viszonyoktól függ, amelyhez, melyhez a 2. Részben világosan és részletesen meghatározott elveket kell alkalmazni. 

Ószövetség: A közös fordítóbizottságok a Német Bibliatársaság által kiadott Biblia Hebraica Stuttgartensia használatát javasolják.

Általában a maszoréta szöveget kell a fordítás alapjául venni. Ahol nehézségek merülnének föl a fordítás során, használják az újabban fölfedezett szöveg-forrásokat, az ókoriakat pedig, mint a szövegváltozatokat. Figyelemmel kell lenni a rokon szemita nyelvek terén nyert ismeretekre is, még akkor is, ha a hagyományos kontrasztot mutatnak. Nehézség esetén a Nemzetközi Bibliatársaság gondozásában megjelent Héber Ószövetség szövegterve szerint kell eljárni.

A kánon

Sokszor, amikor az egyházak kérik a Bibliatársaságok megjelentetnek olyan kiadásokat, melyek azokat a részeket tartalmazzák, amiket egyesek „deuterokanonikus könyveknek”, mások Apokrifeknek neveznek. Az a Bibliatársaságok kívánsága, hogy az írások az egyházak által kívánt kánon szerint legyenek elrendezve.

Ismert, hogy egyrészt egy teljes Biblia kiadás, ahhoz, hogy a római katolikus hatóságok imprimatur-ját megkapja, tartalmaznia kell a deuterokanonikus szövegeket, másrészt, jóllehet az Apokrifeket a protestantizmuson belül is sok csoport is elfogadta, a többség lehetetlennek tartja az Ószövetség olyan kiadását, ami nem tesz világos különbséget ezek és a hagyományos héber kánon könyvei között. Úgy tűnik ezek az álláspontok a gyakorlatban kibékíthetőek, ha azonban a Biblia kiadásokban, amelyeket a Bibliatársaságok jelentenek meg és a római katolikus hatóságok imprimaturját is megkapják a deuterokanonikus szövegek elválasztott részként, az Újszövetség elé kerülnek. Eszter könyve esetében a teljes görög szöveg a deuterokanonikus részben, míg a héber szöveg fordítása a héber kánon könyvei között szerepel.

Sírák Fia esetében a rövidebb szöveget célszerű venni, ahogy a jelentősebb görög kéziratokban található, figyelembe véve a héber és szír szövegeket is. A hosszabb szövegek, melyek más görög és latin kéziratokban, valamint más héber változatokban vannak, ha szükséges a jegyzetekben adhatók közre.

Az exegézisről

Exegézis

A különböző keresztény felekezetek közül létrejövő mind szélesebb megegyezés távlatában, meg lehet állapodni egy közös egzegétikai alapban, melyet a különbözőképpen elfogadott kommentárok és tudományos munkák jelenthetnek.

Segédletek az olvasónak

Megadhatják az olvasónak a szükséges segítséget és az egyházak hagyományos igényeit is kielégíthetik a segédletek következő változatai.
Alternatív olvasatok: azok a szövegek, melyek nagy valószínűséggel eredetiek, vagy olyan fordítások, melyek hosszú hagyományra tekintenek vissza.
Alternatív interpretációk: olyan értelmezések, melyek az eredeti nyelvek bizonytalanságain, vagy az olvasó nyelve kifejező eszközeinek változatain alapulnak.
Tulajdonnevek magyarázata: a tulajdonnevek szó szerinti fordítása, amikor a szöveg jelentése az úgynevezett népi etimológiáktól függ;  például Izsák, Izrael, Jézus (a szöveg egyes nehezebb pontjain).
Szójátékok: meg kell határozni a szójáték jelentését, amit a szó eredeti nyelvi formájában hordozott; például pneuma, ami „lelket” és „szelet” jelent (Jn).
Történeti környezet: rövid eligazítást kell nyújtani azon személyek,
helyek, események tekintetében, melyek az úgynevezett „világi történelemmel” kapcsolatosak. Ezek nagy részét (ókori és modern nevekkel ellátott) földrajzi térképek segítségével lehet megoldani, illetve jegyzetben, vagy jegyzékben röviden meg lehet magyarázni.

