F ó r u m

– A Machu Pichu két arca...   – Erdélyben...   – A legmélyebb árok...   – A szavak ereje...   – Gazdasági helyzetünk   – A profi csaló   – Ökumené?   – Egy álom...   – Az EU és a magyar vidék   – Karácsonyi üdvözlet   – Mese a kutyáról és a rókáról   – Mire volt jó megütni a vak fiú apját?   – Mi dolga a péknek, amikor árvíz van?

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

   Egyik alkalommal a „Bárka” foglalkozásra elfelejtettem kulcsot vinni magammal, így nem tudtuk a tervezett foglalkozást megtartani, mert az eszközeinkhez nem tudtunk hozzájutni.
    Álltam sután, és kétségbeesetten, azon tűnődve, hogy most mit tegyek ?
    Nem vittem magammal Szentírást, nem volt egyetlen lelki olvasmány sem nálam, mert a Csobánkán épülő Élet Háza részére szerettünk volna kézimunkákat készíteni.
    Ekkor segítségemre sietett a Szentlélek, és eszembe jutatta az Echo TV, Isten, Isten c. műsorából az egyik beszélgetést.
    Haragszik-e az Isten ? Úgy gondoltam, hogy ez éppen időszerű téma lehet.
    Megpróbáltam felidézni a hallottakat, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy „Engedtessék meg nekünk az a remény, hogy nem vagyunk gonoszak”, megtörtént a csoda!
    Börtönbüntetésüket töltő, sokat szenvedett, korábban bántalmazott, meggyötört, vagy csak megtévedt asszonyok megtört fényű szemében megcsillant a remény.
    Élni kezdtek a tekintetek, és mint ahogy a vulkánból felszínre tör a forró láva, úgy tört fel szívük mélyéről a kérdés:
    Ki a gonosz, és ki a gyenge?
    Megláttam a sóvárgást a tekintetükben arra, hogy végre valaki bíztassa őket, hogy nem elvetemült gonoszak, és a vágyat, hogy Isten sem gonosznak, hanem gyengének lássa őket.
    Hiszen már mélyen, és őszintén megbánták, amit tettek.
    Beleremegett a szívem!
    Egy hosszú, és tartalmas beszélgetés következett.
    Búcsúzáskor, csillogó szemükben láthattam a reményt, a reményt az újrakezdésre, arra, hogy tiszta lappal indulhatnak Isten, és ember előtt, és Isten nem haragszik, mert nem lát gonosznak, hanem gyengének, és szeret, és vonz.
    Üres kézzel mentem, de Isten adott gondolatokat, és szavakat, és ettől többet nem adhattam volna nekik.
    Köszönöm a szavakat, amelyeket továbbadhattam. Óriási erejük van!
    Köszönöm a tiszta, egyértelmű fogalmazást, és a határozott kijelentést, miszerint Isten haragszik a gonoszra, de a gyöngére, az esendőre nem haragszik.
    Nagyon sokat segített nekem is, és megerősített eddigi meggyőződésemben, amely azonos az elhangzottakkal.
   

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

    Ökumené?

Walter Kasper kúriai bíboros szerint az ökumenikus mozgalomnak nincs már közös célja. A válságnak az az oka, hogy „hiányzik az Egyház egysége a keresztény egyházak határain túl” – vallja az Egységtitkárság bíboros elnöke. Sokan már csak arra törekszenek, hogy „az egyházak kölcsönösen ismerjék el egymást”, jelentette ki Kasper bíboros a Johann-Adam-Möher Ökumenikus Intézet fennállásának 50 éves évfordulóján Paderbornban. Sokan az egyházak önazonosságának és az egyházelméletek különböző eredetű pótlékainak „összefabrikálásán” fáradoznak. A kúriai bíboros véleménye szerint emögött az egyes vallások egymástól való elhatárolódása rejtőzik. A katolikus egyház nem követheti ezt az utat, folytatja Kasper. A vallások közötti szakadékok mélyítése csak árthat az egyházak vonzásának és a társadalomban betöltött szerepének, ezért fontos a párbeszéd.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

    Egy álom: Az újraéledt jézusi példázat       

    Kedves testvérek!

Hadd osszam meg veletek egy álmomat, amivel tegnap hajnalban ajándékozott meg a Teremtőnk!

