Tarjányi Béla életművéből méltán emeljük ki a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat alapítójaként és elnökeként végzett munkáját. Ez volt az ő legkedvesebb gyermeke, ide hordta papi, tanári és tudományos hivatásának kincseit. Életének erről az oldaláról, remélem, sokan elbeszélik inspiráló emlékeiket. Nem szeretném azonban, ha elsikkadnának azok az értékek, amelyeket szentírástudósként és egyetemi tanárként képviselt, ezért e sorok Tarjányi Béláról, a biblikusról szólnak.

Tanári és tudományos életműve megértéséhez szükséges egy pillantást vetnünk az általa művelt szentírástudomány sajátosságaira. A 19. századtól fogva a biblikum egyre inkább történeti tudományággá vált; a szentírási szövegek teológiai magyarázata háttérbe szorult, a szövegek jelentését a történetük feltárásával közelítjük meg: mikor, miért írták őket, hogyan formálódtak a szövegek, amíg a jelenlegi kánoni állapotukat el nem nyerték. E kérdések megválaszolásához azonban az esetek túlnyomó többségében nincs elegendő külső forrás, adatainkat a szövegek sajátosságaiból nyerjük. Ezek szűkössége miatt csak kevés biztos vagy erősen valószínű ismerettel rendelkezünk; a kép hiányzó darabjait elméletekkel kell pótolnunk.

A 20. század jelentős biblikusai elméletalkotók voltak, munkásságuk erejét és értékét elméleteik egyedisége és népszerűsége adta. A kutatás nagyrészt ezen elméletek csiszolását és vitatását jelentette, annak reményében, hogy a lehető legvalószínűbb módon rekonstruáljuk a szövegek keletkezés- és háttértörténetét.

Tarjányi Béla birtokában volt annak a tudásnak és tehetségnek, ami ebben a diszkusszióban sikeressé tehette volna. De ez a fajta tudományosság őt nem érdekelte. Egyáltalán, távol állt tőle a tudományos karrier abban a hiú és versengő formájában, ahogyan egy szorgalmas és tehetséges tudós előtt nyitva áll.  Hamar felmérte a szentírástudomány lehetőségeit és korlátait, és nem kívánt részese lenni az elméletgyártásnak.

Emlékszem egy dupla órájára, amikor felült a tanári asztalra, lóbálta a lábát, és az óra első részében meggyőző érvekkel levezette, hogy Jézusnak nem voltak vérszerinti testvérei. Majd kiment, és a szünet után ugyanilyen meggyőző módon levezette, hogy Jézusnak voltak vérszerinti testvérei. Egy idősebb hallgatótársunk ezt felháborító cinizmusnak tartotta, pedig valójában a tudomány korlátairól és a műveléséhez szükséges alázatról tanított.

De ha nincs értelme az elméletgyártásnak, sem az elméletek melletti kardoskodásnak, akkor miről szóljon az oktatás és a kutatás? Itt mutatkozott meg Tarjányi Béla kreativitása és eredetisége. Nem az a dolgunk, hogy valamely értelmezés prókátorai legyünk, hanem hogy utakat keressünk és mutassunk a szöveg felé. Felfedezőként közeledett a Szentíráshoz, és ennek a szolgálatába állította az exegézis minden fellelhető módszerét és hagyományát. Módszert tanított, sőt többet, mint módszert: hozzáállást. A német exegézisen nevelkedett tudományosság számára ez a hozzáállás szokatlan volt: nem vetette el a kritika fontosságát, és ahol szükséges volt, bátran gyakorolta, de a szövegekhez nem a felülvizsgálat szándékával közeledett. A módszer számára az ismerkedést jelentette. A posztmodern kor hajnalán ráérzett arra, hogy a Biblia megértésének nehézségét a kortársaink számára már nem a hagyományok téves elképzelései, hanem az idegenség érzése jelenti. A módszer célja nem a téves elgondolások felülvizsgálata, hanem hogy képesek legyünk legyőzni a történelmi, érzelmi távolságot, ami a régi-régi textus és közöttünk van, és a szöveget a barátunkká tenni.

Az öncélú tudományosságtól való idegenkedése abban is megmutatkozott, hogy nem publikált méterekben mérhető életművet. Semmit sem írt csak azért, hogy önmagát kifejezze, vagy hogy a neve forogjon. Minden írásával az olvasót szolgálta.

Oktatóként nem törekedett mennyiségre, arra, hogy sokat tudjunk. Voltak, akik komolytalannak tartották, hogy egy exegézis félév mindössze tizenöt versről szól. Ez a híres Mk 1,1-15. Órákon át szöszmötöltünk néhány verssel. Még csak azt se mondom, hogy ez mindig érdekes volt. De e félév nélkül sosem értettem volna meg, mit is jelent a történeti-kritikai exegézis, milyen sokoldalú megközelítést és mennyi kincset találhat az, aki a szöveggel sietség nélkül foglalkozik. A módszer megtanításával egyben bátorított is, hogy ne csak kommentárok olvasói legyünk, de merjük és akarjuk az exegézist magunk is művelni.

Tanári életművének másik nagy értéke, hogy közérthetőségre törekedett. Mindent igyekezett olyan egyszerűen elmondani, hogy bárki megérthesse. Nem használt fölöslegesen idegen szavakat; ha lehetett, a szakkifejezéseket is magyarította. Újszövetségi bevezetőjében egyszerűen és tömören mutatja be a bonyolult érvrendszerű elméleteket. Viszont részletesen foglalkozik a hagyományozás és a szerkesztés folyamatával, hogy az olvasó maga előtt lássa az ősegyház hitét és életet, amelyben az újszövetségi iratok megszülettek.

Ahogy tudományos gondolkodása, úgy a tanári egyénisége sem követte a kliséket. A diákjait nem halmozta el figyelmével, nem akart lebilincselő, magával ragadó lenni. Az ő egyéniségében az volt a varázslatos és egyben provokatív, hogy nem játszott szerepeket, tudott és mert önmaga lenni, és ezzel másokat is felszabadított a megfelelési kényszer rabságából.

Cziglányi Zsolt (Vigília 2021.10)