Kulturális különbségek: szociális, vallási, vagy kulturális kifejezések magyarázata; például: 1) személyek vagy csoportok, mint farizeusok, szaddúceusok, heródiánusok, stb.; 2) a maitól egészen különböző formájú, vagy funkciójú tárgyak, például súlyok illetve mértékek ( a súlyokat, a mértékeket és a pénzeket annyiban kell meghatározni, hogy a szöveg érthető legyen, és akkor, ha a magyarázat magában a fordított szövegben nincs benne, e  magyarázatot a lábjegyzetbe, vagy a végjegyzetbe kell tenni); 3) bibliai kifejezések, mint a „jobbjára ültetni” kifejezés magyarázatot kíván, amennyiben megkülönböztetést és megtiszteltetést jelent egyes társadalmakban, ahol a „jobb oldal” a kiemeltség helye.

A 1.2.2.1.-től a 1.2.2.6.-ig sorolt jegyzeteknek, melyek a fordítás során készültek – a jobb érthetőség kedvéért – minden kiadásban szerepelniük kell.

Bevezetések: rövid bevezetések, melyek segítenek az olvasónak, hogy könnyebben megragadják a Biblia, a testamentumok, a könyvek elbeszélései, az egyes könyvek és részeik jelentését. Lehet alkalmazni aláhúzásokat is , melyek a tárgyalás struktúrájának érthetőségét segítik, valamint a fő témákat meg kell magyarázni.

Kereszthivatkozások: a szöveg párhuzamos tartalmú részeinek, – például hasonló történeti események, idézetek, világos célzások, vagy párhuzamos tárgyalású részek – fölsorolása.

Címsorok: magyarázó mondatok, melyek a legjelentősebb szakaszok előtt, mint címkék állnak. Az olvasók mindinkább igénylik az alcímeket, hogy könnyebben meg lehessen találni a keresett részeket, hogy megmutassák, hogy hol kezdődik egy adott elbeszélés, vagy beszélgetés, hogy túl hosszú oldalakat megszakítsák. E címek fel kell, hogy tűnjenek a szövegből, melyet az elhelyezés és az elütő tipográfia segítségével lehet elérni; megfogalmazásukra, hacsak lehet, a szövegben már szereplő szavakat illetve kifejezéseket használni, valamint inkább kijelentőeket, mintsem magyarázóak legyenek.

Egyes fordító bizottságok számoltak azzal a lehetőséggel, hogy megmagyarázzák a különböző tanbéli álláspontokat, jelezve, hogy a római katolikusok és más keresztény felekezetek különbözőképpen magyarázzák a szakaszt. Ez az eljárás nem tűnik megfelelőnek, mert a különbségeket hangsúlyozza; nem is szükséges, mert a különböző magyarázatok többségét meg lehet mutatni az eltérő interpretációkról szóló széljegyzetekben, amennyiben ez a fontos a kérdéses ponton. Ezen kívül gyakran nehezen magyarázható meg egyszerűen egyik, vagy másik hagyomány interpretációja, annál is inkább, mert az egzegétikai nézetkülönbségek az egyes felekezeteken belül is eltérnek, valamint a sajátos felekezeti kifejezések is okozhatják. Alkalmasabbnak tűnik tehát meghatározni a magyarázat történetének álláspontjait, az egyik vagy másik keresztény felekezethez tartozás feltüntetése nélkül. Ahol a különbségek nem jelentősek, jobb egyszerűen minden utasítást kihagyni a közös kezdeményezések javára.

Az olvasónak szóló ilyen segítségek nagy része azon az oldalon legyen, ahol az értelmezési nehézség is adódik; ha azonban e jegyzeteket sűrűn kellene hozni, jobb összegyűjteni őket súlyok, vagy mértékek táblázatában, vagy nehéz kifejezések jegyzetében.

A jegyzetekben alkalmazott nyomdai karakterek számának korlátos volta semmiképpen se akadályozza az egyes felekezeteket abban, hogy a kötetek végén olyan magyarázatokat adjanak közre, melyek segítséget nyújtanak az olvasónak abban, hogy saját hagyományuk fényében teljesebben megértsék és értékeljék a Szent Iratok természetét és jelentését. A kiadónak, vagy a kiadóknak biztosítaniuk kell, hogy olyan felekezetet se értsenek, melyeknek a fordítás készült.