Azt álmodtam, hogy itt ülök a zugligeti templomban. Gyönyörű ünnepségnek vagyok részese; telve a templom, a padok bizonyosan. A szentélyben van az előadás: színpadot látok és fiatalokat. Az előadás egyszercsak átmegy táncba, körtáncba. A padokból mindenki nyakát nyújtogatva gyönyörködik a fiatalok örömteli, könnyed, ugyanakkor méltóságteljes táncában. Valóban felemelő, amint az ifjúságot szemléljük! Az egyik hívő testvérünk felállva szemléli a látványos előadást. Férje mellette ül a padban.

Egyszercsak közösségünk egy másik tagja – áldozatos, jó hívünk ő – aki szemmel láthatóan felelősnek érzi magát a program lebonyolításért, ezt látva az előadás közben odamegy ahhoz a padsorhoz, s kezével integetve rendre inti társát: üljön már le, hiszen mindenki ül, s így a mögötte levők nem látnak! De az csak áll, hiszen nagyon érdekli a fiatalok tánca, s mintha fiát is látná köztük... Ám az előbbi nem tágít, a padsor széléről suttogva adja tovább mellette ülőknek: ültessék már le végre, hova ez a rendbontás? Erre az, önérzetében megsértve, leül. De néhány másodperc múlva óvatosan hátrafordul, s látja, hogy ez hátrament, így hát diadalittasan ismét feláll: "Jogom van állni!, mit akadékoskodik ez? Tán azt hiszi, hogy ő a karmester?!..." Ezt meglátva, az előbbi, a rend érdekében visszasiet, és ismét, immár hevesebben, teljes karjával, látványosan integet, mondván: "Tessék leülve nézni az előadást!" Erre az megsértődve kiront az oldalajtón, úgyhogy a mellette ülő férje is csak néz utána...

Mindezt én oldalról látom. Fájó szívvel odamegyek e jó hívünkhöz, és együttérző módon szólok hozzá: "Ugye nem szereted a különcködést? Tudom, mennyire szívügyed, hogy mindenki a helyén legyen a közösségben... De ezt most nem kellett volna!" Egyre többen gyűlnek körénk, és hallgatják, mit mondok neki. Ő mindezt szemlesütve, de komolyan meghallgatja. "Tudhattad volna – folytatom –, hogy fáj a térde, többszörösen műtötték, azért áll inkább; no meg állva se sokkal magasabb, mint mások ülve... Engedd őt, hadd viselkedjen ő másként!" "De ő máskor is kilóg a sorból! – vágja rá durcásan – amaz mindig csak felállva hallgatja a szentmisét! Már régóta figyelem! Ezt nem engedhetjük meg! Én felelős vagyok a közösség rendjéért! Hova visz, ha ezt hagyjuk!?" Közben egyre többen hallgatják szavainkat. Három-négyszeres koszorú vesz körbe, sőt mások is kérdezősködni kezdenek, mi történt. "Mitévők legyünk?" – kérdezgetik. "Nem szabad, hogy elfusson – mondom én –, hiszen neki is helye van köztünk! Keresd meg, hát! Menj utána, kérlek!" Jó hívünk szavaimat megfogadva, társa után ered az oldalkijáraton át, mögötte több tucatnyi ember kiváncsiskodva tódul ki vele: "Mi lesz ennek a vége?" Én pedig a templom főkapuján át egyedül kisietve egyenest lefutok a lépcsőn, és őket megelőzve látom meg azt, aki a templom előtt parkoló autójába zárkózva egyedül pityereg, sőt keservesen zokog. Mintha csak így panaszkodna: "Engem nem ért meg senki..." Bizony, együttérzek vele, melléülök hát, és lassan, de csak annyit mondok: "Neked is helyed van köztünk! Lám, jön már a férjed is, bizony őmellőle is elfutottál, de lásd, mennyire hiányzol neki!" Erre kiszáll a kocsijából és immár hármasban elindulunk a templomlépcsőn fölfelé. Közben a kerten át az egyre nagyobb tömeg is kiér az utcára, élükön jó hívünkkel, majd ők is feljönnek a hosszú lépcsősoron, egyre nagyobb léptekkel... A templom közepén állunk meg, s várjuk be a nyomunkban érkezőket. A hívek minden szeme ránk szegeződik. "Illő, hogy örvendjünk s vigadozzunk, mert ez a testvérünk elveszett, de megkerült." – "És ti is öleljétek meg egymást!" – szólok mindkettőjükhöz – "Ti is engesztelődjetek ki szívből egymással!" – "Legyen békesség köztünk mindenkor!" – felelik közösen mindazok, akik a templomban szem- és fültanúi mindezeknek. Megfogjuk egymás kezét és halkan dúdolni majd énekelni kezdjük: "Szeretet áradjon köztünk, szeretet gyúljon bennünk, szeretet töltse be szívünk, add ezt meg nekünk, ó jó Urunk!