További szempontok

Egyes kiadásoknál további lehetőségekkel is élni kell, mint például jegyzetek, jegyzékek, konkordanciák, földrajzi térképek, képek, stb. Különösen fontos, hogy a Biblia föl legyen szerelve megfelelő segédletekkel, hogy lehetőséget adjon, olvasó megérthesse a szöveget.

A képek minden más szempontból összetettebb problémát jelentenek, mert arról, hogy mi felel meg a Bibliának, sokféleképpen lehet gondolkodni. Ezenkívül azt, hogy esztétikailag mi megfelelő, vagy történetileg mi megfelelő, vagy történetileg mi jelentős egy kultúrában, egy másikban egészen félreérthetik. A pusztán „dekoratív” képek helyett (melyek sokszor kétes művészi értékűek, vagy jelentéktelenek), írjanak le inkább a kiadók a korabeli helyzetről szóló információkat, vagy mozdítsák elő a pszichológiai megértést, esetleg a képek jelképes, vagy reprezentatív értelmének megértését segítsék elő.

Amikor szükséges, hogy képeket iktassanak be, igen fontos, hogy a fordítóknak és a fordítók konzulenseinek lehetőségük nyíljon a képek megtekintésére, hogy biztosítható legyen, hogy megfelelően illeszkedjenek a szöveghez

Ha szükségesnek látszik, hogy bevezetés is legyen a közös kiadás céljának szolgálatára, akkor az korlátozódjon az olvasónak szánt, a Szent Iratokról szóló kommentárra.

A Bibliatársaságok általában nem jelzik a Szent Iratok fordítóinak, illetve a fordítások revizorainak nevét.

Nyelvészeti szempontok

Helyesírás

Ahol a felekezetek különböző kifejezés-rendszereket használnak, e különbségeket gondosan kidolgozott tudományos elvek segítségével kell megalkotni, mielőtt bárki jelentős lépést tenne a szent Iratok közös fordításában. Fontos elismerni, hogy helyesírási változások a kiadás előtt bármikor bekövetkezhetnek, és megeshet, hogy a fordítási munka nagy iramban halad, amikor a helyesírási szabályok változásáról szóló döntés már várható.

Azokon a helyeken, ahol az írásbeliség még újdonság, a helyesírási különbségek aránya gyakoriak. Ezek sokszor különböző nyelvi, családi leszármazásokból, máskor az első misszionáriusok eltérő nyelvi orientációjából adódnak. E rendszerek terén nem könnyű változást elérni, azonban megfelelő jóakarattal, keresztény együttműködéssel és hatékony neveléssel általában lehetséges alkalmas magoldást találni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a helyesírási kérdések nem pusztán nyelvészetiek, hanem többnyire egyszerre társadalmiak és nyelvészetiek (szocio-lingvisztikaiak). A kulturális szempontok, mint például egy nagyrabecsült nyelvhez való hasonlóság, a pszichológiai hatékonyság, vagy az olvasási sebesség sokszor a pusztán nyelvészetinél fontosabb szempontot jelentenek.

A tulajdonnevek

A tulajdonnevekről még azelőtt, hogy egy közös szöveget elfogadnának, vagy egy elkészített fordítást közlésre bocsátanának, meg kell egyezni. Nehézséget a következők jelenthetnek:

A római katolikusok azon hagyománya, hogy az átírás alapjául a latin formát használják, beleértve a latin szavak bizonyos ragozhatatlan formáját is ;

A protestánsok az európai nyelveket használják az átírás alapjául, általában az angolt;

A helyi, nemzeti, vagy kereskedelmi nyelvek esetében elsődlegessége, mint a francia, a portugál, a spanyol és a szuahéli, szemben a katolikus és a protestáns misszionáriusok által alkalmazottakkal;

Egyes tulajdonnév-formák támadása, mint a vallási különbözés szimbóluma;

A fontosabb nyelvek estében, melyek viszonylag hosszú hagyományra tekintenek vissza, úgy is meg lehet oldani a névhasználati különbségeket, ha a görög és a héber formákat szorosabban követik. Van azonban két fontos kivétel: a) azokat az ószövetségi formában kell használni, b) egyes széles körben ismert neveket, melyek a népi illetve helyi használatban mélyen gyökereznek, nem lehet gyors változásnak kitenni.

Nyelvi kölcsönszavak

A nyelvi átvételek két félék lehetnek: a) a múltban, rendes nyelvi folyamat során átvett és a helyi nyelvbe teljesen integrált kifejezések, melyek az adott nyelv szótárának már részét képezik, b) olyan kifejezések, amelyek először kifejezetten bibliafordítás során kerültek a nyelvbe.

A rómaiak katolikusok és a protestánsok két, meglehetősen eltérő nyelvi átvételi irányvonalat követtek. A római katolikusok nagyrészt a latinból vettek át, míg a protestánsok görögből, héberből és a modern európai nyelvekből vettek kölcsön, tudniillik görögből és héberből teológiai, európai nyelvekből pedig kulturális kifejezéseket.

E nyelvi kölcsönszavakat (kivéve a tulajdonneveket) a lehető leginkább vissza kell szorítani, ilyen például a „kegyelem”, mert azok a szavak, melyeket a befogadó nyelv nem használt megelőzően, üres kifejezések. Ha pedig a nyelvi átvétel használata szükségesnek látszik, inkább élő nyelvekből, mintsem ókoriakból kell őket átvenni. Minden nyelv elég bő szókinccsel illetve rokon értelmű kifejezéskinccsel rendelkezik ahhoz, hogy az átvételek lehetőség szerint elkerülhetőek legyenek. Kisebb jelentőségű nyelvek esetében azokból a nagyobb jelentőségű nyelvekből kell a technológiai, kereskedelmi fejlődés, vagy a szociális kapcsolatok kifejezéseit átvenni, melyekből e kisebb nyelvek rendesen származnak.

2. ELJÁRÁS

Az eljárások igen különbözhetnek, aszerint, hogy milyen jellegű munkáról van szó (új fordítás, vagy revízió), a felekezet kialakultságától és kultúrájától, attól, hogy képesek e az együttműködést elősegítő lélektani helyzet kialakítására, vagy attól, hogy egyik, vagy másik felekezet mennyire ragaszkodik sajátos hagyományaihoz. A fordítási munka során jelentkező feladatok megoldásában szerepet játszhatnak a következő eljárási elemek.

Az együttműködés légköre

Az, hogy megfelelően hozzá lehet-e fogni egy revízióhoz, vagy egy új fordításhoz, nagymértékben függ attól a magatartástól, ahogy az illető felekezetek a fordítási munkához viszonyulnak.

Különösen jelentős szerepet játszik ez a magatartásmód az egyes Bibliatársaságok tájékozódás és eljárásmódjában, melyek általában megtartják az egyes egyházak nevében való publikáció jogát. Mindezek ellenére minden együttműködés a lehető legszélesebb körű megegyezést kívánja meg.

Revízió és fordítás

Általában jobb belefogni egy új fordításba, mint egy már meglévő szöveg revízióját megpróbálni. Így el lehet kerülni esetleges támadásokat, melyek a kiadást érhetik, lehetővé teszi, újabb nyelvi formák és egy megfelelőbb stílus integrálását, valóban felekezetközi vállalkozást jelent, valamint lélektani és tudományos alapot nyújt alkotó döntések meghozatalára.

Szervezés

A fordítási munka megfelelő lebonyolításához három csoportra van szükség: 1. Fordító csoport; 2. Revíziós csoport; 3. konzultatív csoport.

Fordító csoport

Nem több mint hat, magas szinten hozzáértő személyből áll, akik a római katolikus egyházat és a többi felekezeteket képviselik, és négy lényeges tulajdonsággal rendelkeznek:

összehasonlítható tudományos minősítés,
egymást kiegészítő szakterületek,
kölcsönös tisztelet,
képesek közösen dolgozni.