Hadd legyünk testvéri szívvel, mindnyájan egyek benned, lobbantsa lángra szívünket szereteted!"

Adja Isten, hogy Jézus evangéliumi tanítása mindannyiunk szívében új életre keljen!

Úgy legyen, Amen.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

   Az EU és a magyar vidék – Erdő Péter bíboros üzenete az EU-nak

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) elnöke, Erdő Péter bíboros arra kérte az Európai Uniót (EU) hogy az új, keleteurópai tagok számára több támogatást nyújtson. Erdő sajnálatát fejezte ki a Katolikus Hírszolgálatban (Katholische Nachrichten-Agentur, KNA) a mezőgazdaság területén mutatkozó igazságtalanságok miatt. Nyugateurópában az EU magas támogatást nyújt, keleten pedig keveset. Az új EU-államok vidéki lakosságának nehéz a helyzete, sok helyen „szinte szolgasorsba jutnak” az emberek. A bíboros figyelmeztetett: „A szolidaritás az Európai Unió alapértékeihez tartozik.” (KNA, 2007.02.18.)

„Az új tagok csalódottak, mert úgy érzik, nem kezelik őket egyenlő módon. Ez természetesen nem egyedül az EU hibája, hanem – tekintettel a nemzetközi versenyre – következménye annak is, hogy a kommonizmus bukása után az itteni gazdaság nagyon gyenge.” (Erdő Péter, Vatikáni Rádió, 2007.02.01.)

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

    PPKE HTK hallgatói vélemény (+ karácsonyi üdvözlet)

– Nagyon tetszik, hogy Professzor úr órái nem a tananyag szárazon való ránkzúdításából állnak. Olyan mesélős órák ezek! – Jó volt, amikor Atya különféle dolgokat hozott be órára (pl.: riport a rádióból), vagy amikor idézetet kellett választani Pál leveleiből.
Még elmélkedni is nagyon jól lehet az órán elhagzó dolgok alapján.
Köszönöm szépen ezt a félévet... Igyekszem a vizsgán meghálálni a jókat, amiket kaptam!
– Nem tudom pontosan, hogy mi tetszik a Pázmányban, de jó! Mikor ide készültem, az elmondások alapján olyan iskolára számítottam, amit el kell viselni. Pozitívan csalódtam: ide jó járni!
Szép, tartalmas, izgalmas (néha talán túlságosan is). Nagyon örülök, és hálát adok Istennek, hogy ide vezetett!
– Áldott, Boldog Karácsonyt és örömben, kegyelemben gazdag Új Évet kívánok!

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Ez a mese nem mese...    