Ezenkívül lényeges, hogy megfelelő időt fordíthassanak a munkára, hiszen az ő jóakaratuknak és a munka elvégzéséhez szükséges feltételeknek együtt kell rendelkezésükre állniuk. Volt rá példa, hogy úgy bízták rá a munkát a fordító csoport tagjaira, hogy nem biztosították a végrehajtáshoz szükséges feltételeket.

Revíziós csoport

Nem több mint tíz, a szöveggel, exegézissel és a stílussal kapcsolatos tudományos szakképzés során igen magas képzettséget elért tagból áll. A katolikus egyháznak és a többi keresztény felekezetnek megfelelőképpen képviseltetniük kell, szem előtt tartva, hogy ahhoz, hogy valakit a csoportba beválasszanak, az egyik legfontosabb szempont a technikai alkalmasság.

A tagok mindenekelőtt levélben közlik észrevételeiket, bár egyes kulcskérdésekben szükséges lehet, hogy a fordító csoporttal közös összejövetelt tartsanak.

Konzultatív csoport

Létszáma nyelvtől és helytől függ, de legfeljebb ötven tagból áll, akiket az egyházban meglévő tekintélyük szerint választanak ki, és egyházi, politikai, illetve földrajzi értelemben képviselik az egyes felekezeteket. Teljes egészében levelezés útján járulnak hozzá a munkához.

Szükséges lehet egy koordinátor is, akinek az a feladata, hogy leveleket fogadjon és küldjön szét, szervezze a fordító és a revíziós csoport összejöveteleit, és hogy általában koordinálja a munkát. Sok helyen fontos lehet egy titkár, hogy a munkát előkészítse, és hogy a meghozott döntéseket megfelelően rögzítse.

A tagok tréningje és kiválasztása

A fordító és a revíziós csoport tagjait egy minden érdekelt hatósággal lefolytatott kimerítő egyeztetés után, nagyon figyelmesen kell kiválasztani, míg a konzultorok csoportjának tagjait maguk az érdekelt felekezetek választhatják meg.

Ahhoz, hogy a fordító és a revíziós csoportba a lehető legmagasabban képzett tagokat meg lehessen találni, először nem formális eljárást kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a fordítási konzulensek széles körben kutatást végeznek, hogy meggyőződjenek e személyek technikai hozzáértéséről, és arról, hogy képesek-e hatékonyan együtt dolgozni. Miután az egyházak képviselői konzultációk során meggyőződtek e személyek megfelelő voltáról, formálisan megválaszthatják őket az érdekelt egyházak, és fölvehetik az egyes Bibliatársaságok. Sokszor igen hatásos, ha a fordító, illetve revíziós csoportok leendő tagjainak begyakorlását egy külön előzetes tréning program keretében szervezik meg, mely része annak a komoly eljárásnak, mely a kinevezéshez vezet. Ezt a tréninget a fordítási konzulenseknek kell levezetniük, akik így megfigyelhetik minden egyes fordító fordítási munkáját. Így a konzulensek objektívebb információk alapján fogalmazhatják meg a revíziós, illetve fordító csoport tagjainak szóló ajánlásaikat.

A fordítókat rendesen egyházunkból lehet kiválasztani, és nem közvetlenül a Bibliatársaságokból. Ez azért szükséges, mert a fordítás elvégzése után általában visszatérnek eredeti munkájukhoz. Mindazonáltal a szolgálat minden feltételét a Bibliatársaságok egyetértésével kell megállapítani, mivel az egész munka megvalósítása során meg kell tartani egy bizonyos egyensúlyt a fordító csoport tagjai között. Sokszor a fordítási konzulense felelős legközvetlenebbül a fordítók tréningjéért, és ő javasolja a fordítás végső szövegének elfogadását a közlés előtt.

Az elvek megfogalmazása

Ahhoz, hogy a fordítási munkát megfelelően lehessen vezetni, hogy ezáltal biztosítható legyen az eredmény egyenletes színvonala, és hogy lehetővé váljon egy összehangolt alkotómunka, részletesen ki kell dolgozni az alapelveket, melyek a technikai szempontok teljes skáláját lefedik; például a használandó szöveget, az egzegetikai alapot, az átírási rendszert, a stílus színvonalát, stb.

A fordítási, vagy revíziós munka eredményességének legjobb biztosítéka, ha jól megfogalmazzák az elveket. Mindenek előtt az biztosítja, hogy a fordítók munkáját el is fogadják majd a felekezetek, ha a képviselőik előzetesen összejönnek és elfogadják az elveket. Másodszor az elvek megfogalmazása a fordítás során előforduló nehézségek gyorsabb megoldását is lehetővé teszi, mert érvelhetnek az elvek mellett, vagy ellen is és nem kell egymás mellett, vagy ellen.

Ezenkívül az elvek hatékonyan segítik a fordítás egyöntetűségét, akkor is, amikor egyes elveket az időközben fölmerült tapasztalatok alapján meg kell változtatni, az egész előzetes anyagot felül lehet vizsgálni az új elvek szerint, s így a végső munka alapvetően egyöntetű lehet. A fordítási konzulenseknek segítenie kell a fordítók csoportját, hogy az elvek egy olyan együttesét dolgozzák ki, mely a kérdéses fordításra alkalmazható.

A kiadói szupervízió

A fordítási konzulens viselje a kiadói szupervíziós jog felelőségét.

Ez a kontroll nem jelenti azonban a munka folyamatos „felügyeletét”, hanem inkább vezetést jelent  a fordítóknak, hogy miként oldják meg a munka során felmerülő nehézségeket.

Kiadói jog: a szöveg integrálása és használata

Ahhoz, hogy a közös fordítási munka a szent Iratok kiadásának előkészítésének terén is jelentős együttműködéshez vezessen, el kell kerülni, hogy az egyes kiadó házak különböző szövegeket jelentessenek meg.

Ha közös erőfeszítés eredménye abban merül ki, hogy különböző szövegeket bocsátanak közre, szinte elkerülhetetlen, hogy öt, vagy tíz évvel később módosítsák a szövegeket, végül pedig különböző Bibliákat adjanak ki, ami már nem a közös munka eredménye. Az is jelentős nyomásnak teheti ki a szöveget, ha ugyanazt a szöveget több kiadó jelenteti meg. Ilyenkor ugyanis kisebb jelentőségű módosítások történhetnek, melyek aztán rövidesen fontosabb változtatásokhoz vezethetnek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szent Iratoknak egyetlen kiadása kellene, hogy legyen, ami pontosan ugyanazokat a szél és végjegyzeteket tartalmazza. Lehet használni egy egységes sorozatot, ami összegyűjti a forma, illetve anyagváltozatokat, melyben egy-egy felekezet hozzáteheti a sajátosan megkívánt részeket. Ha egyszer sikerült megegyezni egy közös fordítási, vagy revíziós megközelítésről, érdemes előírni, hogy ezt az egységet közös kiadásokkal is meg kelljen tartani.

A kiadott szöveg fordításának szerzői jogát általában egy nemzeti Bibliatársaság, vagy az egyesült Bibliatársaságok szokta jegyezni, de közös kiadás esetén a szöveg szerzői jogát közösen birtokolják. Ha egy olyan felekezet, amely közvetlenül résztvett a fordításban, aggodalmát fejezi ki a szöveg jövőbeli egységével, vagy használatával kapcsolatban, a kiadó, vagy a kiadók ezt az aggodalmat szerződésbe foglalt megegyezéssel oldhatják föl.

A bélyegző és az imprimatur

Az írások felekezetközi kiadásai rendesen a Bibliatársaság  imprintjét és a római katolikus egyházi hatóság imprimatur-ját viselik. A Bibliatársaságok által publikált kiadások legjobb formája az volna, ha a címoldalon jelenne meg a Bibliatársaság imprint-je, hátoldalán pedig az illetékes római hatóság imprimatur-ja, mert ez a rendes eljárás a római katolikus egyházban teljes jóváhagyással megjelenő könyvek esetén. Egyes helyeken fontolóra lehet venni egy normális nihil obstat, vagy imprimatur helyett, egy olyan előszó lehetőségét is, mely az egyházi hatóságok ajánlásait tartalmazza.

Vissza