   Mese a kutyáról és a rókáról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy együgyű gazda. Egész életében tett-vett, dolgozott keményen, mégsem jutott ötről a hatra egész életében.
Történt egyszer, hogy észrevette, fogynak a tyúkok a tyúkudvarból. Hiába próbálta nyakoncsípni a tolvajt, sehogy sem sikerült. Gondolta, keres magának egy őrzőt, aki megvédi a baromfiakat a titokzatos tolvajtól.
– Válassz engem – mondta a kutya. – Jó a szemem, jó az orrom, éles a fülem. Meghallom, meglátom, megszagolom, ha jön a tolvaj. Akkor majd sarokba szorítom, hangosan ugatok, és te elfoghatod.
– Válassz inkább engem – mondta a róka. – Az én fülem élesebb, az orrom jobban szagol, a szemem jobban lát, mint ennek itt – és a kutya felé bökött. – Én nem verlek fel ronda ugatással éjjeli álmodból, hanem lefogom helyetted a tolvajt. Ezt a ronda korcsot meg zavard el, mert ahogy látom, csak a tyúkjaidra fáj a foga.
Tetszett a gazdának a róka beszéde, meg aztán csinosabbnak is látta, mint a gubancos szőrű kutyát. Felfogadta hát a sima beszédű vörös komát a tyúkudvar őrzésére. Látszólag minden rendben volt, a róka minden reggel tisztelettudóan jelentette, hogy az éjjel nem történt semmi, mind megvannak a tyúkok, csak a kutya ugatott hangosan a kerítésen túl. A gazdának tetszett ez a nyájasság és tisztelet, és megerősítette a rókát tisztségében, bár mintha a tyúkok kevesebben lettek volna, mint annak előtte.
Történt egy éjjel, hogy a gazdát zaj verte vel éjjeli álmából. Kiszaladt az udvarra, és látja ám, hogy a róka épp egy tyúk tollát tépdesi veszettül, és a nyakát próbálja átharapni.
– Mit művelsz?! – rivallt a gazda a rókára.
A róka azonnal elengedte a tyúkot, és így szólt a gazdához:
– Hazudtam neked. Bizony, én fosztogattam az udvarodat, én loptam a csirkéidet és tyúkjaidat, én rágtam össze a tojásokat. De csak mostanáig. Direkt csaptam zajt, hogy meghalld, és kigyere. Sőt, örülök annak, hogy most minden kiderült, mert egyébként épp mától vegetáriánus lettem, megundorodtam a húsevéstől és a hazudozástól, hogy be kellett csapnom téged. Amúgy meg a kutya sokkal több csirkét lopott volna, és még jobban becsapott volna téged. Én csak meg akartalak óvni ettől. Látod, most igazat beszélek, úgyhogy tarts meg hivatalomban, mert mostantól kezdve már bízhatsz bennem...   egy mai fiatal

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

2006. október 23. (II)    

   Mire volt jó megütni a vak fiú apját?

Elmentem okt. 23.-án a Fidesz 56-os ünnepségére az Asztóriához. Eszembe sem jutott, hogy ott valami bajom eshet emiatt, hiszen a rendőrség által biztosított, bejelentett ünnepség volt. A Rákóczi úton már nagyon sokan voltak, így a tömböt megkerülve átmentem a másik oldalra a Filmmúzeumhoz. Ott is sokan voltak, de akkor már nem mentem vissza. Szép ünnep volt, a végén elénekeltük a két himnuszt, aztán elindultunk hazafelé.

Sokakkal együtt a Deák tér irányába mentünk a metróhoz, a villamossínek között meg az úttesten. Kicsit aggodalmasan néztük, hogy előttünk a Bajcsy Zs. út felé nagy füst van, meg lövések durrannak, de azt gondoltuk, hogy a metróhoz csak el lehet jutni. Sem rendőrök, sem más nem jelezte, hogy ott szabályos háború folyik és nem szabad arra menni, mert az "műveleti terület". A Madách térnél megtorpantunk, mert a könnygázgránátok egyre közelebb csapódtak be és valahol elől nagy kiabálás volt.

Egy család volt mellettem két vak gyerekkel. Ünneplő ruhában voltak, a fiún fehér ing, fehér pulóver, sötétkék pantalló, a kislányon és a mamán fehér blúz, fehér kardigán és sötétkék szoknya, az apán sötét öltöny, nyakkendő – mintha iskolai ünnepségről jönnénk. Még föl sem ocsúdtunk, amikor az ünneplő tömeg elkezdett visszafelé rohanni és azt kiabálták, hogy jönnek a lovasrendőrök. Átvillant rajtam, hogy két vak gyerekkel lehetetlen elrohanni, velük maradtam. Félrehúzódtunk a síneket az úttesttől elválasztó korláthoz a fejvesztett menekülők elől. Mint a megriadt birkák szaladtak, senki nem tanúsított semmiféle ellenállást.

Az volt a szerencsénk, hogy a sínek között álltunk, mert a lovasrendőrök az úttesten vágtattak – apokaliptikus, rémületes élmény volt, ahogy nagy patkócsattogással, csupa fekete ló, fekete ruhás lovasok – centiméterekre tőltünk, bele a tömegbe. Láttuk, hogy közben a járdán rohamrendőrök szaladnak és ütnek-vágnak mindenkit. Furcsa érzés volt, mintha egy háborúba csöppentünk volna és egy idegen ország katonái rendeztek volna hajtóvadászatot ellenünk. Egy kis csoportnak sikerült beszaladni egy kapun egy lépcsőházba. A kapu becsukódott, de a rendőrök rohammal bevették, betörték az üveget, a kaput. Hogy mi történt velük, arra már nem értünk rá figyelni, mert közben megláttuk, hogy a Kiskörút teljes szélességében rohamrendőrök jönnek rajvonalban, ők is feketében, pajzsokkal, mintha nem is emberek közelednének, hanem valami természeti csapás.

Akkor már csak mi öten árválkodtunk ott középen, szemben a feltartóztathatalanul közeledő ijesztő valamivel. Mondtam, hogy menjünk gyorsan innen, de nem nagyon volt hová. Átsiettünk az úttesten és behúzódtunk a Madách tér árkádjainak egy betonoszlopa mögé. Az én nemzeti színű sálamat a fiú arcára kötöttük, a kislány arcára a mama kendője került, hogy megvédje őket a könnygáztól. Én a zsebkendőmet szorítottam az arcomra, és az oszlop felé fordulva, szorosan egymáshoz símulva – legbelül a két gyerek – lapultunk, és igyekeztünk olyan aprócskák lenni, mint a katicabogarak. Éreztem, hogy nagy veszélyben vagyunk. Fohászkodtam Jézushoz, hogy óvjon meg bennünket és elkezdtem imádkozni az Üdvözlégy Máriát.

Eleinte nem vettek észre bennünket, elszaladtak mellettünk a rohamrendőrök, de aztán az egyik mégis felfedezett, kirángatott onnan bennünket, és ránküvöltött, hogy menjünk onnan. Meglátva a két vak gyereket, őket nem bántotta, de mivel én voltam a csoport végén, amikor elhaladtam mellette, megsürgetett egy ütéssel, és vese-tájékon rám húzott a gumibottal. Hál' Istennek, inkább a bő kabátomat érte az ütés, mint engem, nem tett kárt bennem. Tétován behúzódtunk azok mellé, akik a Madách tér sarkánál, néhány lépésnyire befelé egy üzletbejárat bemélyedésében négyen-öten álltak. A két gyerek szorongva hajtogatta, hogy "Menjünk haza, menjünk haza!"

Az ottlévők között volt egy apa is a nyolc éves, zokogó kisfiával, akit a rendőrök lespréztek. Szerencsére szemüveges volt a gyerek, úgyhogy nem lett nagy baja, de sokkos állapotban zokogott, alig kapott levegőt. Vele voltunk elfoglalva, öleltük, símogattuk, hogy megnyugtassuk valahogy, amikor újabb rohamrendőr szaladt oda, hogy tűnjünk el onnan is, és elég durván, lökdösve kirángatott mindenkit. Amikor a vak fiúra rátámadt, az apa rászólt, hogy vigyázzon, a fiú vak. Akkor a fiút elengedte, de az apjára rákiabált, hogy "Akkor minek hozod ide!", és egy akkora pofont adott neki, hogy a gyerek apjának lecsúszott az orráról a szemüveg. Néma rémülettel nézte mindenki a jelenetet, éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva, bármit megtehet velünk.

Ahogy odébb mentünk a parancsot követve, a társaság rémülten vette észre, hogy nincs hová menni, ki van írva, hogy zsákutca. Nekem eszembe jutott, hogy a Rumbach Sebestyén utcába be tudunk fordulni, tétován elindultunk, nem tudtuk, hogy mi fog ott ránk várni, mert a híradásokból tudtuk, hogy az éjszakai hajszákban a kis utcákban is folytatták az üldözést. De ott, a kis utcában nem voltak rendőrök. Még az utca elején tétováztunk, amikor utolért bennünket egy húsz év körüli tántorgó fiú. Őket a Károly körúton egy kapualjban verték össze gumibottal a rendőrök, lesprézték, vérzett a feje. Leültettük egy beton virágládára, zsebkendővel törölgettük a fejét. Kiderült, hogy vidéki, a barátnőjével elsodródtak egymástól. Mondtuk neki, hogy ő most ne akarjon visszamenni, hogy megkeresse, ilyen állapotban jobb lesz, ha hazamegy. Egy idősebb úr odajött, hogy miben segíthet, az ő mobiltelefonján sikerült beszélni a lánnyal, és az úr az autójával el is vitte a fiút.

Nekem elég jó helyismeretem van abban a városrészben, így kitérőkkel, de eljutottunk a Teréz templomhoz, ahol mintha egy másik városban járnánk, békés, nyugodt, mit sem sejtő polgárok sétáltak. A templomban az esti miséhez készülődtek. Bementünk, hogy hálát adjunk Istennek, hogy ép bőrrel megúsztuk. Én a két rendőrért is imádkoztam, akik megütöttek engem, meg a vak fiú apját.

Aztán a híradásokból megtudtam, hogy volt, akinek a kardlap csapása nyomán felhasadt az arca, volt, akinek kilőtték a szemét, s hosszan lehetne még sorolni az ünnepről hazafelé igyekvő embereknek a sérüléseit. Nincs bennem harag és bosszúvágy, de nem tudom hová tenni a rendőrök viselkedését: Még ha mi felnőttek mind ellenségek voltunk is a szemükben, nem tudom megérteni, miért kell lesprézni egy nyolc éves gyereket? (A háború alatt az orosz katona cukrot adott a bátyámnak.) Mire volt jó megütni a vak fiú apját? Persze az is megfordul a fejemben, hogy hogy mer az én adófizető pénzemből fenntartott rendőrség, engem, becsületes polgárt utcahosszat hajszolni, mint az állatot? Miért nem várta meg a rendőrség, hogy az ünneplők hazamehessenek, és csak a valóban velük harcban állókat támadta meg? Kinek és milyen célja volt ezzel a borzalommal?   V.É.

E z t    k a p t u k

az 50. évfordulón

2006. október 23. (I)    

   Mi dolga a péknek, amikor árvíz van?

Úgy történt, hogy délelőtt a Jeromos Bibliatársulatban volt hivatalos dolgom (ezért mentem fel Szegedről Pestre). Mivel délután ráértem (csak estére volt megbeszélt, fontos programom), gondoltam, elmegyek valami megemlékezésre (különben aki ismer engem, az tudja, hogy nem szoktam nagygyűlésekre járni).

Mint naív vidéki, csak félfüllel hallottam valamit, hogy a Kossuth téren most már nem lehet ünnepelni (mint kiderült, a kormány csak a külföldi vendégeivel akart ünnepet rendezni, a néppel nem!), ezért sétáltam el az Astoriához. Fél négy tájban már sokan voltunk, szép napsütés, sok jó ember beszélget, majd hallgatja és nézi a műsort. Fél hat körül volt vége a himnusz éneklésével. Én még beszélgettem valakikkel a buszmegállóban, majd indulni készültem volna gyalogosan a Várba, ahol vártak egy esti, fontos, házashétvégés megbeszélésre, amikor lövéseket hallottam, majd füstgránátokat... Gondoltam, megvárom mi történik itt.

Ám, nemsokára futni kellett az egész tömegnek. De miért? Én itt születtem - gondoltam – jogom van sétálni az utcán fényes nappal... Mégis kénytelen voltam hátrálni, majd kisutcákba bebújni, és ott szagolni a rendőr-kölnit... Az emberek tömegei pedig egyre inkább szitkozódtak. Már régen hazament volna mindenki a családjával együtt, ha a rendőrök nem lépnek föl erőszakkal a védtelenekkel szemben! Ez a magam példája is.

Nos, olyannyira nem jutottam el a megbeszélt programomra, hogy még éjféltájban is a Ferenciek terén voltam... Nem volt szívem otthagyni a honfitársaimat, amikor "helyzet van"...

Különben, szerintetek mi a dolga a péknek, amikor árvíz van? Menjen ő is a gátra és tömje a homokzsákokat? – hiszen minden kéz elkel ilyenkor... Vagy maradjon a pékségben, és még intenzívebben süsse a kenyeret? – hiszen a munkában kimerült, mindegyikükért serénykedő embereknek eledelre van szüksége!

Én úgy döntöttem, hogy az én helyem a pékségben van, de amit láttam és hallottam 23-án a pesti utcákon, azóta nem hagy nyugodni: nem süthetek ugyanolyan kenyeret, mint annakelőtte...

Ezentúl mindent komolyabban kell vennem!   Üdv: Thorday Attila

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *